Megérkezett kis hazánkba is végre Lars von Trier legújabb filmjének első kötete, ami az eredeti, csak Berlinálén játszandó 5,5 órának kb. 4 órára rövidített változatának első fele, nem része, hanem mint könyvek esetében első kötete.

Iszonyatosan vártam már ezt az alkotást. Ismerve viszont a témát és látva a trailert még a szokásosnál is jobban igyekeztem felvértezni lelkemet a várható borzongásokra. Ehhez képest kaptam ezt a már szinte könnyednek nevezhető fél filmet. Már majdnem bele is estem abba a hibába, hogy elbizonytalanodtam, mire fel is edzettem lelkemet. Hajszál híján megvezetés és beetetés áldozata lettem. Hiszen igazán bugris dolog lenne azt hinni, hogy a film egészére ebből a félből egyenesarányossággal lehetne következtetni. Mert ugye nyilvánvaló, hogy ezekért a sztorizgatós, már már bulváros (számomra helyenként woodyallenes) percekért a februárban bemutatásra kerülő második kötetben triplán lelki nyomorba döntő, majd ott dagonyázó, hosszú-hosszú pillanatokat kapunk majd fizetségül.

De hogy mit is láthatunk a Nimfomániás első közel 2 órájában: 2 dialógus formát öltő monológot: egyet egy nimfomániás nő fiatal éveiről, illetve egy ezzel párhuzamot öltőt a horgászás rejtelmeiről. Ezek az elbeszélések nem nélkülözik a megdöbbentés és kendőzetlen meztelen igazság mellett sok esetben a humort sem. Nem csak a címben szereplő pszichés betegség esettanulmányának mocskos részleteinek megismerése jelent a néző számára izgalmat, hanem a kis epizódok sajátos láttatásmódja is kifejezetten élvezetesre sikeredett. Sőt túlzottan kíméletesre. Persze időközben kapunk az arcunkba jó néhány fájdalmas és megdöbbentő jelenetet, ezek mennyiségben és minőségben viszont még így is jóval a Triertől megszokott ingerküszöb alatt vannak.   

Hiszem, hogy ezeket az említett kíméletes elemeket a második kötet egészében szándékosan fogja nélkülözni. Illetve azt, hogy amit ez az első 2 óra adott, azt a második kettő könyörtelenül el is fogja venni. Én pedig már alig várom ezt, és egyáltalán nem mazochizmusból. Az általam ismert Trier filmek megalapoztak egy olyan fajta bizalmat, hogy bár biztosra tudom, hogy égetően fájni fog, hogy lelkileg sokkolni fog és megszenvedtet amit látok, mégis tudom, hogy ha átengedem magam Trier lélektanilag zseniálisan pontos hullámvasútjának, akkor a gyötrelmek végeztével olyan csendes vagy éppenséggel ordítóan katartikus élményben lesz részem, amiért nem lehetek neki elég hálás. Az első kötet végi gyors előretekintés nem sok kételyt hagyott bennem ennek bekövetkezésével kapcsolatban.

Illetve még egy dolog, egy rettenet jó választás a film (vége)főcím zenéje: a nyers brutalitást hangilag hibátlanul megtestesítő Rammstein 2010-es lágy romantikájú Führe mich című dalának még agresszívebbre tuningolt verziója. Székbe szegezett, áááá, perfekt!!  

Folyt. köv.!

Update: Nimfomaniac Vol II. kritika

Addig is kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos