Ami már eddig is nyilvánvaló volt, hogy a Ray Donovan rajongásra méltó sorozat. Az alakítások szuperek, karakterei félelmetesen jók, sztorija kellőképpen fordulatos és esemény gazdag, hangvétele pedig reálisan negatív, de ami mind közül a legjellemzőbb a sorozatra, hogy itt sosem lehet megnyugodni, mert mindig van lejjebb. Összefoglalva tehát egy izgalmakban gazdag, karakterekben erős dráma. Ilyen volt már az első évad is, és lényegében ugyanezt hozta a második évadban is, vagyis nem teljesen. Annak ellenére, hogy jellegzetes és szórakoztató volt a folytatás, sőt még sötétedni is képes volt (ami elég piros pontos szerintem), mégsem sikerült hozni az első évad színvonalát, aminek oka, hogy eseményekben, szálakban, lezáratlan ügyekben kicsit túltolták a 2. évadot, ami meg ettől kissé megpergett :(

Az első évadzárás után egyértelmű volt, hogy a szar magasra fog csapni, és hogy nem lesz könnyű elvarrni ezeket a szálakat, illetve megoldani vagy legalább jegelni ezeket a - leginkább családi - konfliktusokat. Alapból már ez a hagyaték se kevés eseményt generált a második évadra, erre sikerült még ráereszteni az FBI-t, a már nagyon megfáradt karakterű Ezra kellemetlen értelmetlenségeit, a rablás sztorit, a bandaháborút, az agresszív szektabarom szálat, és a legelnagyoltabb és legcikibb két félrelépős sztorit. Ez utóbbi az engem személy szerint leginkább zavaró, és az élvezhetőségen legtöbbet rontó szál, ugyanis semmilyen mélységbe nem sikerült érzelmileg átadni ezeket az afférokat, pedig a felszínen elég sok vihart kavartak. Sok lett ez így, és nem áll össze, bárhogy rántják meg az évad végén a a szálakat egyfelé, ugyebár lefelé.

Ami viszont szuper: volt a kapitány szál minden pillanata, a Walk this way rész (7. rész), Jon Voight, akit - Charlie Sheenhez hasonlóan - pontosan így képzelek el a valóságban is, és akiről mindig eszembe jut, amikor egy (talán pont) Oscar gála előtt próbált lányának, Angelina Jolienak kedveseket üzenni a médián keresztül azzal a céllal, hogy javítson rossz kapcsolatukon, közben pedig leShakirázta aktuálisan örökbefogadott unokáját. Persze jómagam se vágom, hogy hívják a gyermeket, na de nem is vagyok a nagyapja (utánanéztem: Zahara). Imádtam, hogy Tommy Wheeler karakterét visszahozták, még ha csak pár pillanatra is. Viszont a legkedvencebb Shorty volt minden szavával, mozzanatával, bölcsességeivel, egyszerűen csak imádtam!! Kellett ő ebbe a sötétségbe, mint egy falat kenyér.

Jót és rosszat egyaránt lehet mondani a Ray Donovan 2. évadról, mégis azért én is végignéztem. Mert alapvetően egy tényleg jó sorozatról van szó, ami most túlvállalta magát. Ettől még mindig színvonalas, és önmagát nem meghazudtoló. maradt, amit leginkább a karaktereknek és a sajátos dinamikájú Donovan családnak köszönhet, akik hozták a tőlük vártakat (ezért is volt a 7. rész annyira kimagaslóan jó). Ez a család tényleg érdekes. Megmutatják, hogyan öröklődnek tovább a rossz szokások, a vétkek vagy éppenséggel az agresszió, mennyire nehéz jobb emberré válni, kikerülni a körből, és hogy egyáltalán lehetséges-e ez. 

Szerintem jót tenne a sorozatnak, ha a harmadik évadban nagyobb játékteret adnának Ray munkájának, és hasonlóan üdvözölném azt is, ha ebben az évadban kisebb arányban foglalkozna Ray a saját és családja mocskának eltüntetésével, helyette pedig inkább a hollywoodi szarságokat takaríthatná elfele, ami több humort, távolabbi agressziót eredményezhetne, így könnyítve az egész sorozat emészthetőségén.

Kategóriám rá mindenképpen:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Valamennyire szerintem mindenki tart attól, hogy ez az új évad True Detective nem fog felérni az ominózus, imádott, lassú beszédű, egyedülállóan borzongató hangulatú első évadhoz. Hiszen annyira magasan van a léc, hogy baromi nagy kihívás lesz felérni hozzá, de azért biztos nem lehetetlen. Csupán a megismételhetetlenség vagy valósabb sejtések állnak az ódzkodás mögött? Ehhez érdemes megnézni mitől tartunk leginkább.

A főszereplők kiválasztása biztos, hogy sokakban okoz aggodalmat, na de ki a legproblémásabb? (Ha nem látszik a szavazó, akkor a blogra átkattintva tudsz szavazni, index2-n vmiért nem :( )

Nekem egyik színész se dobogtattam meg szívemet, sőt, Vaughn és McAdams kifejezetten meg is riasztott, hiszen színészileg ők még egyszer sem fogtak meg eddig, sajnos. Aztán idővel kicsit átfordult bennem ez az érzés, és pont Vince Vaughnban lett a legtöbb reményem. Bízom benne, hogy ő is olyan választás, mint egy éve Matthew McConaughey, aki brutálisat nőtt mindenki szemében szakmailag, és ez annyira nem volt sejthető. Ha még ekkora fordulatot nem is gondolok Vaughnnál, de bizalmam felé van leginkább, legkevesebb pedig Rachel McAdams felé. Colin Farell meg az a típus, akinek feküdnie kéne ez a szerepkör, de hogy képes-e bele is hasadni, nem vagyok meggyőzve, de bárcsak. Tyler Kitschről tippelni sem tudok, ezért annyira nem is tartok tőle (tudatlanság boldogít).

Erős hangulatában, dialógusaiban, monológjaiban tűnik nekem az első évad leginkább megismételhetetlennek. De nem is vágyom az ismétlésre, például nem McConaughey szájából ezek az ominózus monológok biztos, hogy komolyan vehetetlenek lennének, sőt sokuk akár olvasva is. Sztoriban viszont kifejezetten valószínűnek tartom, hogy még felül is lehet múlni az első évad nyomozós szálát, amit sokan, számomra nehezen érthető okokból kritizáltak.

Latolgatva az esélyeket, arra jutottam, hogy valószínűleg a különbözőségek adnak a legtöbb esélyt az élvezet növelésére. Éppen ezért örülnék egy máshogy borongós, másmilyen nyomozásos, eltérő tempójú, másmilyen karakterdráma sorozatnak, mint amilyen az előző évad True Detective volt, csak egy dologhoz ragaszkodnék, a magas minőséghez, ahhoz viszont nagyon.

Kategóriám rá, mert más nem is lehet:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Az idei év egyik legjobb epizódélményemet elvitathatatlanul a Masters of Sexnek köszönhetem (az imdb-n is legtöbbre értékelt S2E03 Fight c. résznek), sőt, az egyik legjobb sorozatévadélményt is. Míg az első évadot lassú tempója és eseménytelensége miatt leginkább a karakterdráma rajongóknak tudtam ajánlani, jó hír viszont, hogy ez a második évad már sokkal szélesebb közönség számára is élvezhető/-etes. Ennek oka: a több történés, a több izgalmas karakter, a több bonyolult szál, és ami sokakat biztosan a képernyő elé csalogat, a jóval több szex.

Kijelenthető erre az évadra, hogy a Masters of Sex életrajziból sikeresen avanzsált erotikus drámává, mindezt úgy, hogy a változást nem a karakterdráma minőségromlására érték el. Nem érződik az sem, hogy elsődlegesen a nézőszámnövelés lett volna a cél. Ami pedig egyértelműen a legfontosabb, hogy ez az erotikusság kicsit sem olcsó és hatásvadász. Kifejezetten ízléses, tudományra kiélezett, továbbra is mély, sőt mélyebb lélektannal megtámogatott szexsztori a Masters of Sex. Aki tehát hiányolta volna az előző évad során a szexjeleneteket, az ugyanezt nem fogja érezni ennél az évadnál. Aki viszont a pornót hiányolta, az ezt az évadot se nézze.

Akár tűnhetne is a sorozat napjaink kíváncsiskodó háziasszonyainak szánt Emmanuelle+Tyffani egyvelegének, de a Masters of Sex nyilván ennél túlmutatóbb. Maradtak a mély tartalmaknál, ügyesen fejtik fel a karaktereket, és hiteles képet mutatnak a kor társadalmáról ami, (most is kikívánkozik belőlem) bizonyos kérdésekben ijesztően nem áll elég távol korunk felfogásmódjától. A történet középpontjában álló szexuális edukáció pedig éppannyira informatív és elgondolkodtató saját korának, ahogy sorozatnézők számára is. És kendőzetlenségével kábé hasonlóan zavarta össze az állóvizet akkor is és most is. Akik pedig a központi karakterek miatt nézik a Masters of Sexet, azoknak szintén nem okozhat csalódást a sorozat, mert annak a szálnak sem ment a rovására (sőt!) az erotika térnyerése. 

Az említett erotikus többlet mellett további tartalmi, karakterbeli és történetvezetésbeli változás is történt az előző évadhoz képest. Akkor még a kutatás középpontjában az orgazmushoz vezető út fázisai álltak, a második évad egyértelműen a kutatás és a kutatók útkeresésére és a szexuális zavarok feltérképezésére és gyógyítására fókuszál. Tavaly az egész évad nagyon lassan építkezve jutott el egy olyan katartikus évadzáróig (talán így nézve elég szembetűnő párhuzamot lehet találni történetmesélés és a kutatás tematikája között), a Masters of Sex második évada szöges ellentéte elődjének, ugyanis itt minden rész nagyon intenzív, sok esetben katartikus, kifejezetten gyors és eseménydús volt. Az évadzáró rész kivételével. Ami az egyetlen oka annak, hogy nem tudom - az egyébként minden más szempontból jogosnak tartott  - legmagasabb besorolást adni.

Ez az évad tehát kinőtte magát, sokkal merészebb, zavarba ejtőbb, elgondolkodtatóbb és szexibb, mint az előző, ezért minden kíváncsiskodónak és karakterdráma rajongónak ajánlom.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Már megszokhattuk, hogy az Orange is The New Blackben az események alakítása - szemben súlyukkal - könnyed sodrású, a kedvenc karakterek száma részről részre rohamosan nő, sokszínű, mégis egységet alkotó világa, egyedi nyers humora szinte azonnal beránt, majd nem is nagyon enged el. Ezt már az első évad is bebizonyította. A második évadban pedig most kiderült, hogy ahhoz képest is bőven volt még feljebb. A szokásos módon spoilermentes ajánló/összegzés következik.

Egyszerűen remek volt ez a 2. évad. Azzal, hogy a főszereplő, Piper karakterét kicsit háttérbe szorították, értékes perceket nyertek a többiek számára, akikben egyrészt  bőven volt kiaknázható kraft, másrészt így színészileg többen bontakozhattak ki, és a történetmesélés is változatosabbá vált.

Ami pedig még az első évadban zavart, miszerint az elítéltek bemutatásán túlzottan látszik a szubjektív, bennfentes szemszög, (ami nyilván érthető, hiszen a true story elbeszélője, a köztük élő Piper), sikerült kiküszöbölni, úgy, hogy az ő központi sztoriját kicsit mellékágra tették. Ebben az évadban kevésbé éreztem azt a szándékot, hogy együttérzést kicsikarva feloldozzák a börtönlakókat, így pedig az egész jóval reálisabbá vált.

És hogy mi a további három dolog, amiért a leghálásabb vagyok? A fegyőrök, a karma és a zene.

Ennek az évadnak a legáldásosabb változtatása elvitathatatlanul a fegyőrök nagyobb szerephez juttatása volt. Mindegyikük annyira máshogy romlott és teljesen elcseszett, személyiségükből fakadóan pedig olyan abszurd, alantas és inkorrekt poénokat szolgáltatnak, mint pl. Healy leszbikus összeesküvés elmélete, egyszerűen zseniális. Porszemnyi jelentéktelenségük szolgáltatta frusztráltságuk minden irányú megnyilvánulása igazi többlettel járult hozzá minőségi szórakoztatásomhoz.

Az évad cselekményét mozgató karma végig izgalmas játékot űzött. Élvezetes volt látni, ahogy az apró, látszólag lényegtelen cselekedetek idővel összeadódnak, egymást önkéntelenül korrigálják, majd előre beláthatatlan módon bevégeztetnek. Itt most nem azon van a hangsúly, hogy milyen eszementen csavaros véggel zárult emiatt az évad (vagy éppenséggel nem is), sokkal inkább azt próbálom érzékeltetni, hogy mennyire okos és dinamikus történetvezetésnek lehetünk 13 részen keresztül szemtanúi.

A harmadik tényező, ami mellett szintén nem lehet, nem is szabad elmenni, és amiben hasonló módon sikerült felülmúlni az előző, első évadot, az pedig a dalválasztás. (Zárójeles, de idevág: nem tudom, ki hogy van vele, de nekem csak erre az évadra sikerült megszeretnem a főcímdalt Regina Spektor - You've got time -ot, amitől eddig kivert a víz, most meg azonnal dünnyögöm. De vissza a remek dalválasztásokhoz.) A részek végén hallható zenék minden epizód méltó ékei voltak. Általuk sikerült még egy-egy erős lapáttal hozzájárulni az éppen aktuálisan, rész végén eluralkodó érzéshez, legyen az düh, kétkedés, izgalom, káröröm, bármi. Tényleg okosan és jó ízléssel, érzékkel válogatták össze az évad a soundtrackjét. Személyes kedvencem Marlene Dietrich helyett Joan Baeztől a Sag mir wo die Blumen sind Where Have All the Flowers Gone. Aki szeretné egy helyen elérni ezeket a számokat, annak ajánlom a Mashable cikkét, amiben összedobtak egy 25-ös listát az évad legmegkapóbb számaiból.

Ez az évad zseniális volt, az OITNB pedig az egyik legkedvencebb sorozatommá avanzsált. Így hát ezt az előző évadhoz képesti előrelépést kategóriaválasztásomban is érzékeltetni tudom, hiszen most már

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Végül kedvenc szereplőmmel zárok

+ a kérdés:

Most már kijelenthető, hogy az előző étlaphoz évadhoz képest is enyhén szólva gyomorforgatóbb, érzékeinkre erőteljesebben ható és kedélyborzolóbb Hannibal második évaddal állunk szemben. Bár a 12 részből 2 még vissza van, azért kijelenthető, hogy egy színvonalában és történetvezetésében sokkal egyenletesebb évadról van szó, mint az előző 13 rész esetében.

Az első évad kiegyensúlyozatlanságát és a részek eltérő sokszínűségét egy bejegyzésemben (Hannibál lakomája) már próbáltam a címekkel párhuzamba állítva értelmezni. És bár ez az évad nem szorul ilyen szempontból magyarázatra, mégis úgy gondolom, érdemes lenne most is foglalkozni egy kicsit a címekkel, és részletesebben megtekinteni Hannibal második étlapját (spoilereket kerülve). Jöjjenek hát akkor a címek.

Tavaly ugye egy kiadós francia menüsort kaptunk kannibálunk ízlésére formálva és általa tálalva. Ehhez képest a címeket átfutva most egy japán menüsor rajzolódik ki előttünk. Azért is tűnik találónak a japán konyha felé fordulás, hiszen ahogy a sorozatról, az utóbbiról is elmondható, hogy kifejezetten részletgazdag és szándékosan látványos. Következésképpen tartalom szempontjából jósolható, hogy az FBI-osok ebben az évadban sem fognak hirtelen felindulásból elkövetett emberölés ügyében nyomozni.

Az első rész címe, maga a menüsor neve is: Kaiseki, egy többfogásos japán vacsora, amit teaszertartásokon/ teavacsorákon szolgálnak fel. Ahol a fogások sorrendjéről a teamester, jelen esetben pedig dr. Hannibal Lecter rendelkezik. Eredetileg a kaiseki azt jelenti: kő a mellkason. A szerzetesek aszkéta életformájuk miatt, régen melegített követ nyomtak a mellkasukhoz, hogy ezáltal nyomják el az éhségüket. Innen ered az elnevezés. Itt ez a szokás mint bosszúéhség, illetve az éhezik a baráti szóra értelemben ezen vágyaknak az elnyomását jelképezheti. (Ellentétben az öléssel, ami semennyire sincs elfojtva ebben az évadban sem.) 

A mai értelemben használt kaiseki egyfajta művészeti forma, amely egyensúlyt teremt az ételek íze, állaga, megjelenése, és a színe között. Ehhez - a sorozat szempontjából könnyen behelyettesíthető jelentésben- mindig friss, szezonális, helyileg beszerezhető alapanyagokat használnak. Cél: az ízélmények fokozása. Megjelenítésben az ételeket szépen elrendezve (ld. 2. rész: szem forma), gyakran valódi levelekkel és virágokkal (4. mézes rész és 6. fás rész) tálalják, hogy minél jobban visszaadják az étel eredeti növényi és állati megjelenését. Tartalom szempontjából az első rész tehát nemcsak évad főcímként jelöli ki az egész menüsort, hanem a kezdő jelenetsorral bepillantást is enged a végkimenetelbe. Kijelölve így az események végpontját is.

A második rész címe: Sakizuki, ami az előző évad második részének: Amuse-bouche étvágyhozó fogásának a japán változata. Tartalmilag ez a szemes-alkotásos epizód. Ekkor vált teljesen egyértelművé, hogy ez az évad nemcsak Hannibal lelkének sötétsége, hanem a naturális képek miatt is iszonyatosan elvetemült lesz.

Ezt követi a Hassun, azaz a második fogás, ami - funkciója szerint -kijelöli a szezonális témát. Minő egyszerű párhuzam: az évad témáját. Ez a rész a bíróságos, amikor is Will és Hannibál kapcsolata igazi megmérettetés elé kerül. Nekem ez volt az évad eddigi legkevésbé bejövős része, de mindenképpen elégedetten jelentem ki, hogy nem az izgalmi szintet és színvonalat jelölte ki ez a fogás, csakis a témát.

A negyedik epizód címe: Takiawase, ami külön-külön párolt zöldség hússal/tofuval/hallal tálalva. Ez a mézes/méhes rész imitálja eddig látványban a legjobban a kaiseki természet közeli tálalási módját.

A Mukozuke cím jelentése a legprózaibb: szeletelt, szezonális sashimi, azaz nyers hal tál. Ez a Beverlys rész. Nem szorul magyarázatra. Egyébként itt tér vissza egy régi karakter, az újságírónő Freddy Lounds is, akit érdekességként a Vörös sárkányban férfi karakterként ábrázoltak, és Philip Seymour Hoffman játszott.

Fedeles edényben készült levest jelent a következő fogás, vagyis a 6. rész címe, a Futamono. Ez az epizód Hannibal nagy lakomája a lakomában. Ez a rész a fában szerveiből virágzó emberes rész, ami szintén eléggé hozza a japán kaisekis vonalat. 

Egy újabb -mono végű fogás: Yakimono a következő epizódcím. Egy szintén halas fogás, most éppen sült/lángolt. Ebben a részben talál segítőtársra Will. Illetve itt tűnik fel ismét a Chesapeake-i hasfelmetsző.

Szembetűnő, hogy a sorozat kifejezetten rájátszik a halas-horgászos párhuzamra. Kezdve ott, hogy Hannibal már az első évadban Will horgászcsalijaiból csinált csalit, egyben terhelő bizonyítékot. A második évadban pedig a szarvas vonulás melletti egy új állandósult szimbólummal játszanak folyamatosan a készítők, a horgászó Willével. A hal tehát nyilván jelenti azt, akiért folyik a vadászat, tálalásának módja pedig a vadászat sikerességét is jelezheti.

A 8. rész címe: Su-zakama a száj tisztítására használt ecetes étel. Ez a lovas, Will Hannibal terápia Vol. 2. epizód. Annyi valóban kijelenthető, hogy hangulatban eltért az évad további részeitől, fogásaitól.

Shiizakana forró cserépben készült jelentős (?) étel. Ebben a részben ismerkedhetünk meg két régi és jelenlegi Hannibal pácienssel. Akik közül egyikőjük még várhatóan jelentős szerepet játszik majd az események alakulásában. Illetve forró helyzetekre is kapunk példát garmadával.

Várhatóan a következő rész is a 8. részhez hasonló tematikájú lesz, legalább is a címe: Naka-choko ezt vetíti előre. Ez a japán fogás szintén szájtisztító étel: általában egy könnyű, savas leves. Ez az epizód is eltérő hangulatában és tematikájában. További párhuzamot keresve a fogás és tartalom között megállapítható, hogy könnyű/könnyedséget öltözet szempontjából érthetjük, a savasság kérdése viszont - ugyan csak húsok területén -megválaszolásra kerül: azt az állatot, amit stressz körülmények közt vágnak le, annak a húsa savasabbá válik. 

Mivel megtekintésben jelenleg a 10. résznél tartok, innentől az étlap elemzésében az eddigi párhuzamokat feltételezések váltják fel. 

A 11. rész címe, a Kō no mono szezonális savanyúságot jelent. Az utolsó előtti fogás pedig a Tome-wan lesz, azaz egy újabb, éppenséggel zöldség vagy miso leves rizzsel.

A Mizumono-s, évadzáró fogás egyértelmű eltérést sugall az előző évadzáróhoz képest. Amikor is olyan kulináris lezárást kaptunk, amit általában azok szoktak választani, akik nem szeretik édes ízzel zárni az étkezést. Ez volt a kifejezetten fűszeres savoureux. Amihez képest idén egy nagyon más jellegű zárófogást kaunk:  mizumono -t egy szezonális desszertet, ami lehet gyümölcs, fagylalt, esetleg sütemény is, a lényeg, hogy szezonális alapanyagból készüljön.

A menüsort végigfutva egy látványvilágában és történetvezetésében egységességre törekvőbb évadot várhatunk, ami miután ismét rendesen megedzi az ízlelőbimbóinkat, esélyes, hogy végül édes szájízt hagy majd maga után. Bár továbbra sem vagyok édesszájú, azért az eddigi élmények alapján lehetséges, hogy mégis jól fog esni egy záródesszert.

Kategóriám rá:

csak erős gyomrúaknak!

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Tetszett? Akkor klikk a like-ra!

Ha dupla vagy tripla ennyi részből is állt volna a New Girl idei évada, még akkor se tudtam volna vele túladagolni magam. És bár az évadzáró rész talán az évad leggyengébb része volt, de így is sokkal viccesebb, élvezhetőbb és lazább volt, mint bármelyik random kiválasztott HIMYM rész az utolsó két évadból. Pedig volt benne pár olyan elem: indiai esküvő, borztámadás, szellőző rendszerben szerelmes évődés, nomeg Taylor Swift, amit könnyedén, erőltetettségtől mentesen 25 percbe sűríteni, valljuk be, nem könnyű kihívás. Azért ügyesen teljesítettek.

És bár tényleg nem a legjobb rész volt, mégsem hinném, hogy ez alapján lenne érdemes értékelni az egész évadot, merthogy az igenis zseniális volt. A Jess-Nick szálért természetesen már az első részek óta odavoltam, lankadatlan lelkesedéssel szurkoltam, hogy végre összejöjjenek, és kifejezetten hálás vagyok azért, hogy ezt ilyen viccesen, de azért kellőképpen csöpögősen oldották meg. Schmidt karaktere hozta végig ugyanazt az egyedi, kissé bizarr, borzongva nevettetős stílust, Winston fokozatosan egyre nagyobb szerepet kapott, és az utolsó részt számomra leginkább ő vitte el a hátán. Az évad talán legnagyobb eredménye, hogy Zooey  Deschanel (Jess) szerepének esszenciáját megőrizve sikerült mégis mérsékelniük a karakterben (esetleg a színésznőben alapból)  rejlő irritáció faktort. Ezzel sokban hozzájárultak a sorozat szerethetőségéhez, mondjuk én szerettem így is, úgy is. És ha már a szeretni így is, úgy is-nál járunk, akkor kötelező kiemelnem a számomra legilyenebb karaktert, aki tényleg szinte bármit csinálhat, az remek: Nick. A sorozat legbénább és legcikibb karaktere, aki pont ettől az esetlenségtől lesz szerethető. A szereplők is igazán sokat tettek azért, hogy ez az évad is egy igazán magas szórakoztató szintet nyújtson.

Az epizódok frappánsak voltak, a poénok ültek és mindig frissek voltak, a mellékszereplőket pedig meg kell hagyni elég jó ízléssel válogatták össze. A karakterek és a történet dinamikájáért tényleg biztosra veszem, hogy a How I met-esek gondolkodás nélkül fél karjukat odaadnák. Nekem az egyik kedvenc sitcomom, csodálkozom is, hogy itthon eddig még egyik csatorna sem csapott le rá.

Azok számára, akik nehezen bírnák kivárni a következő évad részeit, és csillapítani szeretnék a sorozat hiányát, ajánlom nyári bulikra a True American játékot, aminek bár én nem hittem, de valóban léteznek szabályai. A bumm-szívtál szintű szabályzatért (angol nyelvű) a bátrak klikkoljanak ide!

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Jelentem, a zárórészek megnézése után igazán bosszús vagyok. Ennél jobb minőséget és több átgondoltságot tartottam elvárhatónak ettől a sorozattól. Annyi buta megoldás, hihetőnek, de még kézenfekvőnek se nevezhető fordulattal tarkított események, tényleg dühítően ostoba volt ez a két rész. Azt persze nem állítanám, hogy az évad során nem akadtak hasonló problémáim, de most két rész alatt sikerült túlszárnyalni az eddigieket is.

Kínosnak ugyan nem nevezném a történet vezetését, viszont elvitathatatlanul mesterkélt volt a konfliktusok alakulása. A régi ellentétek elfáradtak, az újak meg légből kapottak és erőltetettek voltak. Az eddig is már-már a fantasztikum határán lavírozó események több jelenetnél is kiverték nálam a biztosítékot, az évadzáróban meg pláne. Ezek közül említenék most párat.

(spoileres folytatás követlezik)

Konkrétan újra kellett néznem az évadzáró második felét, hogy megtaláljam azt az okot, esetleges sejtelmes utalást, amiért Declan a Grayson irodába mehetett. Kevés olyan néző lehetett, akinek az események eme fordulata érthetőbb lehetett első nézésre, mint nekem. Az a srác a két évad alatt be se tette a lábát abba az irodába, maximum nagyon indokolt helyzetben, de abban sem vagyok biztos, hogy volt-e egyáltalán ilyen. De persze amikor éppen felrobbantják az irodát, akkor nyilván odamegy halálos sebesülést szerezni. Előzmény pedig: a csaja azt hazudta neki telefonban, hogy a bátyjával, Daniellel van, aki ugyebár sehol máshol nem szokott tartózkodni, mint az irodában. Valószínűleg e logika szerint sikerült odamennie, hogy találkozhasson a lánnyal, viszont valamilyen oknál fogva nem vette észre, hogy tök üres az egész emelet, és így ott érte a robbanás. Az írók szándéka egyértelmű volt, ki akarták írni a gyereket a sorozatból, elfáradt a karaktere, nem vitatom, és gondolom valami emlékezetessel akarták elbúcsúztatni, és a robbantás meg kapóra jött. De talán jobb lett volna, ha egy nagyon szimpatikus idős nénit megmentve üti el inkább egy busz.

Rengeteg részletet ki lehetne még emelni, amivel alátámasztható, hogy az évadzáró epizódok nélkülözték a józan ész, az alapvető logika szabályait, de jöjjön inkább csak a kedvencem. Jack Porter, aki eddig gyanakvás nélkül benyelte az Amanda - Emily személycserét, egy varázsütésre kitisztul szeme és elméje, és összerakja az összerakhatatlant.

A cselekmények eddigi alakulása alapján egyelőre azon sem lepődnék meg, ha a következő évad mondjuk az űrben folytatódna. De talán az lenne a legjobb, ha a következő rész az elegáns dallasi csavarral kezdődne, és kiderülne, hogy ezt a sok hülyeséget csak Emily Thorne álmodta össze. Nekem csalódás volt az évadzáró, jobban örültem volna kevesebb eseménynek, és több átgondoltságnak. De léteznek persze olyanok is, akik ezt máshogy gondolják.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

UPDATE: a 3. évad évadzárójának namitláttamozása itt elérhető

Ha egyetértesz, jöhet a LIKE!