John Carney a Once (Egyszer) rendezőjének és forgatókönyvírójának legújabb muzsikás alkotása már a hazai mozikban. Romantikus vígjáték zenéről, zenészekről egy zenész szereplésével. Azoknak, akik szeretik a tinglitangli dallamokat és nagyon ki vannak éhezve a szerelmes történetekre, számításaik egy részét biztos megtalálják a Begin Againben, a többiek annál kevésbé.

A problémák egy része nálam ott kezdődik, hogy nem vagyok egy nagy Keira Knightley rajongó. Éppen ezért próbáltam is ellenszenvemet félretenni, de gyorsan kudarcot vallottam. Ennek egyik oka, hogy sajnos szinkronos verziót láttam, így még kellemetlenebbül hatott Keira furcsa szájtartása, a másik pedig, hogy olyan egyenetlen és indokolatlan volt az alakítása és a karaktere is.

Sajnos ez a hullámzás, meg az átgondolatlanság a film nagy részére ugyanúgy elmondható. A játékidő első felének eseményei és megvalósulási formái majdnem kizavartak a moziból. Főleg akkor keseredtem el, amikor biztossá vált, hogy Mos Def és Mark Ruffalo se hozza a tőle várhatót. Aki viszont a már említett zenés romantikára vágyakozik, az itt semmi esetre se adja fel. Ugyanis a film második fele gazdagabb a jó pillanatokban, zeneileg is élvezhetőbb, és láthatóan hatékonyabban törekedtek a klisék kerülésére (ezt a lezárásra is értve), a kihagyhatatlanoknak pedig jobban sikerült tompítani a hatását. Az utcazenélős jelentetek már-már hangulatosra sikeredtek. Simán el tudom képzelni, hogy valaki letölti ezeket a dalokat későbbi repeta céllal. Rádióban már hallottam is az egyik betétdalt.

Adam Levinet - bár színészként nem nagyon tudom értékelni, hiszen annyira nem is hangsúlyos a jelenléte - meglepetésemre jobban, mint ahogy a többiektől vártam, ténylegesen hozzájárult a kikapcsolódásomhoz, na nem a küllemével, inkább az énektudásával. 

Nem saját besorolás, viszont teljesen egyetértek vele: ez a film, ha tévében megy, jókedvűen végignézem, vagy max bealszom rajta, de a várható szórakoztatófaktort mindenképpen megkapnám tőle. Viszont ha a fő célom a szórakozás, akkor nem ezt a filmet választanám. A Once-ról több jót hallva, inkább azzal tennék egy próbát. De persze jöhetnek jó zenés filmek kommentben is!

(Saját) kategóriám rá, csakis felirattal:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Olvasva és hallva más kritikákat muszáj megkérdeznem:

Frank az új fesztivál kedvenc, egy egyedi témájú, remek humorú, kifejezetten őszinte és majdnem egészében remek tempójú film. Spoilermentes, háttérsztoris ajánló következik.

Az alapsztori elég meglepő: adott egy eszement zenekar, aminek tagjai külön-külön is elég furák, együtt meg kész őrült parádé. Közülük pedig toronymagasan kiemelkedik a különc tehetség: Frank, aki valamiért rajzfilmszerű kartonfejet visel. De miért? Meg egyébként is ezeknek az embereknek mi bajuk? A film nézése során ilyen és hasonló gondolatok gyakran fordultak meg a fejemben, de nem vádlóan vagy idegesen, sokkal inkább hangos felnevetés mellett, nomeg csendesen somolyogva. Már az első percektől érezhető volt, hogy itt valami jó fog történni.

Alapból jó érzékkel és humorral játszik azzal a film, hogy milyen a művésziség, amikor pejoratív értelemben gúnyolható, vagy akár külső szemlélő számára rettenetesen kellemetlen majomkodásnak tűnik, meg amikor valamiről/valakiről üvölt a tehetség. Meri ironikusan kezelni ezt a témát és piszkálni a határvonalat, és ez kifejezetten szórakoztató. Ez a humoros láttatásmód az egyik nagy húzóereje a filmnek. A másik, ami szintén nagy és húzóerő: Frank (Michael Fassbender) karton feje.

Bár a film a plakát és az ajánlók alapján gyorsan felkeltette érdeklődésemet, de őszintén nem tudtam elképzelni, miről is szólhat egy rajzfilmfejű főszereplős film, honnan hova vezethet el ez a jelenség egy történetet, vicces vagy szomorú lesz, elszállt vagy azért még ésszerű.

Itt lehet ildomos megjegyezni, hogy ez történet azért nem is olyan meglepő mindenki számára, mint nekünk. A film ugyanis nagy és a lényegi részekben valós eseményeket dolgoz fel: az Angliában ismert zenész és komikus Chris Sievey a.k.a. Frank Sidebottom életének Jon Ronsonnal (a film társszerzője, és nyilván másik fő karaktere) közös és meghatározó szakaszát. A készítők kifejezetten nem életrajzi filmre törekedtek, éppen ezért inkább úgy fogalmaztak, a filmet a Frank jelenség inspirálta.   

Frank Sidebottom és Jon Ronson

Maga Jon Ronson úgy nyilatkozott zenésztársáról: ő olyan, mint akiben két külön személyiség él, egy gyermeki ártatlan zseni és egy kaotikus extrovertált. Ismerősei pedig úgy értelmezték ezt a kartonfejbe/ mögé bújást, hogy ez a frankség jelentett biztonságot Chris számára. A készítők igyekeztek Chris Sievey karakteréből tényleg csak a Frank részre koncentrálni és azt bemutatni (a Chris név nem is hangzik el a filmben). Ez azért elég furán hangzik, nem? 

De vissza a filmhez, ami az emberek a megismerhetetlen és a misztikum iránti általános izgalmával eljátszva mutatja meg ennek a Frank jelenségnek a törékenységét, a különcségét és egyben az erejét is. Mindezt pedig a film társszerzőjének, Jon Ronson szemszögéből.

A "csak Franket mutatjuk be" választás és az ezzel kapcsolatos szándék talán abban mutatkozik meg és válik leginkább érthetővé, ahogyan a játékidő második részében feltárja, hogyan hat a környezet egy Frank típusú emberre, és hogy mik lehetnek a következmények. Ez a nem teljesen így történt része ugyan a történetnek, mégis ez a legőszintébb és legvalóságosabb. 

Egészében nézve a Frank egy humorral átszőtt útkeresés történet, aminek a várt célállomása az elfogadás, amit nézve kicsit saját elfogadó- és befogadókészségünkről is képet kaphatunk a különcség és a kendőzetlen valósággal kapcsolatban egyaránt.

Kicsit ilyen útkeresés

A film befejezése valószínűleg éppen ezért megosztja a közönséget (nem minőségében). Én speciel azok közé tartozom, akik brutálisabb lezárást is elviseltek volna, viszont amit kaptam, azt korrektnek, reálisnak és egyáltalán nem elkeserítőnek találtam. Arra a kérdésre pedig, hogy Frank miért hord karton fejet, így utólag csak annyi lenne a válaszom, hogy ameddig jó neki, miért ne. 

Zárójeles megjegyzés: a filmben külön jelentősége van a social media kommunikációnak, a twitternek pedig elég kiemelten, ahogy a valóságban is. Amikor ugyanis Chris/Frank 2010-ben meghalt, saját tartalékai híján majdnem az állam rendezte a temetését, amikor is twitteres rajongói aktivitás segítségével pár nap alatt sikerült majdnem 22 ezer fontot összegyűjteni! Zárójel vége.

Július 31-től a mozikban, javasoltan a feliratos verziót válasszátok!

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ha tetszett, lájkot rá! köszi :)