Az utóbbi idők nem legjobb filmje, viszont szerelemes-romantikus filmek közül magasan a számomra legtetszőbb a Her volt. Olyan nagyon egyedi, fura hangulatú, gyönyörű, lágy képi világú, szinte már futurisztikus alkotás ez, aminek cselekménye meglepő módon egyáltalán nem tűnik olyan  távolinak.

Alapsztori annyi, azért ezt elárulhatom, hogy egy élete teljében lévő férfi párkapcsolatba lép egy már  érzelmi intelligenciával is felvértezett szoftverrel. Azért ez a történet első hallásra elég freak, nem? És közben meg mennyire nem az. Először a film során az gondolkodtatott el, hogy milyen gyorsan sikerült alkalmazkodnom ehhez a világhoz. Ez a felismerés először (meg másodszorra is) bevallom, elég ijesztő hatással volt rám. Ember-szoftver páros, olyan rideg-szomi egyvelegnek tűnt elsőre. Aztán meg egyáltalán nem. A tárgyakhoz való kötődés teljesen hétköznapi dolog, ennél nagyobb érzelmi kapcsolódás is simán előfordul, ahogy csinosítgatjuk laptopunkat, vagy ahogy appokkal tesszük személyre szabottan létszükséggé telefonjainkat. Az út már épül. Szóval ez a felismerés hamar megtörténik a film nézése közben.

Aztán belátjuk, miért is lenne ez baj. Mindenki azt szeretné, hogy kényelmes, tökéletes élete legyen, és ezek az informatikai eszközök erre lettek kitalálva, még jó, hogy élünk vele, kell is. Ehhez képest jelent csavart a filmben a piaci rést betöltő EQ-s szoftver, ami már a társ szerepet is betölteni képes az emberek életében. És még jó, hogy erre is szükség van, különben nem használná senki. Így jöhet létre ez a kapcsolat is a főhőst eszméletlenül jól játszó Joaquin Phoenix és Scarlett Johansson hangja közt.

Mégse higgye senki, hogy ez a film a társadalomtól elhidegült, emberi kapcsolatokból kiábrándult lélek, vagy éppen a "vigyázat! a modern világ technikai eszközei már az emberi kapcsolatokat is felemészti" prevenciós üzenetét szeretné közvetíteni. Szerintem sokkal inkább mutatja be az emberek társra való elemi vágyakozását és ezzel párhuzamosan a világ természetes változását, teszi ezt kifejezetten nyugtatóan. A változás pedig nem ördögtől való dolog. A természet pedig mindig rendet tesz, nyugvó pontra tér, a következő változás erejéig, és ez így jó. 

Ami még meglepetés erejével hatott rám, az a felismerés, hogy mennyire nem a szerelmet központi témaként, cselekményként, végcélként  kezelő filmek szólnak igazán a szerelemről. Azok sokkal inkább az adott főszereplőkről mutatnak képet a szerelmen keresztül. Míg az ilyen típusú filmben, ahol a hangsúly a személyen van, nem pedig a romantikus cselekményen, mennyivel több lehetőséget nyújt a szerelem tényleges megismerésére.

Ez egy igazán szép film érzésekről, kapcsolatokról és legfőképpen a szerelemről.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Valamiért nem tudom elhinni, hogy tetszett a Spring Breakers. Folyamatosan kérdőjelezem meg azóta is a véleményemet. A képi és a zenei világ, a történet és a szereplők annyira távoliak és olyan túlzóan neon, harsány, vibráló és hatni akaró. Szóval nem kéne, hogy működjön, és mégis. 

A főszereplő négy lányt (Selena Gomez, Ashley Benson, Vanessa Hudgens és Rachel Korine) nemcsak régebbi szerepeik miatt nehéz komolyan venni, hanem mert a film 2/3-ában fürdőruhában flangálnak. Karaktereik szerint életüket halálosan unó, nihilista főiskolás lányokat játszanak, akik a nagy változást, önmaguk megtalálását, felfedezését egy mágikus dologtól várják a Spring Break, azaz a tavaszi szünettől. Már ezzel az elképzeléssel kicsit is azonosulni nem megerőltető, hanem képtelen kihívás volt számomra. Ami megint csak kérdésessé teszi, hogy akkor meg mitől is jött be a film.

Persze itt jön a történet első, utólag vízválasztónak is nevezhető problémája: valahonnan pénzt kell szerezniük, ugyanis a létezésüknek végre értelmet szolgáltató bulifergeteg nem olcsó mulatság. A számukra egyértelmű megoldás, egy étterem kirablása pedig megadja a további események alaphangulatát és erkölcsi, lélektani színezetét. Zárójeles megjegyzés: külön tetsző és ütős a rablás jelenetének másodszori bemutatása.      

Adott tehát egy értékvesztett világ, a szürkeségből és unottságból kiutat kereső, sekélyes, fiatal lányok, illetve az önmegvalósítás/önmegértés útjához vezető eszközök a bulik, drogok, az alkohol, fegyverek, az erőszak, börtön és a pénz. Annyira irreális ez a kép. Ha pedig még beleképzeljük a 4 fürdőruhás lányt is ... Na és akkor ezt fejelik meg a nem csak küllemében nevetséges drog/fegyverkereskedő James Franco (Alien :) ) karakterével. 

Amitől mégis működik a Spring Breakers az, ahogy ez a rengeteg túlzó és harsány esemény valahogy mégis összeáll és hangulatában egységet alkot. A történetmesélés tempója nagyon eltalált, nem időzik el sokat felesleges részleteken, a fiatalságot és felelősségtől mentes világ holnap nélküliségét könnyedén adja át, a megdöbbentést érzékkel alkalmazza, emellett rendelkezik öniróniával, és meglepetés erejével hat, ahogyan ez a tini-gengszerter-neoncukormáz néhol hiteles pszichopillanatokat sejtet fel.  

Az elfogadhatónál (azaz a nullánál) kettővel több Britney dal szerepeltetését a filmben én részrehajlóan az önirónia eszközének számítom be, azt viszont nem tudom nem kritikával illetni, hogy voltak olyan kifejezetten nem elenyésző számú, művészi szándékkal ismételt mondatok, amiket talán a memento-s Leonard  még most is vissza tudna idézni. Nekem meg szimplán fájtak.

Végig attól féltem, hogy nagyon mondani akar valamit a film, de szerencsére inkább maradt a hangulat átadásnál, így a klisék és a túlzások is sokkal megbocsáthatóbbak lettek, és ezért maradt meg jó filmélménynek. Azt csak remélni tudom, hogy a fiatalság sem csak kultfilmet lát a Spring Breakersben, hanem érezik benne az önironikus kiábrándultság mellett az elriasztó faktort is.

Szóval magam is meglepődtem, hogy 

a kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Azt kell mondjam, talán én voltam, aki végül leginkább meglepődött. És sajnos egyáltalán nem úgy, ahogy az előző kötetről szóló írásomban vizionáltam. Az előzmények és rajongásom fényében nem hittem volna hogy A nimfomániás csalódást fog okozni. A filmnél egyedül a moziközönség reakciója volt kiábrándítóbb.

Az az érzésem, hogy ez a dialógusos megoldás rengeteg energiát vitt el a történetmesélés és a film kohéziójának kárára, illetve a történetvezetést is a kelleténél jóval többször megakasztotta, tette egyenetlenné. Mindenképpen élvezhetőbb lett volna időrendi sorrendben megismerni a főszereplő, Joe életének eseményeit, akár vallomásos én-elbeszélésben, vagy egy objektívabb hangvételű E/3 személyű elbeszélés formájában. Ez az egyik probléma.

A másik, hogy túl sok volt az élc, a groteszk és a - leginkább vizuális - humor. Mintha ezzel tompította volna a brutális tartalom és az igazán súlyos és komoly történések hatását. Ami egy ideig érthető volt, olyan bemelegítő játéknak teljesen megfelelt egy-két nemi szerv kép/ szex jelenet, aztán vagy már közben valami váratlan fanyar történés. Tényleg, néha a sok terhelő pillanatból jó, ha kiránt valami, vagy ha ellentétes érzések, vagy legalább is együtt ritkán jelentkező érzések kavarodnak össze bennünk pillanatokra. De már a 10. szex/erőszak + fanyar humor/élc kombó inkább hatott kínosan, mint kicsit is érdekesen. Az volt az érzésem, mintha kiskorúként kezelnének, féltenének a témától és az esetleges hatásától. Mintha mindent elkövetnének, nehogy nagyon érzelmileg belemerüljek a témába. De hát nyilván nem véletlenül ültem le a film elé (második alkalommal). Érettséggel, kíváncsisággal, empátiával és persze magas elvárásokkal vágtam bele ebbe a kötetbe, éppen ezért csalódtam ekkorát. Ha akart volna többet mondani, én befogadóképes lettem volna, amennyire csak tőlem telik. 

Lehetett volna sokkal jobb A nimfomániás, ha merte volna - a Triertől megszokott módon - terhelni a nézőit, ha többre tartott volna bennünket, és nem próbált volna meg kesztyűs kézzel bánni velünk, és kevésbé akart volna szórakoztató lenni. Nagyon dühítő.

Lehet, hogy ebből az írásból az a kép jön le, mintha egy 12-es karikás Lars von Trier filmet kritizálnék, ami vizuálisan és történetileg sem terhelő, vagy csak alig. Ez nem így van. Rengeteg kendőzetlen őszinteségű jelenetet kapunk szexről és függésről, ami mindenképpen nagy hatással van a nézőkre. De szerintem nem tudtunk meg lényegében többet vagy eleget a nimfomániáról, ami éppenséggel számomra a kisebb baj, de ami lényegi probléma, hogy a nimfomániás Joeról se kapunk kielégítő képet. Amit nagyban akadályozott a már említett dialógusos megoldás is.

A nimfomániás a trieri lélekzúzás helyett amit ad, szerintem nem alternatíva.

UPDATE:

Talán egy magyarázatot találtam. A film egy dolgot végül mégis átadott a nimfomániáról: elhintette bennem a trieri/információs/filmélménybeli kielégülés csalfa reményét, amit a brutális trailer, a remek plakátok segítségével, de legkésőbb az első ígéretes rész végére már teljesen elhittem, majd pedig a forró kása 2 órás, egyenetlen kerülgetése után végül itt maradtam kielégítetlenül. Ha ez volt a célja, akkor Lars von Trier zseniális játékot űzött velem, amit róla el is tudok képzelni.  

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ez a film nagyon nem ok nélkül kapja az elismeréseket, díjakat és jelöléseket. És bár jó pár filmet láttam, és a True Detectivet is követem, mégis számomra most lett nagybetűs SZÍNÉSZ Matthew McConaughey. Bár szörnyű, hogy lassan az elcsúfítás mellett a nagy fogyás jelent egyenes utat az Oscarhoz, de a Dallas Buyers Club esetében tényleg nem mindennapi átalakulás és alakításnak lehetünk szemtanúi.  

A két központi szerepet játszó színész kifogástalan munkát végzett. A nagy fogyás következtében kicsit christianbalessé vált McConaughey élete legjobbját nyújtotta, az 5 év után visszatérő Jared Leto pedig nem csak azt bizonyította be, hogy nőként is - sőt talán úgy a leginkább - szép, hanem hogy nem hiába emlékszünk rá sokan inkább színészként, és nem zenészként. Megjegyzem, hogy zenekarával azért a soundtrackhez nyilván hozzájárultak.

A Dallas Buyers Club műfaját tekintve életrajzi dráma, ami köszönhetően az esendő és nagyon emberien ábrázolt karaktereknek sokszor megmosolyogtatják az embert. A film meglepően nagy részében elfeledteti azt, ami a magyar címből azonnal kiderül, azaz hogy hová is tart elkerülhetetlenül a cselekmény. Az is érdekes élmény, hogy első sorban nem a minél tovább életben maradásért drukkolunk, aggódunk, a legalább is általam várt haldoklás történet helyett az élni-ről szól a film. Ron Woodroof (Matthew McConaughey) cselekedetei és eredményei nem attól kapnak itt nyomatékot, mert meghalt, mert le akarta győzni az AIDS-et, vagy a hirtelen felerősödött életigenlésétől, hanem az igazi elevenségétől. Attól ahogyan vált folyamatosan élővébb, mint a saját környezete. 

A Dallas Buyers Club mindenképpen megható, magával ragadó, igazán érzékeny film egy AIDS beteg férfi utolsó napjairól. És bár a könnyek garantáltak, mégis kifejezetten szórakoztató pillanatokkal is szolgál. A hangulat és a színészek iszonyatosan tetszettek, a történetmesélés bennem néhol ugyan zavart okozott, de egyáltalán nem ez a mérvadó a film értékelését tekintve. 

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Megérkezett kis hazánkba is végre Lars von Trier legújabb filmjének első kötete, ami az eredeti, csak Berlinálén játszandó 5,5 órának kb. 4 órára rövidített változatának első fele, nem része, hanem mint könyvek esetében első kötete.

Iszonyatosan vártam már ezt az alkotást. Ismerve viszont a témát és látva a trailert még a szokásosnál is jobban igyekeztem felvértezni lelkemet a várható borzongásokra. Ehhez képest kaptam ezt a már szinte könnyednek nevezhető fél filmet. Már majdnem bele is estem abba a hibába, hogy elbizonytalanodtam, mire fel is edzettem lelkemet. Hajszál híján megvezetés és beetetés áldozata lettem. Hiszen igazán bugris dolog lenne azt hinni, hogy a film egészére ebből a félből egyenesarányossággal lehetne következtetni. Mert ugye nyilvánvaló, hogy ezekért a sztorizgatós, már már bulváros (számomra helyenként woodyallenes) percekért a februárban bemutatásra kerülő második kötetben triplán lelki nyomorba döntő, majd ott dagonyázó, hosszú-hosszú pillanatokat kapunk majd fizetségül.

De hogy mit is láthatunk a Nimfomániás első közel 2 órájában: 2 dialógus formát öltő monológot: egyet egy nimfomániás nő fiatal éveiről, illetve egy ezzel párhuzamot öltőt a horgászás rejtelmeiről. Ezek az elbeszélések nem nélkülözik a megdöbbentés és kendőzetlen meztelen igazság mellett sok esetben a humort sem. Nem csak a címben szereplő pszichés betegség esettanulmányának mocskos részleteinek megismerése jelent a néző számára izgalmat, hanem a kis epizódok sajátos láttatásmódja is kifejezetten élvezetesre sikeredett. Sőt túlzottan kíméletesre. Persze időközben kapunk az arcunkba jó néhány fájdalmas és megdöbbentő jelenetet, ezek mennyiségben és minőségben viszont még így is jóval a Triertől megszokott ingerküszöb alatt vannak.   

Hiszem, hogy ezeket az említett kíméletes elemeket a második kötet egészében szándékosan fogja nélkülözni. Illetve azt, hogy amit ez az első 2 óra adott, azt a második kettő könyörtelenül el is fogja venni. Én pedig már alig várom ezt, és egyáltalán nem mazochizmusból. Az általam ismert Trier filmek megalapoztak egy olyan fajta bizalmat, hogy bár biztosra tudom, hogy égetően fájni fog, hogy lelkileg sokkolni fog és megszenvedtet amit látok, mégis tudom, hogy ha átengedem magam Trier lélektanilag zseniálisan pontos hullámvasútjának, akkor a gyötrelmek végeztével olyan csendes vagy éppenséggel ordítóan katartikus élményben lesz részem, amiért nem lehetek neki elég hálás. Az első kötet végi gyors előretekintés nem sok kételyt hagyott bennem ennek bekövetkezésével kapcsolatban.

Illetve még egy dolog, egy rettenet jó választás a film (vége)főcím zenéje: a nyers brutalitást hangilag hibátlanul megtestesítő Rammstein 2010-es lágy romantikájú Führe mich című dalának még agresszívebbre tuningolt verziója. Székbe szegezett, áááá, perfekt!!  

Folyt. köv.!

Update: Nimfomaniac Vol II. kritika

Addig is kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Nagy kedvencem mesék közül a Szörny Rt.- természetesen csak A kis hableány után -, szóval magas elvárásaim voltak a folytatás/előzménnyel szemben, és éppen ezért nehéz volt nem az elsőhöz viszonyítani.

A Szörny egyetem inkább a régebbi Disney mesék irányvonalához közelít, ezért sokkal inkább jelenthet minőségi szórakozást gyerekek számára, mint az előző rész, aminek én magam is inkább tartoztam a célcsoportjához. 16 éven felüliek számára viszont sajnos gyakran hosszú percekre nyújt lehetőséget az elkalandozásra (talán még unatkozásra is).

Összességében elmondható, hogy aranyos kis történetet hoztak össze, ismét sikerült klafás és extrém szörnyeket felvonultatniuk, és sok mosolyogtató elemmel variálniuk az amúgy nem kifejezetten kiszámíthatatlan történetszövést. Ez a mese mindenképpen kellemes kikapcsolódással szolgál a kedves nézőknek, csak hát jómagam többre vágytam na.

Reményeimmel ellentétben a második rész langyos vízre sikeredett: cukiság, meg szörnység szint rendben volt, de a történet és a karakterek már csak közép színvonalt hozták, és elég sok volt a kihagyott lehetőség. Több olyan poénra számítottam, mint Randy félelmetes nézésének magyarázata vagy a világító tengeri sünös akadálypálya.

Amiért viszont békíthetetlenül fel vagyok háborodva, az a végefőcímből hiányzó baki jelenetek. Alapból számítottam rá, annyira mesteri volt az első résznél is. A készítőknek pedig egy kis őszinte tükörbe nézés után adódhatott volna az a megváltó gondolatuk, hogy egy kicsike, egyszerű, és már jól bevált ötlet segítségével milyen üdítő hatással zárhatnának film végén, ezáltal pedig én is többed magammal határozottan jobb szájízzel és elégedettebben álltunk volna fel a mese megnézése után.

Boo hiányzott, ahogy az izgalmak és a végefőcím bakijelenetei is!!! Egyszer mindenképpen nézhető, és persze nem kizárt a szórakozás sem. Lehet, kicsit túl is bántottam ezt a mesét, de ezért az első rész bennem hagyott mély nyomai tehetők leginkább felelőssé. Kompenzálnék most tehát: és igyekszem hangsúlyozni: ettől még a Szörny Egyetem könnyed mese és elvitathatatlanul aranyos.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Huh, hát ez a film nem nevezhető  könnyedebb lélegzetvételű családi drámának, és bár ezzel tisztában voltam előre, bevallom, így is jócskán felülteljesített az elvárásokon. Nehéz volt, és rohadt nehéz is akart lenni.

A Felperzselt föld egy gyönyörű képi világba csomagolt elborzasztó családi történet tragédiák sorával terhelve. A kiindulási helyzet: Nawal két gyermeke azt a feladatot kapja anyjuk utolsó akarataként, hogy keressék fel sosem ismert apjukat és bátyjukat, illetve adjanak át számukra egy-egy levelet. A testvérpár szinte pont annyit tud Nawalról, mint mi nézők, így hasonló erővel hatnak rájuk és ránk is az idő és nyomozás során felbukkanó információ törmelékek. A párhuzamos történetvezetés nagyon élvezetessé teszi a nyomozást, egyszer a múltból a jelen felé az anya szempontjából, közben pedig a jelenből a múlt felé haladva a gyermekek szempontjából is láthatjuk, ahogyan az anya és közvetetten a gyerekek saját sorsát befolyásoló események kirajzolódnak, és ahogyan fény derül a keresett személyek kilétére.

Annak megkérdőjelezhetősége, hogy az anya végakarata: azaz a múlt teljes felégetése mennyiben volt jogos és szükségszerű, a film utolsó fél órájában már hangosan kattogó gondolattá válik az összes néző fejében. Bennem kb. mostanra (egy másfél óra múltán) csitult alább ez az érzés. Igazat nem tudnék neki adni, de hogy ez a lényeg, hogy nem is kell. Az anya múltjának megismerése megérteti azt is, hogy nem tudhatjuk és sose akarjuk tudni, hogy milyen emberré formálta őt a sors, hogy - ahogyan ő is mondja - ő milyennek látja a valóságot Örüljünk, hogy nekünk nagy beleérző képesség szükségeltetik ezen sorsfordító események átéléséhez, nem pedig az azonosság érzete. És bár elég empatikusnak gondolom magamat, még így is inkább egyfajta áthidalhatatlan távolságból és tiszteletből elfogadó, nem pedig beleérző attitűddel tudtam viseltetni a szereplők sorsa iránt.

Nem gondolom, hogy ez a film mindenkinek való lenne, sőt még talán nekem valónak se találom. Mély, fájdalmas de egyben nagyon szép is. Amit át képes adni az az, hogy egy ember igazi megismerése igazi csodákat rejthet, viszont arra is érdemes felkészülni, hogy minden titok feloldása visszafordíthatatlan, és nem feltétlenül jár együtt megkönnyebbüléssel. 

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Végre sikerült megnézni moziban (mert azért ezt a filmet tényleg ott ildomos megtekinteni) a Gravityt. Anélkül, hogy nagyon spoileres lennék nehéz véleményezni, de igyekszem.

Tehát a film eszméletlen látványos és szemet gyönyörködtető megoldásai miatt szerintem butaság lenne lehagyni a megnézendő filmek listájáról. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy csodálatos képi világa van. Meg hát egy olyan embernek, mint nekem, aki az űrről amúgy se sok, a lényegin kívüli információval rendelkezik felért ez egy planetáriumi előadással is. A képi világ azonnal beránt, és nagyon sokrétűen igyekszik átadni az űrbeni létezés korlátait és lehetőségeit. 

És akkor a történetről: nagyon féltem, hogy valami ennél szorongóbb, apokaliptikusabb, magányra sokkal inkább kihegyezett sztori lesz a filmben (teljesen előzetes tájékozódás nélkül sikerült megnézni), és egy kicsit Moonosabbra is számítottam. Ehhez képest a Gravity nem igazán a végtelenül kiszolgáltatott és magára hagyott kisember szorongásait akarja bemutatni, sokkal inkább igyekezett a történetet a küzdés nem küzdés és a szépség vezérvonal mentén felépíteni. Ami nem elítélendő választás, csak egy másik elképzelés. Mondjuk az ilyen lenyűgöző képi világhoz tényleg valami szebb történet passzol.

George Clooneyról kiderül, hogy ő bárhol, még az űrben is tudja hozni a nagyon stílusos, vonzó férfit, és ebben nincs semmi meglepő, Sandra Bullock szerintem ügyes volt. Ami viszont nagyon zavart, az Bullock karaktere.

Spoiler!

Ryan Stonet az űrbe küldeni nyilvánvalóan átgondolatlan döntés volt. A nézők számára a film első 10 percében kiderül, hogy ez a nő ügyetlen (elengedi a csavart). Biztos nagyon okos és jó szakember, de az űrben ez szerintem kevés. És innentől félelmünk többször is beigazolódik, mivel még rengeteget kétbalkezeskedik ebben a másfél órában. Persze értem én, hogy nem olyan könnyű szkafanderben és gravitáció nélkül akrobatikus gimnasztikai feladatokat kivitelezni, pláne nagy nyomás alatt, de inkább éreztem azt, hogy őt a részegek szerencséje segítette át a nehéz helyzeteken, mint saját kvalitásai. Nem azt mondom, hogy teljesen béna lenne, na de a csapattársak helyében én biztos kiszavaztam volna a projektből.

Spoiler vége!

Összegezve a Gravity egy igen jól kitalált és kivitelezett film, amit kár lenne nem megnézni. A címadás a film megnézte után nekem nagyon tetszik, ahogy az utolsó negyed óra is. Örülök a történet és befejezés kiválasztásának, a főszereplő karaktere miatt viszont kicsit dühös vagyok. Ha elő is fordulnak logikai bukfencek, esetleg képtelenségek a történetszövésben, lényegtelen, mivel annyira szép a film.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Valamiért az volt az alapbenyomásom ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy nem kéne megnézni. Aztán sorra belefutottam olyan írásokba, amik szépen méltatják az erényeit, meg hogy milyen csavaros, egy igazi üdítő színfolt. Ezért hát gyorsan a megnézési listám elejére helyeztem. Viszont így most a megtekintés után átverve érzem magam. Hinnem kellett volna az első benyomásomnak.

Alapból ki vagyok éhezve a fordulatokban és csavarokban gazdag alkotásokra, de ez nem az. És hogy is lehetne az?! A csavarok előre sejthetőek, ami meg mégse, az meg annyira nem is érdekes. Azt persze nem állítom, hogy előre lehet tudni, hogy mi és pontosan miért történik, korántsem. Viszont a jó és rossz karakterleosztás elég hamar nyilvánvalóvá válik. Az okok felderítésében pedig nem sikerült érdekeltté tenni.

Színészi részről Catherine Zeta-Jones mélyen búgó beszédstílusa kellemetlen, Jude Law karaktere pedig túl szerencsétlen volt. Voltak persze jó pillanatai a filmnek, nem akarom azt sugallni, hogy nézhetetlen, csak jóval többet várnék el egy krimitől. A történetvezetés hebehurgya, egyenetlen volt, amikor pedig már kezdte felvenni a feszesebb tempót, akkor meg olyan érzetem volt, mintha ettől hanyaggá  vált volna a történetmesélés. Néhol mintha ennek kárára nem lett indokolva és kifejtve a háttérben zajló titkos szövetségek viszonyrendszerének ok okozata.

Az is megeshet, hogy a színészek tényleg azt játszották el,ami a szerepük volt, és akkor ebben az esetben is a forgatókönyvet és a rendezést kell hibáztatni az elmaradt izgalmakért. 

Óvatosságra intenék minden olvasót: a következő bekezdés SPOILERES lesz.

A lényeg röviden összefoglalva: Rooney Mara karaktere szimpatikusabb kellett volna, hogy legyen. Úgy nem lett volna tudható, hogy utálja - hozzáteszem teljes joggal - a férjét, és hogy valami nem stimmel a betegségével kapcsolatban. Channing Tatum szerencsére nem rontott el semmit, nem is volt rá túl sok lehetősége. Jude Law, habár jogosan játszott állandóan idegeskedő pszichiátert, de a rászedhető típusból kicsit hamar és elegendő magyarázat híján vált az átverők átverőjévé. Amikor pedig a két nő között lavírozott, akkor túl hamar és érthetetlenül bomlott fel a két nő közti titkos és addig erős szövetség. Olyan, mintha a pszichológus hirtelen megokosodásával egyidejűleg a két nő elbutulása is megtörtént volna. Mintha lett volna egy közös állandó mennyiségű értelem a filmben, amin osztozni lettek volna kénytelenek a szereplők. Szerintem az egyetlen igazi átverés a filmben a címválasztás volt, ami igyekezett a nézői figyelmet téves irányba terelni. Ennyit viszont nem várhatunk el csupán egy címtől.

Nekem nem jött be, többet vártam volna a filmtől. De ízlések és pofonok..

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ha tetszett, megosztani és lájkolni is szabad!

A Blue Valentine-os Derek Cianfrance második rendezéséhez ismét Ryan Goslingot választotta főszereplőnek, természetesen a női nézők legnagyobb örömére. Nagyon fontos gyorsan tisztázni, hogy ez a film csupán ennyiben teszi érdekeltté a nőket a megnézésben. Merthogy a The Place Beyond the Pines egy ízig vérig férfiakról és férfiaknak szóló film.

Azoknak, akik teljesen nulláról akarják megnézni a filmet, azoknak a következő két ugyan spoileresnek nem nevezhető bekezdést azért ildomos lenne átugrani.

Ez a film olyan nem kicsit maszkulin kérdésekkel játszik, mint hogy: milyen előnyökkel, esetleg hátrányokkal indulunk, ha apánk is az életünk része, vagy hogy mit is jelent apád fiának lenni, és továbbgondolva: apád fiaként apának lenni. Ez persze csak akkor válik kényelmetlen szituációvá, ha az említett apa saját megoldatlan nyomorát kéretlen örökségként hagyja utódjára. Ez a hagyományozás általában már a gének útján elkezdődik, illetve folytatódik azzal, hogy az apa jelenlétével, esetleg pont a távollétével mélyíti el az utókor problémáját. Így történhet meg végül, hogy sorsok, történetek képesek generációról generációra továbböröklődni. Ez pedig sok esetben egyáltalán nem fair. A film ezeket a témákat járja körül.

A The Place Beyond the Pines (természetesen a magyar címet már most izgatottan várom) egy igazán keserű és valahol nagyon valószerű dráma. A történet középpontjában a konfliktus kialakulásáért felelős két szereplő: Luke (Ryan Gosling) és Avery (Bradley Cooper, aki mintha megint igazi színész lenne) állnak. Eleinte fő, később viszont már csak mellékszereplőként a film cselekményét az ő elhibázott döntéseik, törvénytelen cselekedeteik és hazugságaik, illetve azoknak következményei teszik ki. Annak ellenére, hogy két nagyon különböző karakterről van szó, akik máshonnan jöttek, teljesen máshogyan nevelkedtek, és akik között nem sok hasonlóságot lehet találni, mégis található bennük egy közös, hogy mindketten egy kéretlen és súlyos titokkal ajándékozták meg utódaikat, amit kérdéses, hogy ez a következő generáció megnyugtatóan képes lesz-e majd megoldani. Végül pedig ebből adódik a film egyik leglényegibb kérdése: válhat-e a vér vízzé, képes-e rá, és kell-e egyáltalán.

Nekem nagyon bejött a film felépítése, az epizodikusság, ez a komor és sodró hangulat. Bár nehéz nemhogy szerethető, akár csak enyhén kedvelhető karaktert találni a történetben, sőt már az is üdítően hat, ha cselekvő, hétköznapi szereplők bukkannak fel, valahogy a történet húsvér-valódisága miatt ez annyira mégsem volt zavaró vagy taszító számomra. A hosszú, 140 perces kivitelezés nem tudnám azt mondani, hogy nem volt megterhelő, de megérte, és nem csak Ryan Gosling miatt. 

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ha meghozta a kedvet, nyomj egy lájkot!