Trailer láttán nem volt kétség, ezt a filmet látnom kell. Részben azért, mert az alapötlet apró morzsái is elég provokatívak voltak ahhoz, hogy megrántsák előttem a kíváncsiság mézes madzagját, másrészt pedig már nagyon vágytam egy valóban beteg alkotásra. És hogy mit kaptam? Hát egy nagyon keserédesen vicces, beteges játékot, amit szerettem. 

Kicsit bővebben az alapsztoriról, amit a KDNP bármely kerületének ifjúsági osztálya könnyezve irigyelne el: a The Lobster rideg világában ha valaki bármilyen okból egyedülálló, akkor rögvest beutalják egy creepy szállóba, ahol a felelős vezetés szakszerű segedelmével kap 45 napot, hogy újra párt találjon.

Amennyiben ez nem sikerül, akkor egy általa választott állattá változtatják, a főszereplő, Colin Farrell, esetében (akinek bátyja a történet elején már kutya!!! :)))) ) ez a választás például a homárra esik. Mennyire zseniális már ez így, nem? Olyan mint az 1x1, minden megoldva, helyén rendben. Ha kiváncsi vagy, te milyen állat lennél, töltsd ki a The Lobster saját illően beteg kvízét, amiért katt ide >>

Na de vissza a filmhez, komolyan, ez az alapötlet azért elég király színteret ad egy kis játszadozásra. Amivel a film bő kézzel él is.

Szoba kilátással és bátyussal a jobb alsó sarokban

További részleteket nem árulnék el, elég annyit tudni, hogy a The Lobster mesterséges szerelemre, párra lelés alaptörténete vegyülve egy kis Éhezők viadalával/ Battle Royallal, jó színészi játékkal garancia lesz a fekete szórakozásra. Mélységét illetően pedig butaságról, emberi egyszerűségről, bármilyen irányú korlátozás negatív következményeiről sokszínű képet festő, mégis nem tanító szándékú történet, sokkal inkább egy remek kísérlet, nem több.

Akinek a Kutyafog (Kynodontas) alkotást is jegyző Yorgos Lanthimos rendező neve ismerősen cseng, már sejteni is véli, mire vállalkozik a film megnézésével. De jobb ha tudja, ez a film nyíltabban humoros, és jóval könnyebben befogadható játékra csábít, mint az említett, legjobb idegen nyelvű Oscarra is jelölt, beteg családi kísérletes Kutyafog. Akinek pedig teljesen ismeretlen Lanthimos munkássága, készüljön, hogy beteg lesz, de remek is egyben.

Amondó vagyok, ne csak az Oscar esélyes filmekre legyünk kíváncsiak, hanem az ilyen elmebetegségekre is!

Éppen ezért kategóriám rá erősen:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Nem tudom, ha előtte semmi kedveset és motiválót nem olvasok a filmről, akkor is ennyire gonosznak érezném-e most magam. Nem attól, hogy nem tetszett, hanem attól, hogy ilyen nagyon-nagyon nem tetszett.

Mivel volt bajom? Egyszerűbb kérdés, mivel nem: Earllel és a haldokló csajjal (Olivia Cookot már a Bates Motelben megkedveltem), és ennyike. Üres menetek, bután kísérletező szögekből vett képek (rettenetesen zavart), klisés karakterek, amik nem karikaturisztikusan voltak viccesek, hanem egyszerűen sablonosak és bűnrosszak, na és persze a mindennél idegesítőbb: a mormota képű Greg gyerek, meg az ő összes filmes dolga. Elképesztően irritált. Az járt utána a fejemben, hogy csak nem voltam én is ennyire irritáló, nyegle, céltalan tinédzser. Minden, ami alapból még jól is elsülhetett volna ebben a filmben, azt meg addig tolták túl, míg már kínossá vált.

Jobb lett volna ha a cím és a tartalom: Earl és a csaj, aki meg fog halni lett volna.

Olvastam, hogy ez a film enged nevetni egy végtelenül szomorú eseményen, hát engem egyszer sem. Egyedül Earl üdítő megszólalásai nevettetek meg, semmi más, ezen kívül csakis elszomorított (hisz nekem sincs jégből a szívem), meg feldühített, hogy mennyire silány. 

Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni friss, nagyon eredeti, fiatal, művészi filmnek szánt alkotás, ami bizonyítani akarta, hogy egy ilyen tragédiának igenis lehetséges más színezetet adni. A célok nagyon rendben voltak, ehhez viszont nagyobb mélységig szükségeltetett volna leásni.

A fiatalság filmeket az ifjúságból jövő könnyedség, súlytalanság, ez a sose halunk meg életfelfogás lengi általában körül. Ez az alapsztori semennyire sem súlytalan, és a meghalás se összeegyeztethető a sose halunk meg életfelfogással. Az ellentmondás még nyilván nem gond, csak fel kellett volna oldani, új irányt kijelölni, és akkor lettek volna valamilyenek. Ehelyett az egészet a főszereplő segedelmével mind elnyegléskedték, meg tele tételmondatozták. A halál pedig ennél több tiszteletet, de legalább mélységre törekvést érdemelt volna. Lehet könnyed, lehet vicces is, bájos vagy megbotránkoztató, de ilyen mellékes, mint ebben a filmben nemár. Betették a halált a címbe, a sztori közepébe, hogy aztán egy felesleges, de zavaró kellék legyen, amit kerülgetni kell.

Kb olyan film lett az egészből, mint amilyet sikerült Gregnek összerakni végül ajándékba, értem a szándékot, de homályszeletelés az egész. Még azt se tudja átadni, hogy tényleg mennyire hiába való, talán lehetetlen is érdemben arról bármit mondani vagy bármilyen módon is kifejezni, amit a haldoklás/elmúlás miatti tehetetlenségünkben érzünk. A kis részletek láttán azt se tartom véletlennek, hogy Rachel kómába esett a filmvetítés közben, én is hasonlóan menekültem volna ki a szituációból.

Aki egyébként betegségen, haldokláson szívmelengetően szeretne elmosolyodni, annak ajánlom figyelmébe egy rész megnézése alapján a Red Band Society sorozatot, teljesen ez a szint, csak nincs művészkedés, se irritáló főszereplő, cserébe egész érzelmes és bájos. 

Már futottam bele olyanba, hogy valami nagyon nem tetszett az olvasók pedig szerették a filmet (Begin Again - Szerelemre hangszerelve esetében), így itt is jól jöhet egy szavazás. 

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Ha a cím nem lenne elég csalogató, néhány hívószó a filmhez: az író és egyben rendező Anders Thomas Jensen, aki olyan mesterművek és egyben kedvenc filmjeim elkövetésért felelős, mint Ádám almái és Zöld hentesek, a csodálatos Mads Mikkelsen, Nikolaj Lie Kaas, dán film, abszurd humor. És ha még ez sem lenne elég, akkor elég egy pillantást vetni a plakátra, ami tényleg mindent elmond a filmről. Hogy néznek már ki ezek az arcok? 

Mennyire jól szituáltak? Ahogy Mikkelsen is simizi a tyúkot, jóóój :) Ez az idillikus családi kép tökéletesen prezentálja, milyen gyönyörökre lehet számítani, és sejteti, mennyire kegyetlen humorú és kellemetlenül kendőzetlen és beteg és gusztustalan és borzalmas és még egyszer ,hangsúllyal :kegyetlen humorú filmet várhatunk, a legsötétebb fekete humor és borzalmak freak keverékét :))) 

Amikor február környékén megtudtam, hogy kedvenc rendezőm a szokásos bagázzsal tér vissza a Férfiak és csirkékkel (Mænd & høns), számoltam vissza a napokat. Aztán telt múlt az idő, szinte meg is feledkeztem róla, amikor meglepetésemre már a magyar felirat jött velem szembe. Ekkor esett le: nálunk nem is vetítik mozikban (egyenlőre legalábbis biztos nem), talán nem meri bevállalni senki. - Update: Hamarosan a mozikban is látható lesz a film egy év csúszással.

Sztoriról elég annyi, hogy egy családi reunion-történetről van szó, ezenkívül nem igazán érdemes semmit tudni a történetről. És nem csak azért, mert nem is ez az igazi erőssége, karaktere a filmnek. Azt viszont érdemes tudni a Férfiak és csirkékről, hogy hangulatára, stílusára lelkiekben érdemes kicsit rákészülni.

Aki Jensen munkásságát ismeri, annyira bődületes nagyot nem fog lepődni ezen a filmen, de azért még így is elég erősnek fogja találni. A Férfiak és csirkék ugyanis nem tisztel semmit, csak olyan dolgokkal nevettet meg, amin nem szokás és nem is nagyon lehet nevetni. Iszonyat beteg az első pillanattól a lezárás utolsó mondatáig. Sőt, igazából engem azóta is. Amikor csak eszembe jut, és mondjuk állatok láttán gyakran ugrik be pár jelenet, borzadva mosolyodom el. Nem is tudom, mennyi idő kell, hogy állatos dolgokról ne erre az eszement filmre asszociáljak. Nagyon beteg :)

Na jó, visszaolvasva ez így nem tűnik annyira meggyőző ajánlásnak, mint szánom. De tényleg nehéz méltatni és árnyalni a látottakat hétköznapi kategóriákban gondolkodva.

Hülyeség lenne azzal kecsegtetni, hogy a Férfiak és csirkék széles közönséghez szól. Nem is gondolom, hogy annyira sok nézőt szórakoztatna. Azt már inkább, hogy a legtöbb embert megdöbbenti és elborzasztja. Viszont, akik szeretik az abszurd humort, a skandináv, kiváltképp dán és/vagy a Jensen filmeket, a freak dolgokon nevetést, azoknak garantáltan emlékezetes filmélményt fog nyújtani. Csupán Mads Mikkelsenért rajongás viszont nem garancia a szórakozásra. Ez attól függ, melyik Mikkelsen-munkásságot ismerjük: a dán filmes Mikkelsenért rajongóknak esélyes, hogy be fog jönni.

Az alakítások nagyon rendben vannak, a történetvezetés tempós, nincs üres menet, bármelyik pillanatban jöhet valami megdöbbentő és/vagy elborzasztó jelenet. Amit rögtön nem is nagyon tud hova tenni az ember, az is nagyrészt később értelmet nyer, persze csak is a maga módján. (Pl. amikor a sajtlopkodás "értelmet nyer" elménkben, az nagyon borzalmas nevetést fog okozni.) A többi, sokkal inkább parabolisztikus Jensen darabhoz képest ez a film koncepciót tekintve sem tisztel sok mindent, így nem is meglepő, hogy a lezárásban is sikerül borzasztóan szatirikusat húznia. 

Van ok bőven nézni, meg nem nézni is, én is lemaradhattam volna, hiszen valamilyen hülye okból nem nézek olyan filmet/sorozatot, amiben nincs legalább egy szebb karakter, ebben pedig jóindulattal sincsen, de nagy baromság lett volna kihagyni. Jó, hogy a rajongás erősebb a hülyeségnél. Szóval ha valaki egy nem hétköznapi, nagyon sötét, borzadva nevetős filmre vágyna, véletlenül se hagyja ki. Egyébként meg a puding próbája az evés, ha a Mads Mikkelsen randis jelenete megvolt, lehet dönteni, kell-e ebből és hasonlókból több :)

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

(Index2 felületén nem látszik, de itt van egy szavazás, arról, nektek bejönne-e a film. Blogon látható és szavazható)

Következzék egy olyan toplista nem csak Valentin-napra, nem kifejezetten romantikus tartalommal, ami teljes mértékben mellőzi a Szerelmünk lapjait. Mindegyik film a szerelemet járja körbe, romantikusan, fájdalmasan, reálisan, de mindenképpen gyönyörűen. Nagy klasszikusokat most mellőzök, tehát a kosztümös filmek, meg más tipikusan romantikus alkotások most lemaradnak, helyüket viszont változatos, szívemnek kedves, szerelmet megörökítő alkotások töltik be.

1. A nyughatalan - Walk the Line

Ha a legszebb és legelemibb szerelmes filmet kellene megneveznem, gondolkodás nélkül a Johnny Cash életéről forgatott A nyughatatlant mondanám. Bemutatja a szerelem küzdelmességét, valódi nehézségeit, és azt, hogy mennyire gyönyörű, ahogy két, valóban összetartozó ember valahogyan megszelidíti a problémákat, egymást, önmagukat.

Ezt a működő kémiát, a sorsszerű összetartozást nem csak a történet valóssága miatt olyan könnyű átérezni, hiszen a zene is pontosan leköveti, és közben felerősítve teszi még láthatóbbá, átérezhetőbbé ezt az ösztönös vonzódást, ezt a nagyon erős köteléket. Joaquin Phoenix és Reese Witherspoon kettőse pedig tökéletes választás volt (énekhangilag is!).

2. Hogy szeretsz?

A Hogy szeretsz? egy a szerelmi kapcsolatokat minden érintett szempontjából élesen, fájdalmasan bemutató dráma. Habár nem életrajzi, mint a lista első filmje, mégis minden pillanata átérezhető, vesénkbe látóan reális (nem véletlen, hiszen dán mesterműről van szó). A történet középpontjában álló szerelem nem a romantikus, optimális egymásratalálás története, hanem egy viszony keretein belül alakult ki. Két pár ütközik össze a történetben szó szerint és átvitt értelemben is, így keverednek össze a kapcsolataik, érzelmeik. Habár már azt is csodálatos részletességgel mutatja be a film, hogy milyen küzdelmes a tiltott szerelem megélése, a film igazi ereje a következmények őszinte bemutatásában rejlik. Ott, ahol más filmek félrenéznek, vagy happy enddel visszavonulót fújnak, ott a Hogy szeretsz? bátran megmutatja a teljes képet, egy affér igazi következményeit, az emberi kapcsolatok értékességét, és az érzelmek mindent felülíró, viharos erejét. Teszi ezt az összes karakter szempontjából megismertetve.
Ez is valódi szerelem, és kifejezetten nem ritka fajta. Megcsalni, megcsaltnak lenni, ez a téma lehet, hogy túl fájdalmasnak hat, de inkább a filmen élje meg bárki ezeket a nézőpontokat. Így vagy úgy, a film megnézése után bőven lesz min gondolkodni. Az egyik kedvenc Mads Mikkelsen filmem.

3. A Before/Mielőtt Trilógia: Mielőtt felkel a nap - Mielőtt lemegy a nap - Mielőtt éjfélt üt az óra

Linklater a Before filmekben két fiatal történetét meséli el, akik egy vonatúton ismerkednek meg, gyorsan egymásra hangolódnak, jól érzik magukat együtt. Találkozásuk sorsszerűnek tűnik, annyira könnyen megy közöttük minden, már az első pillanatoktól egyértelmű, hogy összetartoznak. És bár a vonaton és Bécs utcáit járva egy irányba haladnak, életük alapvetően nagyon másfelé tart.

Aki élt már át világmegváltó találkozást, nagy beszélgetéseket, amikor azt érezted, mintha a másikat már sokkal régebbről ismered volna, és habár nincs reális magyarázat, de hiszed, hogy ez több, és nem csak az ottról és az akkorról szólt, akkor tudod, mi játszódik le a film első részében.

A Before trilógia nem áll meg itt, végigjárja, a teljes utat: mi történik egy ilyen sorsfordító találkozás után, megfordul-e bármi. A trilógia minden része csupa beszélgetés, összecsengések sora. Itt nem sablonos romantika melengeti a nézők szívét, hanem az összetartozás varázslata.

4. A nő - Her

Egy férfi és egy szoftver közt kialakult szerelem története. Nem hangzik elsőre túlzottan romantikusnak, pedig ez a film eléggé szívmelengető és nagyon emberien szerelmes. Az emberek társra való elemi vágyakozását ábrázolja: a köteléket, a ragaszkodást, az összetartozás igényét. Egy tipikus páré helyett egy nagyon megható képet kapunk egy alapvetően magányos, de ebben a furcsa szerelemben kiteljesedő férfiről, akinek érzései, vágyai nem különböznek sajátjainktól. Önismereti kálváriája pedig számunkra is tartogat elgondolkodtató önmagunka ismeréseket. Az pedig, hogy a főszereplő érzéseit ennyire kiszolgáltatják számunkra, nagyon intim és megtisztelő közeget teremt.

5. Karamell

Ezen a listán talán ez a legromantikusabb és a legszívmelengetőbb film. Persze ez sem könnyed fajta. Egy bejrúti szépségszalon szerelmes hölgyei a főszereplők, akiknek a konzervatív társadalomi szabályokon kívül önmaguk is sokszor nehezítik saját boldogságuk elérését. A film zenéje gyönyörű, humora bájos, történetei mélyek és nagyon szerethetőek. Egy nagyon különböző világ, de lényegében egyáltalán nem távoli szerelmeinek története. 

Amiket még nem hagynék ki: Viharsarok, Ezerízű szerelem, Adele élete, Egy makulátlan elme örök ragyogása, Amelie csodálatos élete, Túl a barátságon.

Nektek melyik filmek szólnak legkedvesebben a szerelemről?

Oscar jelölés esetén nehéz nem mindenhol ezekbe az alkotásokba futni. Tartalom, minőség, alakítás, csavar spoiler mindenütt. A Kódjátszma (The Imitation Game) esetében se volt ez máshogy, hiszen óriási ajánló/poszt/cikk/baráti ajánlás/rádió riportok tömege hirdette. Nekem sem sikerült sajnos a történet leglényegibb információi nélkül leülni mozizni, (ezért külön köszönet a Petőfi mindent elsütő egyik péntek esti műsorának).De nem ez volt a legnagyobb bosszúságom a filmmel kapcsolatban.

Mindenhol csupa jó dolgokba futottam bele, a téma kifejezetten érdekes volt, átlag alatti történelem ismerőknek pedig bőven furmányos és izgalmas, a főszereplő Benedict Cumberbatchről pedig nem csak a jelölés jelezte, hogy megint említésre méltóan jól teljesített (az Oscart tippelő és szavazó posztom alapján magasan veri is a mezőnyt). Az előzetes infókból formálódott elvárások alapján nem igazán voltam lenyűgözve, az említett ígéretek közül egy kivételével nem igazolódott semmi.

Amiért nem működött a történet az ott kezdődik, hogy alulértékelték a nézők szellemi befogadóképességét. Nem hagyták és nem is akarták, hogy gondolkodjunk. Ráadásul nekem igényem lett volna a picit bővebb ismeretszerzésre is. És hogy ez miért is alakulhatott így? Ennek egyik oka, hogy egyrészről a filmidő se igazán engedett mélyebb belemenetelt, de nem csak emiatt volt nagyon összecsapott minden értelmi képességet kicsit is igénybe vevő esemény bemutatása. Bennem végig volt egy rossz érzés, hogy ennyit is feltételeztek a célközönségről, ennyit vagyunk képesek felfogni, minek is bármi több, legyen elég ennyike, meg lehet elégedni.

A másik, amiért bosszús voltam, és ami tovább erősítette bennem a nézők lebutázása-megérzésemet, ahogy a kódtörők morálisan, emberileg legbrutálisabb döntését megítélni se hagytak minket. Pedig ment volna, lett volna vélemény, sőt jómagam kifejezetten élveztem is volna a dűlőre jutásom minden percét. Ehelyett érezhetően jött a felmentés, és hogy nyilván értsd meg te is (ne magadtól, és a továbbhaladás érdekében ebben a pillanatban), jöhet is a következő jelenet, itt nincs is már semmi látnivaló. Így hát megfosztottak egy flow élménytől, és nem hagyták, hogy közel kerülhessek a film világához. Ez a hatás a Kódjátszmának sajnos véletlenül sem művészeti eszköze, hanem az elhibázott lépések sajnálatos következménye. 

Sok esetben hiányzott a filmből a mélység, sok sablonos, erőltetett mozzanattal pedig elérték, hogy se hitelesnek, se túlzottan izgalmasnak ne tudjam megélni ezt a filmet. Kedvenc kizökkentő pillanataim: amikor Keira tekintete az ominózus morális kérdés megbeszélésekor az ablakon kibámulva a hadirokkantakon akad meg - megidézve a helyzet magában rejlő ellentéteit és a végtelen szomorúságot egyszerre, hogy értsük; másik típus pedig a nemszínjátszás okozta borzalom, mint például a kódfeltörés öröme, aminél én brutálisabb mámorban dobálnám magam, ha 10ezrest találnék az utcán, vagy a háborúból hazatérők gimis osztálytalálkozók hangulatát alig felülmúló öröme.  

Na ebből a buliból lógott ki nagyon Benedict teljesítménye. Már-már túljátszottnak tűnhetett játéka, hiszen a környezet, amiben ő remekül hozta karakterét, nem volt méltó hozzá, ezért pedig nagyon nehéz reálisan megítélni a teljesítményét. Mondjuk nálam egyértelműen a jó felé tart, viszont ez lehetett volna bőven több.

Alan Turing film és valóság

Elpazaroltak egy jó sztorit, egy remek színészi játékot. Talán túl sokat akartak egyszerre, és a bevállalt lemondások nem a megfelelő kompromisszumok voltak az egészet tekintve. Talán majd másoknak máskor jobban összejön ez a sztori. Nézzük az értékelhető dolgokat: a Kódjátszmát, ha az eltékozolt elemektől lecsupaszítjuk végül  egy megfogó, meleg, életrajzi drámát kapunk.

Szerintem kár érte, kár Benedictért, és kicsit kár a mozijegyért. Ez a film ugyanis inkább otthonmegnézős..

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Íme a jelöltek és egy lehetőség saját kedvencre voksolni, és lehúzni a gyéreket és a túlértékelteket. Nem mintha beszámítana, de itt legalább lehetőséged nyílik rá :) A végtelenség-érzetének elkerülése illetve a relevánsság illúziójának megőrzése végett (és a technikai korlátok miatt) a poszt nem tartalmazza az összes kategóriát, épp így szavazni se lehet például a legjobb sminkre, de sajna a forgatókönyvekre sem. Viszont főbb kategóriákban lehet tippelni, favorizálni, látatlanban ítélkezni. Hallasd/ láttasd a véleményedet, hajrá! Induljon a szim- és antipátia szavazás!

Legjobb film:

American Sniper (Amerikai mesterlövész) 
Birdman (avagy a mellőzés meglepő ereje)
Boyhood
The Grand Budapest Hotel
The Imitation Game (Kódjátszma)
Selma
The Theory of Everything (A mindenség elmélete)
Whiplash 

Legjobb rendezés:

Wes Anderson – The Grand Budapest Hotel
Alejandro González Iñárritu – Birdman
Richard Linklater – Boyhood
Bennett Miller – Foxcatcher
Morten Tyldum – The Imitation Game

Legjobb férfi színész: (aki idén se Leo lesz :( / :) )

Steve Carell – Foxcatcher 
Bradley Cooper – American Sniper 
Benedict Cumberbatch – The Imitation Game 
Michael Keaton – Birdman as
Eddie Redmayne – The Theory of Everything 

Legjobb női színésznő:

Marion Cotillard – Two Days, One Night (Két nap egy éjszaka)
Felicity Jones – The Theory of Everything 
Julianne Moore – Still Alice (Megmaradt Alicenek)
Rosamund Pike  – Gone Girl (Holtodiglan)
Reese Witherspoon – Wild (Vadon)

 
Legjobb mellékszereplő:

Robert Duvall – The Judge (A bíró)
Ethan Hawke – Boyhood 
Edward Norton – Birdman 
Mark Ruffalo – Foxcatcher 
J.K. Simmons – Whiplash 

Legjobb női mellékszereplő:

Patricia Arquette – Boyhood 
Laura Dern – Wild 
Keira Knightley – The Imitation Game 
Emma Stone – Birdman 
Meryl Streep – Into the Woods (Vadregény)

Legjobb idegennyelvű film:

Ida – Paweł Pawlikowski (lengyel)
Leviathan – Andrey Zvyagintsev (orosz)
Tangerines – Zaza Urushadze (észt)
Timbuktu – Abderrahmane Sissako (francia-mauritániai)
Wild Tales (Eszeveszett mesék) – Damián Szifrón (argentin)

Kiinduló tézis: az emberek többsége frusztrált, méghozzá kicsit, alig, jobban vagy legjobban. Hiszen annyi hétköznapi és kifejezetten speciális f@szságot vagyunk kénytelenek nap, mint nap elviselni. Persze van, akiről ez az indukált feszültség játszi könnyedséggel lepereg, valaki továbbadja, és vannak a robbanásra kész bombák. Ezzel a nem feltétlenül mélyről kiaknázott pszichés felismeréssel szőtték az Eszeveszett mesék (Relatos salvajes/ Wild Tales) készítői a sztorit összekacsintva a nézők saját tapasztalatival, élményeivel, és erre a szövetségre alapozva írtak nagyon nevettető, sötét, olykor végletesen elborult sztorikat.

A film műfaját tekintve vígjáték, történet szempontjából látszólag egymástól független epizódokat, szám szerint 6-ot sorakoztat fel, amiket ennek az ideg és feszültség túlcsordulásnak egyezése hoz közös nevezőre. Az epizódok főhősei, ezek a kifejezetten hétköznapi, átlag elemek, egytől egyig maguk a robbanó szerkezetek, katalizátoruk pedig, mint láthatjuk: bármi lehet.

Többek közt amitől nagyon működik az Eszeveszett mesék, hogy nagyon szórakoztató a saját tapasztalásunkkal összecsengő, egyetemes mechanizmusokat felfedezni, illetve az is kifejezetten élvezetfokozó, hogy mennyire nem kiismerhető következmények keverednek ki ezekből az alapszitukból, amik eltalált tempójukban igazán élvezetessé teszik a film egészét is. A színészek mind nagyon jó választásnak bizonyultak, a filmben nincsenek üresjáratok, a robbanás és következményeinek bemutatása minden fázisát tekintetbe véve hiteles, széles spektrumú érzelmeket kiváltó, és garantáltan sok nevetést indukálóra sikeredett.

Ha tapasztaltad már, hogy mennyire hozzájárulhat a cérnaszakadáshoz mondjuk egy hivatali bármilyen ügyintézés, egy bëlgai nem vasárnapi sorban állás a boltokban, vagy például amikor nem nyílik a 3in1ben kávétasak, és ha sejted vagy tudod, hogy az utolsó csepp után sokszor beláthatatlan lavina indul el, és ezeket az érzéseket/szitukat sötét humorral, esendőséggel, szánalmassággal fűszerezve szívesen kinevetnéd, akkor az Eszeveszett mesék a te választásod.

(a legjobb epizód)

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Az ajánlók és a skandináv filmek valamelyes ismerete és vonzalma sejtette velem, milyen filmmel is fogok szembenézni a Lavina esetében. Tudtam, hogy sötét lesz, hogy elkeserít, hogy dühöt, megvetést vált ki belőlem, és persze számoltam egy kis katarzissal is. Számításaim részben bejöttek, részben pont hogy nagyon nem.

A csalódás és a gyarlóság keserű ízét elég rövid idő után már meg is kaptam, az ezek emésztéséhez szükséges és a negatívságba belefásulást megelőző, mélyről feltörő kacajokkal egyetemben. Kifejezetten tetszett, hogy számításaimmal ellentétben nem éreztem azonosságot a szereplőkkel, és hagyott is a film objektívnak álcázott távolságból figyelni az események alakulását. Magamban bőszen ítélkezhettem, lehettem megértő, sajnálkozhattam, és merenghettem az optimális döntésekről, viselkedésmódokról és végkimenetelekről is.

Tettem is mindezt a felszabadító, érzelmi robbanást hozó katarzis reményében. Most már egyértelmű, hogy nem vettem észre a jelet. Ugyanis már a film első 15 perce felfedi ennek a lavinának a természetét. Tisztázva, hogy az nem jár együtt katarzissal. Utólag viccesen gondolok vissza csalódottságomra, miszerint nagyobb kaliberű veszélyre és becsapódásra számítottam. Nem mondom, hogy kedvem szottyant volna kipróbálni élesben, de nem is hűlt meg a vér az ereimben a jelenet láttán (persze erre is kaptam később magyarázatot.) Aztán, ahogy teltek a percek éreztem a lavina utózöngéit, és értettem meg az erejét.

Ugyanez történik akkor is, amikor maga a Lavina ér véget. Nem csap annyira élesen arcon, nem érezhető, hogy eléggé mélyen hatna, hogy ne lehetne következményeit levetni magunkról. De a lavina addigra már elindult, bekúszott a bőr alá, és szépen el is kezdi kifejteni hatását, felelevenítve saját csalódásainkat, sérelmeinket, utat törve a kételynek. 

A Lavina két órája nem ajánl fel számunkra feszültségtelenítő és megnyugtató katarzist, így hát marad a nehezebb, de korántsem lehetetlen út, nekünk kell megtalálni azt.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos
 

Kevés film rendelkezik 100%-os imdb-s metascoreral, ahogy nincs is még egy film, amit ennyi éven át és így forgattak volna. Bár nem nagyon tudtam, mit várhatok, őszintén szorítottam neki. Furcsa mód, még el sem kezdődött a vetítés, már meg is szállt a nyugtató bizakodás. És nem is hiába.

Írásom legfontosabb üzenete, hogy aki még nem látta a Boyhoodot, saját érdekében azonnal pótolja! Még véletlenül se riasszon el senkit se a film hossza (165 perc), mert minden pillanatát határozottan élvezni fogja. Én speciel még órákig tudtam volna nézni.

Tanácsomat a következő spoilermentes infókkal tudom alátámasztani: először is kifejezetten hálás vagyok, hogy részesültem ennek a hosszú munkának a gyümölcsében, ami nem szokványos moziélmény. Elvarázsolt, többször meghatott és elképesztően feltöltött pozitív érzelmekkel és energiával. Hiszen a Boyhoodnak egyértelműen lelke van, ami eszenciája volt a film éveken átívelő egységének.

Alapból elképzelni sem tudtam, hogy az autentikus hitelességen kívül miért is jó, hogy együtt érnek a történettel maguk a szereplők és a készítők is. Megvallom, még attól is tartottam kicsit, hogy ez valami elvont művészetfilozófiai vállalás, ami leginkább a művészetnek és a kritikusoknak szól, nem pedig nekünk, mezei nézőknek. De nagyon hamar kitisztult a kép. A hitelesség enélkül is működött volna. Minden életszakasz bemutatásához nagyon jellemző, de véletlenül se sablonos pillanatokat választottak. A színészek képességei is garantálták a hitelességet. És hogy akkor mire fel mégis a 12 év? Mert attól működik az igazi varázslat.

A rengeteg törődés, az idő, a színészek karaktereikkel párhuzamos felnövésük, illetve az, hogy nem kellett eljátszani a változást, ez mind létrehozta azt, hogy Mason sráckorának végül úgy lettünk szemtanúi, mintha valódi családi videókat nézhetnénk. Ami sokkal intimebb, mint elsőre gondolnánk. Először csak bevonódunk ebbe a világba, aztán észrevesszük az eseményekben a saját életünk, felcseperedésünk reflekcióit, a szereplők változásaiban saját változásunkat látjuk, és néha már olyan érzésünk is van, mintha mi is valahogy belekeveredtünk volna a történetbe. És ez tényleg így lesz. Nagyon szeretem az olyan filmeket, amiknek élvezetéhez öntudatlanul is saját élményeimmel járulok hozzá, ahogy azok a filmek történeteikkel előhívják, aktiválják saját történetemet. Ahogy a Boyhoodban a fiatalságomat, a saját és környezetem változását és az időmúlásának lenyomatait.

Az idő pedig nagyon relatív. Itt a valós idő miatt még fajsúlyosabban tapasztaljuk, hogy rohan el 12 év kevesebb mint 3 óra alatt. Vele együtt ebben a majdnem 3 órában pedig bájosan és meghitten bemutatva a szereplőkön keresztül kicsit a saját 12 évünk is.Tényleg nagyon gyorsan múlik az idő.

kategóriám rá egyértelműen:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Múltkori, trailert latolgató írásomból már kiderült, hogy milyen nagy izgalommal vártam David Fincher új filmjét, a Gone Girlt (Holtodiglant). Éppen ezért és krimi/thriller-éhségem csillapítása végett már a premier napon megtekintettem a filmet. Az elkövetkezőkben spoiler nélkül számolok be a cselekmény ecsetelését is mellőzve a kialakult benyomásaimról.

Rajtam a film 149 perce alatt a következő érzések uralkodtak el: álmosság, az ólom lábakon járó idő folyamatos nyomása és az egyre erősödő érdektelenség. Ennek a három dolognak az ok-okozatisága végül ördögibb kört alkotott, nagyobb összjátékban működött bennem, mint a film furmányosnak szánt fordulatainak sora.

Beszélhetnék arról, hogy mennyire indokolta ezeket az érzéseket: az egyértelműen hosszú játékidő, az hogy mennyire túl sok mindent akartak nagyon rövid idő alatt elmesélni és megoldani, vagy hogy milyen csalódás volt, amikor a figyelmemet megmozgató irányokkal végül nem kezdtek semmit, mert ugyan ezek a dolgok is egyértelmű okozói voltak álmos érdektelenségemnek, de elvitathatatlan, hogy a bajok igazi forrása a két fő karakterben keresendő.

Hogy miért nem működött nálam ez a film? Mert nem mozgat meg egy olyan nő eltűnése, akit nem tudok kedvelni, és nem is tudok aggódni érte, ha nem érzek vele semmifajta közösséget. Ennek oka Amy részben távoli és megfoghatatlan karaktere. Titokzatos alakja pedig nem a szándékozott misztikum hatását váltotta ki, hanem az érdektelenségét. Nem próbáltam kitölteni a lyukakat, megfejteni a szándékait. Amit megtudtam idővel, az meg továbbra is csak annyit erősített meg benne, hogy kit érdekel. Az a keresztrejtvény sarkall fejtegetésre, ami teljesíthető ,de egyben kihívás is, flow élménnyel kecsegtet. Amy viszont nem a jó értelemben vett kusza, hiányos feladványa a filmnek, ami külön vicces foglalkozását tekintve, hiszen kvízkérdéseket ír magazinoknak :). (Nekem ráadásul a színészi alakítása sem jött be annyira, de ezzel biztos kisebbségben maradok.)

És akkor a férj, Nick karakteréről essen pár szó, aki legalább volt valamilyen. Volt egy kicsit balf@sz, kicsit csaló, kicsit következetlen és nyomokban kiismerhetetlennek tűnő, de leginkább hangsúlyozom, hogy a szituációhoz mérten rettenetesen érdektelen volt. Az pedig innentől egyértelmű, hogy a férj érdektelensége mit erősített tovább bennem.

Azok a kérdések, amikért a trailer láttán megőrültem, nagyon hamar elkezdtek hidegen hagyni. Nem érdekelt a házasságuk, a múltjukkal, a jelenükkel és a jövővel egyetemben. A néha tényleg hidegrázóssá sikeredett fordulatok is éppen ezért hiábavalók maradtak. Mert hát miért is érdekelne, hogy mi történt és miért azokkal, akik amúgy sem érdekelnek? 

Néhány üdítő színfolt ellenére (na nem a férj testvérének vulgáris megszólalásai, hanem Gézánk egy-két benázós poénja, az ügyvéd Tanner Bolt egésze) az ami a trailereknek és plakátoknak sikerült, a film egészének nem jött össze, ezért, és mert annyi sokkal nézésreméltóbb film jött ki mostanság

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

 Kíváncsi lennék a Ti véleményetekre is,