22. évadával kaszát kapott idén az America's Next Top Model, azaz a Topmodell leszek, de ez még nem az a poszt lesz, amiben a sorozat egészét búcsúztatom, hanem ahol az utolsó 4 versenyző portfoliójának bemutatása után szavazásra bocsátanám a győztesi címet. Amerikában december 4-én, Tyra Banks születésnapján vetítik le az utolsó részt, ahol a mostani 4-est először kettőre redukálják, majd a rész végén győztest hirdetnek.

A műsor - főként amerikai - nézői elég erősen két versenyzőt preferálnak, de nem teljesen egyértelmű, hogy mennyiben a teljesítményük alapján gondolják őket a legjobbnak, és mennyiben inkább a szimpátia a döntő. Itthon, gondolom, nem nézik olyan rengetegen az ANTM-et, így a poszt olvasói objektív bírái lehetnének a versenynek.

Az évadról röviden. Ez is Fiúk és Lányok verseny (ahogy a képen is látszik :) ), a heti továbbjutást egy az adott kihívásra kapott pontszámból és a 3 zsűritől a fotózás alapján kapottból álló összpontszám dönti el (idén nem volt social média szavazat). Idén is visszatért egy korábbi kieső.  A 4 finalista 2 fiú és 2 lány, a következő rész elején pedig közülük csak 1 fiú és 1 lány versenyezhet majd tovább a győzelemért. Bár a képek megítélését már ez a pár sor is befolyásolhatja, de akkor is a mihez tartás végett íme pár sor.  A 4 finalista közelebbről, tehát 

Lacey 

18 évével ő a legfiatalabb a megmaradtak közül. Kétszer jutott tovább a fordulón a legjobb fotóval (heti teljesítménnyel), és két alkalommal is volt majdnem kieső helyen. Eléggé fotogén, karaktere kislányos és kedvelhető, viszont a kifutón ő a leggyengébb láncszem az évad alapján. Bulvárban ő volt a szűz diáklány.

Mamé

A másik női versenyző a 23 éves Mamé, korábbi szépségkirálynő. Ő is kétszer volt heti győztes, kiesés közelébe viszont egyszer sem került. Karaktere kissé komolyabb, kifutós járása rendben van, egyedül a prezentációs feladatokban nem tündökölt igazán, sőt. Teljesítménye talán a legkiegyensúlyozottabb a 4 versenyzőből.

Nyle

Kor szerint növekvő sorrendben jön a 25 éves Nyle: kétszeres legjobb teljesítményes továbbjutó, egyszer majdnem kieső. Kifutón ügyes, teljesítményében erősen kezdett, az évad közepére kicsit hanyatlott, de aztán hamar össze is szedte magát. Nem mellesleg pedig siket. Minden akadályt a többiekhez hasonlóan vette. Kifejezetten szerethető karakter.

Mickey

Legidősebb induló a 26 éves Mickey. Ő is kétszer volt heti győztes, és egyszer volt majdnem kieső helyen. Mickey sokat fejlődött, a zsűri egyszer meg is jegyezte, hogy alapból nem gondolták, hogy eljut az akkori top 5-ig. Ő tanult a legtöbbet a verseny alatt, tanult a kritikákból. Legnagyobb erőssége a prezentálós feladatokban mutatkozott meg. Nála a bulvár infó, hogy rossz körülmények között nőtt fel, családjából egyedül ő nem volt börtönben. És nagyon imád csajozni.

A következő videóban megnézhetőek a 4 finalista minden képe (némítás javasolt), így talán még könnyebb az összehasonlítás. 

Index felületén nem látszik, de itt egy szavazó box van, ahol lehet voksolni a legjobbra. Blogon elérhető, katt ide!

Elég kíváncsi vagyok who's gonna be on top itt is, meg december 4-én a döntőben is.

UPDATE: azóta megvan persze a győztes, kijelölés után láthatóvá válik: NYLE

Kategóriám rá jó szívvel:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Olyannyira megérdemelt volt az évad, hogy nem csak a karakterek kapták meg jussukat, hanem a nézők számára is a vártakhoz mérten teljesített a sorozat, végre valahára. Már az évad első része olyan jól ránk rúgta az ajtót, hogy egymaga zseniálisabb volt, mint az egész előző évad. A második évadzárómban nehezményeztem a cselekmény és konfliktusok túltoltságát, hiszen annak köszönhetően akkor a mennyiség a minőség rovására ment. Idén viszont minden előző évadi esetleges problémát sikerül orvosolni. 

Továbbra is nagyon erős, reális karakter és leginkább családi dráma a Ray Donovan, ami továbbra is attól olyan élvezetes, ahogy az öröklődő és megörökölt családi kereszteket ábrázolja, illetve a zseniális Ray-féle problémamegoldás miatt. Ez az évad mégis kicsit más volt, mint az eddigiek.

Már az első pár rész erősen jelezte, hogy itt minden rendben lesz és nem csak színvonal szempontjából. Ez az évad minden szinten a dolgok helyükre rendeződéséről szólt. Nyilván nem happy endes értelemben - ez azért egyértelmű a Ray Donovan esetében - hanem valószerűen, tragédiák, kisebb és pár elég jelentős harc árán.

A dolgok helyükre rendeződésére talán a legeslegjobb példa Mickey Donovan, aki végre megtalálta tökéletes hivatást, ebben az évadban azt csinálta végre, aminek mindig is gondoltuk, és ami lénye valójában, stricinek szegődött. Perfekt találat.

De nézzük a mellékszálakat: Ezrát hamar, de szépen elbúcsúztatták, ennek pedig ideje volt már bőven. Tommy Wheeler felvállalta szerelmét, így pedig kedvenc mellékszereplőm boldogságra és önazonosságra lelt. Az alapból elég beteges és belterjes viszony rendszerű, új szálként behozott Finney család egyensúlya is véres áldozatok és árulás árán, de az évad végére helyreállt, Katie Holmes is jól szerepelt, Lena és Avi visszatértek, a munkacsapat is teljes lett.

Tovább a kiscsaládra, itt van az évad legpozitívabb jussa (meg a másik véglet is, de róla lejjebb). Haladjunk növekvő sorrendbe. Habár az évad alatt Conor karaktere nem sok vizet zavart, karaktere szemszögéből ez a kis játékidő is jelentős tudott lenni, hiszen sikerült elvesztenie szüzességét. A család legtöbb eszével megáldott nővére körül besűrűsödtek a zűrös események. Legfrissebb Donovan-generáció szinten idén ismét egyértelműen ő húzta a rövidebbet. Annak ellenére ugyanis, hogy ebben a nehéz életszakaszban sikerült rátalálnia lelki társára, de megint nem jó helyről választott. Valószínűleg viszont ennél is fájdalmasabb szembesülés volt számára az az atyai pofon, aminek köszönhetően kristálytisztává vált számára, mennyire számíthat szüleire.

Mindenki legnagyobb örömére Bunchyra rálelt a boldogság, Brandonná lett. Szerelme segítségével pedig úgy tűnik a Donovan fivérek közül legnagyobb eséllyel vakarja ki magát az örökül kapott nyomorból.

Ray büdös nagy tükröt kapott az élettől, ami leginkább a családjában betöltött szerepét nyomta az arcába, meg nem mellesleg a múlttal való szembenézést erőszakolta ki belőle. A megérdemelt szembenézést szétesés és feloldozás kísérte, ami egészében nagy valószínűséggel javára fog válni.

Összességében elmondható talán, hogy mindenki azt kapta ebben az évadban, ami leginkább kijárt neki, hogy mit kezd ezzel, na az már jó kérdés lesz.

És akkor jöjjön a szabályt erősítő kivétel. Vita nélkül már az előző évad végén annak a bizonyos rollernek egyértelműen legrosszabbik oldalára Terry Donovan került, és elég sokáig ott is ragadt. Talán még a következő évadra is. A börtönben halálos ellenségekre lelt, évtizedet öregedett egészségileg és lelkileg egyaránt, élete összeomlott, és szerelme is elzavarta. Mindezek után pedig belekeveredett egy rémes érzelmi háromszögbe. És csak sajnálni lehet ezért, mert ő egyértelműen nem ezt érdemelte. Rövid idő alatt kirajzolódott, hogy Terry jobb apa, jobb társ, jobb férj, jobb Ray, mint testvére. A megtért házasságszédelgő Abby is látja ezt, és idővel Ray is. Ebből pedig még baj lesz.

Idén is izgalmas kérdés, hogy ki volt a legrosszabb apa, és nehéz is megmondani. De talán Mickey icipicivel most is elhúzott a többiek előtt. Apaság fronton viszont a negyedi évadra várható lesz a fejlődés. Mert bár idén se osztható ki az évad apja díja, de reményeim szerint a negyedik évadban Bunchy rászolgál majd a méltó címre.

Kategóriám rá idén is mindenképpen:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Véget ért, tette mindezt kíméletesen, meghitten, nyugtatóan, magához képest pozitívan, rajongói elvárásokra tekintettel, 7 részen keresztül. Mert ezt érdemeltük mi, rajongók és a sorozat is.

Amikor megtudtam, hogy a 7. évaddal véget ér a Mad Men, onnantól már gyászoltam előre, közben készítettem magam a búcsúra, aggódtam a lezárás miatt, ezekkel egyszerre pedig még barátkoztam is az évadzárás után fennmaradó űr gondolatával. Szerencsére a 14 résznyi idő, illetve a félidei szünet még extra felkészülési időt is adott a búcsúra. (Amit persze még tovább is toltam). Erre pedig azért volt szükség, mert a Mad Ment az első évadtól kezdve imádtam, és azóta is ez a kedvenc sorozatom.

Korábban is fejtegettem már, hogy a Mad Men mennyire nem tömeg sorozat, itthon nincs is óriási közönsége. Az a nézői réteg viszont, akit betalál a sorozat, valódi rajongója is a sorozatnak itthon és bárhol. Egy baromi lassan építkező karakter dráma lévén kizártnak tartható, hogy bárki rajongás nélkül végig bírja nézni ennek a sorozatnak mind a 7 évadát. Pár évadig még lehet izgalmas kordokumentumként vagy a reklámszakma fejlődéstörténetként, de ha valaki nem zuhan bele az egyedi, réveteg, melankolikus hangulatába, meg persze a karakterek kibontásába, az - érdeklődés, vagy bármilyen külső motiváció ellenére - nem valószínű, hogy eljut az 5. évadig. A Mad Ment legalább szeretve, de leginkább rajongva lehet nézni. Máshogy egyszerűen nincs értelme. És hogy miért fontos ez?

Mert ez a 7. évad pont az ilyen rajongóknak készült. És ennek tükrében érdemes súlyozni. Amit vártam: lágy katarzist és méltó, nagyobb volumenű, kardinális búcsút. Meg is kaptam, bár nem számításaim szerint egyszerre, hanem szépen sorjában. Nálam a Mad Men a 7. évad 7. részével (az imdb-n 3. legjobbra értékelt epizóddal), az akkor könnyeket hullató lágy katarzisával lezárult. Az évad második felében pedig nagyon lassan engedve csak el a rajongók kezét búcsúzott el teljesen, zárt le egy rajongói korszakot. Kicsit úgy, mint a Six Feet Under utolsó perceiben, csak itt 7 részen keresztül.

Ritkán adatik meg, hogy az elbúcsúzó ennyire tekintettel legyen az itt maradókra, jelen esetben a rajongókra, és ilyen hosszan elnyújtva, 7 részig nyugtat, és sugallja, hogy minden a helyére fog kerülni, és minden rendben lesz. Mindezt a Mad Men egészéhez képest is kifejezetten pozitívan. Ha az összes karakter számára ugyan nem is tartogatott napsütéses boldogságot a lezárás, mondjuk csak a többségük számára, de valahogy mindegyikük a megismerésük pillanatához képest határozottan tudatosabb állapotban intett búcsút nekünk. Ez az általános jellemfejlődés pedig összességében pozitív képet ad.

És ha már jellemfejlődésről esett szó, akkor Don Draper karakterének teljes megszűnését és újrarendeződését természetesen meg kell említeni, meg amúgy is. A férfi, akiről hat évad alatt foszlányokból,sejtésekből, visszafogott arckifejezésekből, mámoros cselekedetekből tájékozódhattunk, ebben a 7. évadban nagy utat tesz meg szemünk láttára, közben álcáját szépen lassan levetve. Először az évad első felében életének utolsó bástyái megszűnésével reng meg (szerelem, munka, család, kapcsolatok szinten), majd átadva magát a teljes szétesésnek, a létrehozott Don Draper megszűnésével jut töréspontig, hogy aztán a legpozitívabb kicsengést adhassa az egész lezárásnak, hogy újrarendezi valóját.

Tűnhet erőltetettnek, túl szentimentálisnak is ez a mindenki jól lesz lezárás, számomra viszont a képet bőven árnyalja a meghittség és hála érzete a rajongók és saját karaktereik irányába. A Woody Allen filmekhez hasonlóan itt is élt bennem az érzés, hogy végtelenségig képes lettem volna nézni még.

Jon Hamm Golden Globe díjat is megkapta végre, ami azért January Jonesnak is kijárt volna.

Szépen búcsúzott, de már tátong a hagyott űr. Hiányozni fog.

(Kommentben jöhetne pár ötlet, mivel lehet enyhíteni majd a sorozat hiányát)

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Ki ne gondolna vissza jó szívvel a gimis, ifjúsági sorozatokra? Azokra az intrikában és szerelmekben gazdag, könnyed, az élet "nagy" kérdéseit tinédzser fejjel feszegető, főként iskolákra lokalizált, minimum 5-10 évvel idősebb színészekkel játszó sorozatokra? Amikért akkoriban - letöltés és feliratra várás helyett - hétről hétre, napról napra ültünk le műsorújság szerinti pontossággal a TV elé?

Mennyire más korszak volt az még. Talán minden ott kezdődött, és a gimis sorozatok kövezik ki az utat a sorozatfüggés világa felé. 

A középiskolássorozatok mindegyikében közös, hogy a játékteret leginkább a barátok-iskola-család háromszög jelenti, élményekben és akciókban dús, világot megváltó szándékú főszereplők életét követhetjük végig, az események pedig bájosan, könnyeden tálaltak, és valami vágyott gondtalanság lengi körül. Közelebbről viszont, ennyire azért mégsem egyformák, ráadásul eléggé különböző mértékben rózsaszínek és emlékezetesek.

Szívtipró gimi - Heartbreak High 

Nem volt, és lehet, hogy azóta sincs az ausztrál Szívtipró giminél zseniálisabb középiskolás sorozat. 7 évadot (210 részt) élt meg, és mindig képes volt megújulni, helyszín vagy akár a színészgárda 80%-nak lecserélése árán is. Olyan emblematikus karaktereket alkotott: mint Nick Poulos, Peter Rivers vagy személyes legnagyobb kedvencem Bogdan Drazic.

A gimis sorozatokra jellemző rengeteg szerelmi vívódás, hierarchia harc mellett a Szívtipró gimiben drámából és tragédiákból is jutott ki rendesen. Hány sorozat fejezi be úgy az első évadát, hogy a kedvenc, helyes főszereplőjét megöli? Még, ha több mint 15 éve is láttuk, akkor is mindenki emlékszik arra a sokkra, amit az ominózus boxmeccs alatt átélt. (És nem ő volt az egyetlen értelmetlen halált halt karakter.)

A Szívtipró gimi kifejezetten érzékeny volt a keményebb problémákra, és törekedett is valósan ábrázolni őket. Volt tanár-diák szerelem, bullying, drogproblémák, étkezési zavarok, tiniterhességek, átmeneti hajléktalanság, bűncselekmények ... Eseményileg valós, nem csak tinédzsereket érintő problémákat hoztak be a sorozatba, téve ezt  persze nem dokumentum film hitelességgel, de kellő részletességgel, és fejet nem elfordítva. Külön pirospont, hogy nem csak kifejezetten előnyös küllemű szereplőket foglalkoztak (gondoljunk csak Charliera vagy Melaniera ..). 

Akkoriban részről részre izgultam végig, és ha mostanság belefutok (utoljára az m2-n hajnal 5kor), akkor is jobb elfoglaltság hiányában nagy eséllyel megnézem.

IMDB score: 7,9
Rózsaszín score: 5
Emlékezetesség score: 10

Beverly Hills 90210 

Ez a(z új folytatás nélkül) 10 évadot megélt sorozat vitathatatlanul korának meghatározó alkotása. Igazán amerikai, könnyed, kavarás központú, maximálisan belterjes kapcsolatrendszerű, gimis-Melrose Place. Populáris sorozat volt, és nem csak a tévében. Nem tudom, ki találkozott a történettel könyv formában, én olvastam két részt is :D

A sorozatot nehéz egységesen bemutatni, ugyanis kétféle időszámítás létezik: Brenda előtti és utáni (más fórumokon is hasonló véleményeket olvastam erről). Jómagam csak Brenda távozásáig szerettem a sorozatot. Egyrészt azért pont odáig, mert a Dylan szerelmi vonalon nálam egyértelműen ő volt a nyertes Kellyvel szemben, nekik kellett volna összejönni. Ez viszont nem valósulhatott meg, ugyanis Shannen Doherty kiutáltatta magát ebből a sorozatból is. Pontosabban a negyedik évadzáró forgatásán sikerült egy nem bejelentett, drasztikus hajvágással elérnie, hogy menesszék. Brenda távozását követően további alapkarakterek is elhagyták a sorozatot, ezzel párhuzamosan pedig a fennmaradó űrt a producer apukás, nem oly tehetséges Tori Spelling színészi játékával igyekeztek betölteni, a történet idővel önismétlő lett és ellaposodott, és egyre inkább vált érdektelenné.

A sok bulvár mellett azért nem tagadható, hogy dráma is volt a Beverly Hills 90210-ben: Scott Scanlon, akinek neve nem, de a fegyver elsülése a második évadban emlékezetes maradt, ott volt még Brenda mellrák gyanúja, Dylan alkohol problémája, a rossz apafigurák, tiniterhesség .. Mégis, mindez - akár a Szivtipró Gimihez képest is - ebben a sorozatban mélységektől mentesen lett tálalva.

IMDB score: 6,2
Rózsaszín score: 7,5
Emlékezetesség score: 7 

Dawson és a haverok - Dawson's Creek

Második nagy kedvenc gimis sorozatom, a felsoroltak közül talán legdidaktívabb, de biztosan a legtöbb és leghosszabb párbeszédekkel operáló darab a Dawson és a haverok volt. Egy olyan gimis sorozat, ami kifejezetten nagy hatással volt nézőire. Sokan nőttek fel együtt ezekkel a karakterekkel, képzelve bele magukat az ő problémáikba, szenvedve meg konfliktusaikat sajátként, hozva meg velük a nagy döntéseket, pl. Joeyét minden egyes alkalommal, és biztosan sok lány vágyott ennek a sorozatnak köszönhetően olyan meleg barátra, mint Jen Jackje.

Az élményes, átélős karakter mellett egyaránt hangsúlyos a sorozat megosztó mivolta is, legyen szó szereplők megítéléséről vagy (szerelmi) döntésekről. Vegyük például a sorozat leginkább ilyen kérdését, Joey nagy döntését: az első barát-szerelem az igazi szerelem is, vagy az első érettebb szerelem az? Nem biztos, hogy mindenki úgy döntött volna, mint Josephine Potter.  A Spielberg-mániás, túlgondolós és túlproblémázó Dawson hiszem, hogy sokakat kergetett ki a világból, de kb. ugyanennyi szívet is rabolt el örökre a nagy oroszlánfejével. Én #TeamPacey voltam minden pillanatban. James Van Der Beek nézésétől és járásától is még sokáig kivert a víz. Egészen A vonzás szabályai megnézéséig (Rock and roll), azóta meg persze a Don't Trust the b****-ben Jamesként, a Dawson karakteréből kitörni nem tudó, bunkó sztárt hozó alakításával meg már meg is szerettette magát.  

A Dawson és a haverok igazán tudott ríkatni, szívet melengetni, lázban tartani a tini nézőket, soundtrackje pedig pont olyan bájos volt mindig, mint maga a sorozat. Legjobb hatása, hogy példát mutatott arról, milyen fontos is a kommunikáció, hogy a problémák megosztása nem tesz senkit gyengévé, a jó barátok pedig aranyat érnek, de tenni is kell értük. 

Plusz, ennek a sorozatnak szinte minden szereplője ma is aktív és sikeres színész, sokan játszanak most is sorozatban. Megragadnám az alkalmat, hogy kettejüket most ajánló szándékkal kiemeljem: Joshua Jacksont a The Affair-rel, Katie Holmest pedig a Ray Donovanért. 

IMDB score: 6,5
Rózsaszín score: 7
Emlékezetesség score: 9

Kaliforniai álom (California Dreams) 

Rengeteg emlékkel nem rendelkezem erről a sorozatról. Csak annyi van meg, hogy volt valami középiskolás baráti társaság, ahova újként, srácok szemszögéből riválisként érkezett egy zenész, 'helyes srácnak' szánt karakter, aki előbb a csapatból a barna, majd pedig a szőke csajjal jött össze. Idővel a kezdeti ellentétek ellenére jól összebarátkoztak a sráccal, a vicces alacsonyabb gyerek is. Együtt zenélgettek, meg a strandon lógtak sokat. Benyomásban még az maradt meg, hogy sablonosabb, teátrálisabb, nem túl valósághű sztorija volt, meg persze nem is túl bonyolult. 

A sorozatplakát eléggé hozza az emlékeimet, ha szörfdeszka helyett egy szintit ölelgetnének, akkor már a megtestesülése lenne :)

IMDB score: 7,1 (!!!)
Rózsaszín score: 10
Emlékezetesség score: 2

A narancsvidék (The O.C.) 

A legkevesebb részt ebből a gimis sorozatból láttam, mégpedig azért, mert nem tudott behúzni sem a történetével, sem a karaktereivel. Szereplők terén azért lehetett volna ez máshogy is, hiszen az életben is akkor párt alkotó Rachel Bilson+ Adam Brody (Summer - Seth) párosát elég szimpatikusnak, meg szerethetőnek találtam, Mischa Barton (Marissa) viszont kifejezetten taszított, Ben McKenzie (Ryan) megkedvelésére is a Southlandig kellett várni (de megérte).

Történet szinten a problémát abban találom utólag, hogy A narancsvidék zavaróan túl gazdag és kiváltságos kölykök világában játszódott. Ezzel a felső osztálybeli világgal pedig semennyire nem sikerült azonosulnom. Távoli és csekély emlékeim alapján az maradt csak meg, hogy ebben a sorozatban tényleg szinte minden a pénz és az aktuális kavarások, családi botrányok körül mozgott. és nagyon sekélyes volt, kivétel a Seth-Summer páros.

Ettől függetlenül, ha a privát listámról a The O.C. lemaradt, innen nem hagyhatom le.

IMDB score: 7,5 (!!!)
Rózsaszín score: 7
Emlékezetesség score: 5

Az első csók (Premier Basiers)

Ausztrálián kívül Franciaország is szerepelteti magát ezen a listán a klasszikus, a 318 részt és két folytatás sorozatot is megélt alkotásával: Az első csókkal. Ha tartalmilag nem is sokra emlékszünk ebből a sorozatból, de a neveken túl biztos beugrik Anette nyivákoló beszédhangja. De tényleg mennek a nevek? Akkor ki kicsoda a képen?

Megoldás balról jobbra: a negatív karakter: Isa, a jóképű zsivány: Luc, Helene (az Helene és a fiúkból), Anette szerelme Gerard úr, meg persze neje: Marie, tőlük jobbra kisebbik lányuk Justine (a nagyobb ugyebár Helene), mellette első szerelme, a francia Dawson: Jerome, aztán jön az emlékeimben élőnél sokkal szebb Anette, jobb szélen pedig az ő idegesítő pasija, Francois.  

Mellékebb szerepekben játszott még a jónő Virgine, az egyszerre beszélő szőke ikrek: Suzy és Suzon, Deborah (aki fogalmam sincs ki volt), és persze nagyon sokan mások.

Cselekményében első szerelmekről, első barátságokról és első csókokról szólt ez a habkönnyű, kicsit bugyutácska, de szerethető ifjúsági sorozat, középpontban egy mintacsaláddal, ahova a szereplők közül mindenki tartozni akart, és valamennyire tartozott is. De hogy pontosan mitől működött ez a család, annyira élesen szintén nincs meg, de arra emlékszem, hogy az apa, az író Gerard úr nagyon igazságos karakter volt, akinek mindenkire volt ideje, és mindenkihez volt egy jó szava, tanácsa. A srácok se voltak különösen banditák, leginkább valami kávézóba jártak el,  legnagyobb függőségük a zenegép és az édességek iránt volt.

A első csók nem foglalkozott se mélyen, se sekélyesen olyan drámai problémákkal, mint például a fentebb említettek többsége, inkább csak a családi és baráti kapcsolatokra összpontosított. És habár ennek se volt eget rengető eseményláncolata, de a Kaliforniai Álmoknál jóval karakteresebb, emberibb volt. Talán az elmaradt magasságok és mélységek miatt nem emlékszem sokra a történetből, visszagondolva saját gimis koromra is biztos nagyon sok történés tűnt el, csak a valamiért lényeges maradt meg. Ahogy ebben a sorozatban is, ahol a lényeg nem a történésekben volt.

IMDB score: 4,9 :(( 
Rózsaszín score: 10
Emlékezetesség score: 4,5

Ha nem is látszik Index felületen, de itt, a blogon lehet szavazni arról, nektek melyik a kedvencetek ezek közül.

Nem tudom, ki hogy van vele, én tavalyhoz képest most sokkal jobban vártam a Homeland évadnyitást, több okból is. Egyrészt most jobb szájízzel indíthattam, hiszen a negyedik évad többet volt jobb, mint a harmadik, bebizonyították, hogy Brody nélkül is tudnak izgalmasak lenni, már Quinn karakterét is megerősítették erre az évadra, így már több biztos bástya várható a szereplők közt. Illetve nagyon örültem annak a hírnek is, hogy a Homeland átköltözött Európába, azon belül is - szerintem legeslegjobb helyre - a csodálatos Berlinbe.

Kezdőkép: Carrie hátat fordítva a CIA-nak új életet kezdett Berlinben, új szerelem, német ovi, új munka... A hátrahagyott múlt viszont szépen visszaszivárogni látszik ebbe a viszonylagosan nyugodtnak tűnő világba események, emberek, konfliktusok szintjén is. 

A költözés és az időben pár év ugrás az első rész alapján határozottan üdvözölendő döntésnek bizonyul. Ennek a váltásnak pedig - a vérfrissítés mellett - további jó hatása is van számunkra, európai nézők számára. Ugyanis ebben az 5. évadi történetben sokkal megszólítottabbak vagyunk, aktuálisabb számunkra, hiszen a jelenlegi menekültválságos világunkban játszódik. Jó kérdés mondjuk, hogy valójában a Homeland közeledett a mi valóságunkhoz, vagy a mi valóságunk alakult hozzá a Homeland történetéhez. De a legvalószínűbb, hogy leginkább egybeesett az, amikor az európai átlagnézőhöz kikerülhetetlenül megérkezett a közel keleti valóság, és ezzel egy időben az 5. évad Homeland is.

Nagyon kíváncsi leszek egy amerikai, egyre többször CIA- és kormánykritikus, de végtelenül hazafi sorozat mit hoz ki ebből a helyzetből. Mert ha jól csinálják, mondjuk egy első évadhoz hasonló minőségben, akkor ez az évad nagy kedvenc lesz.

Politikai ármány mellett biztos lesz bőven szerelem, árulás, több szálon, több helyszínen csavargó izgalmak. Számítok a szeretett városkép mellett Sebastian Koch-hoz (A mások élete) hasonló német színészek üdítő felbukkanására is.

Bárcsak megint rajongani lehetne a Homelandért! Amiért pedig külön szorítok, hogy valaki/valami leheljen lelket szegény Quinnbe.

(Index felületén nem látszik, de itt van egy szavazás, arról, mennyire reményteli szerintetek a kezdés. Blogon látható és szavazható)

Kategóriám rá:

kötelező - (erősen) ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Jól árnyalja mennyire bejövős a Hajsza (The Fall), hogy eléggé meg voltam róla győződve, hogy skandináv remake, holott dehogy. Csak szimplán sötét, esős, hidegrázós és rohadtul izgulós, kriminális sorozat. Van benne The Killing-i sötétség, Broen-i (A híd) nyomozás, hannibali gonoszság, egy kis dexteri leleménnyel, igazságszolgáltatói mentalitás és pofátlanság elegyével fűszerezve, mindezt meghintve a gyilkos elmék legjobb pillanataival (amiből mondjuk olyan sok nincsen). 

Alapsztori spoilermentesen: adott egy ébredező sorozatgyilkos, Paul Spector - Jamie Dornan (kiléte a nézők számára azonnal ismert), akiről nem csak azért nem gondolnánk semmi rosszat, mert olyan tökéletesen rendezett életűnek tűnik: kétgyermekes családapa és férj ráadásul értelmiségi munkakörben, hanem leginkább azért, mert gyönyörűen sportos testű, szexi, magas és arcra is minimum előnyösnek mondható. Ez pedig - én is tagadnám de - nagyon összezavaró tud lenni: mert bár fejben vágjuk, hogy a világ nem annyi, hogy ami szép, feltétlenül jó, és ami csúnya, az lehet csak rossz, de valahol legbelül faék egyszerűséggel pontosan így gondoljuk.

A gonosz ellenpontját a nyomozónő, Stella Gibson - Scully Gillian Anderson - testesíti meg, aki idővel derül ki, mennyiben ellentéte és mennyiben tükörképe a kriminális elmének. Gillian Anderson jól hozza a kemény, független női karaktert, mégis én valamiért még most sem tudom kedvelni :(

Minden film/könyv/sorozatból szerzett sorozatgyilkos tudásom összecseng a Hajszával, megtestesíti a tudott információk körüli zsigeri félelmemet, teszi ezt ráadásul annyira zseniálisan építkezve, és mutatva be olyan reálisan a vadászatot (minden értelemben), hogy a libabőr garantált. Sőt ehhez még a nézői vadászösztönöket is élesítik azáltal, hogy a környezeti hangokat felerősítik.

A sorozat szándékosan nagyon törekedik a reálisságra, ez pedig érződik is rendesen, hiszen - vallom én is - mi félelmetesebb dolog van, mint a valósággal ijeszteni. Ezzel vág egybe, hogy Paul Spector karakterét egy valós sorozatgyilkosról, a BTK (Bind, Torture, Kill, azaz megkötözni, megkínozni, megölni) Killerről: Dennis Raderről mintázták.

Érdekes infó, hogy Jamie Dornan eredetileg az egyik nyomozó szerepére érkezett a castingra, aztán szerencsére Paul Spectorét kapta meg. A felkészüléshez pedig a (gondolom a korai) Dextert nézte.

A másik ijesztően hatásos lépése ebbe az irányba a Hajszának a látókör kiszélesítése a környezet (családok, munkahely, nyomozás .. ) képbe kerülésével. Látni a Paul körüli dolgokat meglepő módon sejtő és semennyire se sejtő családtagokat, az áldozatokat hétköznapi életükben, a véletlenek szerepét, na ez helyezi át a sorozat cselekményét leginkább a nézői realitásba.

Az első évadot (5 x egyórás részt) sikerült egy este alatt abszolválni, méghozzá játszi könnyedséggel. És nem azért, mert azonnal berántott, vagy mert annyira lenyűgözött volna az első rész vagy maga a téma, a nyomozás, a szereplők, hanem pont azért az alattomossága miatt, ahogyan észrevétlenül bekúszott a bőröm alá, hatása alá kerített, onnan pedig egy tapodtat sem engedett.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ha valamit vártam, hát az OITNB visszatérését biztosan. Aztán már leginkább csak azt, hogy véget érjen. Mi vezetett idáig? Mi hiányzott az új évadból? Mitől lehetett volna ezerszer jobb? Van pár tippem.

Az első évad erősen kezdett, egyedi és nagyon fekete hangvételű volt, és izgalmas témát feszegetett. Tetszett. Aztán jött a még jobb második évad, amit azért imádtam, és amiért már rajongtam is, mert - többek közt - sokat visszavettek az idegesítően egoista Piper karakteréből (nyilván volt itt önkritika rendesen, hisz ugye Piper Chapman igazából Piper Kerman a sorozat írója, producere), cserébe sokkal nagyobb teret adtak a többi rabnak, és legnagyobb örömömre az őröknek. És habár a Vee-s szál nem tartozott a kedvenceim közé, mégis feszültségben és izgalmakban, de leginkább karakterekben kifejezetten erőset alkottak. Így lett annyira nagyon szuper a második évad. Aztán jött az ötletekben, változtatásokban gazdag 3. évad, ami ha olyan lett volna, mint az első, anyák napi rész, akkor ez az évad lett volna a legeslegkirályabb ezidáig. Szóval lett volna minta, megvoltak a gyökerek, csak hát nem ebbe az irányba haladtak, hanem a változások felé - nem következményektől mentesen.

Leginkább úgy tudom bemutatni, mi történt az Orange is the New Black 3. évadában, ha párhuzamot vonok a szakszervezetbe tömörült őrök és magam között. Ahogy jött az évad során a külsős szál és a nagy börtönátszervezés, pont úgy kezdték félteni munkahelyüket a régi őrök, ahogy én is kezdtem félteni rajongói, később pedig már néző szerepemet is. Mégis bízva a történet vezetőiben (ahogy az őrök Caputoban) kitartottam a végletekig, habár éreztem vesztemet, hiszen másfél hete halogattam az évadzárózást, aztán a zárórész alatt a sztrájkolókhoz hasonlóan én is legszívesebben távozóra fogtam volna a dolgot. 

Miben lett volna potenciál? Crazy Eyes posztmodern sci fi drámájában, a bugyis bizniszben, Healy szerencsétlen bizalom körében, Lorna szerelmi kalandjaiban, Pennsatucky bármely mozdulatában és pillantásában, a latino családmodellben, a leszbikusok világhatalomra törésében, a pszichodráma kurzusban, erőszakban, szerelemben, elfuserált, félrement élettörténetekben, drámában. Tehát lényegében mindenből ki lehetett volna hozni valami izgalmasat, meg gondolom Pipernek is kell, hogy legyen még egy-két izgi true sztorija. Ehelyett, Nicky távozásával az én érdeklődésem is távozni kényszerült.

Eltértek a bevált receptől, a változtatásokkal pedig egyértelműen kárt okoztak: sablonosak voltak a kitekintő történetek, hiányzott belőlük az igazi és szívhez szóló dráma, a benti, több szálon futó eseményeket nem sikerült keretbe foglalni, szétesett a történetmesélés, a nagy változás útján lépdelve célt és irányt vesztve ellaposodott ez a remek sorozat. A régi, imádott karakterek mellett megjelentek az újak, akik nem jók és nem is igazán érdekesek, cserébe sokan vannak. Ettől pedig mindenki még mellékebb szereplő lett, szám szerint ráadásul rengetegen. A mennyiség meg a minőség rovására ment. Értékes játékidő ment el és valószínűleg nem a feleseleges energiából áldoztak be a szervezeti, bürokratikus problémák bemutatására (ami pedig kisebb mennyiségben természetesen érdekes is lett volna), nem volt egység sem bent a börtönben, sem a történeten belül, sem az egész évadban, idővel pedig minden ellaposodott és színét vesztette. De történt még rosszabb, ami felett egyszerűen csak értetlenül állok, és amire nem hiszem, hogy lehetséges épkézláb magyarázatot adni: hova tűntek a jó zenék? Kit zavartak, vagy ki feledkezett meg róluk? 

Jómagam még ha nem is true detective-nyit, de nagyot csalódtam, és nagyon váratlanul. Amit pedig még a második évadzárás után nem gondoltam volna, de a negyedik évadnak már csak egy esélyt adok.

(Index felületén nem látszik, de itt van egy szavazás, arról, nektek melyik évad tetszett  legjobban. Blogon látható és szavazható)

Nem tudom, mások hogy vannak vele, de az én kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Bár fogalmam sem volt mire számítok, de arra, hogy minden eddigit és hogy pont így fog felülmúlni a Hannibal zárása, semmi esetre sem. Mert hogy ez valami eszeveszett, csodálatosan gyönyörű évad és évadzárás volt. Imádtam, imádtam, imádtam, hatása alól nem is nagyon tudok kijönni, letaglózott, lelkembe mart, borzongva gyönyörködtetett, és engem is szerelembe ejtett. 

Kijelenthető, hogy ez volt a leggusztustalanabb Hannibal évad, ahogy az is, hogy ebben állt össze igazán tökéletes egységgé a vizuális ínyenckedés és a kendőzetlen agresszivitás ábrázolása, szám szerint a 7. részben (a Hannibal könyv, azaz a Mason sztori lezárásával), az addigi összes epizód közül részemről a legeslegjobbnak vélt részben (ekkor még ugye nem láthattam az évadzárót). Onnantól pedig egészen az évadzáró utolsó pillanatáig járatták tökélyre. Csodálatosan lavíroztak a rettegés és a gyönyör között, majd mosták össze, szelídítették egymáshoz ezeket az érzéseket. Szép lett a félelem, ahogy volt félelmetes a szépség. Pont ezért amíg korábbi részeknél az undor és félelem érzet gyakran arra ösztönzött, hogy nézzek el a rázós jeleneteknél, vagy legalább a kiváncsiság ellenére kívánjam a félrenézést, ez megszűnt, és a 7. résztől egyszerűen nem tudtam levenni a tekintetemet a kijelzőről. Pont, ahogy Willben, ért meg bennem is a befogadás érzete.

Imádtam, hogy mennyire intelligens hatások értek folyamatosan. Kezdve azzal, ahogy percekig tartott rettegésben a sorozat csupán azáltal, hogy a Nagy Vörös Sárkányt mutatja bemelegítés közben. A hideg futkosott a hátamon. Meg a lehetetlen sárga színű tigrissimogatós jelenet, a szemem kifolyt tőle a csodálatos feszültség közepette, vagy ahogy összemosták a valós helyszíneket a képzelettel, kísérteties volt hogy így megszüntek a valós távolságok és a biztonságot adó határok. És az ehhez hasonló megoldásokat, láttatásokat, jeleneteket tényleg órákig lehetne még sorolni. Viszont én inkább rátérnék az évadzáróra.

A The Wrath of the Lamb c. részt nem minden lezárásának szánták, mégis mintha csak annak készült volna. Ahogy az egész sorozat, és ahogy ez az évad is egy ismert történetet tett valóban megismertté, az évadzáró is eszerint járt el. Sőt ennél jóval több lett az egészből, egy teljesen más szintre emelkedett az egész Hannibal történet. Annyi plusz dolgot tett bele, annyira emocionális lezárást adott, úgy kerültek egymás mellé az elemek, úgy került minden a helyére, szépen lassan építkezve, beletorkolva az epic záró(jelenet előtti) jelenetbe. WOW. 

Mindig is pont azt imádtam a Hannibalban, hogy nem foglalkozik a remakeséggel, nem a sztorit helyezi a középpontba, hanem a mélyre ás. Összefüggéseket tár fel, cselekedeteket és személyiségeket fejt fel, motivációkat tesz tisztába, kendőzetlenül, de nem szájba rágva. Persze mindezt gyönyörű és monumentális képekben, ez mondjuk nekem eddig az évadig csak másodlagos "élvezeti" forrás volt. Azért néztem a sorozatot, hogy lássam a valódi, Mads Mikkelsen-i, könyörtelen kannibált, beleláthassak az őt körbelengő misztikumba, megértsem a kölcsönhatásokat, viszonyokat. Nem csak nézni, valóban látni.

Ebben az évadzáróban pedig ez a lassan, türelmesen épitkező sorozat tökéletesen túlszárnyalta az ezzel kapcsolatos  elvárásaimat. Ebben pedig óriási jelentősége volt a mesterien megkomponált látványnak, ahogy a brutalitás és finom rezdülések elegye szinte táncot lejtve egy közös gyilkosságba torkolltak. Téve ezt és hatva (rám legalább is biztosan) elképesztően emocionálisan és annyira intimen. Ez így borzasztóan beteg belegondolva, de akkor is így (meg)hatott.
*Úgy érzem, muszáj azért itt megemlítenem, hogy a rengeteg dicséret és pozitív jelző ellenére ez egy nagyon véres és brutális sorozat.*

Az évad- és iszonyatos szomorú módon sorozatzáró rész ilyen magasfokú robbanásához nagyban hozzájárult még egy remek döntés, ez pedig a zene választás.

Siouxsie Sioux és Brian Reitzell - Love Crime című száma kifejezetten a sorozathoz készült. Brian Reitzel zeneszerző nagyon rég nem alkotott, amikor is Bryan Fuller megkereste azzal, hogy írjon zenét a 3. évadhoz. És itt jön az érdekes infó. Reitzel annyit kért Fullertől, hogy egy mondatban fogalmazza meg, miről fog szólni ez az évad, Fuller pedig annyit válaszolt, hogy egy love storyról. A zene pedig ennyi infóból és rajongásból született, és tökéletesen passzolt az évadzáróhoz (még azt se tudták, hogy az évadzáróban fog felcsendülni). A love story gyönyörűen lett felépítve, felfejtve a zárórész végére. Ezzel a véres románccal pedig sikerült egy teljesen új szemszöget adni a Hannibal történethez. A szerelmet mondjuk én inkább összekapcsolódás, társra lelés szempontjából értem (de egyéb jelentésében se zavarna). És ezt gyönyörű volt látni. Imdb-n 9,9-es a rész, nekem is ott van a top 10 legjobb epizód listámon, a Hannibal meg mindig is ott volt a kedvenc sorozatok közt.

Azt, hogy egy ennyire intelligens és magasszínvonalú sorozatot miért kaszálnak el, részben értem, de elfogadni nagyon nehéz. Ritka az ennyire minőségi sorozat, ilyen hangulatú, képi világú és húsbamaró pedig talán egy sincs. Könnyezve búcsúzom tőle, és nagyon remélem, hogy akár pár év szünet után, de folytatni fogják.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Korábbi évadok ajánlói itt:

1. évad - Hannibal lakomája, az első évad címei

2.évad - A japán teamester szerepében dr. Hannibal Lecter - A második étlap 

Éppen hogy csak elkezdődött a True Detective második évada, már azon morfondíroztam, hogy az  imádott, lassú beszédű, egyedülállóan borzongató hangulatú első évadhoz képest ez az évad miben okozhat majd csalódást nekünk, rajongóknak. Félelmeimmel biztos nem voltam akkor sem egyedül, ahogy mostani véleményemmel se leszek, miszerint ez az évad észveszejtő volt, csak nem abban a pozitív értelemben, mint az első évad.

Mitől féltünk leginkább? Egy korábbi bejegyzésemben az első szavazás azt járta körül, melyik színész lehet a legproblémásabb. Az eredmény pedig (bár még mindig lehet szavazni): jelen állás szerint Vince Vaughntól féltünk a leginkább, Colin Farelltől pedig a legkevésbé. Én meg pont fordítva voltam az egésszel már akkor is. Most pedig, hogy már láttam is a teljesítményüket, biztosra mondom, itt mindenki ugyanannyira volt problémás, és nem mindig a saját hibájukból. Mindannyiuknál rosszabb, és engem magasan a legjobban idegesítő teljesítményt a Jordan Semyon karakterét hozó Kelly Reilly nyújtotta (és aki nem Frances Conroy lánya, bár én eléggé azt hittem). Hozzá képest a 4 színész sokkal tűrhetőbb volt, habár jónak őket sem nevezném.

A színészi színvonallal kapcsolatban egy dolgot emelnék ki (merthogy sok dologban ők is csak a körülmények elszenvedői voltak), amivel mind a négyen egyaránt felidegesítettek: a nagyon lassú, tördelt beszéd önmagában még nem színészi teljesítmény, túlzott mennyiségben pedig rettenetesen irritáló!! Ebben az évadban megfigyelhető volt, hogy minél központibb szerepet kapott valaki, azzal arányosan volt lassabb a beszéde, és annál több és hosszabb indokolatlan helyű szünetet tartott mondandójában. Hogy ezt kérte valaki, vagy csak maguktól érezték kötelezőnek, nem tudom, de ne, ne, ne és neee. 

Szavazós posztomban lehetett tippelni még, hogy mi lesz a leginkább problémás ebben az évadban. Ezt a szavazást jelenleg a színészi alakítások-kategória vezeti, amit követ a párbeszédek minősége és a hangulatiság. Legkevésbé pedig a lezárás elrontásától féltek a szavazók. Látva a True Detective második évadát a legeslegnagyobb problémát szerintem a sokszor kellemetlen, bohóc szövegkönyv és a zagyva sztori okozta. Ezek erős kettőse okozott óriási és nem megugorható problémát a színészeknek is, akik emberi tempóban beszélve se hinném, hogy sokat tudtak volna javítani a párbeszédeken, bár legalább kevésbé idegesítettek volna fel. Zagyvaságról meg annyit, hogy minden részben minimum 5 olyan pillanatom volt, hogy ezek meg már megint kik, mi közük egymáshoz, meg most miről beszélnek. Sőt az se volt számomra mindig tiszta, hogy ki halt meg éppen. Állítom, ha kapnék egy random listát színészekről, akár egy képes listát, és az lenne a feladat, hogy mondjam meg, játszott-e ebben a sorozatban, esetleg, hogy ha igen, akkor kit (névvel együtt), nem tudnám közepesnél jobbra teljesíteni. Ugyanez karakter nevekkel. És nem a memóriámmal van gond (arcból jó vagyok), hanem túl szövevényesre sikeredett a történet, sok névvel említett, közép fontos karakter kapott 5-10 percnyi játékidőt, és ezt nem lehetett követni. Én legalább is elbuktam. Kellett volna minden rész elejére (vagy külön kiadni) a drámák analógiájára egy felsorolást a szereplők nevéről, meg, hogy kik ők. 

Volt baj tehát rendesen, értelmetlenségek, kellemetlen párbeszédek, monológok, kiszámítható és nyögvenyelős fordulatok, követhetetlenül sok mellékkarakter, nomeg a lassú és szaggatott beszédű színészek... Egy dolog hozta csak az előző évad színvonalát, a gyönyörű - itt vidék meg láp helyett út és város - képek.

Nehezen hiszem, hogy csak én csalódtam ekkorát, mert nem hogy nem közelítette meg azt a szintet, amit az első évad hozott, és amit imádtam is, hanem sok szempontból pocsék volt. Éppen ezért lep meg, hogy imdb-n, a 2. évad 7. része a 2. legjobbra értékelt epizód a sorozat életében. Rajongók, nem ezt érdemeltük :(

(Index2 felületén nem látszik, de itt van egy szavazás, arról, nektek hogy tetszett ez az évad. Blogon látható és szavazható)

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ami már eddig is nyilvánvaló volt, hogy a Ray Donovan rajongásra méltó sorozat. Az alakítások szuperek, karakterei félelmetesen jók, sztorija kellőképpen fordulatos és esemény gazdag, hangvétele pedig reálisan negatív, de ami mind közül a legjellemzőbb a sorozatra, hogy itt sosem lehet megnyugodni, mert mindig van lejjebb. Összefoglalva tehát egy izgalmakban gazdag, karakterekben erős dráma. Ilyen volt már az első évad is, és lényegében ugyanezt hozta a második évadban is, vagyis nem teljesen. Annak ellenére, hogy jellegzetes és szórakoztató volt a folytatás, sőt még sötétedni is képes volt (ami elég piros pontos szerintem), mégsem sikerült hozni az első évad színvonalát, aminek oka, hogy eseményekben, szálakban, lezáratlan ügyekben kicsit túltolták a 2. évadot, ami meg ettől kissé megpergett :(

Az első évadzárás után egyértelmű volt, hogy a szar magasra fog csapni, és hogy nem lesz könnyű elvarrni ezeket a szálakat, illetve megoldani vagy legalább jegelni ezeket a - leginkább családi - konfliktusokat. Alapból már ez a hagyaték se kevés eseményt generált a második évadra, erre sikerült még ráereszteni az FBI-t, a már nagyon megfáradt karakterű Ezra kellemetlen értelmetlenségeit, a rablás sztorit, a bandaháborút, az agresszív szektabarom szálat, és a legelnagyoltabb és legcikibb két félrelépős sztorit. Ez utóbbi az engem személy szerint leginkább zavaró, és az élvezhetőségen legtöbbet rontó szál, ugyanis semmilyen mélységbe nem sikerült érzelmileg átadni ezeket az afférokat, pedig a felszínen elég sok vihart kavartak. Sok lett ez így, és nem áll össze, bárhogy rántják meg az évad végén a a szálakat egyfelé, ugyebár lefelé.

Ami viszont szuper: volt a kapitány szál minden pillanata, a Walk this way rész (7. rész), Jon Voight, akit - Charlie Sheenhez hasonlóan - pontosan így képzelek el a valóságban is, és akiről mindig eszembe jut, amikor egy (talán pont) Oscar gála előtt próbált lányának, Angelina Jolienak kedveseket üzenni a médián keresztül azzal a céllal, hogy javítson rossz kapcsolatukon, közben pedig leShakirázta aktuálisan örökbefogadott unokáját. Persze jómagam se vágom, hogy hívják a gyermeket, na de nem is vagyok a nagyapja (utánanéztem: Zahara). Imádtam, hogy Tommy Wheeler karakterét visszahozták, még ha csak pár pillanatra is. Viszont a legkedvencebb Shorty volt minden szavával, mozzanatával, bölcsességeivel, egyszerűen csak imádtam!! Kellett ő ebbe a sötétségbe, mint egy falat kenyér.

Jót és rosszat egyaránt lehet mondani a Ray Donovan 2. évadról, mégis azért én is végignéztem. Mert alapvetően egy tényleg jó sorozatról van szó, ami most túlvállalta magát. Ettől még mindig színvonalas, és önmagát nem meghazudtoló. maradt, amit leginkább a karaktereknek és a sajátos dinamikájú Donovan családnak köszönhet, akik hozták a tőlük vártakat (ezért is volt a 7. rész annyira kimagaslóan jó). Ez a család tényleg érdekes. Megmutatják, hogyan öröklődnek tovább a rossz szokások, a vétkek vagy éppenséggel az agresszió, mennyire nehéz jobb emberré válni, kikerülni a körből, és hogy egyáltalán lehetséges-e ez. 

Szerintem jót tenne a sorozatnak, ha a harmadik évadban nagyobb játékteret adnának Ray munkájának, és hasonlóan üdvözölném azt is, ha ebben az évadban kisebb arányban foglalkozna Ray a saját és családja mocskának eltüntetésével, helyette pedig inkább a hollywoodi szarságokat takaríthatná elfele, ami több humort, távolabbi agressziót eredményezhetne, így könnyítve az egész sorozat emészthetőségén.

Kategóriám rá mindenképpen:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos