Valamiért nem tudom elhinni, hogy tetszett a Spring Breakers. Folyamatosan kérdőjelezem meg azóta is a véleményemet. A képi és a zenei világ, a történet és a szereplők annyira távoliak és olyan túlzóan neon, harsány, vibráló és hatni akaró. Szóval nem kéne, hogy működjön, és mégis.
A főszereplő négy lányt (Selena Gomez, Ashley Benson, Vanessa Hudgens és Rachel Korine) nemcsak régebbi szerepeik miatt nehéz komolyan venni, hanem mert a film 2/3-ában fürdőruhában flangálnak. Karaktereik szerint életüket halálosan unó, nihilista főiskolás lányokat játszanak, akik a nagy változást, önmaguk megtalálását, felfedezését egy mágikus dologtól várják a Spring Break, azaz a tavaszi szünettől. Már ezzel az elképzeléssel kicsit is azonosulni nem megerőltető, hanem képtelen kihívás volt számomra. Ami megint csak kérdésessé teszi, hogy akkor meg mitől is jött be a film.
Persze itt jön a történet első, utólag vízválasztónak is nevezhető problémája: valahonnan pénzt kell szerezniük, ugyanis a létezésüknek végre értelmet szolgáltató bulifergeteg nem olcsó mulatság. A számukra egyértelmű megoldás, egy étterem kirablása pedig megadja a további események alaphangulatát és erkölcsi, lélektani színezetét. Zárójeles megjegyzés: külön tetsző és ütős a rablás jelenetének másodszori bemutatása.
Adott tehát egy értékvesztett világ, a szürkeségből és unottságból kiutat kereső, sekélyes, fiatal lányok, illetve az önmegvalósítás/önmegértés útjához vezető eszközök a bulik, drogok, az alkohol, fegyverek, az erőszak, börtön és a pénz. Annyira irreális ez a kép. Ha pedig még beleképzeljük a 4 fürdőruhás lányt is ... Na és akkor ezt fejelik meg a nem csak küllemében nevetséges drog/fegyverkereskedő James Franco (Alien :) ) karakterével. 
Amitől mégis működik a Spring Breakers az, ahogy ez a rengeteg túlzó és harsány esemény valahogy mégis összeáll és hangulatában egységet alkot. A történetmesélés tempója nagyon eltalált, nem időzik el sokat felesleges részleteken, a fiatalságot és felelősségtől mentes világ holnap nélküliségét könnyedén adja át, a megdöbbentést érzékkel alkalmazza, emellett rendelkezik öniróniával, és meglepetés erejével hat, ahogyan ez a tini-gengszerter-neoncukormáz néhol hiteles pszichopillanatokat sejtet fel.
Az elfogadhatónál (azaz a nullánál) kettővel több Britney dal szerepeltetését a filmben én részrehajlóan az önirónia eszközének számítom be, azt viszont nem tudom nem kritikával illetni, hogy voltak olyan kifejezetten nem elenyésző számú, művészi szándékkal ismételt mondatok, amiket talán a memento-s Leonard még most is vissza tudna idézni. Nekem meg szimplán fájtak.
Végig attól féltem, hogy nagyon mondani akar valamit a film, de szerencsére inkább maradt a hangulat átadásnál, így a klisék és a túlzások is sokkal megbocsáthatóbbak lettek, és ezért maradt meg jó filmélménynek. Azt csak remélni tudom, hogy a fiatalság sem csak kultfilmet lát a Spring Breakersben, hanem érezik benne az önironikus kiábrándultság mellett az elriasztó faktort is.
Szóval magam is meglepődtem, hogy
a kategóriám rá:
kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos
