Oscar jelölés esetén nehéz nem mindenhol ezekbe az alkotásokba futni. Tartalom, minőség, alakítás, csavar spoiler mindenütt. A Kódjátszma (The Imitation Game) esetében se volt ez máshogy, hiszen óriási ajánló/poszt/cikk/baráti ajánlás/rádió riportok tömege hirdette. Nekem sem sikerült sajnos a történet leglényegibb információi nélkül leülni mozizni, (ezért külön köszönet a Petőfi mindent elsütő egyik péntek esti műsorának).De nem ez volt a legnagyobb bosszúságom a filmmel kapcsolatban.

Mindenhol csupa jó dolgokba futottam bele, a téma kifejezetten érdekes volt, átlag alatti történelem ismerőknek pedig bőven furmányos és izgalmas, a főszereplő Benedict Cumberbatchről pedig nem csak a jelölés jelezte, hogy megint említésre méltóan jól teljesített (az Oscart tippelő és szavazó posztom alapján magasan veri is a mezőnyt). Az előzetes infókból formálódott elvárások alapján nem igazán voltam lenyűgözve, az említett ígéretek közül egy kivételével nem igazolódott semmi.

Amiért nem működött a történet az ott kezdődik, hogy alulértékelték a nézők szellemi befogadóképességét. Nem hagyták és nem is akarták, hogy gondolkodjunk. Ráadásul nekem igényem lett volna a picit bővebb ismeretszerzésre is. És hogy ez miért is alakulhatott így? Ennek egyik oka, hogy egyrészről a filmidő se igazán engedett mélyebb belemenetelt, de nem csak emiatt volt nagyon összecsapott minden értelmi képességet kicsit is igénybe vevő esemény bemutatása. Bennem végig volt egy rossz érzés, hogy ennyit is feltételeztek a célközönségről, ennyit vagyunk képesek felfogni, minek is bármi több, legyen elég ennyike, meg lehet elégedni.

A másik, amiért bosszús voltam, és ami tovább erősítette bennem a nézők lebutázása-megérzésemet, ahogy a kódtörők morálisan, emberileg legbrutálisabb döntését megítélni se hagytak minket. Pedig ment volna, lett volna vélemény, sőt jómagam kifejezetten élveztem is volna a dűlőre jutásom minden percét. Ehelyett érezhetően jött a felmentés, és hogy nyilván értsd meg te is (ne magadtól, és a továbbhaladás érdekében ebben a pillanatban), jöhet is a következő jelenet, itt nincs is már semmi látnivaló. Így hát megfosztottak egy flow élménytől, és nem hagyták, hogy közel kerülhessek a film világához. Ez a hatás a Kódjátszmának sajnos véletlenül sem művészeti eszköze, hanem az elhibázott lépések sajnálatos következménye. 

Sok esetben hiányzott a filmből a mélység, sok sablonos, erőltetett mozzanattal pedig elérték, hogy se hitelesnek, se túlzottan izgalmasnak ne tudjam megélni ezt a filmet. Kedvenc kizökkentő pillanataim: amikor Keira tekintete az ominózus morális kérdés megbeszélésekor az ablakon kibámulva a hadirokkantakon akad meg - megidézve a helyzet magában rejlő ellentéteit és a végtelen szomorúságot egyszerre, hogy értsük; másik típus pedig a nemszínjátszás okozta borzalom, mint például a kódfeltörés öröme, aminél én brutálisabb mámorban dobálnám magam, ha 10ezrest találnék az utcán, vagy a háborúból hazatérők gimis osztálytalálkozók hangulatát alig felülmúló öröme.  

Na ebből a buliból lógott ki nagyon Benedict teljesítménye. Már-már túljátszottnak tűnhetett játéka, hiszen a környezet, amiben ő remekül hozta karakterét, nem volt méltó hozzá, ezért pedig nagyon nehéz reálisan megítélni a teljesítményét. Mondjuk nálam egyértelműen a jó felé tart, viszont ez lehetett volna bőven több.

Alan Turing film és valóság

Elpazaroltak egy jó sztorit, egy remek színészi játékot. Talán túl sokat akartak egyszerre, és a bevállalt lemondások nem a megfelelő kompromisszumok voltak az egészet tekintve. Talán majd másoknak máskor jobban összejön ez a sztori. Nézzük az értékelhető dolgokat: a Kódjátszmát, ha az eltékozolt elemektől lecsupaszítjuk végül  egy megfogó, meleg, életrajzi drámát kapunk.

Szerintem kár érte, kár Benedictért, és kicsit kár a mozijegyért. Ez a film ugyanis inkább otthonmegnézős..

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Kiinduló tézis: az emberek többsége frusztrált, méghozzá kicsit, alig, jobban vagy legjobban. Hiszen annyi hétköznapi és kifejezetten speciális f@szságot vagyunk kénytelenek nap, mint nap elviselni. Persze van, akiről ez az indukált feszültség játszi könnyedséggel lepereg, valaki továbbadja, és vannak a robbanásra kész bombák. Ezzel a nem feltétlenül mélyről kiaknázott pszichés felismeréssel szőtték az Eszeveszett mesék (Relatos salvajes/ Wild Tales) készítői a sztorit összekacsintva a nézők saját tapasztalatival, élményeivel, és erre a szövetségre alapozva írtak nagyon nevettető, sötét, olykor végletesen elborult sztorikat.

A film műfaját tekintve vígjáték, történet szempontjából látszólag egymástól független epizódokat, szám szerint 6-ot sorakoztat fel, amiket ennek az ideg és feszültség túlcsordulásnak egyezése hoz közös nevezőre. Az epizódok főhősei, ezek a kifejezetten hétköznapi, átlag elemek, egytől egyig maguk a robbanó szerkezetek, katalizátoruk pedig, mint láthatjuk: bármi lehet.

Többek közt amitől nagyon működik az Eszeveszett mesék, hogy nagyon szórakoztató a saját tapasztalásunkkal összecsengő, egyetemes mechanizmusokat felfedezni, illetve az is kifejezetten élvezetfokozó, hogy mennyire nem kiismerhető következmények keverednek ki ezekből az alapszitukból, amik eltalált tempójukban igazán élvezetessé teszik a film egészét is. A színészek mind nagyon jó választásnak bizonyultak, a filmben nincsenek üresjáratok, a robbanás és következményeinek bemutatása minden fázisát tekintetbe véve hiteles, széles spektrumú érzelmeket kiváltó, és garantáltan sok nevetést indukálóra sikeredett.

Ha tapasztaltad már, hogy mennyire hozzájárulhat a cérnaszakadáshoz mondjuk egy hivatali bármilyen ügyintézés, egy bëlgai nem vasárnapi sorban állás a boltokban, vagy például amikor nem nyílik a 3in1ben kávétasak, és ha sejted vagy tudod, hogy az utolsó csepp után sokszor beláthatatlan lavina indul el, és ezeket az érzéseket/szitukat sötét humorral, esendőséggel, szánalmassággal fűszerezve szívesen kinevetnéd, akkor az Eszeveszett mesék a te választásod.

(a legjobb epizód)

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Az ajánlók és a skandináv filmek valamelyes ismerete és vonzalma sejtette velem, milyen filmmel is fogok szembenézni a Lavina esetében. Tudtam, hogy sötét lesz, hogy elkeserít, hogy dühöt, megvetést vált ki belőlem, és persze számoltam egy kis katarzissal is. Számításaim részben bejöttek, részben pont hogy nagyon nem.

A csalódás és a gyarlóság keserű ízét elég rövid idő után már meg is kaptam, az ezek emésztéséhez szükséges és a negatívságba belefásulást megelőző, mélyről feltörő kacajokkal egyetemben. Kifejezetten tetszett, hogy számításaimmal ellentétben nem éreztem azonosságot a szereplőkkel, és hagyott is a film objektívnak álcázott távolságból figyelni az események alakulását. Magamban bőszen ítélkezhettem, lehettem megértő, sajnálkozhattam, és merenghettem az optimális döntésekről, viselkedésmódokról és végkimenetelekről is.

Tettem is mindezt a felszabadító, érzelmi robbanást hozó katarzis reményében. Most már egyértelmű, hogy nem vettem észre a jelet. Ugyanis már a film első 15 perce felfedi ennek a lavinának a természetét. Tisztázva, hogy az nem jár együtt katarzissal. Utólag viccesen gondolok vissza csalódottságomra, miszerint nagyobb kaliberű veszélyre és becsapódásra számítottam. Nem mondom, hogy kedvem szottyant volna kipróbálni élesben, de nem is hűlt meg a vér az ereimben a jelenet láttán (persze erre is kaptam később magyarázatot.) Aztán, ahogy teltek a percek éreztem a lavina utózöngéit, és értettem meg az erejét.

Ugyanez történik akkor is, amikor maga a Lavina ér véget. Nem csap annyira élesen arcon, nem érezhető, hogy eléggé mélyen hatna, hogy ne lehetne következményeit levetni magunkról. De a lavina addigra már elindult, bekúszott a bőr alá, és szépen el is kezdi kifejteni hatását, felelevenítve saját csalódásainkat, sérelmeinket, utat törve a kételynek. 

A Lavina két órája nem ajánl fel számunkra feszültségtelenítő és megnyugtató katarzist, így hát marad a nehezebb, de korántsem lehetetlen út, nekünk kell megtalálni azt.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos
 

Kevés film rendelkezik 100%-os imdb-s metascoreral, ahogy nincs is még egy film, amit ennyi éven át és így forgattak volna. Bár nem nagyon tudtam, mit várhatok, őszintén szorítottam neki. Furcsa mód, még el sem kezdődött a vetítés, már meg is szállt a nyugtató bizakodás. És nem is hiába.

Írásom legfontosabb üzenete, hogy aki még nem látta a Boyhoodot, saját érdekében azonnal pótolja! Még véletlenül se riasszon el senkit se a film hossza (165 perc), mert minden pillanatát határozottan élvezni fogja. Én speciel még órákig tudtam volna nézni.

Tanácsomat a következő spoilermentes infókkal tudom alátámasztani: először is kifejezetten hálás vagyok, hogy részesültem ennek a hosszú munkának a gyümölcsében, ami nem szokványos moziélmény. Elvarázsolt, többször meghatott és elképesztően feltöltött pozitív érzelmekkel és energiával. Hiszen a Boyhoodnak egyértelműen lelke van, ami eszenciája volt a film éveken átívelő egységének.

Alapból elképzelni sem tudtam, hogy az autentikus hitelességen kívül miért is jó, hogy együtt érnek a történettel maguk a szereplők és a készítők is. Megvallom, még attól is tartottam kicsit, hogy ez valami elvont művészetfilozófiai vállalás, ami leginkább a művészetnek és a kritikusoknak szól, nem pedig nekünk, mezei nézőknek. De nagyon hamar kitisztult a kép. A hitelesség enélkül is működött volna. Minden életszakasz bemutatásához nagyon jellemző, de véletlenül se sablonos pillanatokat választottak. A színészek képességei is garantálták a hitelességet. És hogy akkor mire fel mégis a 12 év? Mert attól működik az igazi varázslat.

A rengeteg törődés, az idő, a színészek karaktereikkel párhuzamos felnövésük, illetve az, hogy nem kellett eljátszani a változást, ez mind létrehozta azt, hogy Mason sráckorának végül úgy lettünk szemtanúi, mintha valódi családi videókat nézhetnénk. Ami sokkal intimebb, mint elsőre gondolnánk. Először csak bevonódunk ebbe a világba, aztán észrevesszük az eseményekben a saját életünk, felcseperedésünk reflekcióit, a szereplők változásaiban saját változásunkat látjuk, és néha már olyan érzésünk is van, mintha mi is valahogy belekeveredtünk volna a történetbe. És ez tényleg így lesz. Nagyon szeretem az olyan filmeket, amiknek élvezetéhez öntudatlanul is saját élményeimmel járulok hozzá, ahogy azok a filmek történeteikkel előhívják, aktiválják saját történetemet. Ahogy a Boyhoodban a fiatalságomat, a saját és környezetem változását és az időmúlásának lenyomatait.

Az idő pedig nagyon relatív. Itt a valós idő miatt még fajsúlyosabban tapasztaljuk, hogy rohan el 12 év kevesebb mint 3 óra alatt. Vele együtt ebben a majdnem 3 órában pedig bájosan és meghitten bemutatva a szereplőkön keresztül kicsit a saját 12 évünk is.Tényleg nagyon gyorsan múlik az idő.

kategóriám rá egyértelműen:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Múltkori, trailert latolgató írásomból már kiderült, hogy milyen nagy izgalommal vártam David Fincher új filmjét, a Gone Girlt (Holtodiglant). Éppen ezért és krimi/thriller-éhségem csillapítása végett már a premier napon megtekintettem a filmet. Az elkövetkezőkben spoiler nélkül számolok be a cselekmény ecsetelését is mellőzve a kialakult benyomásaimról.

Rajtam a film 149 perce alatt a következő érzések uralkodtak el: álmosság, az ólom lábakon járó idő folyamatos nyomása és az egyre erősödő érdektelenség. Ennek a három dolognak az ok-okozatisága végül ördögibb kört alkotott, nagyobb összjátékban működött bennem, mint a film furmányosnak szánt fordulatainak sora.

Beszélhetnék arról, hogy mennyire indokolta ezeket az érzéseket: az egyértelműen hosszú játékidő, az hogy mennyire túl sok mindent akartak nagyon rövid idő alatt elmesélni és megoldani, vagy hogy milyen csalódás volt, amikor a figyelmemet megmozgató irányokkal végül nem kezdtek semmit, mert ugyan ezek a dolgok is egyértelmű okozói voltak álmos érdektelenségemnek, de elvitathatatlan, hogy a bajok igazi forrása a két fő karakterben keresendő.

Hogy miért nem működött nálam ez a film? Mert nem mozgat meg egy olyan nő eltűnése, akit nem tudok kedvelni, és nem is tudok aggódni érte, ha nem érzek vele semmifajta közösséget. Ennek oka Amy részben távoli és megfoghatatlan karaktere. Titokzatos alakja pedig nem a szándékozott misztikum hatását váltotta ki, hanem az érdektelenségét. Nem próbáltam kitölteni a lyukakat, megfejteni a szándékait. Amit megtudtam idővel, az meg továbbra is csak annyit erősített meg benne, hogy kit érdekel. Az a keresztrejtvény sarkall fejtegetésre, ami teljesíthető ,de egyben kihívás is, flow élménnyel kecsegtet. Amy viszont nem a jó értelemben vett kusza, hiányos feladványa a filmnek, ami külön vicces foglalkozását tekintve, hiszen kvízkérdéseket ír magazinoknak :). (Nekem ráadásul a színészi alakítása sem jött be annyira, de ezzel biztos kisebbségben maradok.)

És akkor a férj, Nick karakteréről essen pár szó, aki legalább volt valamilyen. Volt egy kicsit balf@sz, kicsit csaló, kicsit következetlen és nyomokban kiismerhetetlennek tűnő, de leginkább hangsúlyozom, hogy a szituációhoz mérten rettenetesen érdektelen volt. Az pedig innentől egyértelmű, hogy a férj érdektelensége mit erősített tovább bennem.

Azok a kérdések, amikért a trailer láttán megőrültem, nagyon hamar elkezdtek hidegen hagyni. Nem érdekelt a házasságuk, a múltjukkal, a jelenükkel és a jövővel egyetemben. A néha tényleg hidegrázóssá sikeredett fordulatok is éppen ezért hiábavalók maradtak. Mert hát miért is érdekelne, hogy mi történt és miért azokkal, akik amúgy sem érdekelnek? 

Néhány üdítő színfolt ellenére (na nem a férj testvérének vulgáris megszólalásai, hanem Gézánk egy-két benázós poénja, az ügyvéd Tanner Bolt egésze) az ami a trailereknek és plakátoknak sikerült, a film egészének nem jött össze, ezért, és mert annyi sokkal nézésreméltóbb film jött ki mostanság

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

 Kíváncsi lennék a Ti véleményetekre is,

David Fincher új thrillere a Holtodiglan (Gone Girl), a mi Gézánkkal, Ben Affleckkel a főszerepben úgy néz ki az ősz egyik torrent, mozi slágere lesz. Az alapsztori elég valószerű, és megalapozott sztereotípiára épít: a feleség (Amy) eltűnik, a nyomozás és a média figyelmének középpontjába pedig az egyrészről kézenfekvő gyanúsított, másrészt pedig zavarosan is viselkedő férj (Nick) kerül. Folyamatosan pro-kontra kerülnek elő titkok, rejtegetett, nem sejtett infók, gyanús alakok, bizonyítékok, hol besarazva, hol éppen kifehérítve a férj becsületét. Ezt a kettősséget pedig ha jól csinálták, garantáltan végig lehet izgulni a film nem rövidke, 145 percét. A történet a forgatókönyvet is jegyző Gillian Flynn regényén alapszik, aki, hogy mindenki hasonló izgalmakkal nézhessen szembe, megváltoztatta a könyv eredeti befejezését.

Az ügyesen kiaknázható alaptörténeten kívül ami, vagyis aki biztosra garantálja a feszült borzongást, az Fincher zenei választása, azaz Trent Reznor. Azért is jó jel, hogy a rendező ismét a járt utat választotta, hiszen Reznor nem csak rengeteg jelölést és még Oscart is kapott már filmzenéiért, hanem nem is kevéset mentett A tetovált lány élvezhetőségén (ami mérföldekkel elmarad az eredetitől, de a zenéje legalább jó volt).

Elvitathatatlanul sokminden abba az irányba mutat, hogy lesz itt min izgulni! Már amúgy is vágyom egy olyan filmre, ami ügyesen manipulál, megvezet, bevisz az erdőbe, és folyamatosan éltetni tudja bennem a kétkedést és a gyanakvást, vajon a férj tette, vagy valaki más? Ki a bűnös? Olyan kis simlis fejű ez a Ben Affleck, vagy inkább csak szerencsétlen?...

Amikor pár hónapja először láttam moziban a Holtodiglan előzetesét, rögtön azt gondoltam, a férj a bűnös. Most megnéztem egy másik trailert (vagy ugyanazt, csak már nem tűnt föl), és hát mégsem olyan egyszerű a dolog. A készítők szándéka is egyértelműen nem megkönnyíteni ennek a kérdésnek az eldöntését. Ha az eredeti könyv/film címadást nézzük (Gone Girlt), ebben is törekedtek - szemben a magyar Holtodiglan címmel - semleges maradni, nem befolyásolni a nézők véleményét,  és nem megkönnyíteni a dolgunkat. Juj, de izgis ez :)

Ha a film hozza a trailer kétely-hullámvasutas színvonalát, akkor ez garantáltan jó lesz. Nálam mindenképpen várós.

UPDATE: időközben elkészült a film spoilermentes kritikája is, amiből kiderül, valóban érdemes-e a megnézésre!

Elég jó kritikákba futottam bele ezzel a horvát filmmel kapcsolatban, az alapszituáció is szintúgy kecsegtetőnek tűnt (miszerint egy kis horvát településen az újonnan érkezett pap óvszer lyukasztással kíván csodát tenni). Így hát ideje volt végre megnézni A pap gyermekeit.

És hogy mit láttam? Egy keserédes, naiv és bájos humorú történetet gyönyörű képekkel, hangulatos zenével megspékelve, élvezetes tempóban tálalva. Kezdetben még azt hittem, hogy az első pár percben arcomra került mosoly a film egészén leradírozhatatlanná válik majd, és habár nem így lett, elég gyorsan beláttam, összességében ezzel többet nyertem, mint veszítettem.

Könnyedén kihozható lett volna ebből az alapszituból egy kacagtató, színtiszta vígjáték, amennyiben az a lavina, amit a főszereplő az óvszerlyukasztással elindít, csupán csakis mulatságos és szívmelengető következményeket hozott volna (amik egyébként így is túlsúlyban vannak a történetben). Ebben az esetben is egy roppant szerethető filmmel lett volna dolgom. A pap gyermekei viszont nem marad meg a francia vígjátékokat idéző történetvezetésnél, hanem ugyanolyan könnyedséggel mutatta be a nem szándékolt, de negatív és életszerű következményeket is, ahogy a naiv vagy éppen abszurd humorú eseményeket. 

Ezért hát A pap gyermekei egy olyan vérbeli szórakoztató film, ami témáját tekintve korántsem csak mókás dolgokat érint: a választás szabadságát, a hálószoba titkokat és a magánélet szentségét, amik felett titokban egy pap és vehemens segítői veszik át hitbuzgóságból, jóindulattal és nemes céllal a döntés jogát. A történet igazi ereje pedig pont ebben, az események kétféle kimenetelének magától értetődő és könnyed bemutatásában van, ettől lesz annyira szerethető A pap gyermekei. Hiszen ez egy olyan film, aminek lelke is van.

Az istent játszó csapat minden tagja karakter és játék szempontjából is remekel. Az egyszerűség és naivitás nem karikatúraként, hanem teljesen hiteles esszenciája a játékuknak. Ehhez pedig méltó módon járulnak hozzá a további mellékszereplők is (remek arcok, pillanatok). A fanyar humorú történetvezetés kellőképpen csavaros, sőt még meglepetéseket is rejteget, a jó tempó pedig nem nagyon hagyja, hogy gondolataink egy pillanatra is elkalandozzanak filmnézés közben.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Tetszett, vagy kedvet hozott a filmhez? Akkor megosztani és/vagy lájkolni ér!

John Carney a Once (Egyszer) rendezőjének és forgatókönyvírójának legújabb muzsikás alkotása már a hazai mozikban. Romantikus vígjáték zenéről, zenészekről egy zenész szereplésével. Azoknak, akik szeretik a tinglitangli dallamokat és nagyon ki vannak éhezve a szerelmes történetekre, számításaik egy részét biztos megtalálják a Begin Againben, a többiek annál kevésbé.

A problémák egy része nálam ott kezdődik, hogy nem vagyok egy nagy Keira Knightley rajongó. Éppen ezért próbáltam is ellenszenvemet félretenni, de gyorsan kudarcot vallottam. Ennek egyik oka, hogy sajnos szinkronos verziót láttam, így még kellemetlenebbül hatott Keira furcsa szájtartása, a másik pedig, hogy olyan egyenetlen és indokolatlan volt az alakítása és a karaktere is.

Sajnos ez a hullámzás, meg az átgondolatlanság a film nagy részére ugyanúgy elmondható. A játékidő első felének eseményei és megvalósulási formái majdnem kizavartak a moziból. Főleg akkor keseredtem el, amikor biztossá vált, hogy Mos Def és Mark Ruffalo se hozza a tőle várhatót. Aki viszont a már említett zenés romantikára vágyakozik, az itt semmi esetre se adja fel. Ugyanis a film második fele gazdagabb a jó pillanatokban, zeneileg is élvezhetőbb, és láthatóan hatékonyabban törekedtek a klisék kerülésére (ezt a lezárásra is értve), a kihagyhatatlanoknak pedig jobban sikerült tompítani a hatását. Az utcazenélős jelentetek már-már hangulatosra sikeredtek. Simán el tudom képzelni, hogy valaki letölti ezeket a dalokat későbbi repeta céllal. Rádióban már hallottam is az egyik betétdalt.

Adam Levinet - bár színészként nem nagyon tudom értékelni, hiszen annyira nem is hangsúlyos a jelenléte - meglepetésemre jobban, mint ahogy a többiektől vártam, ténylegesen hozzájárult a kikapcsolódásomhoz, na nem a küllemével, inkább az énektudásával. 

Nem saját besorolás, viszont teljesen egyetértek vele: ez a film, ha tévében megy, jókedvűen végignézem, vagy max bealszom rajta, de a várható szórakoztatófaktort mindenképpen megkapnám tőle. Viszont ha a fő célom a szórakozás, akkor nem ezt a filmet választanám. A Once-ról több jót hallva, inkább azzal tennék egy próbát. De persze jöhetnek jó zenés filmek kommentben is!

(Saját) kategóriám rá, csakis felirattal:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Olvasva és hallva más kritikákat muszáj megkérdeznem:

Frank az új fesztivál kedvenc, egy egyedi témájú, remek humorú, kifejezetten őszinte és majdnem egészében remek tempójú film. Spoilermentes, háttérsztoris ajánló következik.

Az alapsztori elég meglepő: adott egy eszement zenekar, aminek tagjai külön-külön is elég furák, együtt meg kész őrült parádé. Közülük pedig toronymagasan kiemelkedik a különc tehetség: Frank, aki valamiért rajzfilmszerű kartonfejet visel. De miért? Meg egyébként is ezeknek az embereknek mi bajuk? A film nézése során ilyen és hasonló gondolatok gyakran fordultak meg a fejemben, de nem vádlóan vagy idegesen, sokkal inkább hangos felnevetés mellett, nomeg csendesen somolyogva. Már az első percektől érezhető volt, hogy itt valami jó fog történni.

Alapból jó érzékkel és humorral játszik azzal a film, hogy milyen a művésziség, amikor pejoratív értelemben gúnyolható, vagy akár külső szemlélő számára rettenetesen kellemetlen majomkodásnak tűnik, meg amikor valamiről/valakiről üvölt a tehetség. Meri ironikusan kezelni ezt a témát és piszkálni a határvonalat, és ez kifejezetten szórakoztató. Ez a humoros láttatásmód az egyik nagy húzóereje a filmnek. A másik, ami szintén nagy és húzóerő: Frank (Michael Fassbender) karton feje.

Bár a film a plakát és az ajánlók alapján gyorsan felkeltette érdeklődésemet, de őszintén nem tudtam elképzelni, miről is szólhat egy rajzfilmfejű főszereplős film, honnan hova vezethet el ez a jelenség egy történetet, vicces vagy szomorú lesz, elszállt vagy azért még ésszerű.

Itt lehet ildomos megjegyezni, hogy ez történet azért nem is olyan meglepő mindenki számára, mint nekünk. A film ugyanis nagy és a lényegi részekben valós eseményeket dolgoz fel: az Angliában ismert zenész és komikus Chris Sievey a.k.a. Frank Sidebottom életének Jon Ronsonnal (a film társszerzője, és nyilván másik fő karaktere) közös és meghatározó szakaszát. A készítők kifejezetten nem életrajzi filmre törekedtek, éppen ezért inkább úgy fogalmaztak, a filmet a Frank jelenség inspirálta.   

Frank Sidebottom és Jon Ronson

Maga Jon Ronson úgy nyilatkozott zenésztársáról: ő olyan, mint akiben két külön személyiség él, egy gyermeki ártatlan zseni és egy kaotikus extrovertált. Ismerősei pedig úgy értelmezték ezt a kartonfejbe/ mögé bújást, hogy ez a frankség jelentett biztonságot Chris számára. A készítők igyekeztek Chris Sievey karakteréből tényleg csak a Frank részre koncentrálni és azt bemutatni (a Chris név nem is hangzik el a filmben). Ez azért elég furán hangzik, nem? 

De vissza a filmhez, ami az emberek a megismerhetetlen és a misztikum iránti általános izgalmával eljátszva mutatja meg ennek a Frank jelenségnek a törékenységét, a különcségét és egyben az erejét is. Mindezt pedig a film társszerzőjének, Jon Ronson szemszögéből.

A "csak Franket mutatjuk be" választás és az ezzel kapcsolatos szándék talán abban mutatkozik meg és válik leginkább érthetővé, ahogyan a játékidő második részében feltárja, hogyan hat a környezet egy Frank típusú emberre, és hogy mik lehetnek a következmények. Ez a nem teljesen így történt része ugyan a történetnek, mégis ez a legőszintébb és legvalóságosabb. 

Egészében nézve a Frank egy humorral átszőtt útkeresés történet, aminek a várt célállomása az elfogadás, amit nézve kicsit saját elfogadó- és befogadókészségünkről is képet kaphatunk a különcség és a kendőzetlen valósággal kapcsolatban egyaránt.

Kicsit ilyen útkeresés

A film befejezése valószínűleg éppen ezért megosztja a közönséget (nem minőségében). Én speciel azok közé tartozom, akik brutálisabb lezárást is elviseltek volna, viszont amit kaptam, azt korrektnek, reálisnak és egyáltalán nem elkeserítőnek találtam. Arra a kérdésre pedig, hogy Frank miért hord karton fejet, így utólag csak annyi lenne a válaszom, hogy ameddig jó neki, miért ne. 

Zárójeles megjegyzés: a filmben külön jelentősége van a social media kommunikációnak, a twitternek pedig elég kiemelten, ahogy a valóságban is. Amikor ugyanis Chris/Frank 2010-ben meghalt, saját tartalékai híján majdnem az állam rendezte a temetését, amikor is twitteres rajongói aktivitás segítségével pár nap alatt sikerült majdnem 22 ezer fontot összegyűjteni! Zárójel vége.

Július 31-től a mozikban, javasoltan a feliratos verziót válasszátok!

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ha tetszett, lájkot rá! köszi :)

A Csúnya, gonosz bácsik egy igazi hullámvasút, olyan fajta, amire egyáltalán nem számítottam. Filmnézés közben ezek az infók jó ideig egyre hangosabban üvöltöttek a fejemben: fesztivál kedvenc, Tarantino szerint az év filmje, illetve a kijelentésekhez tartozó rengeteg kérdőjel: miért, hogyan, mi a franc ez, amit nézek?? Burleszknek rossz, kriminek töketlen és buta, színészi játéknak nyoma sehol, tényleg mi akar ez lenni? A játékidő majdnem felénél már a moziterem elhagyását fontolgattam, és erős bennem a gyanú, hogy nincs olyan ember, aki nem pontosan ugyanezt élte át a Csúnya, gonosz bácsik alatt ...

egészen addig a pillanatig, amíg meg nem jelenik a nagypapa. Mert onnantól minden megváltozik, minden! Aki maga is át akarja élni ezt az átállást, annak csak annyit tanácsolnék, hogy bármennyire szenved és érdektelenné válik a film első 45 percében, várjon, ne hagyja abba! Mert bár kárpótolni semmi sem fogja az addig átélt, kétkedő, hosszú percekért, de értelmet fog nyerni, érthetővé válik szükségességük. Sőt nálam ez odáig fajult, hogy minél több idő telt el a film megnézése óta, és minél többször jut eszembe, annál jobbnak találom. Tényleg meghasonlottam.

Aki kíváncsi, hogy spoilermentesen mi is történik ezen a ponton a filmben, azt biztatom a továbbolvasásra!

A Csúnya, gonosz bácsik egy nagyon trükkös és játékos film. Ahogy írtam, borzasztóan rossz az első percétől kezdve, se nevetni, se félni nem lehet rajta, főleg mert történetben a Prisoners (Fogságban) már teljesen kimaxolta a sztorit, meg persze azért, mert tényleg nem lehet érteni, hogy mi volt a feltételezhetően egysejtű készítők szándéka ezzel az egésszel. Aztán utólag összeáll a kép. Teljes mértékben megvezettek. Annyira elhitetik, hogy ez egy rakás sz@r, hogy semmi stílusérzékük nincs, hogy nincs semmi az ég világon, amit várhatunk ettől a történetvezetéstől vagy a színészektől. És amikor már önhitten hátradőlnénk a megváltozhatatlannak tűnő végítéletünkkel, amikor már lemondtunk mindenről, akkor olyan WTF momentumok jönnek, hogy eszünk megáll.

Volt például olyan hidegrázós jelenet, ami csakis azért hathatott így, mert bár a szemem láttára történt minden, hőbörgésem olyan felszínes nézővé változtatott, akit éppen ezért ennyire könnyedén át tudtak ejteni a palánkon. Ahhoz, hogy ekkorát üssön a film második fele, szükség volt erre a megvezetésre. Én nagyon hálás vagyok, hogy gondolkodtak a nézők fejével, és hálás vagyok a remek átverésért. Biztosra veszem, hogy maradandó nyomot fog bennem hagyni ez a film. 

Okkal gondoltam tehát, hogy a Csúnya, gonosz bácsik egy borzasztó nagy tévedés, és most ugyanolyan indokolt az is, hogy dicsérő szavakkal illessem. Ez egy igazi meghasonlás, minden szempontból.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos