A félnapos mozimaratonon premier előtt vetített Én és te Bernardo Bertolucci legújabb alkotása. Számomra csak kényszer választás volt, mivel eredetileg a Tajtékos napok megnézését tűztem ki célomul. És bár összehasonlítási alappal egyelőre még nem rendelkezem, de azt így is állíthatom, hogy nem csak nem bánom, hogy ülőhely hiányában lemaradtam a másik vetítésről, hanem kifejezetten örülök is az események alakulásának.

Az Én és te gyönyörű történetét Niccolò Ammaniti 2010-ben azonos címmel megjelent, Olaszországban igen nagy sikernek és népszerűségnek örvendő kisregényének köszönhetjük, ahogy azt a teljesítményt is, hogy Bertoluccinak 9 hosszú évnyi kihagyás után végre újra rendezni támadt kedve. Ugye nyilvánvaló innentől, hogy tudhat valamit ez a könyv, ahogy szerintem a film is.

Mivel a regényt (még) nem olvastam, így inkább csak a filmről beszélek, azaz erről a különös bájú, törékeny történetről, ami két fiatal, akik nem mellékesen féltestvérek, egymástól függetlenül, azonos időpontra tervezett, egyikőjük számára önként, másikuk számára kényszerből vállalt száműzetését meséli el, amit - bár ők eleinte egyáltalán nem élnek meg pozitívan - elképzelésükkel ellentétben nem teljes magányban kénytelenek eltölteni, mégis ez lesz végül a legnagyobb szerencséjük.

Mindketten saját indokból és szándékkal vonták ki magukat az őket körülvevő világból. Az eredeti, önmaguk által kitűzött cél beteljesülésének sikeressége, miszerint elmenekülhetnek az emberek közül, vagy hogy élhetnek a lehetőséggel, és újraépíthetik önmagukat, kérdéses marad. Az viszont, hogy ez a közösen eltöltött egy hét előre nem látható értéket adott hozzá mindkettejük életéhez, minden kétséget kizáró.

A történet elején ez a két végtelenül magányos és törékeny szereplő éppen olyan élethelyzetben van, amikor távol mindenkitől, az egyedüllétben kívánják megtalálni saját nyugalmukat, a vágyott magány helyett viszont egyáltalán nem azt kapják, amire számítottak: egymást. Idővel szépen lassan megismerik egymást, lépésről lépésre sikerül megtanulniuk igazán meglátni és megérteni a másikat, miközben fokozatosan egyre közelebb is kerülnek egymáshoz. Szinte idegenekből válik ez a két féltestvér igazi testvérekké. Saját tragédiáikon keresztül, magasságok és mélységek közös megélése során - talán számukra a legnagyobb meglepetésként - egy kívánni nem is mert dolog alakult ki közöttük, és egy igazi kapcsolatra tesznek szert, az én és te kapcsolatára. Bár azt hitték, hogy magányra vágynak, de a film megmutatja, hogy valószínűleg sokkal inkább egy igazi társra. 

Valahogy így volt ez az én eredeti filmválasztásom és a megvalósult filmnézésem esetében is, és nagyon hálás vagyok ezért. Látva viszont a film pontszámait port-on és imdb-n, abban már nem vagyok olyan biztos, hogy a véleményemmel mindenki más is egyetért. Ennek ellenére...

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

A második Artmozik éjszakáján megtekintett első filmem François Ozon rendezése: A házban. A port.hu és az imdb.com szerint műfaját tekintve thiller, amit csak azok nem cáfolnak, akik nem látták. Azért is nehéz és talán felesleges feladat is kategorizálni, mert hogy ez a film fő élvezeti értéke: maga a játék a műfajokkal. Csavarokban gazdag felépítés mellett, tartalomban és megoldásokban is különböző stílusú elemekkel operál. Izgalom, könnyed nevetés itt akár egy percen belül is bátran megfér egymás mellett. 

A történet középpontjában egy ígéretes írói vénával megáldott, de elég furcsa, középiskolás fiú, Claude (Ernst Umhauer) és az ő írói szempontból kevésbé sikeres irodalom tanára, Germain (Fabrice Luchini) állnak. A fiú eredetileg egy házi feladatnak induló, de később a tanári érdeklődés miatt tovább íródó folytatásos regényben meséli el, hogyan és milyen szándékkal jutott be legjobb barátja otthonába, a címben szereplő házba, és hogy milyen kalandokban volt  is ott része.

A házban leginkább az írás-olvasás folyamatáról és kölcsönhatásáról szól. Nem kell megijedni, nem valami unalmas irodalomelméleti csevejt kell elképzelni (bár szerintem azok sem unalmasak annyira, sőt). Az alapötlet: megtörni azt a megszokott mechanizmust, miszerint az olvasó csak passzív szemlélője lehet az olvasott történetnek, és hogy csak egyirányú lehet az olvasó és író kommunikációja.  Azzal a szituációval játszadozik el tehát a történet, ami ritkán eshet meg az átlagos hétköznapokon, hogy milyen is, ha megszokottól eltérően az olvasó igenis beleszólhat a könyv eseményeinek alakulásába, sőt mivel jelen esetben az olvasó egy irodalom tanár, az E./1. személyű elbeszélő pedig egy másodikos tanuló, így mentorként nem csak arra van befolyással, hogy mi, hanem arra is, hogy hogyan íródjon. Ritkán van lehetőségünk arra, hogy olvasmányunk szereplőivel személyesen is találkozhassunk, megmondhassuk, ha már kicsit lankadna az érdeklődésünk, és ezért innentől több konfliktust akarunk a történetben, vagy hogy elérhessük, hogy főszereplőnk a szerző akarata helyett (akik, mivel E./1. sz. elbeszélőről  van szó, így jelen esetben azonosak), inkább a miénk szerint cselekedjen, érezzen. Germainnek ez a lehetőség megadatott. Persze ne gondolja senki, hogy írónk minden szituációban olyan könnyen megadná magát tanára ízlésének és akaratának.

Ami pedig már a játék csúcsa, amikor az olvasó akaratán kívül belekerül a szövegbe, és így szereplőként is befolyással lesz az események alakulására. Az igazi végkifejlet pedig az lesz, amikor az olvasó által alakított történet egy idő múlva már a saját életére lesz tényleges hatással. Nem mellékes szempont, hogy egy könyv történetszövésével játszani sosem jár olyan következményekkel, mintha ezt emberek életével tesszük. Ennek a tanárnak és diákjának, azaz mesternek és tanítványának, fordulatokban gazdag irodalmi kölcsönhatásokon alapuló játéka nem csak számukra, számunkra is felettébb szórakoztató.

Ha megtisztítjuk a filmet az írással kapcsolatos részektől (a történések kb. 80 %-tól), akkor nem marad más, mint egy sokkal hétköznapibb történet egy magányos fiatal fiúról, aki semmi másra nem vágyott igazán, mint saját családra, arra hogy tartozhasson valahova; vágya beteljesítésére pedig elég egyéni és komplikált módszert választott. Másik oldalról pedig láthatunk egy tanárt, akinek sosem született gyermeke, pedig valószínűleg mindig is nagyon vágyott rá. Ezt a két embert pedig összeköti végül a közös szenvedélyük. Ez az alapsztori kiegészülve a zseniális történetszövéssel remek szórakozás nem csak az irodalom szerelmeseinek, hanem minden játékoskedvű filmkedvelőnek.

A házban megnézése után izgalmas lehet elgondolkodni azon, hogy vajon létezik-e olyan élet, amiről szívesen olvasnánk, vagy másik szempontból nézve, élnénk-e egy könyv történetében.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Azt kell, hogy mondjam, ez a film a maga módján nagyon is rendjén van, viszont muszáj rögtön korhatárosnak minősítenem, és adnom neki a 20-as karikát, azaz vigyázat, csak 20 év alattiaknak!

A film Stephen Chbosky könyvén alapul, aminek címe - mielőtt még rátérnék a film véleményezésére - azért megér egy éppen csak pillanatnyi kitérőt. The Perks of being a wallflower, ez ugye az eredeti angol cím, nevezzük kiindulási pontnak. Ezt magyarra egyáltalán nem hűen és számomra igazán fantáziátlanul, ráadásul tartalmilag értelmezhetetlen módon sikerült Egy különc srác feljegyzései-re fordítani. Ehhez képest németül szerény egyszerűséggel: Das also ist mein Leben-ként ismert a könyv. Hangsúlyozom, hogy csak a filmet ismerve, és természetesen az amerikai kort és kultúrát is csak távolról figyelve, nálam a németek lényegre törő egyszerűsége nyert, a magyar cím maga az ötlettelenség.

A könyvről még annyit érdekességként, hogy a hvg.hu 2010-es cikke szerint az Amerikai Könyvtárszövetség abban az éveben a 3. legkárosabb könyvnek tartotta, több hellyel is megelőzve Sallinger Zabhegyezőjét (ami ugye szintén teljesen botrányos). A számomra tényleg nem könnyen értelmezhető károsság okának pedig a melegség, az öngyilkosság és a kábítószer használat megjelenítését jelölték meg. Nem tudom, hogy meleg kábítószer használó, és most emelem a tétet, esetleg öngyilkosságot elkövető szereplőről való olvasás milyen változást okozhat egy fiatal olvasóban. Vajon majd az olvasástól drogos és/vagy meleg lesz? Vagy majd tud ezeknek a létezéséről? Netalán kérdéseket fogalmaz meg ezekkel kapcsolatban? Nem hogy örülnének, hogy legalább olvasnának valamit a fiatalok. Nyilván ilyenkor eszünkbe jut, hogy ott is milyen jogosan, értékes munkáért veszik fel emberek a fizetésüket.

Na de inkább rá is térek a filmre. A kellemesen lázadó, egyedi hangvételű történetet egy szorongó, a korának sajátosságaival és a múltjával folyamatosan küzdő narrátor (egyben főszereplő) ismerteti meg velünk. A címben megnevezett különc srácról van szó, aki egyáltalán nem különc. Kivétel, ha különcségnek számít, hogy szeret olvasni, vagy hogy tud írni, esetleg hogy félénk, mert ebben az esetben természetesen én kérek akkor elnézést.

De vissza a sráchoz, Charliehoz. Ez a srác olyan problémákkal küszködik, amilyenek nagy részével szinte mindenki könnyedén azonosulni tud: a beilleszkedéstől való félelemmel, a tartozni valahová vágyával, a bizalom, az első szerelem, a barátság törékenységével..., a másik részével viszont jobb lenne, ha senki sem. A film során az ő első középiskolás évét követhetjük nyomon, azt a ténylegesen kerek egy évet, ami során szembe kell néznie nem csak a sokszor kegyetlen iskolai világgal, hanem - ami végül a legnagyobb nehézség lesz számára - önmagával is. Emellett természetesen nem csak harcról és kudarcról szól a film. Van itt bőven szerelem, barátság, Rocky horror picture show, kalandok, egy kis szex, és bakelit lemezek is.

A film legnagyobb erőssége tagadhatatlanul a Patricket játszó Ezra Miller, aki abszolút hiteles és kimagasló alakítást nyújtott, már megint. Meglátva őt, személy szerint nagyon nehéz volt elvonatkoztatnom a We need to talk about Kevin-beli karakterétől, annyira beszugerált. Neki mégis sikerült azt az őrült jó alakítást elfeledtetni, hogy ezt a szerepét is élvezni lehessen. Én mondom, erre a srácra tényleg érdemes lesz odafigyelni. Ezzel szemben Emma Watson egyáltalán nem győzött meg, pedig neki nem kellett velem semmilyen Harry Potteres berögződést feledtetni, mert ugyebár ahhoz nézni kéne ilyen bohócságokat. A jelentek nagy részében egyszerűen kellemetlen volt a jelenléte.

Mindenképpen említésre méltó egy gondolat amit egyszer ad, és sajnos értékében később el is vesz a film a nézőtől. Arra a kérdésre, hogy a jó emberek miért mindig rossz embert választanak maguknak elhangzik a film legütősebb mondata: We accept the love we think we deserve (kb. Mindenki azt a szeretet fogadja el, amelyet szerinte megérdemel). Ezen korosztálytól függetlenül érdemes lehet elgondolkodni. Nagy kár érte, hogy bár a  film készítői is tudtak erről a magic gondolatról, de mivel nem hittek benne eléggé, sikerült hát két szereplővel is elmondatni, ami elég sokat elvett az erejéből.

Amit a már (jó régóta) nem középiskolás néző számára is átad a film, hogy mennyire intenzívek ezek a középiskolás évek. Számomra vissza-vissza csalogatta ezt az elfeledett hangulatot, és elgondolkodtatott picit az idő relatívságán is: akkoriban tényleg sokkal lassabban teltek a napok, vagy csak azóta rohan az idő annyira?

Nosztalgiázni jó volt ez a film, de nem hinném, hogy ezért készült. Így csak és kizárólag 20 éven aluli fiataloknak ajánlanám a megnézését, mivel ez a film nekik, és inkább róluk szól.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos