Oscar jelölés esetén nehéz nem mindenhol ezekbe az alkotásokba futni. Tartalom, minőség, alakítás, csavar spoiler mindenütt. A Kódjátszma (The Imitation Game) esetében se volt ez máshogy, hiszen óriási ajánló/poszt/cikk/baráti ajánlás/rádió riportok tömege hirdette. Nekem sem sikerült sajnos a történet leglényegibb információi nélkül leülni mozizni, (ezért külön köszönet a Petőfi mindent elsütő egyik péntek esti műsorának).De nem ez volt a legnagyobb bosszúságom a filmmel kapcsolatban.

Mindenhol csupa jó dolgokba futottam bele, a téma kifejezetten érdekes volt, átlag alatti történelem ismerőknek pedig bőven furmányos és izgalmas, a főszereplő Benedict Cumberbatchről pedig nem csak a jelölés jelezte, hogy megint említésre méltóan jól teljesített (az Oscart tippelő és szavazó posztom alapján magasan veri is a mezőnyt). Az előzetes infókból formálódott elvárások alapján nem igazán voltam lenyűgözve, az említett ígéretek közül egy kivételével nem igazolódott semmi.

Amiért nem működött a történet az ott kezdődik, hogy alulértékelték a nézők szellemi befogadóképességét. Nem hagyták és nem is akarták, hogy gondolkodjunk. Ráadásul nekem igényem lett volna a picit bővebb ismeretszerzésre is. És hogy ez miért is alakulhatott így? Ennek egyik oka, hogy egyrészről a filmidő se igazán engedett mélyebb belemenetelt, de nem csak emiatt volt nagyon összecsapott minden értelmi képességet kicsit is igénybe vevő esemény bemutatása. Bennem végig volt egy rossz érzés, hogy ennyit is feltételeztek a célközönségről, ennyit vagyunk képesek felfogni, minek is bármi több, legyen elég ennyike, meg lehet elégedni.

A másik, amiért bosszús voltam, és ami tovább erősítette bennem a nézők lebutázása-megérzésemet, ahogy a kódtörők morálisan, emberileg legbrutálisabb döntését megítélni se hagytak minket. Pedig ment volna, lett volna vélemény, sőt jómagam kifejezetten élveztem is volna a dűlőre jutásom minden percét. Ehelyett érezhetően jött a felmentés, és hogy nyilván értsd meg te is (ne magadtól, és a továbbhaladás érdekében ebben a pillanatban), jöhet is a következő jelenet, itt nincs is már semmi látnivaló. Így hát megfosztottak egy flow élménytől, és nem hagyták, hogy közel kerülhessek a film világához. Ez a hatás a Kódjátszmának sajnos véletlenül sem művészeti eszköze, hanem az elhibázott lépések sajnálatos következménye. 

Sok esetben hiányzott a filmből a mélység, sok sablonos, erőltetett mozzanattal pedig elérték, hogy se hitelesnek, se túlzottan izgalmasnak ne tudjam megélni ezt a filmet. Kedvenc kizökkentő pillanataim: amikor Keira tekintete az ominózus morális kérdés megbeszélésekor az ablakon kibámulva a hadirokkantakon akad meg - megidézve a helyzet magában rejlő ellentéteit és a végtelen szomorúságot egyszerre, hogy értsük; másik típus pedig a nemszínjátszás okozta borzalom, mint például a kódfeltörés öröme, aminél én brutálisabb mámorban dobálnám magam, ha 10ezrest találnék az utcán, vagy a háborúból hazatérők gimis osztálytalálkozók hangulatát alig felülmúló öröme.  

Na ebből a buliból lógott ki nagyon Benedict teljesítménye. Már-már túljátszottnak tűnhetett játéka, hiszen a környezet, amiben ő remekül hozta karakterét, nem volt méltó hozzá, ezért pedig nagyon nehéz reálisan megítélni a teljesítményét. Mondjuk nálam egyértelműen a jó felé tart, viszont ez lehetett volna bőven több.

Alan Turing film és valóság

Elpazaroltak egy jó sztorit, egy remek színészi játékot. Talán túl sokat akartak egyszerre, és a bevállalt lemondások nem a megfelelő kompromisszumok voltak az egészet tekintve. Talán majd másoknak máskor jobban összejön ez a sztori. Nézzük az értékelhető dolgokat: a Kódjátszmát, ha az eltékozolt elemektől lecsupaszítjuk végül  egy megfogó, meleg, életrajzi drámát kapunk.

Szerintem kár érte, kár Benedictért, és kicsit kár a mozijegyért. Ez a film ugyanis inkább otthonmegnézős..

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos