Nagy trash reality fanként és fogyasztóként számomra az jelent igazi élvezetet, ha ezen műsorok hatására akár komfort zónámon kívülre vetve egy megdöbbentő, ötletes kísérlet kukkolójává válhatok. Ha epizódról epizódra elkalauzolnak egy olyan világba, amibe magamtól ugyan be nem tenném a lábamat, sőt sok esetben tagjaival se feltétlen tudnék/akarnék beszélgetésbe elegyedni, de a social buborékomon kívüli kis szigetek élővilágába láthatok bele: kik élnek, hogyan, miért léteznek úgy, ahogy számomra elképzelhetetlen, életem logikai/morális fonalával összeegyeztethetetlen és megindokolhatatlan. Most pedig, hogy a lakásunkat se nagyon hagyhatjuk el, a tiltás még vonzóbbá és élménnyel kecsegtetőbbé tesz egy ilyen kirándulást, úgyhogy amondó vagyok, parkok, rokon/barátok meglátogatása helyett irány egy nagyon másik világ, a Netflix saját gyártású Too Hot to Handle (Ellenállhatatlan kísértés) valósága, jó lesz.

Realityknél nagyon nem mindegy az alapötlet, a casting, a producerek irányítási képessége és természetesen a végtermék élvezhetőségét nagyban befolyásoló összevágás. És azt kell mondanom, ebben a 8 részes szériában minden tökéletesen sikerült. A szereplők úgy fantasztikusak ehhez a formátumhoz, hogy kitalálni jobbakat nem lehet volna, mozgatják is őket, akartak is velük kezdeni valamit a forgatás 4 hetében, a részek tempója, sűrűsége és narrálása annyira üde, szinte nem is érthető, hogy jött ez így össze, vagy hogy más realityknél miért nem sikerált. 

Na de akkor mi is ez a Too Hot to Handle, azon felül, hogy kritikailag részemről trash masterpiece kategória. Szóval adott a fiók 10 darabos, legéletlenebb kés szettje (minden túlzás nélkül, de tényleg), akik viselkedésben a legősibb szinten működnek (7/24 buli, szex, pia + ordenáré sikítozás mindentől), akik még a felszínt se képesek kapargatni, és ami legfontosabb bennük, hogy elemi vágyaik megértési és kontrollálási képességének birtokában a legminimálisabb szinten se voltak soha. Meg még valami lényegesnek nem, ugyanis fogalmuk sincs az első 12 óra leteltéig arról, hogy miért is vannak ebben a műsorban (azt sejtik, hogy ez egy párkereső reality, amiben tematikát tekintve még csak nem is tévedtek óriásit), és hogy miről is szól ez a játék.

via GIPHY

Mert hogy itt kérem szépen ugyan nem tiltott a párra lelés, csak minden olyan mód, amit ők eddig alkalmaztak, vagy amit számukra jelent a párkeresés, az tiltott, komoly pénzbüntetést von maga után (pl. egy smár 3000 dodó). A Too Hot to Handle világában ugyanis tilos a csók, a petting, a szex minden formája, ahogy a maszti is. És ez az igazi kirándulás a műsorban, hogy végignézhetjük, hogy milyen az, ha véglények totálisan talajt veszítenek attól, hogy 4 hétig ezektől meg kell fosszák magukat. Hogy még jobban átadjam, az ő analógiájukat raknám ide: hogy ők, mint "a világ legszebb emberei" egy másik bolygón kénytelenek a 100.000 dolláros nyeremény reményében "szuperképességüktől megfosztott szuperhősökként" létezni. És tényleg, láthatjuk, hogy egy randi a szex reményétől megfosztva számukra valódi patthelyzet, hogy a romantikus beszélgetés a "de jó a segged", "szép vagy", "úgy megcsinálnálak" panelek ismétléseiből áll, és másból nem tud. 

via GIPHY

Az önmegtartóztató műsort felhúzhatták volna a kínlódásokra és szabályszegésekre, és bőven szórakoztató lett volna így is. Viszont a műsorkészítőknek más szándékuk is volt, és arra a csavarra meg én nem számítottam. Megpróbálnak ugyanis segítséget nyújtani a játékosoknak, hogy új módokon legyenek képesek másokhoz kapcsolódni (értsd nem csak szexuálisan). Például workshopokat tartanak nekik (yoni szeretés, egymásba látás, félelmekkel harcolás besározott testtel), amiket nagyon erős túlzásnak érzek életvezetésinek, önismeretinek nevezni, mert annyira, de annyira basic szintűek, viszont hatását nézve bármennyire is elképedés számomra, de mégis akként működtek. 

Kétféle nagy döbbenet élményt nyújt tehát a Too Hot to Handle, egyrészt az a világot ahonnan érkeznek, aminek mintapéldányai a szereplők és ahonnan gyöngyszem-áradatot zúdítanak a kukkolóikra, illetve ez a jellemfejlődési sík, amit szkeptikusan tudtam sokáig csak bámulni, de mégis működött, különben nem szerettem volna meg az önmagát is végtelenül butácskának tartó Chloe karakterét.

Tudom, hogy minden online fórumon leginkább az jön velünk szemben, hogy az otthon zárt falai közt most alkotni kell: kovászos kenyeret sütni, kreatív hobbikra lelni, hogy, sajnos, blokkolás nélkül kontrollálhatatlanul ömlik ránk mások azon szándékú önmegvilágosodása, hogy beragyogják és inspirálják a mi karantén életünket is. Én mégis inkább azt javaslnám, hogy ha bejött az első évad magyar Éden hotel, ha szórakoztat a minőségi trash, akkor csinálj magadnak egy pár óra jó kedvet, és nézd meg a Too Hot to Handle-t :)

via GIPHY

Kategóriám rá:

kötelező - erősen ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos  

Nem igazán vitatható vagy vitatnám, hogy a Big Little Lies (Hatalmas kis hazugságok) méltán dúskál a dicséretekben. Valóban jó sorozat: izgalmas, jó a témaválasztás, a tempó és a történetvezetés is élvezetes. Hozza az HBO-s szintet. Azt viszont nem gondolnám, hogy olyannyira döbbenetesen drámai, és hogy soha nem látott mélységeket fejteget, de biztos, hogy dicsérendő  a célkitűzése, még ha a megvalósítás kicsit sterilre is sikerült.

Hogy miért? Mert a Big Little Lies üdítően, de már-már túl profi, a gyerek és felnőtt színészektől egészen a megvalósításig. Ettől még szerethető és persze minőségi szórakozást nyújt, csak ez a profizmus valahogy megakadályozza a sorozat brutális drámává emelkedését.

Nézzük mondjuk a The Affairhez képest (a gyilkosság-nyomozás szálak hasonlósága is adja az összehasonítást). Mindkét dráma úgy les be a családok életébe, hogy húsvér kapcsolatokat és fájdalommal, kétségekkel harcoló, érző lényeket láttat. A Big Little Lies mégsem jut le a legmélyebbre szintre. Mert bár mindkét sorozat átgondolt, megkomponált (a The Affair szerkezete szigorúbb is), de a Big Little Lies okos akart/tudott lenni, nem pedig ösztönös. Ezáltal hozva létre ezt az élvezetes puzzlet. Nincs is ezzel semmi baj (előfordulhat, hogy az eredeti könyv miatt alakult ez így), szerintem nem is a készítői szándékkal ellentétes a véleményem, inkább a befogadói oldal lát bele mást, amire ugye gyakran akad példa a sorozatok világában (ld. True Detective első évad). 

Na de akkor tovább a spoileres tippelgetésre. Az évad pontosan felénél rám tört a gondolat, hogy a történet profi összerakása ellenére, talán mégsem lehetetlenség kibogózni ezeket a rejtélyes szálakat, anélkül, hogy a könyvnek utánaolvasnék. Ehhez a kirakóshoz összeállt bennem egy lehetséges forgatókönyv - aztán max tévedek - ami egységesen megválaszolja a legtitokzatosabb kérdések egy jelentős részét:

Ki halt meg? Miért? És vajon ki lehet az elkövető?

etonline.com

Szerintem az áldozat nem más, mint Ziggy apja, aki talán a sorozat legkisebb talánya: Perry Wright. A 4. rész végén beazonosított férfi képe hasonlít rá, Jane pedig nem emlékszik a férfira elég pontosan, Perryvel pedig még nem találkozott, így azonosíthatta rosszul.

Megölni pedig szerintem Jane és/vagy Celeste fogja, Madeline pedig valahogy támogatja őket ebben. 

De az igazi tanulság nem is ez lesz (ha stimmel az elmélet), hanem, hogy az erőszakos viselkedés nem a génekkel, sokkal inkább a látott, eltanult viselkedés alapján alakul ki. Elméletem másik sarokköve ugyanis, hogy nem Ziggy bántotta Amabellát, hanem az ikrek (egyik tagja, esetleg közösen). Amabella eredetileg rájuk mutathatott, aztán megijedt, és Ziggyre fogta a dolgot, aki alapból a legismeretlenebb és furi is, és aki utána valóban - így már érthetően - nyíltabban és erősebben közeledett a kislány felé. Igazából az ikrek lehetnek a terrorizálók (vagy egyikük), ők ebben nőttek fel, akarva, akaratlanul látják és utánozhatják az otthon történteket.

És ha tényleg ez történik a sorozatban, akkor sikerül elég mélyre menni, ugyan nem a női lelkek, inkább a családi dinamika, illetve a gyerekek fejlődésének és lelki folyamatainak bemutatásával. 

Aztán meg persze bármi kiderülhet, azért is mert bődületeset tévedtem, és/vagy mert még annyi kecsegtető mellékszál van még.

Összességében a Big Little Lies egy nagyon profi, okos, drámai kirakós, kategóriám rá - 4 megtekintett rész után:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Nagy hype, dicsérő posztok és 9,3as imdb score (volt több az 9,5-ös is) vezette fel a Tom Hardy fémjelezte, legújabb FX-es drámát, a Tabut (Taboo), illetve annak első részét. Minden bizonnyal sokaknak azonnal felkerült a nézendők listájára, olyanoknak is, akiket mondjuk trailer alapján annyira nem húzna be a sorozat, mint ahogy mondjuk engem sem (a plakáttal ellentétben). Mondhatni hát, hogy felspannolva csaptam bele az első részbe, és akartam szeretni.

Tapasztalatok: jó alaptörténet: 1814-et írunk, amikor is a nyakas természetű James Keziah Delaney (Tom Hardy) 10 év misztikus távollét után hazatér Afrikából apja temetésére. Hamar egyértelművé válik, hogy az otthoniak 99%-a egyáltalán nem örül a hazatértének. Ez az érzés tovább fokozódik, miután kiderül, hogy apja ráhagyott egy a többieket felettébb érdeklő, jófekvésű földterületet. Ez így elég izgalmas kiindulásnak.

A képi világ is nagyon stimmel: rendesen lehúz, sötét és undi. Eredeti nyelven nézve a beszéd kifejezetten szép. A kalapok pedig magasak. És akkor ezek voltak a jó részek.

Összességében viszont nem jött be se a rész, se Tom Hardy. Nem volt hiteles a karaktere, nem jött át se a veszett bolondsága, se a félelmetessége. Fenyítő jelenetei végén az az érzés járt csak át, hogy mennyire nagyon akarják  hogy most összesz@rjam magam, én mégis inkább csak feszengek, mert nem megy. Hogy miért? Mert Tom Hardy abban a karakteres kalapban, ahogyan kóborol a sötét mocskos nyomorban egyrészt kifejezetten töpszli (sosem tűnt eddig annak, rá is kerestem, csupán 175 cm), másrészt nem árad belőle az a várt karizma, nem győz meg, és nem húz magával. A helyzet kalapmentesen se jobb, így hát nem mondanám semmilyen értelemben, hogy le a kalappal.

Amit tehát a sorozat promó plakát elért, az nem jött át mozgóképes formában. Kicsit olyan az egész, mint egy rosszul elsült online vásárlás: amikor minden nagyon bejön leírás meg kép alapján, aztán kiszállításkor valami halvány hasonlóságút fogsz a végén kezedben. (még több ilyen viccesben erre)

Mégis a Taboo igazi gyenge láncszeme első ránézésre is egyértelműen a Mr. Delaney féltestvérét játszó Oona Chaplin, akinek lassú beszéde a True Detective második évadának fájdalmas és lassan gyógyuló sebeit tépte fel bennem. Hogy ez az érzés távozzék, kiírom magamból még egyszer: a lassú beszéd önmagában, indokolatlanul, és ilyen mennyiségben nem egyenlő a zseniális drámai színészettel, sőt.

Valószínűleg a helyzet egyébként sokkal derűsebb a sorozattal kapcsolatban. De ugye ez a nagy hype ára: nagyobb elérés és nagyobb elvárások. Annyi finomítás azért jár így a végére, hogy bár Tom Hardy jelenleg inkább mosolyogtat meg, mint fagyasztja meg a vért ereimben, de még így is elhiszem, hogy a fennmaradó 7 részben arra is képes lenne.

Kategóriám rá első blikkre:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Mostanában elég sok sorozatba kezdtem bele, többségükkel még sikerült is kellemesen múlatni az időt, de mindegyiknél éreztem, hogy valami azért hibádzik. És ez az Atlanta első epizódjának kb. 10. percében és egyben a 3-4. my niggazás után visszavonhatatlanul tudatosult bennem, arcomra csalva egy, naezaz mosolyt. Mert oké a szórakozás, meg a kíváncsiság, de igazából végig ki voltam éhezve a valódi minőségre.

Day&dream

Amikor egy sorozatnál úgy érzem, hogy a karakterek a játékidőn kívül is elevenen léteznének, amikor a nem lineáris és még csak nem is egyenletesen haladó történetvezetés ellenére megindokolhatatlanul, de érzem a tökéletes bizodalmat az író(k), rendező(k) felé, mert valamiért egyértelmű számomra, hogy itt nem (csak) a honnan hova haladunk a lényeg (jó persze az is), hanem az utazás és az útitársak, amikor ennyire pillanatok alatt belerázódom egy sorozat stílusába, világába, és a földrajzi és a jelen esetben nagyon is jelentős kulturális és etnikai különbözőségek ellenére otthon érzem magam benne, amikor nem érzem a szándékoltságot és izzadtságszagú törekvést, na akkor ott teljesen minőség van! Ahogy az Atlanta esetében is.

Ez már a második olyan show, amit egy korábbi sitcom szereplője kreált, főszerepelt, rendezett és írt, és eddig mindkettő nagyon jó kritikákat kapott, nekem pedig baromi nagy kedvencek. Az első: az ex-Parks and Recreation-ös Asis Azari Emmy díjazott és Golden Globe jelölt Master of None-ja (imdb 8,2), és most az ex-Communitys Donald Glover bontott formát, vagyis inkább hozott színt (tudom, a fekete nem szín) a sorozatok világába az Atlantával (imdb 8,8).

Történetét nézve, nehéz érdekeset mondani, mert nem különösebben izgalmas: Earn és uncsitesója, a befutás előtt álló rapper, Paperboi bandázgatását, túlélési és felkapaszkodási stratégiáit látjuk a dramedy műfaji keretein belül. Nem elhanyagolható információ még, hogy viszontagságos útjukat/útkeresésüket támogatva kíséri a sorozat legjobb karaktere, barátjuk Darius.  De hogy az Atlanta atyja, Donald Glovert idézzem: az Atlanta lesz a rapperek Twin Peaks-e.

A sztorival ellentétben a sorozat lényege sokkal inkább, hogy nagyon igazi, vicces és remekül megírt. Amiért pedig külön hálát érdemel, hogy végre ráirányította a figyelmet arra, hogy mennyire indokolatlan és sértő, hogy buta félelmekből (nézői szám) a mai napig méltánytalanul alulreprezentált a fekete karakterek száma a mozgóképes világból. Az Atlanta ékes példája annak, hogy mégis black is the new black.

Kategóriám rá 4 megtekintett rész után:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Csupán nyolc rész, egy veszett nagy bonyodalom, egy zseniális, reális és érzékeny problémafelvetés, és kész is a varázslat. Végre egy (szigorúan első évad) True Detective szintű sorozat, amit megint lehetett hétről hétre várni, és ami engedett rajongani. Dicsérhetném sok mindenért, és természetesen kritizálhatnék benne jópár dolgot, és azzal is tisztában vagyok, hogy volt idén sok más nagyon zseniális sorozat, amik akár jobbak is voltak sok mindenben a Night of-nál, de nálam betöltött egy űrt. És ezért büdös nagy hálát érzek.

Amilyen színészekkel, karakterekkel, meg amit és ahogyan elmesélt. Szinte tapinthatóvá, valóssá vált az egész. Mégsem a karaktereket szerettem a leginkább, és nem is igazán magát a történetet vagy a dialógusokat, hanem azt a felfokozott, pezsgő és hálával teli érzést, amit a sorozat nézése során éreztem, pont, mint a True detectivenél. Teljesen érthető, miért volt oda az alaptörténetért James Gandolfini, én is imádtam rajongani The Night of-ért :)

Imádtam, ahogy a (remake) történet egy végtelenül problémás alapfelvetésből kifejlődött ki:

és ahogy ebből a felvetésből az évad alatt kristálytisztán rajzolódott ki az igazi tragédia:

a képen látható  bemenet és kimenet közti különbség. 

A köztes történetet úgy mesélte el a The Night of, hogy szándékosan nem mondott ki igazságokat, nem mondta ki, ki bűnös és ki ártatlan. A történet során soha semmi se fekete vagy fehér, hanem minden valóságosan szürke és sötét volt. Lezáratlan szálakat kapunk, a következményekről már lemaradtunk, és helyreigaztást sem eszközölt senki.

És így is volt jól. Egyrészről mert így hitelesebb a történet, másrészről ne is vigye el semmi a figyelmet arról a tényről, hogy igenis itt megtört egy élet. Ne az igazi elkövetőt keressük, ne oldja fel a bennünk lévő feszültséget semmilyen kisebb vagy nagyobb katarzis. Ülje csak meg ez az érzés a gyomrunkat! 

via GIPHY

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

A The Night of/ Aznap éjjel minden előszele azt sugallta, hogy ez az újonc csakis baromi jó lehet. Sorozatok világában az HBO jó előjel, ez a skandináv/killinges meg true detectives sötét képi világ megint csak jót vetíthet előre, és a lassan felfejthető gyilkosság szál plusz az empátiát kiváltó, ártatlan vádlott is eléggé adja, hogy működjön a The Night of. Aztán valamiért mégsem olyan egyértelmű, hogy ez valóban olyan briliáns lesz-e. Első rész megnézése után kicsit tanácstalan maradtam, nem tiszta, hogy imádni fogom a The Night of-ot, vagy inkább sajnálni fogom a kihagyott lehetőségek miatt. 

via GIPHY

Amivel egyértelműen nincs és nem lesz gond, azok a színészek. John Turturro, Riz Ahmad és Bill Camp is hitelesek és elevenek. A történetvezetés és az információk adagolása jól építik az izgalmakat, és elég égetővé tudják alakítani a fő kérdést: miszerint egy ennyire elcseszett szituációból (azaz halmozott és egyértelmű okokkal gyanúsítottnak lenni egy fiatal lány megölésében) ebben a mai világban ilyen hátrányos megkülönböztetéssel hogy a büdös fenébe lehet kikeveredni, túlélni, egyáltalán lehetséges-e.

via GIPHY

Az is rendben van, hogy a legtöbb pillanatban a néző is - a főszereplő Nasir Khannal karöltve, de azért nála egy cseppet belátóbban - ugyanolyan fogalmatlanul, pár lépéssel lemaradva követi az események lassú sodrását. Úgy hogy közben lövésünk sincs, hogy érdemben hogy jöhetne itt még bármi jó. Könnyen belátható, hogy az írók miért is akarják, hogy ebben a magatehetetlen, sötét helyzetben vánszorogjunk. És habár nem vagyok oda ezért a kiszolgáltatottság érzetért, de az erősen átgondolt és jól kivitelezett készítői szándéknak hála bevállalom ezt az azonosulást Nasirral.

Bármennyire izgalmasnak és jól kitaláltnak tűnik is a sztori és a The Night of világa, pár alapvető dolog nekem mégsem annyira bejövős. Hogy mik is? Az áldozat és a bűntény körül minden túl borzasztó és irreális. Ez a titokzatos, veszélyes, vad lány maximum egy tizenéves srác fantáziaszüleménye lehetne. Egy alapvetően jó gyerek pedig, mint Nasir, nem reális, hogy egyszer csak elkezdjen versenyszerűen minden - az élete számára ráadásul sorsdöntő - eldöntendő kérdésben rosszat választani (piálás, drogozás, kés, menekülés ...). Az adrenalin nem hathat ennyire szarul senkire. 

Ami még zavaró volt, hogy az első rész feszültsége nem felépítettre, hanem eltúlzottra sikeredett. (Bennem a Bábel házvezetőnős szálának emléke aktiválódott az egész rész alatt, amit mondjuk kifejezetten utálok.) A rész végére ez a túllicitált feszültség már párszor át is fordult nevetésbe (ami, teszem hozzá, teljesen üdítően hatott, ezek az ellentétes érzelem mixek tudnak jók lenni). Bárcsak jobban variálták volna az érzéseket/reakciókat, és nem húztak volna plusz feszültséglapokat a 19-re. Úgy sokkal hitelesebb lett volna a rész, anélkül, hogy bármennyi is elveszett volna az egész sötétségéből.

Összességében mégis - látva a sorozat első része hova érkezik meg az epizód végére - én a kicsit döcögős kezdés ellenére is elég bizakodó vagyok a The Night offal kapcsolatban.

Így hát kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Minden évben különös örömként élem meg az évadnyitó Ray Donovan részét, és ez szerencsére idén sem alakult másképp. Egyrészt imádom, ahogy a sorozat gyorsan behúz, ahogy pillanatok alatt előhozza az előző évadok sötét érzelmeit, miközben már az új évad mocskába ránt lefele.

Másrészt - és ez már-már szeánsz számomra - alig várom, hogy felvillanjon a sorozat legzseniálisabban kitalált, színészre szabott karaktere: Mickey Donovan. Ezt pedig nem csak azért élvezem, mert a gyökérsége oly nagyon szórakoztat, hanem azért, mert évről évre lenyűgöz, ahogy a kezdő részben hülyébbnél hülyébb szituációban találom. Mindig valami előre nem megtippelhetővel állnak elő az írók, ahogy idén az indiánkaszinós jelenettel. De persze nem a kitalálhatatlanság az igazi vászisztdász ebben, hanem Mickey karakterének azon zsenialitása, hogy ő bárhol, bármilyen szituban ugyanúgy hozza a csillogó szemű, izgága stricit. Imádom <3 !!

via GIPHY

Évadnyitóknál, ahogy most is, mindig legkésőbb onnantól, ahogy megpillantom Mickeyt, már biztosra vehetem, hogy a sorozat lényegére vonatkozóan nem változott semmi, segedelmével abszurd módon vagyok otthon ebben a vágyott, mocskos történetben.

Az első rész láttán egyértelmű, hogy a Ray Donovan ismét erősen berúgta a motort, és reálisan számíthatunk egy nagyon erős évadra. Lesz itt idén is bőven a veszett ügyek megmentéséből, a be nem tartott ígéretekből, ahogy a démonokkal és a családilag továbbörökített kereszttel harcolásból is. Mellékszereplők frontját tekintve pedig, ha csak a Monk Stottlemeyer nyomozóját játszó Ted Levineből indulunk ki (akin mindig megdöbbenek, hogy tényleg ő a Bárányok hallgatnak sorozatgyilkosa), akkor nagyon remek mellékszálakra is lehet készülni.

Az első részt záró titokkal pedig egyértelműen előrevetítették azt is, hogy a sorozat által eddig bemutatott családi pokol bugyrait van lehetőség még hova tovább bővíteni. Jó lesz ez, sötét és kellemetlen, fájó és hiteles.

Kategóriám rá jó szívvel:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Nem gyakran fordul elő velem ilyen, de egy évad megnézése után se igazán tudom, hogy állok a Transparenttel. Ez pedig eléggé zavarba ejt. Persze, egy témáját tekintve felvilágosító, élenjáró sorozattal kapcsolatban ez nem is lenne meglepő érzés. Csakhogy nálam a zavartság nem a szándékolt okokból következik.

A téma - nemek és szexuális irányultság sokszínűsége, önvállalás - tetszik, a titkokkal terhelt történetszálakat kíváncsisággal követem, sőt mondhatni szeretem is. Másrészről a negatív megítélést bőven tápláló tény, hogy a Pfefferman családnál - remélem - nincs sok önzőbb tagokkal bíró család a világon. Gondolhatnám is, hogy ha a főszereplőkkel önzősége ennyire meghatározó egy sorozatban, akkor ez okozza a problémát. De igazából mégsem ez a legelemibb problémám a Transparenttel.

Nem vagyok képes befogadni, hogy egy család ennyire átlagtól eltérő legyen. Nem működik - statisztikailag sem - hogy itt mindenkinek valami (sok esetben ennyire) egyedi, a valóságban arányában csupán csak néhány százalékot érintő orientációval rendelkezzen vagy életeseménye legyen. Még úgysem áll össze reálisan kép, hogy elképzelésem szerint a világ a láthatónál és a kifelé kommunikáltnál azért jóóóval sokszínűbb. 

Persze nincs olyan, hogy egy sorozat főbb karaterei vonatkozó irányultságok optimális mértéke ennyi, és nem több, maximum a néző érzetében létezhet ilyen. Bennem van.

Magyarázat lehetne, hogy az ilyen mélyről eredeztethető elfojtással és titkokkal átitatott család könnyebben termel ki átlagtól eltérő, problémákkal küzdő utódokat. Meg az is érthető, hogy az apa nőiségének felvállalása nagyon sokféle reakciót generálhat a családtagokban önfelfedezés szinten. De itt ehhez képest is túl tobzódtak az események. Meg persze a karakterek nagyfokú önzését tekintve nem is hinném, hogy az apa coming outja lenne a tobzódás generátor.

Optigrab.org

De miért is okozhat, és bennem okoz is, zavart ez a sokszínű, "túlterhelt" családkép? Mert pont a hitelesség érzetet rombolja, ami ugye a transgender coming out részről meg oly erősen stimmel. Egy sokakat személy, családi, ismeretségi, érdeklődési szinten érintő témát hoztak felszínre a készítők. Egy olyan témát, ami a valós esetek legnagyobb többségében ráadásul egyáltalán nem kerül felvállalásra. Tették ezt példaértékűen bátran és élen járva. Őszintén beszélnek a felvállalás nehézségeiről és egyben az elemi igényéről is, bemutatnak egy nagyon is reális reakciós közeget. Ezt nézve intim, bátor és nyílt az egész sorozat.

Ennek az értékéből, ebből az őszinte, hiteles képből vesz el a racionálisan elképzelhető szinten túlra tolt családtagok sokszínűsége. Az is érthető, hogy önmagunk megértése és felvállalása az apa transgender coming outjánál kisebb volumenen is borzasztó nehéz és embert próbáló lehet. De ennek példázása helyett is inkább a túlzás jön át, nem ez az elég jó üzenet.

Ettől függetlenül biztos folytatom a következő évadokkal, de valószínűsítem, hogy kedvenc sorozat lehetett volna, de nem lesz belőle.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Meg kell hagyni, ez az 5. szezon Girls valóban friss és üde lett, hasonlóan az első évadokhoz. Jó kérdésekkel foglalkozott, és a történet is csak néhol szállt el zavaróan. Sokkal inkább volt érdekes és bájos, mint amennyire elvétve zavaró, alkalomadtán kellemetlen. Ez pedig a Girlsnél kifejezetten jó arány :) Jó, hogy nem hagytam fel a nézéssel.

Girls FB oldal

Ez a kellemesség úgy jöhetett össze, hogy Hannah az eddigi megszokotthoz képest háttérbe szorult, a - szerintem nem túl jól elsült - coming outolós apa szálat kicsit hanyagolták, változatosan válogatták össze az életszínterek, és megléptek jó pár meglepetésként vagy pont nagyon reálisan ható csavart is. Meg még egy elég lényeges változtatás is történt.

Az első pár évad Girls azért volt annyira jó (amellett hogy rohadt idegesítő is sokszor), mert érdekesek voltak a karakterek, izgalmas volt a kendőzetlen hús-vérségük. Ebből egész sokáig meg is élt a produkció. Uncsivá akkor kezdett válni a sorozat, amikor már nem hatott annyira újként ez az ábrázolásmód, ezzel párhuzamosan a karakterek és az elbeszélés izgisége is kezdett szépen megfakulni, ami - a gyakran túlzó történetvezetéssel ellentétben - a Girls valódi erőssége. Meg persze Lena Dunham be-becsúszó öncélú agymenése se tett jót mindig a sorozatnak. Ezzel nem azt mondom, hogy ne lehetett volna szeretni a sorozatot, hanem hogy érzékelhető a sorozat 3. évadától kezdődő fényét vesztető ellaposodás. Na ezen fordított a mostani szezon.

Szerintem leginkább annak a változtatásnak köszönhetően működött annyira jól ez az évad, hogy sorra minden szereplő felhagyott az eddigi passzív sodródással (karakterek ismét a cselekmény fölé emelkedtek!), és tették mindezt végtelenül egyszerű, a 10 részt egységben tartó motiváció hatására, vagyis a boldogság kereséssel, amit reálisan megmutattak, mennyire rohadtul nem könnyű. Ezzel pedig a nézők is könnyűszerrel összekapcsolódtak.

 Craig Blankenhorn/HBO

Lehetne gondolni, hogy ez azért elég közhelyes, már rengetegszer és rengetegféleképpen feldolgozott ötlet, de mégis működik. Elgondolkodtató, őszinte, szertelen volt, és ezzel a fajta boldogságkereséssel nézőként (főleg női nézőként) nagyon könnyű azonosulni. Az pedig már csak hab a tortán, hogy ezt a kis és nagy felismeréseket, jó kérdésfelvetéseket hozó útkeresést karakterek szempontjából nagyon igazságos játékidőarányban mutatták be. Marnie például külön epizódot kapott például, ráadásul évad legerősebbjét.

Nem volt egetrengető, de nagyon élvezhető, megfogó évad jött össze a Girlsnek, ami jó kilátásokkal kecsegtet a 6. évaddal kapcsolatban.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Az utóbbi időszak új sorozatokban és folytatásokban is elég vegyesre sikeredett. És habár pár kedvencemben sikerült elég nagyot csalódni, lásd OITNB vagy a Masters of Sex 3. évada, nagyon sok gyöngyszemre, mester darabra is leltem. Így, ha osztok szorozok, nincs ok panaszra, inkább a jók voltak mostanában is túlsúlyban. Név szerint akikre gondolok:

Fargo 2. évad

A legjobb folytatás évad díja, ha lenne ilyen, most egyértelműen a Fargo 2. évadának járna. Az első évad se volt gyenge, Coen fivérekért kevésbé rajongó nézőként is eléggé szerettem, de ez a második évad egyszerűen mesteri volt méghozzá mindenhez képest. Képi világa, zseniális karakterei, és itt hangsúlyoznám zseniális női karaktereit is, meg persze a sztori és a minden szintű trollsága (dialógusok, befejezés, fordulatok ...), egyszerűen perfekt lett. Hideg rázott tőle, és közben térdet csapkodva nevettetett. Csakis így legyen tovább mindég!!

Hannibal 3. évad

A Hannibal 3. évada volt a szívemet leginkább szétszaggató évad, több okból is. Leginkább, mert véget ért, és persze ahogyan véget ért. A feljebb említett fargos szemet gyönyörködtető képekhez képest a Hannibalban a szemem ki is folyt a gyönyörtől. És bár a korábbi évadokra is jellemző volt a magas fokú vizuális igényesség, de itt ért tökéletessé, hiszen ebben a 3. évadban lett szép a félelem, és félelmetes a szépség. Színészi játék, történetvezetés, dinamika és lezárás terén is ebben az évadban mind borzalmasan szépen helyén volt.
Évadzáró ajánló, azaz bővebb magasztalás itt >>

Mad Men finálé - 7. évad

Most búcsúzott és méghozzá meghitt és méltó módon a legkedvencebb sorozatom, a Mad Men. Amit a címre utalva ajánlani ugyan hülyeség lenne, hisz aki szerette, már biztos látta, akit meg nem érdekelt, úgy sem fogja megnézni. De mivel egyike mostani legjobb sorozat évad élményeimnek, így hát nem maradhat ki a felsorolásból. Igazán említésre méltó, mennyire felépített, szépen búcsúzó évadot hoztak össze, ahogy az is, hogy félévadzáróval megint megcsinálták azt a csodát, amit annyira imádtam a Mad Menben, ahogy érzelmileg annyira finoman, de egyáltalán nem kézenfekvő módon hatottak a nézőre, csalva könnyeket a szemekbe, amit megélni egyszerűen szép volt.
Évadzáró ajánló, azaz bővebben egy lezáruló korszakról, itt >>

The Affair 2. évad

Következő ajánlásra méltó évad a The Affair második szezonja. Már az elsőért is rajongtam (írás róla itt), hiszen annyira jó ötletnek tartottam ezt a narrációs játékon alapuló történetvezetést (az én-elbeszélés és az emlékezés megbízhatóságának, és egyben magáról az emlékező-mesélőről árulkodó mivoltát...). Persze a karekterek és a színészek is mind kitűnő választásnak bizonyultak. Az első évad végére már csak tényleg azon izgultam, vajon a történet meddig lesz elég érdekes, meddig vihető ez a kétszemszöges elbeszélés. A második évad pedig nemcsak megnyugtató választ adott, hogy igenis elég izgis a szál, hanem a további szemszögek behozásával az alapfelvetést is továbbpörgették, a mellékszereplőknek és történetnek is nagyobb játékteret adtak, és ez az igazi win-win.

Narcos 1. évad

Új sorozatok terén azonnali függőség bennem a Narcos miatt alakult ki (ez mondjuk szinte adja is magát). Először a theme song miatt, aztán persze a sorozat egésze érte el ezt a hatást. Ez a sorozat ugyanis tényleg minden szempontból izgalmas: true storyként, Pablo Escobar életrajzként, karakterdrámaként, rendőr/drogsztoriként, de leginkább a bennfentessége és a kendőzetlen, könyörtelen ábrázolásmódja miatt. A Narcos végtelenül döbbenetes történet, még úgy is, hogy a nagy része elég jól ismert. Egyértelműen látni kell. Az Escobart játszó - spanyolul nem beszélő - Wagner Moura és Pedro Pascal játékáért meg pláne!

Flesh and Bone 1. évad

Balettért nem rajongóként egészen véleltenül akadtam rá a Flesh and Bone-ra, azaz egy nagyon fülledt, gyönyörű de egyben rettenetesen mocskos tündérmesére. A sorozat fordulatokban gazdag, lassan tárul fel, látványos, nem finomkodó, története pedig nagyon gyorsan magával ragad. Az arányok ügyesen eltaláltak: a táncok mennyisége, a szakmaiság, a rivalizálás, az egyéni tragédiák, a külvilág romlottsága, mind jól porciózott mennyiségben szerepelnek a történetben. Főszereplője, Sarah Hay, pedig csodaszép. Kezdetben inkább női nézőknek ajánlottam volna, de a sztori keménysége, a táncok már-már soft pornós jellege miatt vagy éppenséggel a maffia szál miatt a Flesh and Bone tényleg mindenkit érintetté tud tenni.

Master of None 1. évad

Az utóbbi időben komédiák terén nem sikerült annyira sok jóba belefutni (ígéretesnek tűnőbe annál többe). Viszont egy gyöngyszemre ebben a kategóriában is leltem, mégpedig a Master of Nonera. A Parks and Recreationből ismert Aziz Ansari, aki sok egyéb mellett (mint például írója, producere, alkalom adtán rendezője) főszereplője ennek a vicces sorozatnak, ami nem az a térdcsapkodós-hahotázós fajta, inkább elgondolkodtatva nevettetős, és aminek ötletei, kérdésfelvetései, poénjai később is gyakran eszembe jutnak. Minőségi szórakoztatást nyújtó sorozat, amiben a legizgibb, hogy amellett, hog története mennyire átlagos, hétköznapi, viszont friss hangvétele, nagyon mai megoldásai miatt, és az által, hogy valóban jó kérdéseket vet fel, és ezekkel érdemben játszik el, lesz ennyire élvezetes és eredeti.