David Fincher új thrillere a Holtodiglan (Gone Girl), a mi Gézánkkal, Ben Affleckkel a főszerepben úgy néz ki az ősz egyik torrent, mozi slágere lesz. Az alapsztori elég valószerű, és megalapozott sztereotípiára épít: a feleség (Amy) eltűnik, a nyomozás és a média figyelmének középpontjába pedig az egyrészről kézenfekvő gyanúsított, másrészt pedig zavarosan is viselkedő férj (Nick) kerül. Folyamatosan pro-kontra kerülnek elő titkok, rejtegetett, nem sejtett infók, gyanús alakok, bizonyítékok, hol besarazva, hol éppen kifehérítve a férj becsületét. Ezt a kettősséget pedig ha jól csinálták, garantáltan végig lehet izgulni a film nem rövidke, 145 percét. A történet a forgatókönyvet is jegyző Gillian Flynn regényén alapszik, aki, hogy mindenki hasonló izgalmakkal nézhessen szembe, megváltoztatta a könyv eredeti befejezését.

Az ügyesen kiaknázható alaptörténeten kívül ami, vagyis aki biztosra garantálja a feszült borzongást, az Fincher zenei választása, azaz Trent Reznor. Azért is jó jel, hogy a rendező ismét a járt utat választotta, hiszen Reznor nem csak rengeteg jelölést és még Oscart is kapott már filmzenéiért, hanem nem is kevéset mentett A tetovált lány élvezhetőségén (ami mérföldekkel elmarad az eredetitől, de a zenéje legalább jó volt).

Elvitathatatlanul sokminden abba az irányba mutat, hogy lesz itt min izgulni! Már amúgy is vágyom egy olyan filmre, ami ügyesen manipulál, megvezet, bevisz az erdőbe, és folyamatosan éltetni tudja bennem a kétkedést és a gyanakvást, vajon a férj tette, vagy valaki más? Ki a bűnös? Olyan kis simlis fejű ez a Ben Affleck, vagy inkább csak szerencsétlen?...

Amikor pár hónapja először láttam moziban a Holtodiglan előzetesét, rögtön azt gondoltam, a férj a bűnös. Most megnéztem egy másik trailert (vagy ugyanazt, csak már nem tűnt föl), és hát mégsem olyan egyszerű a dolog. A készítők szándéka is egyértelműen nem megkönnyíteni ennek a kérdésnek az eldöntését. Ha az eredeti könyv/film címadást nézzük (Gone Girlt), ebben is törekedtek - szemben a magyar Holtodiglan címmel - semleges maradni, nem befolyásolni a nézők véleményét,  és nem megkönnyíteni a dolgunkat. Juj, de izgis ez :)

Ha a film hozza a trailer kétely-hullámvasutas színvonalát, akkor ez garantáltan jó lesz. Nálam mindenképpen várós.

UPDATE: időközben elkészült a film spoilermentes kritikája is, amiből kiderül, valóban érdemes-e a megnézésre!

Elég jó kritikákba futottam bele ezzel a horvát filmmel kapcsolatban, az alapszituáció is szintúgy kecsegtetőnek tűnt (miszerint egy kis horvát településen az újonnan érkezett pap óvszer lyukasztással kíván csodát tenni). Így hát ideje volt végre megnézni A pap gyermekeit.

És hogy mit láttam? Egy keserédes, naiv és bájos humorú történetet gyönyörű képekkel, hangulatos zenével megspékelve, élvezetes tempóban tálalva. Kezdetben még azt hittem, hogy az első pár percben arcomra került mosoly a film egészén leradírozhatatlanná válik majd, és habár nem így lett, elég gyorsan beláttam, összességében ezzel többet nyertem, mint veszítettem.

Könnyedén kihozható lett volna ebből az alapszituból egy kacagtató, színtiszta vígjáték, amennyiben az a lavina, amit a főszereplő az óvszerlyukasztással elindít, csupán csakis mulatságos és szívmelengető következményeket hozott volna (amik egyébként így is túlsúlyban vannak a történetben). Ebben az esetben is egy roppant szerethető filmmel lett volna dolgom. A pap gyermekei viszont nem marad meg a francia vígjátékokat idéző történetvezetésnél, hanem ugyanolyan könnyedséggel mutatta be a nem szándékolt, de negatív és életszerű következményeket is, ahogy a naiv vagy éppen abszurd humorú eseményeket. 

Ezért hát A pap gyermekei egy olyan vérbeli szórakoztató film, ami témáját tekintve korántsem csak mókás dolgokat érint: a választás szabadságát, a hálószoba titkokat és a magánélet szentségét, amik felett titokban egy pap és vehemens segítői veszik át hitbuzgóságból, jóindulattal és nemes céllal a döntés jogát. A történet igazi ereje pedig pont ebben, az események kétféle kimenetelének magától értetődő és könnyed bemutatásában van, ettől lesz annyira szerethető A pap gyermekei. Hiszen ez egy olyan film, aminek lelke is van.

Az istent játszó csapat minden tagja karakter és játék szempontjából is remekel. Az egyszerűség és naivitás nem karikatúraként, hanem teljesen hiteles esszenciája a játékuknak. Ehhez pedig méltó módon járulnak hozzá a további mellékszereplők is (remek arcok, pillanatok). A fanyar humorú történetvezetés kellőképpen csavaros, sőt még meglepetéseket is rejteget, a jó tempó pedig nem nagyon hagyja, hogy gondolataink egy pillanatra is elkalandozzanak filmnézés közben.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Tetszett, vagy kedvet hozott a filmhez? Akkor megosztani és/vagy lájkolni ér!

John Carney a Once (Egyszer) rendezőjének és forgatókönyvírójának legújabb muzsikás alkotása már a hazai mozikban. Romantikus vígjáték zenéről, zenészekről egy zenész szereplésével. Azoknak, akik szeretik a tinglitangli dallamokat és nagyon ki vannak éhezve a szerelmes történetekre, számításaik egy részét biztos megtalálják a Begin Againben, a többiek annál kevésbé.

A problémák egy része nálam ott kezdődik, hogy nem vagyok egy nagy Keira Knightley rajongó. Éppen ezért próbáltam is ellenszenvemet félretenni, de gyorsan kudarcot vallottam. Ennek egyik oka, hogy sajnos szinkronos verziót láttam, így még kellemetlenebbül hatott Keira furcsa szájtartása, a másik pedig, hogy olyan egyenetlen és indokolatlan volt az alakítása és a karaktere is.

Sajnos ez a hullámzás, meg az átgondolatlanság a film nagy részére ugyanúgy elmondható. A játékidő első felének eseményei és megvalósulási formái majdnem kizavartak a moziból. Főleg akkor keseredtem el, amikor biztossá vált, hogy Mos Def és Mark Ruffalo se hozza a tőle várhatót. Aki viszont a már említett zenés romantikára vágyakozik, az itt semmi esetre se adja fel. Ugyanis a film második fele gazdagabb a jó pillanatokban, zeneileg is élvezhetőbb, és láthatóan hatékonyabban törekedtek a klisék kerülésére (ezt a lezárásra is értve), a kihagyhatatlanoknak pedig jobban sikerült tompítani a hatását. Az utcazenélős jelentetek már-már hangulatosra sikeredtek. Simán el tudom képzelni, hogy valaki letölti ezeket a dalokat későbbi repeta céllal. Rádióban már hallottam is az egyik betétdalt.

Adam Levinet - bár színészként nem nagyon tudom értékelni, hiszen annyira nem is hangsúlyos a jelenléte - meglepetésemre jobban, mint ahogy a többiektől vártam, ténylegesen hozzájárult a kikapcsolódásomhoz, na nem a küllemével, inkább az énektudásával. 

Nem saját besorolás, viszont teljesen egyetértek vele: ez a film, ha tévében megy, jókedvűen végignézem, vagy max bealszom rajta, de a várható szórakoztatófaktort mindenképpen megkapnám tőle. Viszont ha a fő célom a szórakozás, akkor nem ezt a filmet választanám. A Once-ról több jót hallva, inkább azzal tennék egy próbát. De persze jöhetnek jó zenés filmek kommentben is!

(Saját) kategóriám rá, csakis felirattal:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Olvasva és hallva más kritikákat muszáj megkérdeznem:

Frank az új fesztivál kedvenc, egy egyedi témájú, remek humorú, kifejezetten őszinte és majdnem egészében remek tempójú film. Spoilermentes, háttérsztoris ajánló következik.

Az alapsztori elég meglepő: adott egy eszement zenekar, aminek tagjai külön-külön is elég furák, együtt meg kész őrült parádé. Közülük pedig toronymagasan kiemelkedik a különc tehetség: Frank, aki valamiért rajzfilmszerű kartonfejet visel. De miért? Meg egyébként is ezeknek az embereknek mi bajuk? A film nézése során ilyen és hasonló gondolatok gyakran fordultak meg a fejemben, de nem vádlóan vagy idegesen, sokkal inkább hangos felnevetés mellett, nomeg csendesen somolyogva. Már az első percektől érezhető volt, hogy itt valami jó fog történni.

Alapból jó érzékkel és humorral játszik azzal a film, hogy milyen a művésziség, amikor pejoratív értelemben gúnyolható, vagy akár külső szemlélő számára rettenetesen kellemetlen majomkodásnak tűnik, meg amikor valamiről/valakiről üvölt a tehetség. Meri ironikusan kezelni ezt a témát és piszkálni a határvonalat, és ez kifejezetten szórakoztató. Ez a humoros láttatásmód az egyik nagy húzóereje a filmnek. A másik, ami szintén nagy és húzóerő: Frank (Michael Fassbender) karton feje.

Bár a film a plakát és az ajánlók alapján gyorsan felkeltette érdeklődésemet, de őszintén nem tudtam elképzelni, miről is szólhat egy rajzfilmfejű főszereplős film, honnan hova vezethet el ez a jelenség egy történetet, vicces vagy szomorú lesz, elszállt vagy azért még ésszerű.

Itt lehet ildomos megjegyezni, hogy ez történet azért nem is olyan meglepő mindenki számára, mint nekünk. A film ugyanis nagy és a lényegi részekben valós eseményeket dolgoz fel: az Angliában ismert zenész és komikus Chris Sievey a.k.a. Frank Sidebottom életének Jon Ronsonnal (a film társszerzője, és nyilván másik fő karaktere) közös és meghatározó szakaszát. A készítők kifejezetten nem életrajzi filmre törekedtek, éppen ezért inkább úgy fogalmaztak, a filmet a Frank jelenség inspirálta.   

Frank Sidebottom és Jon Ronson

Maga Jon Ronson úgy nyilatkozott zenésztársáról: ő olyan, mint akiben két külön személyiség él, egy gyermeki ártatlan zseni és egy kaotikus extrovertált. Ismerősei pedig úgy értelmezték ezt a kartonfejbe/ mögé bújást, hogy ez a frankség jelentett biztonságot Chris számára. A készítők igyekeztek Chris Sievey karakteréből tényleg csak a Frank részre koncentrálni és azt bemutatni (a Chris név nem is hangzik el a filmben). Ez azért elég furán hangzik, nem? 

De vissza a filmhez, ami az emberek a megismerhetetlen és a misztikum iránti általános izgalmával eljátszva mutatja meg ennek a Frank jelenségnek a törékenységét, a különcségét és egyben az erejét is. Mindezt pedig a film társszerzőjének, Jon Ronson szemszögéből.

A "csak Franket mutatjuk be" választás és az ezzel kapcsolatos szándék talán abban mutatkozik meg és válik leginkább érthetővé, ahogyan a játékidő második részében feltárja, hogyan hat a környezet egy Frank típusú emberre, és hogy mik lehetnek a következmények. Ez a nem teljesen így történt része ugyan a történetnek, mégis ez a legőszintébb és legvalóságosabb. 

Egészében nézve a Frank egy humorral átszőtt útkeresés történet, aminek a várt célállomása az elfogadás, amit nézve kicsit saját elfogadó- és befogadókészségünkről is képet kaphatunk a különcség és a kendőzetlen valósággal kapcsolatban egyaránt.

Kicsit ilyen útkeresés

A film befejezése valószínűleg éppen ezért megosztja a közönséget (nem minőségében). Én speciel azok közé tartozom, akik brutálisabb lezárást is elviseltek volna, viszont amit kaptam, azt korrektnek, reálisnak és egyáltalán nem elkeserítőnek találtam. Arra a kérdésre pedig, hogy Frank miért hord karton fejet, így utólag csak annyi lenne a válaszom, hogy ameddig jó neki, miért ne. 

Zárójeles megjegyzés: a filmben külön jelentősége van a social media kommunikációnak, a twitternek pedig elég kiemelten, ahogy a valóságban is. Amikor ugyanis Chris/Frank 2010-ben meghalt, saját tartalékai híján majdnem az állam rendezte a temetését, amikor is twitteres rajongói aktivitás segítségével pár nap alatt sikerült majdnem 22 ezer fontot összegyűjteni! Zárójel vége.

Július 31-től a mozikban, javasoltan a feliratos verziót válasszátok!

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ha tetszett, lájkot rá! köszi :)

A Csúnya, gonosz bácsik egy igazi hullámvasút, olyan fajta, amire egyáltalán nem számítottam. Filmnézés közben ezek az infók jó ideig egyre hangosabban üvöltöttek a fejemben: fesztivál kedvenc, Tarantino szerint az év filmje, illetve a kijelentésekhez tartozó rengeteg kérdőjel: miért, hogyan, mi a franc ez, amit nézek?? Burleszknek rossz, kriminek töketlen és buta, színészi játéknak nyoma sehol, tényleg mi akar ez lenni? A játékidő majdnem felénél már a moziterem elhagyását fontolgattam, és erős bennem a gyanú, hogy nincs olyan ember, aki nem pontosan ugyanezt élte át a Csúnya, gonosz bácsik alatt ...

egészen addig a pillanatig, amíg meg nem jelenik a nagypapa. Mert onnantól minden megváltozik, minden! Aki maga is át akarja élni ezt az átállást, annak csak annyit tanácsolnék, hogy bármennyire szenved és érdektelenné válik a film első 45 percében, várjon, ne hagyja abba! Mert bár kárpótolni semmi sem fogja az addig átélt, kétkedő, hosszú percekért, de értelmet fog nyerni, érthetővé válik szükségességük. Sőt nálam ez odáig fajult, hogy minél több idő telt el a film megnézése óta, és minél többször jut eszembe, annál jobbnak találom. Tényleg meghasonlottam.

Aki kíváncsi, hogy spoilermentesen mi is történik ezen a ponton a filmben, azt biztatom a továbbolvasásra!

A Csúnya, gonosz bácsik egy nagyon trükkös és játékos film. Ahogy írtam, borzasztóan rossz az első percétől kezdve, se nevetni, se félni nem lehet rajta, főleg mert történetben a Prisoners (Fogságban) már teljesen kimaxolta a sztorit, meg persze azért, mert tényleg nem lehet érteni, hogy mi volt a feltételezhetően egysejtű készítők szándéka ezzel az egésszel. Aztán utólag összeáll a kép. Teljes mértékben megvezettek. Annyira elhitetik, hogy ez egy rakás sz@r, hogy semmi stílusérzékük nincs, hogy nincs semmi az ég világon, amit várhatunk ettől a történetvezetéstől vagy a színészektől. És amikor már önhitten hátradőlnénk a megváltozhatatlannak tűnő végítéletünkkel, amikor már lemondtunk mindenről, akkor olyan WTF momentumok jönnek, hogy eszünk megáll.

Volt például olyan hidegrázós jelenet, ami csakis azért hathatott így, mert bár a szemem láttára történt minden, hőbörgésem olyan felszínes nézővé változtatott, akit éppen ezért ennyire könnyedén át tudtak ejteni a palánkon. Ahhoz, hogy ekkorát üssön a film második fele, szükség volt erre a megvezetésre. Én nagyon hálás vagyok, hogy gondolkodtak a nézők fejével, és hálás vagyok a remek átverésért. Biztosra veszem, hogy maradandó nyomot fog bennem hagyni ez a film. 

Okkal gondoltam tehát, hogy a Csúnya, gonosz bácsik egy borzasztó nagy tévedés, és most ugyanolyan indokolt az is, hogy dicsérő szavakkal illessem. Ez egy igazi meghasonlás, minden szempontból.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Az utóbbi idők nem legjobb filmje, viszont szerelemes-romantikus filmek közül magasan a számomra legtetszőbb a Her volt. Olyan nagyon egyedi, fura hangulatú, gyönyörű, lágy képi világú, szinte már futurisztikus alkotás ez, aminek cselekménye meglepő módon egyáltalán nem tűnik olyan  távolinak.

Alapsztori annyi, azért ezt elárulhatom, hogy egy élete teljében lévő férfi párkapcsolatba lép egy már  érzelmi intelligenciával is felvértezett szoftverrel. Azért ez a történet első hallásra elég freak, nem? És közben meg mennyire nem az. Először a film során az gondolkodtatott el, hogy milyen gyorsan sikerült alkalmazkodnom ehhez a világhoz. Ez a felismerés először (meg másodszorra is) bevallom, elég ijesztő hatással volt rám. Ember-szoftver páros, olyan rideg-szomi egyvelegnek tűnt elsőre. Aztán meg egyáltalán nem. A tárgyakhoz való kötődés teljesen hétköznapi dolog, ennél nagyobb érzelmi kapcsolódás is simán előfordul, ahogy csinosítgatjuk laptopunkat, vagy ahogy appokkal tesszük személyre szabottan létszükséggé telefonjainkat. Az út már épül. Szóval ez a felismerés hamar megtörténik a film nézése közben.

Aztán belátjuk, miért is lenne ez baj. Mindenki azt szeretné, hogy kényelmes, tökéletes élete legyen, és ezek az informatikai eszközök erre lettek kitalálva, még jó, hogy élünk vele, kell is. Ehhez képest jelent csavart a filmben a piaci rést betöltő EQ-s szoftver, ami már a társ szerepet is betölteni képes az emberek életében. És még jó, hogy erre is szükség van, különben nem használná senki. Így jöhet létre ez a kapcsolat is a főhőst eszméletlenül jól játszó Joaquin Phoenix és Scarlett Johansson hangja közt.

Mégse higgye senki, hogy ez a film a társadalomtól elhidegült, emberi kapcsolatokból kiábrándult lélek, vagy éppen a "vigyázat! a modern világ technikai eszközei már az emberi kapcsolatokat is felemészti" prevenciós üzenetét szeretné közvetíteni. Szerintem sokkal inkább mutatja be az emberek társra való elemi vágyakozását és ezzel párhuzamosan a világ természetes változását, teszi ezt kifejezetten nyugtatóan. A változás pedig nem ördögtől való dolog. A természet pedig mindig rendet tesz, nyugvó pontra tér, a következő változás erejéig, és ez így jó. 

Ami még meglepetés erejével hatott rám, az a felismerés, hogy mennyire nem a szerelmet központi témaként, cselekményként, végcélként  kezelő filmek szólnak igazán a szerelemről. Azok sokkal inkább az adott főszereplőkről mutatnak képet a szerelmen keresztül. Míg az ilyen típusú filmben, ahol a hangsúly a személyen van, nem pedig a romantikus cselekményen, mennyivel több lehetőséget nyújt a szerelem tényleges megismerésére.

Ez egy igazán szép film érzésekről, kapcsolatokról és legfőképpen a szerelemről.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Valamiért nem tudom elhinni, hogy tetszett a Spring Breakers. Folyamatosan kérdőjelezem meg azóta is a véleményemet. A képi és a zenei világ, a történet és a szereplők annyira távoliak és olyan túlzóan neon, harsány, vibráló és hatni akaró. Szóval nem kéne, hogy működjön, és mégis. 

A főszereplő négy lányt (Selena Gomez, Ashley Benson, Vanessa Hudgens és Rachel Korine) nemcsak régebbi szerepeik miatt nehéz komolyan venni, hanem mert a film 2/3-ában fürdőruhában flangálnak. Karaktereik szerint életüket halálosan unó, nihilista főiskolás lányokat játszanak, akik a nagy változást, önmaguk megtalálását, felfedezését egy mágikus dologtól várják a Spring Break, azaz a tavaszi szünettől. Már ezzel az elképzeléssel kicsit is azonosulni nem megerőltető, hanem képtelen kihívás volt számomra. Ami megint csak kérdésessé teszi, hogy akkor meg mitől is jött be a film.

Persze itt jön a történet első, utólag vízválasztónak is nevezhető problémája: valahonnan pénzt kell szerezniük, ugyanis a létezésüknek végre értelmet szolgáltató bulifergeteg nem olcsó mulatság. A számukra egyértelmű megoldás, egy étterem kirablása pedig megadja a további események alaphangulatát és erkölcsi, lélektani színezetét. Zárójeles megjegyzés: külön tetsző és ütős a rablás jelenetének másodszori bemutatása.      

Adott tehát egy értékvesztett világ, a szürkeségből és unottságból kiutat kereső, sekélyes, fiatal lányok, illetve az önmegvalósítás/önmegértés útjához vezető eszközök a bulik, drogok, az alkohol, fegyverek, az erőszak, börtön és a pénz. Annyira irreális ez a kép. Ha pedig még beleképzeljük a 4 fürdőruhás lányt is ... Na és akkor ezt fejelik meg a nem csak küllemében nevetséges drog/fegyverkereskedő James Franco (Alien :) ) karakterével. 

Amitől mégis működik a Spring Breakers az, ahogy ez a rengeteg túlzó és harsány esemény valahogy mégis összeáll és hangulatában egységet alkot. A történetmesélés tempója nagyon eltalált, nem időzik el sokat felesleges részleteken, a fiatalságot és felelősségtől mentes világ holnap nélküliségét könnyedén adja át, a megdöbbentést érzékkel alkalmazza, emellett rendelkezik öniróniával, és meglepetés erejével hat, ahogyan ez a tini-gengszerter-neoncukormáz néhol hiteles pszichopillanatokat sejtet fel.  

Az elfogadhatónál (azaz a nullánál) kettővel több Britney dal szerepeltetését a filmben én részrehajlóan az önirónia eszközének számítom be, azt viszont nem tudom nem kritikával illetni, hogy voltak olyan kifejezetten nem elenyésző számú, művészi szándékkal ismételt mondatok, amiket talán a memento-s Leonard  még most is vissza tudna idézni. Nekem meg szimplán fájtak.

Végig attól féltem, hogy nagyon mondani akar valamit a film, de szerencsére inkább maradt a hangulat átadásnál, így a klisék és a túlzások is sokkal megbocsáthatóbbak lettek, és ezért maradt meg jó filmélménynek. Azt csak remélni tudom, hogy a fiatalság sem csak kultfilmet lát a Spring Breakersben, hanem érezik benne az önironikus kiábrándultság mellett az elriasztó faktort is.

Szóval magam is meglepődtem, hogy 

a kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Azt kell mondjam, talán én voltam, aki végül leginkább meglepődött. És sajnos egyáltalán nem úgy, ahogy az előző kötetről szóló írásomban vizionáltam. Az előzmények és rajongásom fényében nem hittem volna hogy A nimfomániás csalódást fog okozni. A filmnél egyedül a moziközönség reakciója volt kiábrándítóbb.

Az az érzésem, hogy ez a dialógusos megoldás rengeteg energiát vitt el a történetmesélés és a film kohéziójának kárára, illetve a történetvezetést is a kelleténél jóval többször megakasztotta, tette egyenetlenné. Mindenképpen élvezhetőbb lett volna időrendi sorrendben megismerni a főszereplő, Joe életének eseményeit, akár vallomásos én-elbeszélésben, vagy egy objektívabb hangvételű E/3 személyű elbeszélés formájában. Ez az egyik probléma.

A másik, hogy túl sok volt az élc, a groteszk és a - leginkább vizuális - humor. Mintha ezzel tompította volna a brutális tartalom és az igazán súlyos és komoly történések hatását. Ami egy ideig érthető volt, olyan bemelegítő játéknak teljesen megfelelt egy-két nemi szerv kép/ szex jelenet, aztán vagy már közben valami váratlan fanyar történés. Tényleg, néha a sok terhelő pillanatból jó, ha kiránt valami, vagy ha ellentétes érzések, vagy legalább is együtt ritkán jelentkező érzések kavarodnak össze bennünk pillanatokra. De már a 10. szex/erőszak + fanyar humor/élc kombó inkább hatott kínosan, mint kicsit is érdekesen. Az volt az érzésem, mintha kiskorúként kezelnének, féltenének a témától és az esetleges hatásától. Mintha mindent elkövetnének, nehogy nagyon érzelmileg belemerüljek a témába. De hát nyilván nem véletlenül ültem le a film elé (második alkalommal). Érettséggel, kíváncsisággal, empátiával és persze magas elvárásokkal vágtam bele ebbe a kötetbe, éppen ezért csalódtam ekkorát. Ha akart volna többet mondani, én befogadóképes lettem volna, amennyire csak tőlem telik. 

Lehetett volna sokkal jobb A nimfomániás, ha merte volna - a Triertől megszokott módon - terhelni a nézőit, ha többre tartott volna bennünket, és nem próbált volna meg kesztyűs kézzel bánni velünk, és kevésbé akart volna szórakoztató lenni. Nagyon dühítő.

Lehet, hogy ebből az írásból az a kép jön le, mintha egy 12-es karikás Lars von Trier filmet kritizálnék, ami vizuálisan és történetileg sem terhelő, vagy csak alig. Ez nem így van. Rengeteg kendőzetlen őszinteségű jelenetet kapunk szexről és függésről, ami mindenképpen nagy hatással van a nézőkre. De szerintem nem tudtunk meg lényegében többet vagy eleget a nimfomániáról, ami éppenséggel számomra a kisebb baj, de ami lényegi probléma, hogy a nimfomániás Joeról se kapunk kielégítő képet. Amit nagyban akadályozott a már említett dialógusos megoldás is.

A nimfomániás a trieri lélekzúzás helyett amit ad, szerintem nem alternatíva.

UPDATE:

Talán egy magyarázatot találtam. A film egy dolgot végül mégis átadott a nimfomániáról: elhintette bennem a trieri/információs/filmélménybeli kielégülés csalfa reményét, amit a brutális trailer, a remek plakátok segítségével, de legkésőbb az első ígéretes rész végére már teljesen elhittem, majd pedig a forró kása 2 órás, egyenetlen kerülgetése után végül itt maradtam kielégítetlenül. Ha ez volt a célja, akkor Lars von Trier zseniális játékot űzött velem, amit róla el is tudok képzelni.  

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ez a film nagyon nem ok nélkül kapja az elismeréseket, díjakat és jelöléseket. És bár jó pár filmet láttam, és a True Detectivet is követem, mégis számomra most lett nagybetűs SZÍNÉSZ Matthew McConaughey. Bár szörnyű, hogy lassan az elcsúfítás mellett a nagy fogyás jelent egyenes utat az Oscarhoz, de a Dallas Buyers Club esetében tényleg nem mindennapi átalakulás és alakításnak lehetünk szemtanúi.  

A két központi szerepet játszó színész kifogástalan munkát végzett. A nagy fogyás következtében kicsit christianbalessé vált McConaughey élete legjobbját nyújtotta, az 5 év után visszatérő Jared Leto pedig nem csak azt bizonyította be, hogy nőként is - sőt talán úgy a leginkább - szép, hanem hogy nem hiába emlékszünk rá sokan inkább színészként, és nem zenészként. Megjegyzem, hogy zenekarával azért a soundtrackhez nyilván hozzájárultak.

A Dallas Buyers Club műfaját tekintve életrajzi dráma, ami köszönhetően az esendő és nagyon emberien ábrázolt karaktereknek sokszor megmosolyogtatják az embert. A film meglepően nagy részében elfeledteti azt, ami a magyar címből azonnal kiderül, azaz hogy hová is tart elkerülhetetlenül a cselekmény. Az is érdekes élmény, hogy első sorban nem a minél tovább életben maradásért drukkolunk, aggódunk, a legalább is általam várt haldoklás történet helyett az élni-ről szól a film. Ron Woodroof (Matthew McConaughey) cselekedetei és eredményei nem attól kapnak itt nyomatékot, mert meghalt, mert le akarta győzni az AIDS-et, vagy a hirtelen felerősödött életigenlésétől, hanem az igazi elevenségétől. Attól ahogyan vált folyamatosan élővébb, mint a saját környezete. 

A Dallas Buyers Club mindenképpen megható, magával ragadó, igazán érzékeny film egy AIDS beteg férfi utolsó napjairól. És bár a könnyek garantáltak, mégis kifejezetten szórakoztató pillanatokkal is szolgál. A hangulat és a színészek iszonyatosan tetszettek, a történetmesélés bennem néhol ugyan zavart okozott, de egyáltalán nem ez a mérvadó a film értékelését tekintve. 

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Megérkezett kis hazánkba is végre Lars von Trier legújabb filmjének első kötete, ami az eredeti, csak Berlinálén játszandó 5,5 órának kb. 4 órára rövidített változatának első fele, nem része, hanem mint könyvek esetében első kötete.

Iszonyatosan vártam már ezt az alkotást. Ismerve viszont a témát és látva a trailert még a szokásosnál is jobban igyekeztem felvértezni lelkemet a várható borzongásokra. Ehhez képest kaptam ezt a már szinte könnyednek nevezhető fél filmet. Már majdnem bele is estem abba a hibába, hogy elbizonytalanodtam, mire fel is edzettem lelkemet. Hajszál híján megvezetés és beetetés áldozata lettem. Hiszen igazán bugris dolog lenne azt hinni, hogy a film egészére ebből a félből egyenesarányossággal lehetne következtetni. Mert ugye nyilvánvaló, hogy ezekért a sztorizgatós, már már bulváros (számomra helyenként woodyallenes) percekért a februárban bemutatásra kerülő második kötetben triplán lelki nyomorba döntő, majd ott dagonyázó, hosszú-hosszú pillanatokat kapunk majd fizetségül.

De hogy mit is láthatunk a Nimfomániás első közel 2 órájában: 2 dialógus formát öltő monológot: egyet egy nimfomániás nő fiatal éveiről, illetve egy ezzel párhuzamot öltőt a horgászás rejtelmeiről. Ezek az elbeszélések nem nélkülözik a megdöbbentés és kendőzetlen meztelen igazság mellett sok esetben a humort sem. Nem csak a címben szereplő pszichés betegség esettanulmányának mocskos részleteinek megismerése jelent a néző számára izgalmat, hanem a kis epizódok sajátos láttatásmódja is kifejezetten élvezetesre sikeredett. Sőt túlzottan kíméletesre. Persze időközben kapunk az arcunkba jó néhány fájdalmas és megdöbbentő jelenetet, ezek mennyiségben és minőségben viszont még így is jóval a Triertől megszokott ingerküszöb alatt vannak.   

Hiszem, hogy ezeket az említett kíméletes elemeket a második kötet egészében szándékosan fogja nélkülözni. Illetve azt, hogy amit ez az első 2 óra adott, azt a második kettő könyörtelenül el is fogja venni. Én pedig már alig várom ezt, és egyáltalán nem mazochizmusból. Az általam ismert Trier filmek megalapoztak egy olyan fajta bizalmat, hogy bár biztosra tudom, hogy égetően fájni fog, hogy lelkileg sokkolni fog és megszenvedtet amit látok, mégis tudom, hogy ha átengedem magam Trier lélektanilag zseniálisan pontos hullámvasútjának, akkor a gyötrelmek végeztével olyan csendes vagy éppenséggel ordítóan katartikus élményben lesz részem, amiért nem lehetek neki elég hálás. Az első kötet végi gyors előretekintés nem sok kételyt hagyott bennem ennek bekövetkezésével kapcsolatban.

Illetve még egy dolog, egy rettenet jó választás a film (vége)főcím zenéje: a nyers brutalitást hangilag hibátlanul megtestesítő Rammstein 2010-es lágy romantikájú Führe mich című dalának még agresszívebbre tuningolt verziója. Székbe szegezett, áááá, perfekt!!  

Folyt. köv.!

Update: Nimfomaniac Vol II. kritika

Addig is kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos