Minden évben különös örömként élem meg az évadnyitó Ray Donovan részét, és ez szerencsére idén sem alakult másképp. Egyrészt imádom, ahogy a sorozat gyorsan behúz, ahogy pillanatok alatt előhozza az előző évadok sötét érzelmeit, miközben már az új évad mocskába ránt lefele.

Másrészt - és ez már-már szeánsz számomra - alig várom, hogy felvillanjon a sorozat legzseniálisabban kitalált, színészre szabott karaktere: Mickey Donovan. Ezt pedig nem csak azért élvezem, mert a gyökérsége oly nagyon szórakoztat, hanem azért, mert évről évre lenyűgöz, ahogy a kezdő részben hülyébbnél hülyébb szituációban találom. Mindig valami előre nem megtippelhetővel állnak elő az írók, ahogy idén az indiánkaszinós jelenettel. De persze nem a kitalálhatatlanság az igazi vászisztdász ebben, hanem Mickey karakterének azon zsenialitása, hogy ő bárhol, bármilyen szituban ugyanúgy hozza a csillogó szemű, izgága stricit. Imádom <3 !!

via GIPHY

Évadnyitóknál, ahogy most is, mindig legkésőbb onnantól, ahogy megpillantom Mickeyt, már biztosra vehetem, hogy a sorozat lényegére vonatkozóan nem változott semmi, segedelmével abszurd módon vagyok otthon ebben a vágyott, mocskos történetben.

Az első rész láttán egyértelmű, hogy a Ray Donovan ismét erősen berúgta a motort, és reálisan számíthatunk egy nagyon erős évadra. Lesz itt idén is bőven a veszett ügyek megmentéséből, a be nem tartott ígéretekből, ahogy a démonokkal és a családilag továbbörökített kereszttel harcolásból is. Mellékszereplők frontját tekintve pedig, ha csak a Monk Stottlemeyer nyomozóját játszó Ted Levineből indulunk ki (akin mindig megdöbbenek, hogy tényleg ő a Bárányok hallgatnak sorozatgyilkosa), akkor nagyon remek mellékszálakra is lehet készülni.

Az első részt záró titokkal pedig egyértelműen előrevetítették azt is, hogy a sorozat által eddig bemutatott családi pokol bugyrait van lehetőség még hova tovább bővíteni. Jó lesz ez, sötét és kellemetlen, fájó és hiteles.

Kategóriám rá jó szívvel:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Olyannyira megérdemelt volt az évad, hogy nem csak a karakterek kapták meg jussukat, hanem a nézők számára is a vártakhoz mérten teljesített a sorozat, végre valahára. Már az évad első része olyan jól ránk rúgta az ajtót, hogy egymaga zseniálisabb volt, mint az egész előző évad. A második évadzárómban nehezményeztem a cselekmény és konfliktusok túltoltságát, hiszen annak köszönhetően akkor a mennyiség a minőség rovására ment. Idén viszont minden előző évadi esetleges problémát sikerül orvosolni. 

Továbbra is nagyon erős, reális karakter és leginkább családi dráma a Ray Donovan, ami továbbra is attól olyan élvezetes, ahogy az öröklődő és megörökölt családi kereszteket ábrázolja, illetve a zseniális Ray-féle problémamegoldás miatt. Ez az évad mégis kicsit más volt, mint az eddigiek.

Már az első pár rész erősen jelezte, hogy itt minden rendben lesz és nem csak színvonal szempontjából. Ez az évad minden szinten a dolgok helyükre rendeződéséről szólt. Nyilván nem happy endes értelemben - ez azért egyértelmű a Ray Donovan esetében - hanem valószerűen, tragédiák, kisebb és pár elég jelentős harc árán.

A dolgok helyükre rendeződésére talán a legeslegjobb példa Mickey Donovan, aki végre megtalálta tökéletes hivatást, ebben az évadban azt csinálta végre, aminek mindig is gondoltuk, és ami lénye valójában, stricinek szegődött. Perfekt találat.

De nézzük a mellékszálakat: Ezrát hamar, de szépen elbúcsúztatták, ennek pedig ideje volt már bőven. Tommy Wheeler felvállalta szerelmét, így pedig kedvenc mellékszereplőm boldogságra és önazonosságra lelt. Az alapból elég beteges és belterjes viszony rendszerű, új szálként behozott Finney család egyensúlya is véres áldozatok és árulás árán, de az évad végére helyreállt, Katie Holmes is jól szerepelt, Lena és Avi visszatértek, a munkacsapat is teljes lett.

Tovább a kiscsaládra, itt van az évad legpozitívabb jussa (meg a másik véglet is, de róla lejjebb). Haladjunk növekvő sorrendbe. Habár az évad alatt Conor karaktere nem sok vizet zavart, karaktere szemszögéből ez a kis játékidő is jelentős tudott lenni, hiszen sikerült elvesztenie szüzességét. A család legtöbb eszével megáldott nővére körül besűrűsödtek a zűrös események. Legfrissebb Donovan-generáció szinten idén ismét egyértelműen ő húzta a rövidebbet. Annak ellenére ugyanis, hogy ebben a nehéz életszakaszban sikerült rátalálnia lelki társára, de megint nem jó helyről választott. Valószínűleg viszont ennél is fájdalmasabb szembesülés volt számára az az atyai pofon, aminek köszönhetően kristálytisztává vált számára, mennyire számíthat szüleire.

Mindenki legnagyobb örömére Bunchyra rálelt a boldogság, Brandonná lett. Szerelme segítségével pedig úgy tűnik a Donovan fivérek közül legnagyobb eséllyel vakarja ki magát az örökül kapott nyomorból.

Ray büdös nagy tükröt kapott az élettől, ami leginkább a családjában betöltött szerepét nyomta az arcába, meg nem mellesleg a múlttal való szembenézést erőszakolta ki belőle. A megérdemelt szembenézést szétesés és feloldozás kísérte, ami egészében nagy valószínűséggel javára fog válni.

Összességében elmondható talán, hogy mindenki azt kapta ebben az évadban, ami leginkább kijárt neki, hogy mit kezd ezzel, na az már jó kérdés lesz.

És akkor jöjjön a szabályt erősítő kivétel. Vita nélkül már az előző évad végén annak a bizonyos rollernek egyértelműen legrosszabbik oldalára Terry Donovan került, és elég sokáig ott is ragadt. Talán még a következő évadra is. A börtönben halálos ellenségekre lelt, évtizedet öregedett egészségileg és lelkileg egyaránt, élete összeomlott, és szerelme is elzavarta. Mindezek után pedig belekeveredett egy rémes érzelmi háromszögbe. És csak sajnálni lehet ezért, mert ő egyértelműen nem ezt érdemelte. Rövid idő alatt kirajzolódott, hogy Terry jobb apa, jobb társ, jobb férj, jobb Ray, mint testvére. A megtért házasságszédelgő Abby is látja ezt, és idővel Ray is. Ebből pedig még baj lesz.

Idén is izgalmas kérdés, hogy ki volt a legrosszabb apa, és nehéz is megmondani. De talán Mickey icipicivel most is elhúzott a többiek előtt. Apaság fronton viszont a negyedi évadra várható lesz a fejlődés. Mert bár idén se osztható ki az évad apja díja, de reményeim szerint a negyedik évadban Bunchy rászolgál majd a méltó címre.

Kategóriám rá idén is mindenképpen:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ami már eddig is nyilvánvaló volt, hogy a Ray Donovan rajongásra méltó sorozat. Az alakítások szuperek, karakterei félelmetesen jók, sztorija kellőképpen fordulatos és esemény gazdag, hangvétele pedig reálisan negatív, de ami mind közül a legjellemzőbb a sorozatra, hogy itt sosem lehet megnyugodni, mert mindig van lejjebb. Összefoglalva tehát egy izgalmakban gazdag, karakterekben erős dráma. Ilyen volt már az első évad is, és lényegében ugyanezt hozta a második évadban is, vagyis nem teljesen. Annak ellenére, hogy jellegzetes és szórakoztató volt a folytatás, sőt még sötétedni is képes volt (ami elég piros pontos szerintem), mégsem sikerült hozni az első évad színvonalát, aminek oka, hogy eseményekben, szálakban, lezáratlan ügyekben kicsit túltolták a 2. évadot, ami meg ettől kissé megpergett :(

Az első évadzárás után egyértelmű volt, hogy a szar magasra fog csapni, és hogy nem lesz könnyű elvarrni ezeket a szálakat, illetve megoldani vagy legalább jegelni ezeket a - leginkább családi - konfliktusokat. Alapból már ez a hagyaték se kevés eseményt generált a második évadra, erre sikerült még ráereszteni az FBI-t, a már nagyon megfáradt karakterű Ezra kellemetlen értelmetlenségeit, a rablás sztorit, a bandaháborút, az agresszív szektabarom szálat, és a legelnagyoltabb és legcikibb két félrelépős sztorit. Ez utóbbi az engem személy szerint leginkább zavaró, és az élvezhetőségen legtöbbet rontó szál, ugyanis semmilyen mélységbe nem sikerült érzelmileg átadni ezeket az afférokat, pedig a felszínen elég sok vihart kavartak. Sok lett ez így, és nem áll össze, bárhogy rántják meg az évad végén a a szálakat egyfelé, ugyebár lefelé.

Ami viszont szuper: volt a kapitány szál minden pillanata, a Walk this way rész (7. rész), Jon Voight, akit - Charlie Sheenhez hasonlóan - pontosan így képzelek el a valóságban is, és akiről mindig eszembe jut, amikor egy (talán pont) Oscar gála előtt próbált lányának, Angelina Jolienak kedveseket üzenni a médián keresztül azzal a céllal, hogy javítson rossz kapcsolatukon, közben pedig leShakirázta aktuálisan örökbefogadott unokáját. Persze jómagam se vágom, hogy hívják a gyermeket, na de nem is vagyok a nagyapja (utánanéztem: Zahara). Imádtam, hogy Tommy Wheeler karakterét visszahozták, még ha csak pár pillanatra is. Viszont a legkedvencebb Shorty volt minden szavával, mozzanatával, bölcsességeivel, egyszerűen csak imádtam!! Kellett ő ebbe a sötétségbe, mint egy falat kenyér.

Jót és rosszat egyaránt lehet mondani a Ray Donovan 2. évadról, mégis azért én is végignéztem. Mert alapvetően egy tényleg jó sorozatról van szó, ami most túlvállalta magát. Ettől még mindig színvonalas, és önmagát nem meghazudtoló. maradt, amit leginkább a karaktereknek és a sajátos dinamikájú Donovan családnak köszönhet, akik hozták a tőlük vártakat (ezért is volt a 7. rész annyira kimagaslóan jó). Ez a család tényleg érdekes. Megmutatják, hogyan öröklődnek tovább a rossz szokások, a vétkek vagy éppenséggel az agresszió, mennyire nehéz jobb emberré válni, kikerülni a körből, és hogy egyáltalán lehetséges-e ez. 

Szerintem jót tenne a sorozatnak, ha a harmadik évadban nagyobb játékteret adnának Ray munkájának, és hasonlóan üdvözölném azt is, ha ebben az évadban kisebb arányban foglalkozna Ray a saját és családja mocskának eltüntetésével, helyette pedig inkább a hollywoodi szarságokat takaríthatná elfele, ami több humort, távolabbi agressziót eredményezhetne, így könnyítve az egész sorozat emészthetőségén.

Kategóriám rá mindenképpen:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Eddig 3 részt sikerült abszolválnom a Ray Donovanből, de már az első 5 perc után nyilvánvaló volt, hogy szeretni fogom. És szeretem is. A színészgárdát remekül összeválogatták, nem csak a történet, hanem a karakterek is veszett jók.

Sztori: Hamar kiderül, hogy a Donovan család tagjai nem születtek túl szerencsés csillagzat alatt. Egyrészről cipelik a közös családi keresztet, emellett pedig tűrik a sors által nekik szánt további válogatott terheket. A csodálatos Donovan fiúk közelebbről: Terry, a Parkinson-kóros box edző, Bunchy, akit gyermekkorában molesztált egy pap, jelenleg pedig alkohol és/vagy drogfüggő, illetve a címszereplő Ray (Liev Schreiber, aki számomra nem tűnt kézenfekvő választásnak, pedig nagyon stimmel), aki első blikkre mintha, de csak mintha jóval kiegyensúlyozottabb lenne, mint a testvérei, egyébként meg valószínűleg egy két lábon járó időzített bomba. A történet színes része, hogy Ray a kenyérre valót gazdag emberek életének egyengetésével és botránytalanításával keresi. Hozzá kell tenni, a dolgát nagyon meggyőzően végzi. A családfa ezen szelete a sorozat nyitóképe.

Ide tart ki- és elkerülhetetlenül a genetika csúcsa, a hőn utált apjuk, az eddig hibátlan választásnak tűnő Jon Voight, aki pechükre hamarabbi eltávot kapott a böriből, és akinek eltökélt szándéka, - és nyilvánvalóan még eltökéltebb hátsószándéka - csatlakozni a családja amúgy sem zökkenőmentes életéhez. 

Ezt a családi sztorit egészíti ki, illetve annak komor színezetét dobja fel, Ray megoldásra váró munkaügyei, emellett pedig a múltból gyorsuló sebességgel arcukba csapódó titkok özöne. A történetmesélés tempója nagyon feszes és élvezetes, a sajátságos humor pedig nekem nagyon bejön. Az epizód- és mellékszereplők egyaránt erősek, aktuális kedvencem az agyban gyenge mozisztárt játszó Austin Nichols.

Az amerikai nézettség egyre csak nő, sőt már tudnivaló, hogy a 2. évadot is berendelték. Tehát sok jel mutat arra, hogy nem csak nekem jön be ennyire ez a sorozat. Így nem hinném, hogy elhamarkodnám a besorolást. Tessék nézni!

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ha meghoztam a kedvet, jöhet a megosztás és a like is!