Írtam már egyszer egy nagyon bizakodó és felspannolt bejegyzést pár rész megnéztével arról, hogy milyen remek gyöngyszemre is leltem az újoncok közt: egy, az összes elcseszett, esendő karakterével együtt egyedi és szórakoztató sorozatra. Az első, túl rövid évadot ledarálva mára pedig már a teljes kép is kibontakozott előttem. És jelentem: a You're the Worst nagyon okos és minőségi sitcomra sikeredett, mostanság az egyik legjobbra.

Kiderült, hogy nemcsak egyedi karaktereket találtak ki, amikhez nagyon passzoló, kevésbé ismert, de tehetséges színészeket castingoltak össze, és hogy nem csak egy remek alapötlettel rendelkeztek, hanem képesek voltak ebből a jó alapanyagból egy sajátos hangú és hangulatú sorozatot létrehozni. A kissé hasonló és anno szép reménnyel kecsegtető sorozattal, a Don't Trust the B---csel ellentétben, itt a tapló poénok és a tapló karakterek végig, egyenletesen hozzák a magas színvonalat. Mindezt úgy, hogy még sztorija is volt, ami ahogy kell, el is jut ából bébe.

Az évad során végig érzékletesen és hitelesen mutatják be a kapcsolatépítés és a szociális viszonyok valós nehézségeit. Ezeknek a nehézségeknek a leküzdésére pedig kifejezetten érdekes, nem hétköznapi megoldásmódoknak lehetünk szemtanúi. Az évad végére, bár nem is sejtenénk, ezeknek a bukdácsoló főszereplőknek az életében mégis egytől egyig, magukhoz mérten jelentős változások állnak be. Mindezt kapjuk olyan tálalásban, amiben a történetvezetés nemcsak, hogy nagyon-nagyon-nagyon szórakoztató, hanem könnyed és tartalmas is tud lenni egyszerre.

Kicsit furcsa, de közben érthető is, hogy az első évad végére még mindig nincs kedvenc karakterem (a legközelebb a rapper gyerek, Sam áll ehhez a címhez). Mondjuk tényleg nagyon esendő minden szereplő, és sok olyan gyarló dolgot követnek el, ami a nevettető hatással párhuzamosan visszatetszéskeltő is lehet, gátolva bennem az igazi rajongás kialakulását. Mégis annak ellenére, hogy a készítők nem kívánják jó és cuki tulajdonságokkal ellensúlyozni ezeket a tetteket, kedvelhetőekké válnak a szereplők. Ugyanis, csak attól még nem lesz valaki rossz ember, mert bizonyos normáknak ellentmondóan cselekszik, hibákat vét, vagy mert nehéz a természete. Ők is törekednek, csak az alapanyaguk néhány embernél talán sokkal elcseszettebb :) Én pont ezekért imádok legalább kicsit minden karaktert, és ilyen sorozatból sincs sok. 

Kíváncsian és türelmetlenül várom, merre veszi az irányt a következő évad, és hogy mi történik majd a szereplőkkel. A második évad júliusban startol, addig kommentben jöhetnének hasonló jó sorozat tippek!

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Korábbi évek felhozatalához képest most kifejezetten sok új, romantikus sitcomot várhatunk a tengeren túlról. Köztük a már címében is szuper romis, de nem túl egyedi benyomást keltő Manhattan Love Storyt.  Az ilyen műfajú sorozatoktól nem is szoktunk sokat elvárni, csak legyenek könnyedek, szórakoztatóak, szívmelengetőek, valamennyire egyediek, miközben kerüljék a sablonos vagy erőltetett megoldásokat. Hasonló elvárásokkal kezdtem hát bele ebbe az újoncba is.

Az America's Next Top Model 11. évadából ismert Analeigh Tipton elsőre merész választásnak tűnt, még úgy is, hogy a Crazy, Stupid, Love-ban már színésznő mivoltában is látható volt. Mondjuk azt a szerep se nevezhető vízválasztónak, hiszen nem is volt olyan sok minden, amit elronthatott volna. Így hát egy sorozatot rá és komikai képességeire bízni, eléggé merészségre vall. Voltak is félelmeim. Erre kiderült, hogy nemcsak hogy ő a legismertebb a szereplők között, de kvalitásaiban is a legkiemelkedőbb.

Történet: adott egy szende, szerencsétlenkedő, romantikus lány, aki letagadhatatlanul új New Yorkban. Régi, jó (mások életének tiszteletét nélkülöző) barátnője jó szándékának köszönhetően megismerkedik egy cinikus, nagyképű, de később majd biztos jó irányba változó sráccal. Hallottuk ezt már ezerszer. Ráadásul kicsit nehezen is indul be a történet.

Sokat javít és derít viszont a helyzeten a főszereplő páros belső, csak a nézőkkel megosztott kommentjei, amivel folyamatosan reflektálnak az eseményekre, és minősítik többek közt önmagukat. Ez pedig jó mennyiségben és minőségben használva kifejezetten jól működhet. A főhősnő, Dana szerencsétlenkedése még bőven a szerethető kategóriába esik. Annak ellenére, hogy néha kifejezetten nehezen hihető, hogy valaki ennyire ügyetlenül használja 2014-ben a Facebookot vagy a tapifónját.

Amitől mégis működnek ezek a poénok, mert a bénázásnak sikerül kicsit mindannyiunk félelmeit megtestesítenie. Egyszerű példa: gondolom sokakkal fordult már elő, hogy ijedten csekkolni kellett utólag, hogy az előző pillanatban keresést vagy posztolást sikerült telefonos fészbúkozáskor elkövetni.

A pilot alapján a Manhattan Love Story - főleg női nézők számára - akár egész aranyos sorozat lehet. Ez pedig leginkább nem is a sztorin (amit nem is hinnék, hogy nagyon túlgondoltak volna), hanem a mellékszereplők megkedveltetésén fog múlni. Bár nekem nem annyira a világom, 

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Újabb újonc sorozatba sikerült vakon belevágni a fejszémet, ugyanis csupán az imdb nem pont kristálytiszta iránytűként működő pontszámaira és ajánlórendszerére bíztam magam, ami meg kell hagyni, a You're the Worstnél is beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, és úgy tűnik, a Red Band Societynél is. Fogalmam se volt, hogy ez a sorozat miről szól, hol játszódik, kiket mutat be, de megkapva a kezdő lökést, megnéztem hát a pilótáját. 

Magamtól nem igazán vágytam egy kórházas, tinik életét bemutató sorozatra, tehát ha kicsit figyelmesebben szemelem ki következő áldozatomat, akkor lemaradtam volna erről a nagyon is szerethetőnek tűnő újoncról (ami nem is annyira újonc, hanem a Polseres vermelles című katalán sorozatból készült remake). 

Leginkább úgy tudnám belőni, mint kellemes keveréke a bájos, fancy kórházas Emily Owensnek, és a karaktereiben, valóságosságában, friss világában a kezdeti Skinsnek, mindez pedig megspékelve a Született feleségek ötletes narrálásával. 

Alaptörténet: egy nagyon nem hazai színvonalú kórház gyermekosztályán ismerkedhetünk meg pár tizenéves fiatallal, szemtanúi lehetünk, hogyan kötnek egymással barátságot, szövetséget, hogyan élik meg együtt az első/második szerelmeket, hogyan buliznak, illetve hogy a fennmaradó idejükben hogyan harcolnak az életükért. Annak ellenére, hogy milyen komoly betegséggel küzdő srácokról szól a Red Band Society, meglepően sokat lehet nevetni, illetve sokat lágyít az alaphelyzet komorságán a könnyed történetmesélés és a bemutatott fiatalok hozzáállása, látás- és láttatásmódja. Ennek igazi ékes példája, a narrátor személye, aki nem más, mint az egyik beteg, a kb. 8-10 éves, kómában fekvő Charlie. Aki ugyebár igazi bennfentes, mindent hall, de őt (bizonyos kivételek mellett) csakis mi hallhatjuk (tiszta keseyi narráció a Száll a kakukk fészkéréből). Kifejezetten élvezhetően, jó humorral mutatja be ezt a világot, értelmezi számunkra, kommentálja  történéseket és a karakterek motivációt. Sőt, sokszor kifejezetten elgondolkodtató meglátásai vannak. Már-már túlzottan is azok, néhány mondatát egy érettebb felnőtt is megirigyelhetné. Bár az ő állapotában az is igaz, hogy bőven van elég ideje a körülötte lévő világon gondolkodni.

Nehéz belőni, hogy ki a célközönsége ennek a sorozatnak. Hiszen egyrészről adott, hogy itt Dawson szintű tinédzserproblémák lesznek terítéken, ami egyértelműen a fiatalabbak számára vonzóerő. Akik számára viszont elrettentőbb lehet, ami egyébként más korosztály számára is hasonlóan megviselő tapasztalás, ilyen fiatalokat nem erejük teljében, hanem  súlyos betegen, vagy akár haldokolni látni. Ebből már szinte az következhetne, hogy a Red Band Society nem is szól senkihez és nem is élvezhető senki számára, de a látszat ellenére nem ezt szándékozom kihozni ebből. Hanem azt, hogy a nehéz kategorizálhatóságból éppen hogy az is következhet, hogy egy speciális célcsoport helyett egy sokkal szélesebb és sokfélébb kör is találhat magának ebben a sorozatban valamilyen vonzó erőt. Ahogy bár a kórházban élet-halál harcot vívó tinik kombó nekem sem igazán hozta volna meg a kedvemet a sorozat nézéséhez, mégis valahogy a humorával, a bájával, a szerethetőségével elvitathatatlanul megfogott. A pilot elég ígéretesnek tűnt, így hát látok benne potenciált, és ezzel az ajánlóval csak bővíteni szeretném azoknak a számát, akik szintén nem gondolták, de mégis látni fognak majd benne valamit. 

Habár egy jó pilot nem feltétlenül csinál nyarat, bizakodó vagyok, így hát

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Már megszokhattuk, hogy az Orange is The New Blackben az események alakítása - szemben súlyukkal - könnyed sodrású, a kedvenc karakterek száma részről részre rohamosan nő, sokszínű, mégis egységet alkotó világa, egyedi nyers humora szinte azonnal beránt, majd nem is nagyon enged el. Ezt már az első évad is bebizonyította. A második évadban pedig most kiderült, hogy ahhoz képest is bőven volt még feljebb. A szokásos módon spoilermentes ajánló/összegzés következik.

Egyszerűen remek volt ez a 2. évad. Azzal, hogy a főszereplő, Piper karakterét kicsit háttérbe szorították, értékes perceket nyertek a többiek számára, akikben egyrészt  bőven volt kiaknázható kraft, másrészt így színészileg többen bontakozhattak ki, és a történetmesélés is változatosabbá vált.

Ami pedig még az első évadban zavart, miszerint az elítéltek bemutatásán túlzottan látszik a szubjektív, bennfentes szemszög, (ami nyilván érthető, hiszen a true story elbeszélője, a köztük élő Piper), sikerült kiküszöbölni, úgy, hogy az ő központi sztoriját kicsit mellékágra tették. Ebben az évadban kevésbé éreztem azt a szándékot, hogy együttérzést kicsikarva feloldozzák a börtönlakókat, így pedig az egész jóval reálisabbá vált.

És hogy mi a további három dolog, amiért a leghálásabb vagyok? A fegyőrök, a karma és a zene.

Ennek az évadnak a legáldásosabb változtatása elvitathatatlanul a fegyőrök nagyobb szerephez juttatása volt. Mindegyikük annyira máshogy romlott és teljesen elcseszett, személyiségükből fakadóan pedig olyan abszurd, alantas és inkorrekt poénokat szolgáltatnak, mint pl. Healy leszbikus összeesküvés elmélete, egyszerűen zseniális. Porszemnyi jelentéktelenségük szolgáltatta frusztráltságuk minden irányú megnyilvánulása igazi többlettel járult hozzá minőségi szórakoztatásomhoz.

Az évad cselekményét mozgató karma végig izgalmas játékot űzött. Élvezetes volt látni, ahogy az apró, látszólag lényegtelen cselekedetek idővel összeadódnak, egymást önkéntelenül korrigálják, majd előre beláthatatlan módon bevégeztetnek. Itt most nem azon van a hangsúly, hogy milyen eszementen csavaros véggel zárult emiatt az évad (vagy éppenséggel nem is), sokkal inkább azt próbálom érzékeltetni, hogy mennyire okos és dinamikus történetvezetésnek lehetünk 13 részen keresztül szemtanúi.

A harmadik tényező, ami mellett szintén nem lehet, nem is szabad elmenni, és amiben hasonló módon sikerült felülmúlni az előző, első évadot, az pedig a dalválasztás. (Zárójeles, de idevág: nem tudom, ki hogy van vele, de nekem csak erre az évadra sikerült megszeretnem a főcímdalt Regina Spektor - You've got time -ot, amitől eddig kivert a víz, most meg azonnal dünnyögöm. De vissza a remek dalválasztásokhoz.) A részek végén hallható zenék minden epizód méltó ékei voltak. Általuk sikerült még egy-egy erős lapáttal hozzájárulni az éppen aktuálisan, rész végén eluralkodó érzéshez, legyen az düh, kétkedés, izgalom, káröröm, bármi. Tényleg okosan és jó ízléssel, érzékkel válogatták össze az évad a soundtrackjét. Személyes kedvencem Marlene Dietrich helyett Joan Baeztől a Sag mir wo die Blumen sind Where Have All the Flowers Gone. Aki szeretné egy helyen elérni ezeket a számokat, annak ajánlom a Mashable cikkét, amiben összedobtak egy 25-ös listát az évad legmegkapóbb számaiból.

Ez az évad zseniális volt, az OITNB pedig az egyik legkedvencebb sorozatommá avanzsált. Így hát ezt az előző évadhoz képesti előrelépést kategóriaválasztásomban is érzékeltetni tudom, hiszen most már

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Végül kedvenc szereplőmmel zárok

+ a kérdés:

Szeretted (max második évad végéig) a New Girlt? Vagy szereted a szókimondó, tapló karaktereket/poénokat? Esetleg szereted a lehetetlen embereket, lehetetlen szitukat? Akkor ez egy neked való sorozat.

A karakterek frissességében nekem leginkább a régi New Girlt hozzák, hiszen itt sem szokványos, könnyen szerethető személyiségek állnak a történések központjában. Persze hozzá kell tenni, hogy ez a sorozat jóval keményebb humorral és nyelvezettel rendelkezik, és kendőzetlenebb, provokatívabb szituációkkal játszik.

Alapszituáció: adott egy nagyon nyers, nehéz természetű, mondhatni tuskó srác (Jimmy), aki exének esküvőjén mélyebb ismeretséget köt egy hozzá hasonlóan nyers, leginkább nehéz esetként jellemezhető lánnyal (Gretchen). Ennek a szociális kapcsolatok két gyöngyszemének kalandjait követhetjük végig, amint éppen kapcsolataikkal küszködnek, vagy ahogyan teljesen tekintet nélkül rondítanak bele környezetük életébe.  

Nyilván ebben a történetben a mellékszereplők sem könnyű esetek: a veterán lakótárs, a rettenetesen agyatlan legjobb barátnő (aki a srác volt csajának testvére is egyben), az ő felfoghatatlan, láma férje, a családilag nem kicsit elhanyagolt, gazdag, duci szomszéd kissrác, az exek ... Majdnem már túlzó is ez a felsorolás, mintha ebben a sorozatban senki se lenne egyszerű eset. És nem is azok. Talán ezért is találó a rövidebb, 30 perces játékidő, mivel ennél nagyobb mennyiségben már túl zsúfolt, és problémákban élvezhetetlenül tömény lenne a You're the worst.

Ami viszont érdekessé teszi a történetet, hogy bár megszeretni ugyan egyik szereplőt se lehet - amire a készítők szándékosan a legkisebb mértékben sem törekedtek - hiszen őket még saját környezetük is gyakran minősít kártékony embereknek, ők egymást pedig a címmel illetik, valahogy mégis hamar megbékélünk a páros tagjaival, és habár azonosulni egészükkel nem is, de bizonyos reakciójukkal, megszólalásukkal egész könnyedén tudunk. Taszító és csődtömegként való ábrázolásuk ellenére, szerintem pont annyira vannak rendben, mint az emberek többsége.

Ebben a sorozatban két kapcsolatképtelen ember megoldási/megküzdési stratégiáinak szemlélőivé válunk, mégis minden részben kapunk jó pár vicces, egyben kegyetlenül éles vagy éppen teljességgel leszarom szemszöget/megállapítást, amik joggal okozhatnak tényleg, igaza/uk van pillanatot.

UPDATE: Kíváncsi vagy, milyen lett az első évad? Spoilermentes ajánló csak egy kattintásra!

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Tetszett, vagy kedvet hozott a sorozathoz? Akkor megosztani és/vagy lájkolni ér!

Érdekes dolog történt. Félévad után picivel írtam egy lehangoló kritikát erről a búcsúzó, 4. évadról, amiben arról ábrándoztam igazából teljesen reménytelenül, hogy majd minden jobb és esősebb, hidegrázósabb, twinpeaksesebb lesz a maradék két részben, és majd emelem kalapom a készítők fantasztikuma előtt. Azóta olyan történt viszont, amit nem várhattam, valami igazán furcsa, amitől végül nem így lett mégis így.

Érthetőbben: a gyilkosságos szál messze a legharmatgyengébb az előző évadokhoz képest. A szálak összefonódása első-második rész végére egyértelműen kirajzolódott, már csak az maradt kissé ködös, hogy ki milyen mélységben bűnös, ami pedig engem speciel a játékidő előrehaladtával egyre kevésbé mozgatott meg. A Linden-Holder szálért pedig annyira dühös lettem, hogy lehet ennyire elrontani egy baromi jó kémiával működő párost. Indokolatlan, értelmetlen dialógusokban, mozzanatokban és igazán kellemetlen kirohanásokban volt gazdag az egész záróévad. Átlátszóan építgették az eseményeket, végig lehetett sejteni, hogy na ez is azért történt, hogy majd később lehessen mire fogni a nagy fordulatokat. Pedig ennél sokkal inteligensebb sorozatnak ismertem a Killinget.

Összességében kaptunk egy közepes, csavarosnak szánt nyomozós szálat. Hamar egyértelművé vált az is, hogy a harmadik évad végének befejezése olyan jelentős terhet jelentett a készítők számára, amit nem tudtak megoldani, és a már megszokott magas színvonal rovására toldozva-foltozva tudtak végül legjobb jóindulattal kb. nullára kihozni. 

Viszont(!) a rengeteg ballépés és rossz döntés ellenére mégis nem tudok nem pozitívan gondolni a sorozatra. Bennem ugyanis mindent felülírt az utolsó 5-10 perc. Mert azt tényleg jól csinálták. Amikor már azt hittem, hogy Linden is elmegy favágónak, fordult a kocka, és azt kaptam, amit a rajongók érdemeltek.

Legszívesebben azt ajánlanám, hogy a 4. évadból mindenki csak a 6. részt töltse le nézze meg, majd tekergessen kb. a 45. percig, aztán adja át magát a lezárásnak. A kezdő videó elemeinek újrahasznosítása rögtön nagyon elmés választás volt, és illett és kicsit megillető is egyben. Amit pedig a Linden-Holder párossal kezdtek, azt rengeteg más sorozat megirigyelheti, akik nem mertek a saját epikus párosaikhoz bátran hozzányúlni, és megadni (persze hitelességre is törekedve) azt, amire a - nem csak női - nézők vágytak. Lehet ugyan, hogy nálam azzal nyertek annyira, hogy idővel olyan alacsony szintre szorították az elvárásaimat, hogy ettől is hátast dobtam. Hiszen belátom, hogy egy Six feethez képest nem akkora robbanás ez a lezárás, de engem kilóra megvett.

Objektívan azt mondanám, hogy ez az évad szinte egyáltalán nem sikerült jól, rajongóként viszont nem tudom ennél rosszabbra kategorizálni a Killinget leginkább csak a zárás miatt:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

6-ból 4 részt látva kijelentem: eléggé lehangoló a helyzet, de sajnos a nem a várt módon. Borzongás, hidegrázós, borús pillanatok helyett eddig Linden jeges tekintetét kapjuk indokolatlanul nagy mennyiségben és hosszban, szociális érzékemet a megszokotthoz képest extra enyhén érintik az események, az esőt pedig egyértelműen hiányolom.

Akik szeretik a sorozatot, hasonló rajongással várták a 3. évad lezártának pillanata óta, hogy elkezdődjön ez az évad. Ami sajnos az utolsó is egyben, és ami ráadásul sokkal rövidebb lett (csupán 6 részre 12, illetve 13 helyett). Engem speciel az sem sokban nyugtatott, hogy részenként nyertek nekünk plusz tizenpár percet. Főleg azután nem, hogy tapasztalom, mennyire nem tudnak élni ezzel a játékidőtöblettel.

Nem tetszik ahová változott a Killing. Egyik karakter se bizonytalanít el eléggé, semelyiket se érzem annyira izgalmasnak, elgondolkodtatónak, mint pl. az előző évad Ray Seward karakterét, egyik gyilkosság se hatott rám olyan húsba vágóan, mint az előző évadoké. És amire viszont egyáltalán nem számítottam, hogy sikerült a Holder-Linden szálat is az érdektelenség irányába vezetniük. Az meg már csak a hab a tortán, hogy a gyilkos vagy gyilkosok kiléte se tűnik olyan nagyon kitalálhatatlannak (már a második rész után sem).

Ettől még nem mondanám, hogy élvezhetetlené vált a sorozat, de a rajongók garantáltan többet vártak, én pedig csalódott vagyok. Ennek a sorozatnak a sötétségben, a karakterek kiismerhetetlenségében, a nagyon felkavaró és szociálisan érzékeny témák kiválasztásában volt a legnagyobb ereje. Ebben az évadban viszont eltűntnek látszik a twin peakses beteges, sötét varázs, miközben criminal mindsos szintre zuhant vissza az izgalmi faktor, ami pedig egyedül változatlannak tűnik, Linden kötött pulcsi kollekciója.

Még van vissza 2 rész, éppen ezért nagyon remélem, hogy később szabadkozni fogok, és egekig magasztalom a készítőket, és hogy nem az lesz a legjobban leplezett titok, hogy Mireille Enos terhesen forgatta az évadot. 

Nehéz most kategóriába sorolni, hiszen én így is végig fogom nézni, de alapból nem ajánlanám.

kötelező - ajánlott - rendben van / szórakozásból - nem kéne - tilos

Gondolom sokaknak megvannak a tippjei az elkövető(k)ről, amire kíváncsi lennék. De hogy ne legyen túl direkt a dolog, inkább így kérdezem:

A nyári sorozatos uborkaszezon mindig lehetőséget ad arra, hogy a már jó ideje kinézett sorozatokat majdnem egy ültő helyemben bepótoljam. És már jó ideje szemeztem az Orange is the New Blackkel, amiről csupán csakis jókat lehetett mindenhol olvasni, ahogy most ebben a bejegyzésben is. (Előre rettegek a magyar címtől, csak ilyenek ne legyenek, mint pl őrült nők ketrecben!)

A sztori kiindulási pontja: a jó családból származó, szépreményű Piper Chapmant utoléri múltja, ami miatt egy időre börtönbe vonul. A börtön világát pedig az ő szemszögén keresztül ismerhetjük meg: a csoportosulásokat, a női sorsokat, a szabályokat, a hierarchiát. Az, hogy mennyire hiteles ez a kép, nekem azért sok helyen sántít, de ebben elbizonytalanít, hogy a sorozat ötletét az az önéletrajzi könyv adta, amit Piper Kerman írt börtönbéli emlékeiről azonos címmel. Mondjuk miért pont egy elítéltnek higgyek. 

Piper Kerman az OITNB plakátja előtt, (a kép a könyv fb oldaláról csenve)

Témákban többek közt ilyenek jönnek fel a sorozatban, mint a visszaélések, a tisztességtelen fegyőrök, az élhetetlen és alapvető higiéniát nélkülöző körülmények, a leszbikus kapcsolatok, az ünnepek, a szövetségek, a rabok közti hatalmi játszmák, drogok, a nyilvános wczés problémája, bosszúállás ... 

Hangulatában nekem kissé Breaking Bades, részben a rengeteg lehangoló és folyamatosan elromló történés miatt, de emellett azért is, mert ez a sorozat is megbízhatóan hoz egy egyedi hangvételű, végig magas színvonalat, és közben mentes a csúcspontoktól, ami alól itt is kivétel persze a nyílt agresszió és kendőzetlen életképek. Persze ez a sorozat sokkal viccesebb, nyers humora pedig sokszor ellensúlyozza a ridegebb eseményeket, tegyük hozzá: van is mit.

Nagyon jó megoldás, hogy részről részre mindig egy-egy rab életét ismerhetjük meg. Megtudjuk, ki hol csúszott el az életében, miért is került a kóterbe. Valóban érdekes és drámával terhelt, de sokban hétköznapinak induló életek ezek. Néhol nekem túl direkt/átlátszó a készítők azon törekvése, hogy a nők többségét úgy mutassák be, hogy valahol meg is értsd, megkedveld, de közben kissé fel is mentsd őket tetteikért. De hát ez van, ha egy börtöntársuk szemszögéből kapjuk az infókat, aki nyilvánvaló okokból nem az objektivitás mintaképe. Minden szempontból üdítő ez a komplexebb ábrázolásmód. Persze azért is, mert igazi gyöngyszemekre lehet lelni köztük.

Karakterekben tényleg nagyon erős az OITNB. Okkal is kapják hát a jelöléseket és a díjakat. A díjátadóknak köszönhetően pedig megláthatjuk, mennyit is csúfítottak a szerepek kedvéért ezeken a színésznőkön.

Egy valakit viszont szeretnék kiemelni, akiről szerintem méltatlanul kevés dicsérő jelzőt lehet olvasni, és aki érthetetlen módon kívül esik a díjazottak körén: a Pennsatuckyt játszó Taryn Manninget. Tőle konkrétan kiráz a hideg bármit is csinál, a hangja, minden mozdulata őrülten félelmetes. Vele kapcsolatban egyértelműen semmi jóra nem számítok.

Az első évad Piper adaptálódásának első nagy mérföldkövéig viszi el a történetet. Basic ismereteket kapunk közben a benti körülményekről és Piper magánéletéről. Így kicsit mi is bennfentesebbé válhatunk persze kényelmes távolságból. Nem meglepő módon már a 3. évadot is berendelték.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Nem hinném, hogy itthon nagy rajongótáborral rendelkezne a Masters of sex, pedig mind témában, mind színészileg és karakterileg is nagyon rendben van. A dráma az 50-es évek Amerikájában játszódik, és valós eseményeket dolgoz fel: William Howell Masters és Virginia E. Johnson (aki 2013 júliusában, egy hónappal a sorozat kezdése előtt halt meg) híres és akkoriban nagy port kavart szex-kutatásának történetét, egyben ennek a két empirikus kutató úttörő életét.

 Virginia Johnson és William Masters a valóságban, illetve az őket játszó Lizzy Capman és Michael Sheen

A történetvezetés kifejezetten lassú, hagy időt a karakterek kifejtésére (tehát karakterdráma rajongók számára pont élvezetesen építkezik), és inkább keretnek használja a szexualitás-kutatás történetét, mint központi témának. Kicsit úgy, ahogyan a (legnagyobb kedvencem, és sok egyébben hasonlóságot mutató) Mad menben a reklámszakma. Nézői létszám egyenlege tehát a következő: az említett lassú építkezés az, ami sokakat elrettent, viszont a szex témája nyilván pluszban jelentős nézői réteget hoz be. 

Ami a történetet illeti, megdöbbentő, bár nem hihetetlen, hogy mennyire semmit vagy keveset tudtak az emberek ebben az időben az emberi testről, illetve a szexről és szexualitásról. Többek közt tudományosan hittek abban, hogy a homoszexualitást elektrosokkal lehet gyógyítani, azt viszont nem gondolták, hogy az idősebb, akár 70 évesek is képesek még az orgazmusra. Ehhez képest még érdekesebb, ahogyan ez a két kutató a külvilág jelentős ellenállása ellenére is harcba kezdett információszerzés és -bővítés céljából. Mastersék a kutatást basic és speciális vizsgálati eszközök segítségével kezdik: először egy kórházban tilosban, aztán egy bordélyházban, majd félig engedéllyel kórházban, prostituáltakkal, idegen jelentkezőkkel, egyedül, párban, majd egymással próbálják megfejteni, mi is történik az emberi testtel szex közben.   

A kísérleti körülmények és az egyik kamerával is ellátott eszköz

Igazán izgalmas dolgokra jöttek rá, és persze magukkal kapcsolatban is. Ahogy mi, nézők is érdekes betekintést nyerünk ebbe a korba. Mint például, hogy habár ez a világ és konvenciói sokszor olyan megnyugtatóan vagy éppenséggel mulattatóan távolinak tűnnek, mégis gyakran vehetünk észre olyan viselkedési mintákat, eszméket, amiket a 21. század társadalmának egy része sajnos a mai napig sem haladt meg.

A Masters of sex üdítő sorozat, karakterei közül pedig többen is könnyedén közel kerülnek a nézők szívéhez! Én már nagyon várom a következő 2. évadot, ami július 13-án már el is kezdődött.  

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ugyebár az előző évadzárónál eléggé elmarasztaló, bosszús kritikával illettem a Revenget, és sajnos ez idén se lesz másképp. Pedig már reménykedtem.

Jó, nem minden pillanata volt annyira eszementül értelmetlen és irreális, de azért bővelkedett hasonlóan megrázó élményekben, mint az előző etap lezárása. Meg kell persze hagyni, hogy egy szappanopera kaliberű sorozattól alapból nem állnak távol műfajából fakadóan az erőltetett csavarok, a karakterek ide-oda ráncigálása, hirtelen semmiből felbukkanó szereplők cselekménybehozása csakis azért, hogy ne "laposodjon" el a történet. De azért kéne, hogy legyen egy ésszerű határ, ami nézve a 3. évad feléig, a Revengetől bőven elvárható lett volna. 

Magam se gondoltam volna, hogy a 2. évadzáró ámokfutása után jöhet olyan a sorozatban, amitől újra élvezhető válik, pedig történt. Attól, hogy a felszínre hozták és nyílttá tették a konfliktusokat sokkal intelligensebb és izgalmasabb lett a történetmesélés. Tényleg újra életet vittek a sorozatba, és valamivel hitelesebbé tették az egészet.

Aztán közeledve az évadzáróhoz megint egyre erősebben élt bennem a gyanú, hogy ezt a kellemes és okos izgalmat már nem sokáig fogom élvezni. Megérzésem legerősebb oka pedig, hogy egyre gyakrabban futott át agyamon: hogy ugye csak nem fog kiderülni, hogy Mr. Clark mégsem halott (spoiler kijelölés után látható). Sajnos igazam lett. Pedig végig azon alkudoztam, hogy tényleg inkább bármit, csak ezt ne. És azért ez elég kellemetlen az évad legkardinálisabbnak szánt csavarja esetén, pláne hogy már a félévadzáró után bebizonyították, hogy tudják őket ezt okosba is.

kategóriám rá így változatlan:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos