Nagy kedvencem mesék közül a Szörny Rt.- természetesen csak A kis hableány után -, szóval magas elvárásaim voltak a folytatás/előzménnyel szemben, és éppen ezért nehéz volt nem az elsőhöz viszonyítani.

A Szörny egyetem inkább a régebbi Disney mesék irányvonalához közelít, ezért sokkal inkább jelenthet minőségi szórakozást gyerekek számára, mint az előző rész, aminek én magam is inkább tartoztam a célcsoportjához. 16 éven felüliek számára viszont sajnos gyakran hosszú percekre nyújt lehetőséget az elkalandozásra (talán még unatkozásra is).

Összességében elmondható, hogy aranyos kis történetet hoztak össze, ismét sikerült klafás és extrém szörnyeket felvonultatniuk, és sok mosolyogtató elemmel variálniuk az amúgy nem kifejezetten kiszámíthatatlan történetszövést. Ez a mese mindenképpen kellemes kikapcsolódással szolgál a kedves nézőknek, csak hát jómagam többre vágytam na.

Reményeimmel ellentétben a második rész langyos vízre sikeredett: cukiság, meg szörnység szint rendben volt, de a történet és a karakterek már csak közép színvonalt hozták, és elég sok volt a kihagyott lehetőség. Több olyan poénra számítottam, mint Randy félelmetes nézésének magyarázata vagy a világító tengeri sünös akadálypálya.

Amiért viszont békíthetetlenül fel vagyok háborodva, az a végefőcímből hiányzó baki jelenetek. Alapból számítottam rá, annyira mesteri volt az első résznél is. A készítőknek pedig egy kis őszinte tükörbe nézés után adódhatott volna az a megváltó gondolatuk, hogy egy kicsike, egyszerű, és már jól bevált ötlet segítségével milyen üdítő hatással zárhatnának film végén, ezáltal pedig én is többed magammal határozottan jobb szájízzel és elégedettebben álltunk volna fel a mese megnézése után.

Boo hiányzott, ahogy az izgalmak és a végefőcím bakijelenetei is!!! Egyszer mindenképpen nézhető, és persze nem kizárt a szórakozás sem. Lehet, kicsit túl is bántottam ezt a mesét, de ezért az első rész bennem hagyott mély nyomai tehetők leginkább felelőssé. Kompenzálnék most tehát: és igyekszem hangsúlyozni: ettől még a Szörny Egyetem könnyed mese és elvitathatatlanul aranyos.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Huh, hát ez a film nem nevezhető  könnyedebb lélegzetvételű családi drámának, és bár ezzel tisztában voltam előre, bevallom, így is jócskán felülteljesített az elvárásokon. Nehéz volt, és rohadt nehéz is akart lenni.

A Felperzselt föld egy gyönyörű képi világba csomagolt elborzasztó családi történet tragédiák sorával terhelve. A kiindulási helyzet: Nawal két gyermeke azt a feladatot kapja anyjuk utolsó akarataként, hogy keressék fel sosem ismert apjukat és bátyjukat, illetve adjanak át számukra egy-egy levelet. A testvérpár szinte pont annyit tud Nawalról, mint mi nézők, így hasonló erővel hatnak rájuk és ránk is az idő és nyomozás során felbukkanó információ törmelékek. A párhuzamos történetvezetés nagyon élvezetessé teszi a nyomozást, egyszer a múltból a jelen felé az anya szempontjából, közben pedig a jelenből a múlt felé haladva a gyermekek szempontjából is láthatjuk, ahogyan az anya és közvetetten a gyerekek saját sorsát befolyásoló események kirajzolódnak, és ahogyan fény derül a keresett személyek kilétére.

Annak megkérdőjelezhetősége, hogy az anya végakarata: azaz a múlt teljes felégetése mennyiben volt jogos és szükségszerű, a film utolsó fél órájában már hangosan kattogó gondolattá válik az összes néző fejében. Bennem kb. mostanra (egy másfél óra múltán) csitult alább ez az érzés. Igazat nem tudnék neki adni, de hogy ez a lényeg, hogy nem is kell. Az anya múltjának megismerése megérteti azt is, hogy nem tudhatjuk és sose akarjuk tudni, hogy milyen emberré formálta őt a sors, hogy - ahogyan ő is mondja - ő milyennek látja a valóságot Örüljünk, hogy nekünk nagy beleérző képesség szükségeltetik ezen sorsfordító események átéléséhez, nem pedig az azonosság érzete. És bár elég empatikusnak gondolom magamat, még így is inkább egyfajta áthidalhatatlan távolságból és tiszteletből elfogadó, nem pedig beleérző attitűddel tudtam viseltetni a szereplők sorsa iránt.

Nem gondolom, hogy ez a film mindenkinek való lenne, sőt még talán nekem valónak se találom. Mély, fájdalmas de egyben nagyon szép is. Amit át képes adni az az, hogy egy ember igazi megismerése igazi csodákat rejthet, viszont arra is érdemes felkészülni, hogy minden titok feloldása visszafordíthatatlan, és nem feltétlenül jár együtt megkönnyebbüléssel. 

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Végre sikerült megnézni moziban (mert azért ezt a filmet tényleg ott ildomos megtekinteni) a Gravityt. Anélkül, hogy nagyon spoileres lennék nehéz véleményezni, de igyekszem.

Tehát a film eszméletlen látványos és szemet gyönyörködtető megoldásai miatt szerintem butaság lenne lehagyni a megnézendő filmek listájáról. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy csodálatos képi világa van. Meg hát egy olyan embernek, mint nekem, aki az űrről amúgy se sok, a lényegin kívüli információval rendelkezik felért ez egy planetáriumi előadással is. A képi világ azonnal beránt, és nagyon sokrétűen igyekszik átadni az űrbeni létezés korlátait és lehetőségeit. 

És akkor a történetről: nagyon féltem, hogy valami ennél szorongóbb, apokaliptikusabb, magányra sokkal inkább kihegyezett sztori lesz a filmben (teljesen előzetes tájékozódás nélkül sikerült megnézni), és egy kicsit Moonosabbra is számítottam. Ehhez képest a Gravity nem igazán a végtelenül kiszolgáltatott és magára hagyott kisember szorongásait akarja bemutatni, sokkal inkább igyekezett a történetet a küzdés nem küzdés és a szépség vezérvonal mentén felépíteni. Ami nem elítélendő választás, csak egy másik elképzelés. Mondjuk az ilyen lenyűgöző képi világhoz tényleg valami szebb történet passzol.

George Clooneyról kiderül, hogy ő bárhol, még az űrben is tudja hozni a nagyon stílusos, vonzó férfit, és ebben nincs semmi meglepő, Sandra Bullock szerintem ügyes volt. Ami viszont nagyon zavart, az Bullock karaktere.

Spoiler!

Ryan Stonet az űrbe küldeni nyilvánvalóan átgondolatlan döntés volt. A nézők számára a film első 10 percében kiderül, hogy ez a nő ügyetlen (elengedi a csavart). Biztos nagyon okos és jó szakember, de az űrben ez szerintem kevés. És innentől félelmünk többször is beigazolódik, mivel még rengeteget kétbalkezeskedik ebben a másfél órában. Persze értem én, hogy nem olyan könnyű szkafanderben és gravitáció nélkül akrobatikus gimnasztikai feladatokat kivitelezni, pláne nagy nyomás alatt, de inkább éreztem azt, hogy őt a részegek szerencséje segítette át a nehéz helyzeteken, mint saját kvalitásai. Nem azt mondom, hogy teljesen béna lenne, na de a csapattársak helyében én biztos kiszavaztam volna a projektből.

Spoiler vége!

Összegezve a Gravity egy igen jól kitalált és kivitelezett film, amit kár lenne nem megnézni. A címadás a film megnézte után nekem nagyon tetszik, ahogy az utolsó negyed óra is. Örülök a történet és befejezés kiválasztásának, a főszereplő karaktere miatt viszont kicsit dühös vagyok. Ha elő is fordulnak logikai bukfencek, esetleg képtelenségek a történetszövésben, lényegtelen, mivel annyira szép a film.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Valamiért az volt az alapbenyomásom ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy nem kéne megnézni. Aztán sorra belefutottam olyan írásokba, amik szépen méltatják az erényeit, meg hogy milyen csavaros, egy igazi üdítő színfolt. Ezért hát gyorsan a megnézési listám elejére helyeztem. Viszont így most a megtekintés után átverve érzem magam. Hinnem kellett volna az első benyomásomnak.

Alapból ki vagyok éhezve a fordulatokban és csavarokban gazdag alkotásokra, de ez nem az. És hogy is lehetne az?! A csavarok előre sejthetőek, ami meg mégse, az meg annyira nem is érdekes. Azt persze nem állítom, hogy előre lehet tudni, hogy mi és pontosan miért történik, korántsem. Viszont a jó és rossz karakterleosztás elég hamar nyilvánvalóvá válik. Az okok felderítésében pedig nem sikerült érdekeltté tenni.

Színészi részről Catherine Zeta-Jones mélyen búgó beszédstílusa kellemetlen, Jude Law karaktere pedig túl szerencsétlen volt. Voltak persze jó pillanatai a filmnek, nem akarom azt sugallni, hogy nézhetetlen, csak jóval többet várnék el egy krimitől. A történetvezetés hebehurgya, egyenetlen volt, amikor pedig már kezdte felvenni a feszesebb tempót, akkor meg olyan érzetem volt, mintha ettől hanyaggá  vált volna a történetmesélés. Néhol mintha ennek kárára nem lett indokolva és kifejtve a háttérben zajló titkos szövetségek viszonyrendszerének ok okozata.

Az is megeshet, hogy a színészek tényleg azt játszották el,ami a szerepük volt, és akkor ebben az esetben is a forgatókönyvet és a rendezést kell hibáztatni az elmaradt izgalmakért. 

Óvatosságra intenék minden olvasót: a következő bekezdés SPOILERES lesz.

A lényeg röviden összefoglalva: Rooney Mara karaktere szimpatikusabb kellett volna, hogy legyen. Úgy nem lett volna tudható, hogy utálja - hozzáteszem teljes joggal - a férjét, és hogy valami nem stimmel a betegségével kapcsolatban. Channing Tatum szerencsére nem rontott el semmit, nem is volt rá túl sok lehetősége. Jude Law, habár jogosan játszott állandóan idegeskedő pszichiátert, de a rászedhető típusból kicsit hamar és elegendő magyarázat híján vált az átverők átverőjévé. Amikor pedig a két nő között lavírozott, akkor túl hamar és érthetetlenül bomlott fel a két nő közti titkos és addig erős szövetség. Olyan, mintha a pszichológus hirtelen megokosodásával egyidejűleg a két nő elbutulása is megtörtént volna. Mintha lett volna egy közös állandó mennyiségű értelem a filmben, amin osztozni lettek volna kénytelenek a szereplők. Szerintem az egyetlen igazi átverés a filmben a címválasztás volt, ami igyekezett a nézői figyelmet téves irányba terelni. Ennyit viszont nem várhatunk el csupán egy címtől.

Nekem nem jött be, többet vártam volna a filmtől. De ízlések és pofonok..

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ha tetszett, megosztani és lájkolni is szabad!

A Blue Valentine-os Derek Cianfrance második rendezéséhez ismét Ryan Goslingot választotta főszereplőnek, természetesen a női nézők legnagyobb örömére. Nagyon fontos gyorsan tisztázni, hogy ez a film csupán ennyiben teszi érdekeltté a nőket a megnézésben. Merthogy a The Place Beyond the Pines egy ízig vérig férfiakról és férfiaknak szóló film.

Azoknak, akik teljesen nulláról akarják megnézni a filmet, azoknak a következő két ugyan spoileresnek nem nevezhető bekezdést azért ildomos lenne átugrani.

Ez a film olyan nem kicsit maszkulin kérdésekkel játszik, mint hogy: milyen előnyökkel, esetleg hátrányokkal indulunk, ha apánk is az életünk része, vagy hogy mit is jelent apád fiának lenni, és továbbgondolva: apád fiaként apának lenni. Ez persze csak akkor válik kényelmetlen szituációvá, ha az említett apa saját megoldatlan nyomorát kéretlen örökségként hagyja utódjára. Ez a hagyományozás általában már a gének útján elkezdődik, illetve folytatódik azzal, hogy az apa jelenlétével, esetleg pont a távollétével mélyíti el az utókor problémáját. Így történhet meg végül, hogy sorsok, történetek képesek generációról generációra továbböröklődni. Ez pedig sok esetben egyáltalán nem fair. A film ezeket a témákat járja körül.

A The Place Beyond the Pines (természetesen a magyar címet már most izgatottan várom) egy igazán keserű és valahol nagyon valószerű dráma. A történet középpontjában a konfliktus kialakulásáért felelős két szereplő: Luke (Ryan Gosling) és Avery (Bradley Cooper, aki mintha megint igazi színész lenne) állnak. Eleinte fő, később viszont már csak mellékszereplőként a film cselekményét az ő elhibázott döntéseik, törvénytelen cselekedeteik és hazugságaik, illetve azoknak következményei teszik ki. Annak ellenére, hogy két nagyon különböző karakterről van szó, akik máshonnan jöttek, teljesen máshogyan nevelkedtek, és akik között nem sok hasonlóságot lehet találni, mégis található bennük egy közös, hogy mindketten egy kéretlen és súlyos titokkal ajándékozták meg utódaikat, amit kérdéses, hogy ez a következő generáció megnyugtatóan képes lesz-e majd megoldani. Végül pedig ebből adódik a film egyik leglényegibb kérdése: válhat-e a vér vízzé, képes-e rá, és kell-e egyáltalán.

Nekem nagyon bejött a film felépítése, az epizodikusság, ez a komor és sodró hangulat. Bár nehéz nemhogy szerethető, akár csak enyhén kedvelhető karaktert találni a történetben, sőt már az is üdítően hat, ha cselekvő, hétköznapi szereplők bukkannak fel, valahogy a történet húsvér-valódisága miatt ez annyira mégsem volt zavaró vagy taszító számomra. A hosszú, 140 perces kivitelezés nem tudnám azt mondani, hogy nem volt megterhelő, de megérte, és nem csak Ryan Gosling miatt. 

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ha meghozta a kedvet, nyomj egy lájkot!

A Stoker az Oldboy-os Chang-wook Park legújabb rendezése. A magyar cím (Vonzások) létezését, ha lehet, mindenki próbálja meg gyorsan elfelejteni. Egy újabb Dark Passenger (Dexter) sztori, vagyis bánatomra sajnos mégsem, pedig de jó is lett volna, ha inkább erről szól. A legnagyobb baj a Stoker-rel, hogy a történet legerősebb szála pont ott ér véget, ahonnan a film kezdődik.

A film elején megismerünk egy elég zavart és különc családot, aminek a viszonyrendszerét egyáltalán nem tudjuk átlátni. Az is már az első perctől nyilvánvaló, hogy itt mindenhol titok rejtőzik. A karakterek furcsán viselkednek, a motivációik értelmezhetetlenek, és fogalmunk sincs, hogy az események hova tartanak. Mivel műfaját tekintve thriller, így csupán ez a kusza izgalom nem kéne, hogy problémát jelentsen a nézők számára, és ez így is lenne, ha legalább az érdeklődésünket fent tudná tartani.

Ehhez képest több, mint egy órán keresztül láthatjuk, ahogy az apját elvesztő lány és az ő újonnan megismert nagybátyja (a halott apa testvére) kerülgetik egymást, meg az anyát (Nicole Kidman). Eleinte persze próbáljuk megérteni a férfi viselkedését, kitalálni, hogy miért pont most bukkant fel a család életében, vajon mit akarhat az anyukától és az unokahúgától. Az időközben érkező, és titkokat ismerő karakterek szerepeltetésével ugyan néha elhúzzák az orrunk előtt a mézesmadzagot, aztán persze semmivel sem leszünk jobban képben. Tulajdonképpen olyan eseményeket, de igazából következményeket látunk - azért valljuk be, képileg kifejezetten élvezetes módon - amik egy órán keresztül okok és magyarázatok nélkül nem igazán képesek berántani minket a történet világába. Egy idő után ez odáig fajul, hogy már érdeklődésünket is elveszítjük aziránt, hogy mi és miért is történik. Éppen ezért senkit sem tudok hibáztatni, aki az első fél óra után otthagyja ezt a filmet. Engem is leginkább a rendező neve és a főszereplő, az Alice in Wonderland-es Mia Wasikowska szerintem kiemelkedő teljesítménye tartott játékban.

Mivel kitartó voltam, így tudom, hogy volt egy igazán érdekfeszítő, erős és megdöbbentő szála a filmnek. Ami végül mindennek értelmet ad, és amit felfejtve minden összeáll a néző fejében is, sőt gyorsan átpörgetve az addigi eseményeket sem találunk buktát a sztoriban. És ez a legtöbb esetben elég is lenne egy jó filmélményhez. Csakhogy, persze fontos a jó csavar, jó beleborzongani abba, amikor összerakjuk a kirakós darabjait, nekem mégis mindig hiányérzetem van, ha azt érzem, hogy az egész film értéket csakis maga a csavar jelentette. Itt pedig ez történt. És a legbosszantóbb, hogy nyilvánvaló, mennyivel érdekesebb lett volna, ha a film meglebegtetett előzményekről szólt volna, vagy ha esetleg ott kezdődött volna, ahol a Stoker véget ért.

Azt nem tudnám mondani, hogy a sztori vagy az alapötlet nem lett volna jó, csak nem ezt a szeletét kellett volna kiválasztani és elmesélni. Kár érte..

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ha tetszett, megosztani és lájkolni is ér!

Igazi rendhagyó vasárnap délutáni filmválasztás volt Az utolsó műszak. Régóta tartoztam a film megnézésével, és jó, hogy végre a listám élére került. A Kiképzés-t forgatókönyvíróként és Az utca királyai-t már rendezőként jegyző David Ayertől kaptam majdnem két óra színes Southlandet (Terepent), kevesebb futással, több lövöldözéssel, több erőszakkal, és még annál is több káromkodással. De az élet már csak ilyen az LAPD-nél (Los Angeles Police Department).

Egyik részről vannak a naturálisan bemutatott veszélyes helyzetek, a bandaháborúk, az állandó élet-halál harcok, a bizonytalanság, hogy sosem lehet tudni, a műszak végén milyen veszteségekkel kell szembenézni. Másrészről viszont itt van ennek a világnak a napos oldala is: a kötelező fanyar humor, a rendőrök egymás kölcsönös szivatása, a megmentett életek, a heroikus győzelmek, a szemekbe könnyet csaló bajtársias pillanatok.

Ezeket az elemeket a Southlandhez képest is hiper tempóban és variációkban felvonultató film Az utolsó műszak. A történet főszereplője két járőröző rendőr Brian Taylor (Jake Gyllenhaal) és Mike Zavala (Michael Peňa). Számomra Jake Gyllenhaal eleinte necces választásnak tűnt, de félelmeim szerencsére hamar elszálltak, nagyon is rendben volt. A sztori, a szereplők, a történetszálak, az izgalom mind helyén volt. Bár ha lettek is volna logikai gubancok vagy tartalmi ziccerek, a rohanó tempó miatt újranézés hiányában engem simán hülyére vehettek volna. De szerintem nem tették.

Amin a film nézése közben agyaltam, hogy mennyire érdekes (persze lehet, csak azért, mert még nem gondoltam bele eddig), hogy az igazi barátságot bemutató filmek szinte mindig két férfi kapcsolatáról szólnak. Ja és hogy hogy is jön ez ide: mert hogy a sok akció mellett ez a film leginkább két rendőr barátságáról szól, az ő történetükön keresztül mutatja meg mit is jelent a valódi bajtársiasság, a hűség, és a partnerség. És bár hiszek a BFFségben, de nagyon nehezen tudom ezt az önzetlen és áldozatkész tiszta kapcsolatot két nő között elképzelni.

Tudom, lehet nem fair az összehasonlítás, de nekem jobban bejött a Southland, viszont nem hinném, vereség lenne ezzel a sorozattal szemben alulmaradni. Emellett külön dicséret illeti a film lezárását, és a zenéje is tetszetős.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Nahát, nahát... megint egy veszett jó dán film... milyen döbbenetes. Amikor még csak először hallottam a létezéséről, már akkor nyilvánvaló volt, hogy tetszeni fog, a kérdés csak annyi volt, hogy mennyire, és hát nagyon-nagyon-nagyon. Sőt nekem még a Születésnapnál is jobban.

És hogy hogyan jön ide a Születésnap? Mi köze van a két filmnek egymáshoz? Hát elég sok: műfajilag filmdrámák, méghozzá dánok, rendezőjük, aki egyben a forgatókönyvükért is felelős, nem más, mint Thomas Vinterberg, mindkét filmben játszik Thomas Bo Larsen, a főszereplők játszottak már együtt közösen pár igazán pompás filmben, név szerint az Ádám almáiban és a Gengszterek fogadójában. Na de ezek inkább csak a külsőségek, ennél sokkal mélyebb és fajsúlyosabb kötelék van a két film között, méghozzá a központi téma: a gyermekek szexuális bántalmazása.

Tartalom szempontjából a Születésnap és A vadászat egymást kiegészítő alkotások. Míg az első esetében valóban megtörtént a bántalmazás, addig a másik esetben a gyanúsítással ellentétben semmiféle erőszak nem történt a vádlott és a vádló(k) között. Ami viszont mindkét esetben ugyanolyan, az az igazság meghallására süket, meglátására vakságot fogadó környezet reakciója.

Amitől igazán visszafoghatatlan, elemi indulatokat gerjesztő mindkét film, az az, hogy a nézőket már a konfliktus kialakulásának legelső pillanatában "megajándékozzák" a megkérdőjelezhetetlen igazsággal, innentől számunkra azonnal nyilvánvaló az embertelen és végtelenül buta igazságtalanság. Nem azért izgulunk, hogy bűnös vagy ártatlan, vagy hogy mi fog történni, hanem azon, hogy aminek történnie kéne, mikor fog végre bekövetkezni. Így vagyunk mi, nézők, akik látunk és hallunk, csak nem tehetünk semmit, és vannak a szereplők, akik cselekedhetnének, ők viszont vakok és süketek.

De mégis miért jó nekünk hagyni, hogy órákon keresztül levezethetetlen dühöt érezzünk, esetleg csak simán mazochisták lennénk? Azért hagyjuk, mert így lehetőségünk nyílik arra, hogy - ahogy például a pszichodrámás foglalkozáson - tét és veszély nélkül megélhessük félelmeinket, a film cselekményére kivetíthessük az emberi butasággal, kegyetlenséggel kapcsolatos belső dühünket, majd ahogy véget ér a film, úgy eltávolodjunk ezektől az érzésektől, amik végtére sosem voltak a mi problémáink.

Mads Mikkelsen alakítása - szintén nem meglepő módon - hibátlan volt. A Hannibalbeli alakítása miatt rám kifejezetten üdítően hatott, hogy végre pozitív karaktert kapott. Tényleg nagyszerű volt, ahogy a film is. Minden skandináv film kedvelőnek alapmű.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Igazán nem vártam sokat ettől a filmtől, sőt az igazat megvallva csak azért választottam az Artmozik éjszakája repertoárjából pont ezt, mivel nem játszottak ebben az időpontban mást. Utánaolvastam, annyira nem riasztott el se a sztori, se a kritikák, de tényleg csak annyit akartam, hogy üsse meg azt a szintet, ami még hajnali 2-ig ébren tart. Na és ehhez képest kaptam egy remek, szórakoztató filmet, aminek ténylegesen élveztem minden pillanatát. Sőt ez volt az egyetlen olyan film az estém során, ami egy necces jelenetével önkéntelen reakciót tudott kiváltani a nézőkből, amikor is  a nézőközönség egyemberként  kiáltott fel a látottakra.

Az utóbbi időkben megnézett angol filmjeim alapján a filmvilágukkal kapcsolatban valamiért az a benyomás alakult ki bennem, mintha senki sem akarná még a legártalmatlanabb szándékkal se fényezni az eseményeket vagy a karaktereket, visszatérő elem lenne az élet szerves részét alkotó kendőzetlen erőszak, és szívesen és élvezettel ábrázolnának suttyó szereplőket igazán ízes akcentussal. Ez az érzés pontról pontra igazolódott a film nézése során, de szerethető formában.

A cselekményt keszekusza alakításáért egy gondosan összeválogatott csapat felelős, amit csak és kizárólag reménytelen jövőképű, közmunkára ítélt bűnözök alkotnak. Az igazságszolgáltatásnak köszönhetik, hogy egymásra találtak, illetve azt is, hogy megismerhetik szellemi inspirálójukat, a büntetésüket felügyelő Harryt, és általa a mindenki életét megváltoztató whiskyt. A kardinális találkozás pillanatától a film Kerülőutak whisky-s verziójának és egy igazán amatőr Ocean's eleven/twelve/thirteen fourteen keverékévé változik, ami nem látva a filmet, nyilván bizarr elegynek tűnhet, pedig nagyon jól működik.

A 2012-ben a Cannes-i fesztivál zsűri díját elnyerő Szesztolvajok egy remek tempójú, egyedi humorral fűszerezett, izgalmas és egyben megható film. Amellett, hogy kiválóan szórakoztam, érdekes információkkal is gazdagabb lettem a whiskykkel kapcsolatban. Például, hogy mit is jelent az eredeti cím, az angels's share.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

A kritikusok és a közönség díjait és elismeréseit egyaránt joggal bezsebelő, lebilincselő dráma egy újabb nézőponttal szélesíti az utókor második világháborúra való rálátását. Amúgy is minden olyan, a németek saját múltjukkal való szembenézéséről szóló film, amiben az ő kezük is benne van, nagy valószínűséggel csakis különleges és egyben fájdalmasan őszinte élményt nyújt a nézők számára, ahogy ennél a filmnél is. Ez jelen esetben nem csupán tartalmi, hanem képi megjelenítés szempontjából is értendő. Természetesen nem akarom a film erényeit kizárólag a németeknek tulajdonítani, hiszen jelen esetben egy ausztrál, angol és német koprodukcióról van szó.

Ismét sikerült úgy szembenézni a sötét múlttal, és ezáltal minket, nézőket egy új nézőpontból szembesíteni vele, aminek bőr alá, egészen a csontig hatoló hatása igazán elgondolkodtató pillanatokat, akár napokat szerzett szerintem mindenki számára. Egy fájdalmas bűn és bűnhődés történet.

A film abból az alaphelyzetből indít, amikor a háború már a végét járja. A szülők nélkül maradt Lorenak, akiket egyébként nem a háborúban vesztett el, hanem ők maguk is nácik voltak, egyik napról a másikra fel kell nőnie ahhoz a feladathoz, hogy 4 testvéréért felelősséget vállalva, családfőként, a háború dúlta Németországot átszelve, a Fekete erdőtől egészen Hamburgig juttassa el családját, az ott élő nagymamájukhoz. Ez a veszteségekkel teli út teszi ki a történet oroszlán részét. 

A fájdalmas képek és a döbbenetes történések segítségével nem csupán egy felszabadítás utáni, széthulló birodalmi látképet mutat a film, hanem betekintést nyújt abba, hogyan küzd meg Lore nem csak a kegyetlen körülményekkel és az erőn felüli kötelezettségeivel, hanem a számára sokkal fenyegetőbb problémával, a valósággal. A náci ideológiában nevelkedett lány hirtelen szembekerül a háború valós kegyetlenségeivel, egy olyan igazságot nélkülöző világgal, ahol már minden érték eltörött, ahol a legelemibb tagadása ellenére is el kell fogadnia ezeknek a bűnöknek a létezését, majd azt is, hogy kik a vétkesek ezekért, amiért neki és testvéreinek is bűnhődnie kell. Minden tehát, amiben a lány eddig 17 éven át hitt és amit szeretett, ezen az úton nem csak megkérdőjeleződik, hanem lassan meg is szűnik számára, sőt a történet végére a múlt utolsó értékét már ő maga töri darabokra.

Ahogy az ilyen témájú filmek esetében, a Lore sem könnyen emészthető film, amitől mégis nagyon szép, hogy ezt a rengeteg kegyetlenséget sikerül igazán lenyűgöző képekben elmesélnie. És van még egy dolog, az utolsó negyed óra, a számomra legmegragadóbb pillanata a filmnek. De erről többet inkább nem is árulok el, akit érdekel, nézze meg saját maga. 

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos