Azt kell mondjam, talán én voltam, aki végül leginkább meglepődött. És sajnos egyáltalán nem úgy, ahogy az előző kötetről szóló írásomban vizionáltam. Az előzmények és rajongásom fényében nem hittem volna hogy A nimfomániás csalódást fog okozni. A filmnél egyedül a moziközönség reakciója volt kiábrándítóbb.

Az az érzésem, hogy ez a dialógusos megoldás rengeteg energiát vitt el a történetmesélés és a film kohéziójának kárára, illetve a történetvezetést is a kelleténél jóval többször megakasztotta, tette egyenetlenné. Mindenképpen élvezhetőbb lett volna időrendi sorrendben megismerni a főszereplő, Joe életének eseményeit, akár vallomásos én-elbeszélésben, vagy egy objektívabb hangvételű E/3 személyű elbeszélés formájában. Ez az egyik probléma.

A másik, hogy túl sok volt az élc, a groteszk és a - leginkább vizuális - humor. Mintha ezzel tompította volna a brutális tartalom és az igazán súlyos és komoly történések hatását. Ami egy ideig érthető volt, olyan bemelegítő játéknak teljesen megfelelt egy-két nemi szerv kép/ szex jelenet, aztán vagy már közben valami váratlan fanyar történés. Tényleg, néha a sok terhelő pillanatból jó, ha kiránt valami, vagy ha ellentétes érzések, vagy legalább is együtt ritkán jelentkező érzések kavarodnak össze bennünk pillanatokra. De már a 10. szex/erőszak + fanyar humor/élc kombó inkább hatott kínosan, mint kicsit is érdekesen. Az volt az érzésem, mintha kiskorúként kezelnének, féltenének a témától és az esetleges hatásától. Mintha mindent elkövetnének, nehogy nagyon érzelmileg belemerüljek a témába. De hát nyilván nem véletlenül ültem le a film elé (második alkalommal). Érettséggel, kíváncsisággal, empátiával és persze magas elvárásokkal vágtam bele ebbe a kötetbe, éppen ezért csalódtam ekkorát. Ha akart volna többet mondani, én befogadóképes lettem volna, amennyire csak tőlem telik. 

Lehetett volna sokkal jobb A nimfomániás, ha merte volna - a Triertől megszokott módon - terhelni a nézőit, ha többre tartott volna bennünket, és nem próbált volna meg kesztyűs kézzel bánni velünk, és kevésbé akart volna szórakoztató lenni. Nagyon dühítő.

Lehet, hogy ebből az írásból az a kép jön le, mintha egy 12-es karikás Lars von Trier filmet kritizálnék, ami vizuálisan és történetileg sem terhelő, vagy csak alig. Ez nem így van. Rengeteg kendőzetlen őszinteségű jelenetet kapunk szexről és függésről, ami mindenképpen nagy hatással van a nézőkre. De szerintem nem tudtunk meg lényegében többet vagy eleget a nimfomániáról, ami éppenséggel számomra a kisebb baj, de ami lényegi probléma, hogy a nimfomániás Joeról se kapunk kielégítő képet. Amit nagyban akadályozott a már említett dialógusos megoldás is.

A nimfomániás a trieri lélekzúzás helyett amit ad, szerintem nem alternatíva.

UPDATE:

Talán egy magyarázatot találtam. A film egy dolgot végül mégis átadott a nimfomániáról: elhintette bennem a trieri/információs/filmélménybeli kielégülés csalfa reményét, amit a brutális trailer, a remek plakátok segítségével, de legkésőbb az első ígéretes rész végére már teljesen elhittem, majd pedig a forró kása 2 órás, egyenetlen kerülgetése után végül itt maradtam kielégítetlenül. Ha ez volt a célja, akkor Lars von Trier zseniális játékot űzött velem, amit róla el is tudok képzelni.  

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos