A Netflix reality felhozatalában bolyongva nemrégiben egy trashreality gyöngyszemre, a Too Hot to Handle-re találtam rá, most pedig a stratégiai, versengős, az online ismerkedést fókuszba helyező The Circle-re. Belenéztem .... majd végigdaráltam az USA, majd a brazil, végül pedig a francia verziót is, így már csak az eredeti brit maradt ki. És azt kell, mondjam, berántott, pedig nem gondoltam volna.

The Circle USA

A magát közösségi média versenyként aposztrofáló játék alapötlete, hogy beköltöztetnek 8 játékost egy épület lakásaiba szépen külön-külön, ahol elzárva egymástól csak a Circle appon keresztül tudják kialakítani egymással a kapcsolatot. Mindenkinek van egy basic infókkal és képpel ellátott profilja, ami vagy igaz, vagy csak részben, vagy semennyire se. Ezen a Circle appon keresztül a játékosoknak lehetőségük van privát és csoportos csetelésre, illetve versenyeken és játékokon részt venni, amik általában jól fel is keverik az állóvizet. Egy fix feladatuk van, a nap végén rangsorolniuk kell a profilokat szimpátia, idővel pedig egyre inkább stratégia alapján, a rangsornak köszönhetően pedig valaki profilja a nap végén blokkolva lesz, helyére pedig új játékos érkezik.

A The Circle játékszabályai, a műsor felépítése minden nemzetnél szinte ugyanazok - a franciáknál vannak csak eltérések -, tehát a váz egészen egyezik, az alapjátékos szett is ugyanaz (model lány, vagányabb csaj, meleg srác, csajozós, nagydumás srác, sportoló ..). És köszönhetően a nemzetiségtől független emberi működésnek vannak előre meg nem írt egybeesések is.

The Circle USA - kezdőjátékos profilok. Arányok: hat igazi és két catfish profil

Erre a koncepcióra a social média agyonfilterezett, hatásvadász, sokszor hiteltelen világától megcsömörlötten alapból azt mondanám, hogy egy szűk kör kivételével mégis kit érdekel, illetve kell-e nekem ebből a világból még több? Viszont a The Circle azonfelül, hogy napjaink világát képezi le, és kategóriáját tekintve tényleg ügyesen, okosan átgondolt, izgalmas stratégiai játék, szerencsére nem csak a felszínnel és a karakterekkel, a "ki kivel ki ellen" felállásokkal és a manipulációval operál, hanem az online kommunikáció és a mögötte rejlő valóságot láttatva olyan jelenségekre mutat rá, ami - engem legalábbis - elgondolkodtat.

A catfishek/kamuprofilok

A játékosok többsége valamit elcsal a profiljában: vagy a korát, vagy a kapcsolati státuszát, foglalkozását. Teszik mindezt azért, hogy megnyerőbbek lehessenek a többiek számára. Ezért szingli szinte mindenki, és így került több orvos is a játékosok közé. Nomeg vannak azok, akik teljesen más azonosságot öltenek magukra: például barátnője profiljával játszó srácból több is akad, a 70 pluszos nagyik, akik egyikőjük huszonéves unokájaként küzdenek a hashtagekkel a bennmaradásért, vagy a flörtölős csajként játszó meleg fiú ikerpár.

 Legjobb catfish-jelenet, amikor a bal oszlop kamuprofilja, Adam randizik a jobb oszlop kamuprofiljával, Rebeccával
(az alsó két kép az eredeti játékos, a felső sor a kamuprofiljuk)

A műsor legviccesebb jeleneteit egyértelműen ezeknek a catfishként játszó karaktereknek köszönhetjük, de közben nagyon vegyes érzéseket is kiváltanak, kérdéseket vetnek fel. Egy pénznyereménnyel kecsegtető játékban catfishnek lenni egyenlő a csalással és megtestesíti a hazugságot? Korrekt-e ez azokkal szemben, akik vállalták magukat? Mennyire számít az, hogy nem a játékos szerepel a képen, ha közben amit csinál, az végig önazonos és őszinte? Miért nem vállalja fel mindenki saját magát?

Az kiderül, hogy bármennyire is azért érkeztek ezek a játékosok a műsorba catfishként, hogy népszerűbbnek, elfogadhatóbbnak állíthassák be magukat, ez a stratégia nem igazán könnyíti meg a dolgukat, ugyanis kamuprofillal dolgozni egyértelműen keményebb meló. Azt is érdekes látni, hogy nem minden nemzetnél vadásszák le a játékosok a kamuprofilosokat, és szembesítésnél is van bőven eltérés a reakciókban.

A(z online) kommunikáció 

A kizárólag cseten bonyolított kommunikáció amellett hogy felszínen mozgó, hurráoptimista, hashtagekkel tűzdelt beszélgetésekhez vezet, egyben nagyon célzott és nagyfokú átgondoltságot igényel a játékosok részéről. Ez egységes mindegyik szériánál. A temperamentumnak, kultúrának és szocializációnak köszönhetően viszont eltérések is vannak bőven.

Az amerikai verzióban tapasztalható kommunikáció egyértelműen önhatárokat és bizalmat tekintve az átmenetet leginkább nélkülözőbb. Ott jelenik meg legjobban az óriási megfelelési vágy és a kitárulkozás igénye úgy, hogy a negatív érzéseket szinte képtelenek ebben a közösségben és ezen a fórumon kifejezni. Náluk jön ki legerősebben, hogy mennyire védtelenek lehetnek a social térben, és hogy stabil önismeret és önértékelés hiányában milyen frusztrációs terheket okoz ez a nem kicsit manipulált világ számukra.

Ezzel szemben a brazil verzióban tökéletesen megjelenik az önszeretet és az élet szeretete. Vállalják pozitív és negatív érzéseiket is, kötődésre is sokkal képesebbek (bár némi óvatosság náluk sem ártana). Az érzelmi kilengések ellenére üdítő, így mindenképpen eredeti nyelven javasolt az évad megtekintése. 

A francia The Circle

 A franciák The Circle-jében folyt magasan a legkonfrontatívabb kommunikáció. Kamu vagy nem kamu, a legtöbben karakterüket hozták végig önmagukban/profiljukban bízva. A három műsorból a itt fejeződnek ki legkevésbé cukormázas érzelmek, de ettől még egyáltalán nem lehet csak stratégiainak és érzelmektől mentesnek nevezni az egyébként provokatív, szkeptikus hangnemet.

A szépség

Aki szép, arról feltételezzük, hogy szimpatikus is. Nagyon sok játékos stratégiája ezen alapult, ugyanis maguknál fessebb, csinosabb emberek profiljaival vettek részt a játékban. Ez pedig elég szomorú. A műsor tanulsága a felvetéshez képest inkább az, hogy a szépség gyakran kamuprofil red flag (általában a nem indokolt esetekben :D), inkább férfiaknál előnyösebb, a nők pedig jobb ha természetesek, vagányak és szexik, mintha túl szépek.

Szélsőségesebb eset, amikor a játékosok nem csupán előnyösebb helyzetre vágyva, hanem kifejezetten az elutasítást elkerülendő választottak kamuprofilt, ahogy az amerikai erősen plus size hölgyek csakis vékony lányok profilja mögé bújva merészkedtek be a Körbe, mert féltek, hogy máshogy nem fogadják be őket. De nem csak negatív példát mutat a műsor, a brazil The Circle-ben két plus size profilú női karakter is volt, az egyik ráadásul egy pasi kamu profilja, és kérdés nem volt, hogy befogadják-e a közösségbe őket.

The Circle Brasil

Amellett, hogy a The Circle izgalmas, drukkolós szórakozást nyújtó reality, közben sok aktuális kérdést is felvet, mi igaz, mi fake, egészséges helyzetben hova kell kerülniük az ember fókuszpontjainak, hogyan épül és működik a bizalom, a kötődés. Minden helyzetben direkten ugyan választ nem nyújt a reality (nem is vállalt dolga), de el lehet indulni, és el lehet játszani a felkínált alternatívákkal.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos  

Megnézési sorrend javaslat: USA, brazil, francia

Nagy trash reality fanként és fogyasztóként számomra az jelent igazi élvezetet, ha ezen műsorok hatására akár komfort zónámon kívülre vetve egy megdöbbentő, ötletes kísérlet kukkolójává válhatok. Ha epizódról epizódra elkalauzolnak egy olyan világba, amibe magamtól ugyan be nem tenném a lábamat, sőt sok esetben tagjaival se feltétlen tudnék/akarnék beszélgetésbe elegyedni, de a social buborékomon kívüli kis szigetek élővilágába láthatok bele: kik élnek, hogyan, miért léteznek úgy, ahogy számomra elképzelhetetlen, életem logikai/morális fonalával összeegyeztethetetlen és megindokolhatatlan. Most pedig, hogy a lakásunkat se nagyon hagyhatjuk el, a tiltás még vonzóbbá és élménnyel kecsegtetőbbé tesz egy ilyen kirándulást, úgyhogy amondó vagyok, parkok, rokon/barátok meglátogatása helyett irány egy nagyon másik világ, a Netflix saját gyártású Too Hot to Handle (Ellenállhatatlan kísértés) valósága, jó lesz.

Realityknél nagyon nem mindegy az alapötlet, a casting, a producerek irányítási képessége és természetesen a végtermék élvezhetőségét nagyban befolyásoló összevágás. És azt kell mondanom, ebben a 8 részes szériában minden tökéletesen sikerült. A szereplők úgy fantasztikusak ehhez a formátumhoz, hogy kitalálni jobbakat nem lehet volna, mozgatják is őket, akartak is velük kezdeni valamit a forgatás 4 hetében, a részek tempója, sűrűsége és narrálása annyira üde, szinte nem is érthető, hogy jött ez így össze, vagy hogy más realityknél miért nem sikerált. 

Na de akkor mi is ez a Too Hot to Handle, azon felül, hogy kritikailag részemről trash masterpiece kategória. Szóval adott a fiók 10 darabos, legéletlenebb kés szettje (minden túlzás nélkül, de tényleg), akik viselkedésben a legősibb szinten működnek (7/24 buli, szex, pia + ordenáré sikítozás mindentől), akik még a felszínt se képesek kapargatni, és ami legfontosabb bennük, hogy elemi vágyaik megértési és kontrollálási képességének birtokában a legminimálisabb szinten se voltak soha. Meg még valami lényegesnek nem, ugyanis fogalmuk sincs az első 12 óra leteltéig arról, hogy miért is vannak ebben a műsorban (azt sejtik, hogy ez egy párkereső reality, amiben tematikát tekintve még csak nem is tévedtek óriásit), és hogy miről is szól ez a játék.

via GIPHY

Mert hogy itt kérem szépen ugyan nem tiltott a párra lelés, csak minden olyan mód, amit ők eddig alkalmaztak, vagy amit számukra jelent a párkeresés, az tiltott, komoly pénzbüntetést von maga után (pl. egy smár 3000 dodó). A Too Hot to Handle világában ugyanis tilos a csók, a petting, a szex minden formája, ahogy a maszti is. És ez az igazi kirándulás a műsorban, hogy végignézhetjük, hogy milyen az, ha véglények totálisan talajt veszítenek attól, hogy 4 hétig ezektől meg kell fosszák magukat. Hogy még jobban átadjam, az ő analógiájukat raknám ide: hogy ők, mint "a világ legszebb emberei" egy másik bolygón kénytelenek a 100.000 dolláros nyeremény reményében "szuperképességüktől megfosztott szuperhősökként" létezni. És tényleg, láthatjuk, hogy egy randi a szex reményétől megfosztva számukra valódi patthelyzet, hogy a romantikus beszélgetés a "de jó a segged", "szép vagy", "úgy megcsinálnálak" panelek ismétléseiből áll, és másból nem tud. 

via GIPHY

Az önmegtartóztató műsort felhúzhatták volna a kínlódásokra és szabályszegésekre, és bőven szórakoztató lett volna így is. Viszont a műsorkészítőknek más szándékuk is volt, és arra a csavarra meg én nem számítottam. Megpróbálnak ugyanis segítséget nyújtani a játékosoknak, hogy új módokon legyenek képesek másokhoz kapcsolódni (értsd nem csak szexuálisan). Például workshopokat tartanak nekik (yoni szeretés, egymásba látás, félelmekkel harcolás besározott testtel), amiket nagyon erős túlzásnak érzek életvezetésinek, önismeretinek nevezni, mert annyira, de annyira basic szintűek, viszont hatását nézve bármennyire is elképedés számomra, de mégis akként működtek. 

Kétféle nagy döbbenet élményt nyújt tehát a Too Hot to Handle, egyrészt az a világot ahonnan érkeznek, aminek mintapéldányai a szereplők és ahonnan gyöngyszem-áradatot zúdítanak a kukkolóikra, illetve ez a jellemfejlődési sík, amit szkeptikusan tudtam sokáig csak bámulni, de mégis működött, különben nem szerettem volna meg az önmagát is végtelenül butácskának tartó Chloe karakterét.

Tudom, hogy minden online fórumon leginkább az jön velünk szemben, hogy az otthon zárt falai közt most alkotni kell: kovászos kenyeret sütni, kreatív hobbikra lelni, hogy, sajnos, blokkolás nélkül kontrollálhatatlanul ömlik ránk mások azon szándékú önmegvilágosodása, hogy beragyogják és inspirálják a mi karantén életünket is. Én mégis inkább azt javaslnám, hogy ha bejött az első évad magyar Éden hotel, ha szórakoztat a minőségi trash, akkor csinálj magadnak egy pár óra jó kedvet, és nézd meg a Too Hot to Handle-t :)

via GIPHY

Kategóriám rá:

kötelező - erősen ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos  

Nem igazán vitatható vagy vitatnám, hogy a Big Little Lies (Hatalmas kis hazugságok) méltán dúskál a dicséretekben. Valóban jó sorozat: izgalmas, jó a témaválasztás, a tempó és a történetvezetés is élvezetes. Hozza az HBO-s szintet. Azt viszont nem gondolnám, hogy olyannyira döbbenetesen drámai, és hogy soha nem látott mélységeket fejteget, de biztos, hogy dicsérendő  a célkitűzése, még ha a megvalósítás kicsit sterilre is sikerült.

Hogy miért? Mert a Big Little Lies üdítően, de már-már túl profi, a gyerek és felnőtt színészektől egészen a megvalósításig. Ettől még szerethető és persze minőségi szórakozást nyújt, csak ez a profizmus valahogy megakadályozza a sorozat brutális drámává emelkedését.

Nézzük mondjuk a The Affairhez képest (a gyilkosság-nyomozás szálak hasonlósága is adja az összehasonítást). Mindkét dráma úgy les be a családok életébe, hogy húsvér kapcsolatokat és fájdalommal, kétségekkel harcoló, érző lényeket láttat. A Big Little Lies mégsem jut le a legmélyebbre szintre. Mert bár mindkét sorozat átgondolt, megkomponált (a The Affair szerkezete szigorúbb is), de a Big Little Lies okos akart/tudott lenni, nem pedig ösztönös. Ezáltal hozva létre ezt az élvezetes puzzlet. Nincs is ezzel semmi baj (előfordulhat, hogy az eredeti könyv miatt alakult ez így), szerintem nem is a készítői szándékkal ellentétes a véleményem, inkább a befogadói oldal lát bele mást, amire ugye gyakran akad példa a sorozatok világában (ld. True Detective első évad). 

Na de akkor tovább a spoileres tippelgetésre. Az évad pontosan felénél rám tört a gondolat, hogy a történet profi összerakása ellenére, talán mégsem lehetetlenség kibogózni ezeket a rejtélyes szálakat, anélkül, hogy a könyvnek utánaolvasnék. Ehhez a kirakóshoz összeállt bennem egy lehetséges forgatókönyv - aztán max tévedek - ami egységesen megválaszolja a legtitokzatosabb kérdések egy jelentős részét:

Ki halt meg? Miért? És vajon ki lehet az elkövető?

etonline.com

Szerintem az áldozat nem más, mint Ziggy apja, aki talán a sorozat legkisebb talánya: Perry Wright. A 4. rész végén beazonosított férfi képe hasonlít rá, Jane pedig nem emlékszik a férfira elég pontosan, Perryvel pedig még nem találkozott, így azonosíthatta rosszul.

Megölni pedig szerintem Jane és/vagy Celeste fogja, Madeline pedig valahogy támogatja őket ebben. 

De az igazi tanulság nem is ez lesz (ha stimmel az elmélet), hanem, hogy az erőszakos viselkedés nem a génekkel, sokkal inkább a látott, eltanult viselkedés alapján alakul ki. Elméletem másik sarokköve ugyanis, hogy nem Ziggy bántotta Amabellát, hanem az ikrek (egyik tagja, esetleg közösen). Amabella eredetileg rájuk mutathatott, aztán megijedt, és Ziggyre fogta a dolgot, aki alapból a legismeretlenebb és furi is, és aki utána valóban - így már érthetően - nyíltabban és erősebben közeledett a kislány felé. Igazából az ikrek lehetnek a terrorizálók (vagy egyikük), ők ebben nőttek fel, akarva, akaratlanul látják és utánozhatják az otthon történteket.

És ha tényleg ez történik a sorozatban, akkor sikerül elég mélyre menni, ugyan nem a női lelkek, inkább a családi dinamika, illetve a gyerekek fejlődésének és lelki folyamatainak bemutatásával. 

Aztán meg persze bármi kiderülhet, azért is mert bődületeset tévedtem, és/vagy mert még annyi kecsegtető mellékszál van még.

Összességében a Big Little Lies egy nagyon profi, okos, drámai kirakós, kategóriám rá - 4 megtekintett rész után:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Nagy hype, dicsérő posztok és 9,3as imdb score (volt több az 9,5-ös is) vezette fel a Tom Hardy fémjelezte, legújabb FX-es drámát, a Tabut (Taboo), illetve annak első részét. Minden bizonnyal sokaknak azonnal felkerült a nézendők listájára, olyanoknak is, akiket mondjuk trailer alapján annyira nem húzna be a sorozat, mint ahogy mondjuk engem sem (a plakáttal ellentétben). Mondhatni hát, hogy felspannolva csaptam bele az első részbe, és akartam szeretni.

Tapasztalatok: jó alaptörténet: 1814-et írunk, amikor is a nyakas természetű James Keziah Delaney (Tom Hardy) 10 év misztikus távollét után hazatér Afrikából apja temetésére. Hamar egyértelművé válik, hogy az otthoniak 99%-a egyáltalán nem örül a hazatértének. Ez az érzés tovább fokozódik, miután kiderül, hogy apja ráhagyott egy a többieket felettébb érdeklő, jófekvésű földterületet. Ez így elég izgalmas kiindulásnak.

A képi világ is nagyon stimmel: rendesen lehúz, sötét és undi. Eredeti nyelven nézve a beszéd kifejezetten szép. A kalapok pedig magasak. És akkor ezek voltak a jó részek.

Összességében viszont nem jött be se a rész, se Tom Hardy. Nem volt hiteles a karaktere, nem jött át se a veszett bolondsága, se a félelmetessége. Fenyítő jelenetei végén az az érzés járt csak át, hogy mennyire nagyon akarják  hogy most összesz@rjam magam, én mégis inkább csak feszengek, mert nem megy. Hogy miért? Mert Tom Hardy abban a karakteres kalapban, ahogyan kóborol a sötét mocskos nyomorban egyrészt kifejezetten töpszli (sosem tűnt eddig annak, rá is kerestem, csupán 175 cm), másrészt nem árad belőle az a várt karizma, nem győz meg, és nem húz magával. A helyzet kalapmentesen se jobb, így hát nem mondanám semmilyen értelemben, hogy le a kalappal.

Amit tehát a sorozat promó plakát elért, az nem jött át mozgóképes formában. Kicsit olyan az egész, mint egy rosszul elsült online vásárlás: amikor minden nagyon bejön leírás meg kép alapján, aztán kiszállításkor valami halvány hasonlóságút fogsz a végén kezedben. (még több ilyen viccesben erre)

Mégis a Taboo igazi gyenge láncszeme első ránézésre is egyértelműen a Mr. Delaney féltestvérét játszó Oona Chaplin, akinek lassú beszéde a True Detective második évadának fájdalmas és lassan gyógyuló sebeit tépte fel bennem. Hogy ez az érzés távozzék, kiírom magamból még egyszer: a lassú beszéd önmagában, indokolatlanul, és ilyen mennyiségben nem egyenlő a zseniális drámai színészettel, sőt.

Valószínűleg a helyzet egyébként sokkal derűsebb a sorozattal kapcsolatban. De ugye ez a nagy hype ára: nagyobb elérés és nagyobb elvárások. Annyi finomítás azért jár így a végére, hogy bár Tom Hardy jelenleg inkább mosolyogtat meg, mint fagyasztja meg a vért ereimben, de még így is elhiszem, hogy a fennmaradó 7 részben arra is képes lenne.

Kategóriám rá első blikkre:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Mostanában elég sok sorozatba kezdtem bele, többségükkel még sikerült is kellemesen múlatni az időt, de mindegyiknél éreztem, hogy valami azért hibádzik. És ez az Atlanta első epizódjának kb. 10. percében és egyben a 3-4. my niggazás után visszavonhatatlanul tudatosult bennem, arcomra csalva egy, naezaz mosolyt. Mert oké a szórakozás, meg a kíváncsiság, de igazából végig ki voltam éhezve a valódi minőségre.

Day&dream

Amikor egy sorozatnál úgy érzem, hogy a karakterek a játékidőn kívül is elevenen léteznének, amikor a nem lineáris és még csak nem is egyenletesen haladó történetvezetés ellenére megindokolhatatlanul, de érzem a tökéletes bizodalmat az író(k), rendező(k) felé, mert valamiért egyértelmű számomra, hogy itt nem (csak) a honnan hova haladunk a lényeg (jó persze az is), hanem az utazás és az útitársak, amikor ennyire pillanatok alatt belerázódom egy sorozat stílusába, világába, és a földrajzi és a jelen esetben nagyon is jelentős kulturális és etnikai különbözőségek ellenére otthon érzem magam benne, amikor nem érzem a szándékoltságot és izzadtságszagú törekvést, na akkor ott teljesen minőség van! Ahogy az Atlanta esetében is.

Ez már a második olyan show, amit egy korábbi sitcom szereplője kreált, főszerepelt, rendezett és írt, és eddig mindkettő nagyon jó kritikákat kapott, nekem pedig baromi nagy kedvencek. Az első: az ex-Parks and Recreation-ös Asis Azari Emmy díjazott és Golden Globe jelölt Master of None-ja (imdb 8,2), és most az ex-Communitys Donald Glover bontott formát, vagyis inkább hozott színt (tudom, a fekete nem szín) a sorozatok világába az Atlantával (imdb 8,8).

Történetét nézve, nehéz érdekeset mondani, mert nem különösebben izgalmas: Earn és uncsitesója, a befutás előtt álló rapper, Paperboi bandázgatását, túlélési és felkapaszkodási stratégiáit látjuk a dramedy műfaji keretein belül. Nem elhanyagolható információ még, hogy viszontagságos útjukat/útkeresésüket támogatva kíséri a sorozat legjobb karaktere, barátjuk Darius.  De hogy az Atlanta atyja, Donald Glovert idézzem: az Atlanta lesz a rapperek Twin Peaks-e.

A sztorival ellentétben a sorozat lényege sokkal inkább, hogy nagyon igazi, vicces és remekül megírt. Amiért pedig külön hálát érdemel, hogy végre ráirányította a figyelmet arra, hogy mennyire indokolatlan és sértő, hogy buta félelmekből (nézői szám) a mai napig méltánytalanul alulreprezentált a fekete karakterek száma a mozgóképes világból. Az Atlanta ékes példája annak, hogy mégis black is the new black.

Kategóriám rá 4 megtekintett rész után:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Csupán nyolc rész, egy veszett nagy bonyodalom, egy zseniális, reális és érzékeny problémafelvetés, és kész is a varázslat. Végre egy (szigorúan első évad) True Detective szintű sorozat, amit megint lehetett hétről hétre várni, és ami engedett rajongani. Dicsérhetném sok mindenért, és természetesen kritizálhatnék benne jópár dolgot, és azzal is tisztában vagyok, hogy volt idén sok más nagyon zseniális sorozat, amik akár jobbak is voltak sok mindenben a Night of-nál, de nálam betöltött egy űrt. És ezért büdös nagy hálát érzek.

Amilyen színészekkel, karakterekkel, meg amit és ahogyan elmesélt. Szinte tapinthatóvá, valóssá vált az egész. Mégsem a karaktereket szerettem a leginkább, és nem is igazán magát a történetet vagy a dialógusokat, hanem azt a felfokozott, pezsgő és hálával teli érzést, amit a sorozat nézése során éreztem, pont, mint a True detectivenél. Teljesen érthető, miért volt oda az alaptörténetért James Gandolfini, én is imádtam rajongani The Night of-ért :)

Imádtam, ahogy a (remake) történet egy végtelenül problémás alapfelvetésből kifejlődött ki:

és ahogy ebből a felvetésből az évad alatt kristálytisztán rajzolódott ki az igazi tragédia:

a képen látható  bemenet és kimenet közti különbség. 

A köztes történetet úgy mesélte el a The Night of, hogy szándékosan nem mondott ki igazságokat, nem mondta ki, ki bűnös és ki ártatlan. A történet során soha semmi se fekete vagy fehér, hanem minden valóságosan szürke és sötét volt. Lezáratlan szálakat kapunk, a következményekről már lemaradtunk, és helyreigaztást sem eszközölt senki.

És így is volt jól. Egyrészről mert így hitelesebb a történet, másrészről ne is vigye el semmi a figyelmet arról a tényről, hogy igenis itt megtört egy élet. Ne az igazi elkövetőt keressük, ne oldja fel a bennünk lévő feszültséget semmilyen kisebb vagy nagyobb katarzis. Ülje csak meg ez az érzés a gyomrunkat! 

via GIPHY

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

A The Night of/ Aznap éjjel minden előszele azt sugallta, hogy ez az újonc csakis baromi jó lehet. Sorozatok világában az HBO jó előjel, ez a skandináv/killinges meg true detectives sötét képi világ megint csak jót vetíthet előre, és a lassan felfejthető gyilkosság szál plusz az empátiát kiváltó, ártatlan vádlott is eléggé adja, hogy működjön a The Night of. Aztán valamiért mégsem olyan egyértelmű, hogy ez valóban olyan briliáns lesz-e. Első rész megnézése után kicsit tanácstalan maradtam, nem tiszta, hogy imádni fogom a The Night of-ot, vagy inkább sajnálni fogom a kihagyott lehetőségek miatt. 

via GIPHY

Amivel egyértelműen nincs és nem lesz gond, azok a színészek. John Turturro, Riz Ahmad és Bill Camp is hitelesek és elevenek. A történetvezetés és az információk adagolása jól építik az izgalmakat, és elég égetővé tudják alakítani a fő kérdést: miszerint egy ennyire elcseszett szituációból (azaz halmozott és egyértelmű okokkal gyanúsítottnak lenni egy fiatal lány megölésében) ebben a mai világban ilyen hátrányos megkülönböztetéssel hogy a büdös fenébe lehet kikeveredni, túlélni, egyáltalán lehetséges-e.

via GIPHY

Az is rendben van, hogy a legtöbb pillanatban a néző is - a főszereplő Nasir Khannal karöltve, de azért nála egy cseppet belátóbban - ugyanolyan fogalmatlanul, pár lépéssel lemaradva követi az események lassú sodrását. Úgy hogy közben lövésünk sincs, hogy érdemben hogy jöhetne itt még bármi jó. Könnyen belátható, hogy az írók miért is akarják, hogy ebben a magatehetetlen, sötét helyzetben vánszorogjunk. És habár nem vagyok oda ezért a kiszolgáltatottság érzetért, de az erősen átgondolt és jól kivitelezett készítői szándéknak hála bevállalom ezt az azonosulást Nasirral.

Bármennyire izgalmasnak és jól kitaláltnak tűnik is a sztori és a The Night of világa, pár alapvető dolog nekem mégsem annyira bejövős. Hogy mik is? Az áldozat és a bűntény körül minden túl borzasztó és irreális. Ez a titokzatos, veszélyes, vad lány maximum egy tizenéves srác fantáziaszüleménye lehetne. Egy alapvetően jó gyerek pedig, mint Nasir, nem reális, hogy egyszer csak elkezdjen versenyszerűen minden - az élete számára ráadásul sorsdöntő - eldöntendő kérdésben rosszat választani (piálás, drogozás, kés, menekülés ...). Az adrenalin nem hathat ennyire szarul senkire. 

Ami még zavaró volt, hogy az első rész feszültsége nem felépítettre, hanem eltúlzottra sikeredett. (Bennem a Bábel házvezetőnős szálának emléke aktiválódott az egész rész alatt, amit mondjuk kifejezetten utálok.) A rész végére ez a túllicitált feszültség már párszor át is fordult nevetésbe (ami, teszem hozzá, teljesen üdítően hatott, ezek az ellentétes érzelem mixek tudnak jók lenni). Bárcsak jobban variálták volna az érzéseket/reakciókat, és nem húztak volna plusz feszültséglapokat a 19-re. Úgy sokkal hitelesebb lett volna a rész, anélkül, hogy bármennyi is elveszett volna az egész sötétségéből.

Összességében mégis - látva a sorozat első része hova érkezik meg az epizód végére - én a kicsit döcögős kezdés ellenére is elég bizakodó vagyok a The Night offal kapcsolatban.

Így hát kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Minden évben különös örömként élem meg az évadnyitó Ray Donovan részét, és ez szerencsére idén sem alakult másképp. Egyrészt imádom, ahogy a sorozat gyorsan behúz, ahogy pillanatok alatt előhozza az előző évadok sötét érzelmeit, miközben már az új évad mocskába ránt lefele.

Másrészt - és ez már-már szeánsz számomra - alig várom, hogy felvillanjon a sorozat legzseniálisabban kitalált, színészre szabott karaktere: Mickey Donovan. Ezt pedig nem csak azért élvezem, mert a gyökérsége oly nagyon szórakoztat, hanem azért, mert évről évre lenyűgöz, ahogy a kezdő részben hülyébbnél hülyébb szituációban találom. Mindig valami előre nem megtippelhetővel állnak elő az írók, ahogy idén az indiánkaszinós jelenettel. De persze nem a kitalálhatatlanság az igazi vászisztdász ebben, hanem Mickey karakterének azon zsenialitása, hogy ő bárhol, bármilyen szituban ugyanúgy hozza a csillogó szemű, izgága stricit. Imádom <3 !!

via GIPHY

Évadnyitóknál, ahogy most is, mindig legkésőbb onnantól, ahogy megpillantom Mickeyt, már biztosra vehetem, hogy a sorozat lényegére vonatkozóan nem változott semmi, segedelmével abszurd módon vagyok otthon ebben a vágyott, mocskos történetben.

Az első rész láttán egyértelmű, hogy a Ray Donovan ismét erősen berúgta a motort, és reálisan számíthatunk egy nagyon erős évadra. Lesz itt idén is bőven a veszett ügyek megmentéséből, a be nem tartott ígéretekből, ahogy a démonokkal és a családilag továbbörökített kereszttel harcolásból is. Mellékszereplők frontját tekintve pedig, ha csak a Monk Stottlemeyer nyomozóját játszó Ted Levineből indulunk ki (akin mindig megdöbbenek, hogy tényleg ő a Bárányok hallgatnak sorozatgyilkosa), akkor nagyon remek mellékszálakra is lehet készülni.

Az első részt záró titokkal pedig egyértelműen előrevetítették azt is, hogy a sorozat által eddig bemutatott családi pokol bugyrait van lehetőség még hova tovább bővíteni. Jó lesz ez, sötét és kellemetlen, fájó és hiteles.

Kategóriám rá jó szívvel:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Nem gyakran fordul elő velem ilyen, de egy évad megnézése után se igazán tudom, hogy állok a Transparenttel. Ez pedig eléggé zavarba ejt. Persze, egy témáját tekintve felvilágosító, élenjáró sorozattal kapcsolatban ez nem is lenne meglepő érzés. Csakhogy nálam a zavartság nem a szándékolt okokból következik.

A téma - nemek és szexuális irányultság sokszínűsége, önvállalás - tetszik, a titkokkal terhelt történetszálakat kíváncsisággal követem, sőt mondhatni szeretem is. Másrészről a negatív megítélést bőven tápláló tény, hogy a Pfefferman családnál - remélem - nincs sok önzőbb tagokkal bíró család a világon. Gondolhatnám is, hogy ha a főszereplőkkel önzősége ennyire meghatározó egy sorozatban, akkor ez okozza a problémát. De igazából mégsem ez a legelemibb problémám a Transparenttel.

Nem vagyok képes befogadni, hogy egy család ennyire átlagtól eltérő legyen. Nem működik - statisztikailag sem - hogy itt mindenkinek valami (sok esetben ennyire) egyedi, a valóságban arányában csupán csak néhány százalékot érintő orientációval rendelkezzen vagy életeseménye legyen. Még úgysem áll össze reálisan kép, hogy elképzelésem szerint a világ a láthatónál és a kifelé kommunikáltnál azért jóóóval sokszínűbb. 

Persze nincs olyan, hogy egy sorozat főbb karaterei vonatkozó irányultságok optimális mértéke ennyi, és nem több, maximum a néző érzetében létezhet ilyen. Bennem van.

Magyarázat lehetne, hogy az ilyen mélyről eredeztethető elfojtással és titkokkal átitatott család könnyebben termel ki átlagtól eltérő, problémákkal küzdő utódokat. Meg az is érthető, hogy az apa nőiségének felvállalása nagyon sokféle reakciót generálhat a családtagokban önfelfedezés szinten. De itt ehhez képest is túl tobzódtak az események. Meg persze a karakterek nagyfokú önzését tekintve nem is hinném, hogy az apa coming outja lenne a tobzódás generátor.

Optigrab.org

De miért is okozhat, és bennem okoz is, zavart ez a sokszínű, "túlterhelt" családkép? Mert pont a hitelesség érzetet rombolja, ami ugye a transgender coming out részről meg oly erősen stimmel. Egy sokakat személy, családi, ismeretségi, érdeklődési szinten érintő témát hoztak felszínre a készítők. Egy olyan témát, ami a valós esetek legnagyobb többségében ráadásul egyáltalán nem kerül felvállalásra. Tették ezt példaértékűen bátran és élen járva. Őszintén beszélnek a felvállalás nehézségeiről és egyben az elemi igényéről is, bemutatnak egy nagyon is reális reakciós közeget. Ezt nézve intim, bátor és nyílt az egész sorozat.

Ennek az értékéből, ebből az őszinte, hiteles képből vesz el a racionálisan elképzelhető szinten túlra tolt családtagok sokszínűsége. Az is érthető, hogy önmagunk megértése és felvállalása az apa transgender coming outjánál kisebb volumenen is borzasztó nehéz és embert próbáló lehet. De ennek példázása helyett is inkább a túlzás jön át, nem ez az elég jó üzenet.

Ettől függetlenül biztos folytatom a következő évadokkal, de valószínűsítem, hogy kedvenc sorozat lehetett volna, de nem lesz belőle.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Meg kell hagyni, ez az 5. szezon Girls valóban friss és üde lett, hasonlóan az első évadokhoz. Jó kérdésekkel foglalkozott, és a történet is csak néhol szállt el zavaróan. Sokkal inkább volt érdekes és bájos, mint amennyire elvétve zavaró, alkalomadtán kellemetlen. Ez pedig a Girlsnél kifejezetten jó arány :) Jó, hogy nem hagytam fel a nézéssel.

Girls FB oldal

Ez a kellemesség úgy jöhetett össze, hogy Hannah az eddigi megszokotthoz képest háttérbe szorult, a - szerintem nem túl jól elsült - coming outolós apa szálat kicsit hanyagolták, változatosan válogatták össze az életszínterek, és megléptek jó pár meglepetésként vagy pont nagyon reálisan ható csavart is. Meg még egy elég lényeges változtatás is történt.

Az első pár évad Girls azért volt annyira jó (amellett hogy rohadt idegesítő is sokszor), mert érdekesek voltak a karakterek, izgalmas volt a kendőzetlen hús-vérségük. Ebből egész sokáig meg is élt a produkció. Uncsivá akkor kezdett válni a sorozat, amikor már nem hatott annyira újként ez az ábrázolásmód, ezzel párhuzamosan a karakterek és az elbeszélés izgisége is kezdett szépen megfakulni, ami - a gyakran túlzó történetvezetéssel ellentétben - a Girls valódi erőssége. Meg persze Lena Dunham be-becsúszó öncélú agymenése se tett jót mindig a sorozatnak. Ezzel nem azt mondom, hogy ne lehetett volna szeretni a sorozatot, hanem hogy érzékelhető a sorozat 3. évadától kezdődő fényét vesztető ellaposodás. Na ezen fordított a mostani szezon.

Szerintem leginkább annak a változtatásnak köszönhetően működött annyira jól ez az évad, hogy sorra minden szereplő felhagyott az eddigi passzív sodródással (karakterek ismét a cselekmény fölé emelkedtek!), és tették mindezt végtelenül egyszerű, a 10 részt egységben tartó motiváció hatására, vagyis a boldogság kereséssel, amit reálisan megmutattak, mennyire rohadtul nem könnyű. Ezzel pedig a nézők is könnyűszerrel összekapcsolódtak.

 Craig Blankenhorn/HBO

Lehetne gondolni, hogy ez azért elég közhelyes, már rengetegszer és rengetegféleképpen feldolgozott ötlet, de mégis működik. Elgondolkodtató, őszinte, szertelen volt, és ezzel a fajta boldogságkereséssel nézőként (főleg női nézőként) nagyon könnyű azonosulni. Az pedig már csak hab a tortán, hogy ezt a kis és nagy felismeréseket, jó kérdésfelvetéseket hozó útkeresést karakterek szempontjából nagyon igazságos játékidőarányban mutatták be. Marnie például külön epizódot kapott például, ráadásul évad legerősebbjét.

Nem volt egetrengető, de nagyon élvezhető, megfogó évad jött össze a Girlsnek, ami jó kilátásokkal kecsegtet a 6. évaddal kapcsolatban.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos