Minden évben különös örömként élem meg az évadnyitó Ray Donovan részét, és ez szerencsére idén sem alakult másképp. Egyrészt imádom, ahogy a sorozat gyorsan behúz, ahogy pillanatok alatt előhozza az előző évadok sötét érzelmeit, miközben már az új évad mocskába ránt lefele.
Másrészt - és ez már-már szeánsz számomra - alig várom, hogy felvillanjon a sorozat legzseniálisabban kitalált, színészre szabott karaktere: Mickey Donovan. Ezt pedig nem csak azért élvezem, mert a gyökérsége oly nagyon szórakoztat, hanem azért, mert évről évre lenyűgöz, ahogy a kezdő részben hülyébbnél hülyébb szituációban találom. Mindig valami előre nem megtippelhetővel állnak elő az írók, ahogy idén az indiánkaszinós jelenettel. De persze nem a kitalálhatatlanság az igazi vászisztdász ebben, hanem Mickey karakterének azon zsenialitása, hogy ő bárhol, bármilyen szituban ugyanúgy hozza a csillogó szemű, izgága stricit. Imádom <3 !!
Évadnyitóknál, ahogy most is, mindig legkésőbb onnantól, ahogy megpillantom Mickeyt, már biztosra vehetem, hogy a sorozat lényegére vonatkozóan nem változott semmi, segedelmével abszurd módon vagyok otthon ebben a vágyott, mocskos történetben.
Az első rész láttán egyértelmű, hogy a Ray Donovan ismét erősen berúgta a motort, és reálisan számíthatunk egy nagyon erős évadra. Lesz itt idén is bőven a veszett ügyek megmentéséből, a be nem tartott ígéretekből, ahogy a démonokkal és a családilag továbbörökített kereszttel harcolásból is. Mellékszereplők frontját tekintve pedig, ha csak a Monk Stottlemeyer nyomozóját játszó Ted Levineből indulunk ki (akin mindig megdöbbenek, hogy tényleg ő a Bárányok hallgatnak sorozatgyilkosa), akkor nagyon remek mellékszálakra is lehet készülni.
Az első részt záró titokkal pedig egyértelműen előrevetítették azt is, hogy a sorozat által eddig bemutatott családi pokol bugyrait van lehetőség még hova tovább bővíteni. Jó lesz ez, sötét és kellemetlen, fájó és hiteles.
Kategóriám rá jó szívvel:
kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos
