Korábban még csak hallani se hallottam az HBO 2 évadot megélt gyöngyszeméről, a Lookingról (Keresem...). Éppen ezért áldom a szerencsés véletlent, hogy mégis az utamba sodorta ezt a nem mindennapi sorozatot. Utánanézés nélkül álltam neki, ennek köszönhetően elsőre rendesen meg is lepődtem. Végeredményben viszont arra jutottam, hogy a Looking az egyik legszexibb, legforróbb sorozat, amit eddig láttam. Azt, hogy mégis miért nem hallottam róla, nem kell sokat magyarázni. 3 férfiról szól, párkeresésükről, kapcsolataikról, barátságukról, önmegtalálásukról ..., tartalmilag tehát semmiben sem eltérve egy átlagos dráma/sitcom sorozattól. Csak hogy ezek a férfiak melegek, a helyszín pedig San Francisco.

Amellett, hogy bennfentes betekintést nyerünk ebbe a San Francisco-i világba, - amit hazaiként roppant távolinak, majdnem elképzelhetetlennek találhat a néző, még európaiként is meglehetősen szabadnak érzékelhető, a legnagyobb újdonság a (többször) két férfi közti szerelemnek, vonzalomnak és intimitásnak bravúrosan kendőzetlen ábrázolása.

Teszem hozzá, nagy összehasonlítási alapom nincs: sorozatok világában meleg férfi párokat leginkább csak mellékszerepben láttam (illetve volt a Six feet, de az meg már régen), így csak a heterókkal tudom összemérni hogyan jönnek át az érzelmek és a kémia. És közben azt is tudom, hogy igazából színészi és alkotói kvalitások kerülnek ebben az esetben mérlegre, de akkor is adódik bennem az összehasonlítás iránti vágy. Végeredmény pedig: a Looking a valódi intimitás átadásában romantikusabb sorozatokat maga mögé parancsoló, nem zavarba, hanem sokkal inkább ámulatba ejtő alkotás. Mostani kedvencemmé is vált (1 hét alatt daráltam le). 

Ajánlásomat súlyozandó azt is hozzá kell tenni, hogy férfiak közti romantikus érzelmekből és testiségből se láttam eddig sokat, és magamban legbelül sem dédelgettem sosem azt a vágyat, hogy ebben feltétlenül vizuálisan jobban elmélyüljek. Éppen ezért - és mert fogalmam nem volt miről szól a Looking-, eleinte nem tudtam mit kezdek azzal amit láthatok, mit vált ki belőlem, hogyan szokom hozzá a sorozat világához. De ez végül semennyire sem vált meghatározó élményévé a sorozatnézésnek. 

A sztori leginkább jó, bár az első évad sokkal erősebb, második évad karakterekben erősebb. Amivel viszont számomra egyedülálló, amilyen őszinte, valóságos a vonzódás és az intimitás ábrázolása, a szereplők igazi és nyílt tekintete (itt jelezném, hogy pl. Richie karakterét játszó Raúl Costillo nem meleg), a mozdulatok természetes elemisége, vérperzselően forró és szexi.

Kellő nyitottság (ez volt nekem) és/vagy esetleges kíváncsiság (ez pedig nem jellemzően) megléte mellett ez a sorozat imádható, és garantáltan magasfokú élvezeteket nyújt, illetve zenei nosztalgiát.

2 évad után sajnos kaszát kapott, de az HBO jövőre beígért hozzá egy filmes folytatásos lezárást. Úgy is legyen! 

Kategóriám rá, a fent említett paramétereket figyelembe véve:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Elég megosztó véleményeket hallottam a Girlsről, amit saját tapasztalatom teljes egészében vissza is adott. Ebben a sorozatban tényleg minden megosztó. Kedvelni nem, imádni és utálni viszont könnyedén lehet. Nekem is csak az első évada jött be igazán, az mondjuk eléggé. Van viszont benne valami, ami sokakat leginkább zavar és ejt zavarba, mégis elvitathatatlanul értékes.

A Girls (Csajok), korunk Szex és NY-ja, éles humorú, karakterei pedig - szélsőségességük ellenére is - elég szórakoztatóak, sőt kifejezetten kiemelendő, hogy végig esendő emberek maradnak, nem változnak meg varázscsapásra, az oly vágyott happy endek kedvéért sem. Ha mondjuk csak ennyi lenne a Girls, nem is lenne annyira megosztó, de ehhez jön még hozzá egész sok öncélú(nak tűnő) mozzanat. Hogy mik ezek, és hogy miért érdemes mégis elviselni?

Egy név a válasz: Lena Dunham (aki írója, főszereplője, rendezője, producere is a sorozatnak, azaz már-már a Chuck Norris-i Walker-szintet üti meg, aki még a betétdalok néhányán is közreműködött anno). De vissza Lenához, ez a nő egyértelműen túl sok, és még csak meg se próbál nem az lenni. Vagy megszokod, vagy nem nézed. Először nekem is rettenetesen nehezemre esett elviselni, leginkább a meztelenségét. Konkrétan sokkolva éreztem magam a teste túlzott fedetlen látványától az idétlen bugyijaival és a tetoválásaival egyetemben. Mondjuk néha a látvány ruhában se sokkal jobb.

Szóval megedzett vizuálisan, és talán nincs is ember a földön, aki nem ugyanezen megy keresztül az epizódok alatt. Mégis, mivel érdekelt a sztori, meg bejött a történetvezetés, az érces hangnem, továbbnéztem a részeket. És aztán idővel már szinte meg is szoktam a látványt, megbékéltem vele (mert hogy egyébként tényleg átlagban inkább így néz ki az ember). És egészen biztos vagyok benne, hogy minden nő, aki így tudott tenni Lena látványával, ezzel a megbékéléssel párhuzamosan, időközben a saját testét is sokkal jobban el tudta fogadni. És innentől a sok öncélú  Lena Dunham magamutogatását szolgálandó jelenetek és eszközök csoportjából ezt a meztelenkedést ki lehet emelni, mert teljesen pozitív, valós hozadéka van. Még ha mértékben túl is tolta, de a valósággal ütköztet. Szóval, ha éppen nem vagy túlzottan elégedett a testeddel - akár okkal, akár ok nélkül-, a Girls nézésével tenni tudsz azért, hogy jobban érezd magad a bőrödben.

Nekem idővel kicsit túl elszállt volt a sztori, túl problémás, de talán még a 2. évad végéig is simán nagyon szórakoztató volt, és bőven volt bája. Sőt, talán mégis adok egy esélyt a negyedik évadnak. De addig is

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tiloskkal

Valamennyire szerintem mindenki tart attól, hogy ez az új évad True Detective nem fog felérni az ominózus, imádott, lassú beszédű, egyedülállóan borzongató hangulatú első évadhoz. Hiszen annyira magasan van a léc, hogy baromi nagy kihívás lesz felérni hozzá, de azért biztos nem lehetetlen. Csupán a megismételhetetlenség vagy valósabb sejtések állnak az ódzkodás mögött? Ehhez érdemes megnézni mitől tartunk leginkább.

A főszereplők kiválasztása biztos, hogy sokakban okoz aggodalmat, na de ki a legproblémásabb? (Ha nem látszik a szavazó, akkor a blogra átkattintva tudsz szavazni, index2-n vmiért nem :( )

Nekem egyik színész se dobogtattam meg szívemet, sőt, Vaughn és McAdams kifejezetten meg is riasztott, hiszen színészileg ők még egyszer sem fogtak meg eddig, sajnos. Aztán idővel kicsit átfordult bennem ez az érzés, és pont Vince Vaughnban lett a legtöbb reményem. Bízom benne, hogy ő is olyan választás, mint egy éve Matthew McConaughey, aki brutálisat nőtt mindenki szemében szakmailag, és ez annyira nem volt sejthető. Ha még ekkora fordulatot nem is gondolok Vaughnnál, de bizalmam felé van leginkább, legkevesebb pedig Rachel McAdams felé. Colin Farell meg az a típus, akinek feküdnie kéne ez a szerepkör, de hogy képes-e bele is hasadni, nem vagyok meggyőzve, de bárcsak. Tyler Kitschről tippelni sem tudok, ezért annyira nem is tartok tőle (tudatlanság boldogít).

Erős hangulatában, dialógusaiban, monológjaiban tűnik nekem az első évad leginkább megismételhetetlennek. De nem is vágyom az ismétlésre, például nem McConaughey szájából ezek az ominózus monológok biztos, hogy komolyan vehetetlenek lennének, sőt sokuk akár olvasva is. Sztoriban viszont kifejezetten valószínűnek tartom, hogy még felül is lehet múlni az első évad nyomozós szálát, amit sokan, számomra nehezen érthető okokból kritizáltak.

Latolgatva az esélyeket, arra jutottam, hogy valószínűleg a különbözőségek adnak a legtöbb esélyt az élvezet növelésére. Éppen ezért örülnék egy máshogy borongós, másmilyen nyomozásos, eltérő tempójú, másmilyen karakterdráma sorozatnak, mint amilyen az előző évad True Detective volt, csak egy dologhoz ragaszkodnék, a magas minőséghez, ahhoz viszont nagyon.

Kategóriám rá, mert más nem is lehet:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Érthető és érthetetlen is egyszerre, hogy miért nem tartozik a Silicon Valley (Szilícium völgy-kreatív, nem?) a felkapottabb sitcomok közé. Túl geek? Nincs húzónév? Nem lenne elég vicces? Túl távoli tapasztalatainktól és tudásunktól, és nem értjük? Vagy csak szimplán nem érdekes ez a startupság?

A Pied Piper csapat

Aki, nem nézett még egy részt se a Sillicon Valleyból: a sorozat lépésről lépésre mutatja be egy startup vállalkozás (Pied Piper) felfejlődését és bukdácsolását, téve ezt kifejezetten viccesen és reálisan, továbbpontosítva már-már (nagyon vicces) kínos és informatív realitással. Az biztos, hogy a startup világ iránt egyáltalán nem érdeklődők számára a Silicon Valley most és a későbbiekben sem lesz nézendő sorozat, hiszen ez a közeg túl központi és meghatározó az egész sorozatra nézve, a helyzetkomikumok és poénok nagy részének esszenciája (hasonlítva mondjuk a Big banghez, ahol lehámozva a tudományréteget is élvezhetőek és érthetőek a poénok, és antigeekek is bőven lehetnek még rajongói a sorozatnak). Tehát a Silicon Valley kedveléséhez egy kis nyitottság, érdeklődés-szikra szükségeltetik e téma iránt. 

Én imádom, nagyon vicces a kellemetlen humora meg a szituációk is, királyok a karakterek, és habár minden startupos, silicon valleys utalást ismerethiány miatt biztos nem értek, de amit igen, az egyértelműen telitalálat. A reálisság pedig külön dicséretes, mivel minden szinten törekednek rá (nyilván nem dokus értelemben). A szereplők tipikusak, de nem sematikusak, és valahol nagyon az utca emberei. Ami velük bénázás, átgondolatlanság szinten megtörténik, az sokunkkal éppúgy megtörténhet. És pont ezért nem óriási röhögések vannak, inkább megdöbbenőek, és olyanok, amik jóval az adott részek megnézése után random időpontokban az eszünkbe jutó jelenetek hatására öltenek mosolyt.

Két évad ment le eddig, nekem az első évad jött be jobban karakterek, sztorik és évadzárót tekintve is, de még így is egészében nagyon színvonalas és eszement az egész. A sok díj és jelölés nagyon nem véletlen, szóval érdemes adni neki egy esélyt. Rengeteg nézője itthon még így sem lesz valószínűleg a távoliság miatt, de amennyiben:

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Az idei év egyik legjobb epizódélményemet elvitathatatlanul a Masters of Sexnek köszönhetem (az imdb-n is legtöbbre értékelt S2E03 Fight c. résznek), sőt, az egyik legjobb sorozatévadélményt is. Míg az első évadot lassú tempója és eseménytelensége miatt leginkább a karakterdráma rajongóknak tudtam ajánlani, jó hír viszont, hogy ez a második évad már sokkal szélesebb közönség számára is élvezhető/-etes. Ennek oka: a több történés, a több izgalmas karakter, a több bonyolult szál, és ami sokakat biztosan a képernyő elé csalogat, a jóval több szex.

Kijelenthető erre az évadra, hogy a Masters of Sex életrajziból sikeresen avanzsált erotikus drámává, mindezt úgy, hogy a változást nem a karakterdráma minőségromlására érték el. Nem érződik az sem, hogy elsődlegesen a nézőszámnövelés lett volna a cél. Ami pedig egyértelműen a legfontosabb, hogy ez az erotikusság kicsit sem olcsó és hatásvadász. Kifejezetten ízléses, tudományra kiélezett, továbbra is mély, sőt mélyebb lélektannal megtámogatott szexsztori a Masters of Sex. Aki tehát hiányolta volna az előző évad során a szexjeleneteket, az ugyanezt nem fogja érezni ennél az évadnál. Aki viszont a pornót hiányolta, az ezt az évadot se nézze.

Akár tűnhetne is a sorozat napjaink kíváncsiskodó háziasszonyainak szánt Emmanuelle+Tyffani egyvelegének, de a Masters of Sex nyilván ennél túlmutatóbb. Maradtak a mély tartalmaknál, ügyesen fejtik fel a karaktereket, és hiteles képet mutatnak a kor társadalmáról ami, (most is kikívánkozik belőlem) bizonyos kérdésekben ijesztően nem áll elég távol korunk felfogásmódjától. A történet középpontjában álló szexuális edukáció pedig éppannyira informatív és elgondolkodtató saját korának, ahogy sorozatnézők számára is. És kendőzetlenségével kábé hasonlóan zavarta össze az állóvizet akkor is és most is. Akik pedig a központi karakterek miatt nézik a Masters of Sexet, azoknak szintén nem okozhat csalódást a sorozat, mert annak a szálnak sem ment a rovására (sőt!) az erotika térnyerése. 

Az említett erotikus többlet mellett további tartalmi, karakterbeli és történetvezetésbeli változás is történt az előző évadhoz képest. Akkor még a kutatás középpontjában az orgazmushoz vezető út fázisai álltak, a második évad egyértelműen a kutatás és a kutatók útkeresésére és a szexuális zavarok feltérképezésére és gyógyítására fókuszál. Tavaly az egész évad nagyon lassan építkezve jutott el egy olyan katartikus évadzáróig (talán így nézve elég szembetűnő párhuzamot lehet találni történetmesélés és a kutatás tematikája között), a Masters of Sex második évada szöges ellentéte elődjének, ugyanis itt minden rész nagyon intenzív, sok esetben katartikus, kifejezetten gyors és eseménydús volt. Az évadzáró rész kivételével. Ami az egyetlen oka annak, hogy nem tudom - az egyébként minden más szempontból jogosnak tartott  - legmagasabb besorolást adni.

Ez az évad tehát kinőtte magát, sokkal merészebb, zavarba ejtőbb, elgondolkodtatóbb és szexibb, mint az előző, ezért minden kíváncsiskodónak és karakterdráma rajongónak ajánlom.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Egyértelmű volt, hogy az előző évad lezárása miatt, ha az első duplarész nem lesz bejövős, akkor búcsút intek ennek a sorozatnak. Félve kezdtem hát neki, mondhatni reményektől mentesen. Most már a 10. részen is túl vagyok, úgy izgulok, és olyan feszült vagyok végre, amit már rég vagy túl ritkán nem éreztem a Homeland alatt.

Ez a 4. évad rávilágított arra, hogy tényleg nem volt mitől félni, sajnálat ide vagy oda, Brodyt már rég ki kellett volna írniuk, és már a 3. évadnak így kellett volna elkezdődnie, mint ez az évad. Elég sok minden megváltozott: új helyszín és új karakterek köré szerveződik a történet, de a legnézőbarátabb változtatás, meg amit a történet alakulása is indokolt: Carrie nem bőg már taknyosan ordítva (duplarész alatt pl. csak könnyes volt a szeme, de nem sírt!). És ez így reális. Nem csak ő lett sokkal keményebb, hanem a történetvezetés is. Véresebb, akciódúsabb ez az évad, mint az előző három volt egyben. Mondjuk csak az akciódússág nem garantálná a szuper élvezetességet, hiszen az első évad is pont annak visszafogottságában, lassúságában volt annyira rohadt jó. Viszont most ez a pörgés nagyon működik. Peregnek az események, folyamatos a feszültség, egyre kilátástalanabb a szitu, és egyre sötétebb az egész világ, Carrie pedig annyira robot, mint még soha.

Ebben az évadban tényleg van min izgulni. Ugyanis, ha a készítők felfogták, hogy kulcsfigurákat is ki lehet nyírni, akkor merhetnek sokkal nagyobbakat lépni. Jó, nem órásiakat, Carrie valszeg marad, de ezt se lehet annyira biztosra venni, mint eddig. Ez pedig még bizonytalanabbá, még kiszámíthatatlanabbá és egyben izgalmasabbá teszi az egészet. És akkor nem is spoilereztem el semmit.

Nekem már csak két rész van vissza az évadzáróig, amiről azt feltételezem, hogy nem igazán fogja elvarrni a szálakat, sokkal inkább hagy levegőben lógni jó pár igazán aggasztó kérdést. A cím kérdésére választ elég egyértelműen adok hát, igen, nézni kell a Homelandet. Mert teljes vérátömlesztésen esett át, és feléledt, megszabadult a koncoktól (vagy éppenséggel bánni tud velük), és megint veszettül izgalmas és bátor. Ez az évad eddig nagyon tempós, és ügyesen fokozta tovább az addig halmozott feszültséget. Claire Danes pedig biztos, hogy jelölései nagy részét díjra fogja váltani.

Egyetlen dolog nem hagy, hogy totálisan optimista és lelkes legyek a sorozattal kapcsolatban, az pedig a 10. rész megtorpanása, ami az előtte lévő 9 részhez képest kifejezetten ügyetlenre és bátortalanra sikeredett (távolról hasonlítva a 3. évadzáró utolsó perceire). Remélem nem ezért kell majd tovább izgulnom.  

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Egy, a már hatodik évadával elstartolt sorozatról bőven lehet nagy, általános következtetéseket levonni, illetve úgy minősíteni, hogy azzal lényege és egésze is átadásra kerüljön. 115 résszel a hátam mögött, még mindig rettenetesen rajongva ezért a sorozatért próbát tennék most átadni a The Good Wife (A férjem védelmében) nagyszerűségének mibenlétét spoilermentesen és objektíven. Merthogy ennek a rajongásnak igenis rengeteg racionális oka van. Hogy mik is ezek?

Mert a történetvezetés okos, aktuális és merész 

Egy ügyvédes sorozattól alapból várható, hogy erős sztorikat hoz, törekszik a csavarosságra, a jó-rossz illetve az igazság-hamisság tengelyein izgalmasan egyensúlyozva vezeti az epizódokon és az évadokon átívelő eseményeket. Ezt pedig a The Good Wife roppant ügyesen csinálja. Ennek a sorozatnak még a láttatásmódjában is tükröződik a műfajisága, semmi sem fekete vagy fehér, pro-kontra ismerjük meg a karakterektől kezdve a háttér és a központi, aktuális eseményekig mindent. Itt tényleg igazi relatívságot tapasztalhatunk meg, azt hogy egy szemszög nem szemszög, az új események új fényt vetnek a múlt eseményeire, más szemszögek pedig nem csak árnyalják, hanem felül is írhatják véleményünket. Nem mondanak ki abszolút igazságokat, hagyják, hogy végül mi alkothassunk véleményt (például hogy Will vagy Peter). Nem félnek a központi szereplők személyiségének árnyékosabb, esendőbb területeit is bemutatni, ettől pedig nem csak okosabb, objektívabb és ügyvédesebb a sorozat, hanem igazibb is. Amitől pedig még valóságosabbá válik a The Good Wife az az, ahogyan a világ történéseit beemelik a sorozat történéseibe, ahogy - elég egyedülálló módon - leképezik a világ történéseit (lehallgatási ügyek, politikai kampány botrányok, technológiák fejlődésén át egészen a sorozatvalóság jelenéig, azaz Alicia hülye nyomozós, indokolatlan szarvasos tv sorozatáig ...).

Mert nagyon színes és izgalmas mellékszereplőkkel játszanak, mégpedig rengeteggel

Ez egyrészről azért annyira menő, mert amellett, hogy nagyon hangsúlyosak a főkarakterek (aki szintén eszméletlen jók), és tényleg körülöttük zajlanak az események, mégis olyan zseniális mellékszereplőket sorakoztatnak fel, és szerepeltetnek évadokon át újra és újra, akik nemhogy nem lopják el a showt, hanem még feljebb emelik a színvonalat.

Most csak néhány azok közül, akik megjelenése azonnali mosolyt vált ki belőlem: a betegségére rájátszó ügyvéd, Louis Canning, akit Michael J. Fox alakít, az ördög maga: Colin Sweeney, az arrogáns és megátalkodott Eli Gold, a rohadék David Lee, a fókusznélküli Elisabeth Tascioni, (Meryl Streep lánya) Mammie Gummer naiv szőkét mímelő ügyvéd karaktere, és kivétel nélkül az összes családtag ... Egy egész posztot tele lehetne írni a zseniális karakterek sorolgatásával. 

Amitől viszont tényleg a legek közé sorolandó a The Good Wife, mert nem fél változni, megújulni, együtt nő és változik az idő múlásával

Nagyon sok sorozattal fordul elő, hogy túl sokáig ragaszkodik egy karakterhez (ékes példa erre Homeland - Brody), tovább tart, mint az alapötlet (ld. HIMYM), és így az önmaguk által kialakított korlátaikon belül tévelyegnek, kínlódnak, önismétlésbe torkolnak, végül pedig megtörténhet, hogy a remek ötletek önhibájukból érdektelenségbe fulladnak. Ez viszont a The Good Wife esetében kizárt. Ugyanis itt mernek változtatni, új színtereket, új karaktereket bevonni, régi szereplőktől megválni ( :( ), növekedni. Elég csak azt nézni, hogy az államügyész megcsalt felesége pozícióból hová jut el Alicia karaktere. És habár egyetlen mellékvágány szál tényleg volt ezalatt a több mint száz rész alatt (Calinda férje-történet), de időben észrevették, elvarrták, és továbbléptek. Ez a - más sorozatok számára irigyelésére méltóan - jelentéktelen tévedés pedig csupán mellékterméke a próbálkozásnak, aminek köszönhetően nyújt ennyire minőségi szórakoztatást a széria. (És akkor nem is beszéltem az évadnyitók és évadzárók magasságairól.)

Aki imádja a karakterdrámákat, aki szereti az ügyvédes sorozatokat, a szövevényes történetvezetést, a romantikus szálakat, aki szeret jóízűeket nevetni, és még nem nézi, azoknak, meg egyébként is mindenkinek:

kategóriám rá:

KÖTELEZŐ - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Lehet furcsa a kérdés, de nem magyarázom, viszont kíváncsi lennék, Ti (Alicia helyében) kit választanátok:

A HIMYM motherjét és a Mad Men kattant újságíróját alakító színészek most főszereplőként bizonyíthatnak egy új párkapcsolatos, romantikus sorozatban. Pár hete, amikor fej-fej mellett indult ez a sorozat és a kategóriában is egyező Manhattan Love Story (bővebben itt), nem ezt a sorozatot kezdtem el. Ennek oka részben a női főszereplő, aki magán hordozza a HIMYM bélyegét (ami számomra a jónak induló, aztán művi önismétlésbe torkolló, kiábrándítóan elromlott sorozatok példáját testesíti meg), illetve az, hogy az A to Z imdb értékelésben is alulmaradt a konkurens manhattani romantikával szemben. Most viszont szembementem a megérzésemmel és előítéleteimmel, és belenéztem ebbe az újoncba is. Tanulságos volt.

A sorozat alapötlete: Andrew (A) és mivel már a Zoey név foglalt volt Zelda (Z) járásának történetét ismerjük meg úgy, hogy a részek tematikus címeit az abc sorrendjére és kezdőbetűire fűzték fel, illetve hogy előreközlik velünk, ez a járás kevesebb mint 9 hónapig fog tartani. Szemben a Manhattan Love Storyval itt egy mindenttudó elbeszélővel van dolgunk, aki - az epizódok rövid játékideje ellenére - nem csak a jelen eseményeire szorítkozik, hanem amelies módon, a személyiségek mozgatórugóit felfejtendő ki-kitekint a főszereplők gyermekkorára is. Ígéretesnek tűnik, nem?

Eredetileg az A to Z az ismerethiány miatt maradt ki a bájos sorozatokat firtató bejegyzésemből, most már viszont szándékosan. Habár az alapötlet és a kivitelezés is kifejezetten biztatónak tűnik, de mindez hiába. Túl sok mindent szeretnének beletenni egy-egy epizódba, ami így történetében és hangulatban is döcögős, nem alkot egységet. De a legnagyobb baj mégis a szerelmespár körül van. Zelda nem eléggé kedvelhető, túl sok problémájuk van egymással, amit bár (érthetetlen módon) tudnak kezelni, de nagyon nem reális, hogy a kezdeti fázisban ennyi bukdácsolást mégis ennyi indokolatlan lelkesedés övezzen. Meg honnan fakad ez a lelkesedés? Nekem nem működik ez az ellentétek vonzzák egymást elv. Ami pedig a legelemibb probléma, hogy nem működik a kémia a főszereplők közt. A többi karakter csak szimplán nem elég jó, vagy sablonos és nem életszerű. Pedig néhányuknál még lenne remény. 

Alapesetben, ha működne a sorozat, akkor biztos elgondolkodtatna, hogy 8 hónap 3 hét és 1 óra eseményének végeztével ez a két ember együtt marad-e vagy sem. De nekem már az sem tiszta, miért vannak egyáltalán együtt. Az A to Z megnézése nálam végül azzal a tanulsággal zárult, hogy a megérzések azért vannak, hogy hallgassunk rájuk.

Csakis a rövid játékidőre való tekintettel kategóriám rá, ha tényleg nincs jobb dolgod, akkor:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

 Én már letettem voksomat, de érdekelne a Ti véleményetek is:

Vannak olyan sorozatok, amiket szeretni lehet, de azért igazán rajongani nem értük szoktunk. Ha ezek közül kivesszük a családi sorozatokat, és fókuszálunk a romantikus témákra, akkor rajzolódik ki előttünk a bájos sorozatok csoportja. Előnyük, hogy szinte bármikor megnézhetőek, hoznak egy elvárt szórakoztató szintet, és habár főként a női közönséget célozzák, valamiért mégis mindenki szívéhez közel tudnak kerülni. Amellett, hogy gyakran a szituációs humor is jellemzi, mégis a legkardinálisabb bennük, hogy tartalmukat nem az izgalmas történetvezetés, vagy ezek a poénok, hanem a romantikus jegyek ékesítik, legalább egy szereplőjét elbűvölőnek, cukinak tartjuk, és fáradhatatlanul drukkolunk neki, hogy legalább legvégül a jó társat válassza, és hogy csakis szuper dolgok történjenek vele. Azért általában ezekre a karakterekre rá is fér a szorítás kétbalkezességük, ügyetlenségük, gyenge ítélőképességük és esendőségük miatt.

Az ilyen bájos sorozatokról nekem (különleges esetek kivételével, ld: pilot, utolsó epizód) nehezemre esne egy teljes posztot külön-külön írni, egy gyűjtést viszont megérdemelnek. Íme tehát egy lista a teljesség igénye nélkül, szubjektívan, nem feltétlenül rajongói hangnemben.

A kezdetek - Gilmore Girls - Szívek szállodája

Talán az első igazi találkozásom ezzel a sorozattípussal a Szívek szállodája volt. Rajongani mondjuk sosem tudtam érte, de tetszett a légköre, a családi szálak bonyodalmassága, nomeg a Luke és Lorelei-é. Egyben viszont ez volt az a sorozat is, amit betegség esetén sosem bírtam nézni, félálomban hallgatni, mert a lázam azonnal felszökött a rengeteg beszédtől, és nyugtathatatlanul ideges lettem tőle. A rengeteg beszéd egyébként a legmegosztóbb és egyben legmarkánsabb eszköze is volt a Gilmore Girlsnek, ezek a frappáns, szókimondó párbeszédek védjegyeikké is váltak. Viszont biztosra veszem, hogy a legtöbb férfit ki lehet(ett) velük kergetni a világból. 

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Bájos sorozat bájos mellékszereplőkkel - Men in Trees - A férfi fán terem

Ez volt az első olyan bájos sorozat, amit tényleg tudtam kedvelni. Sőt mi több, még betegen is nézhetőnek bizonyult, legalább is az első évada. Ez a nagyvárosból vidékre költözés (illetve versa) a múltbéli csalódás elől meneküléssel karöltve a bájos sorozatok igazi alapköveinek számítanak. A Men in Trees első évadában ezt a klisén alapuló történetet, szemben a Hart of Dixie műviességével (ld. 2 bekezdéssel lejjebb), sikerült kellően viccessé és elragadóvá tenni. Ennek egyik, lényegi oka, hogy ebben a sorozatban a mellékszereplők karakterei is felépítettek, és a játéktér aktív részesei. Így nem arra használták őket, hogy sorozatdíszletként betöltsék velük a színtereket, vagy hogy ad hoc kitöltsék velük a főszereplők szerelmi civódásán felül megmaradt, üres meneteket. A második évadra sajnos az arányokat elveszítették, a történet is inkább céltalanul csavarodott össze-vissza. Mintha csak egy évaddal számoltak volna alapból. De egy valóban jó és bájos évad tényleg összejött.

Kategóriám rá (csak az első évad végéig):

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Egy újonc romantikus, topmodelles báj - Manhattan Love Story

Hangsúlyozva, hogy 2 rész alapján mondok most véleményt, de ez a sorozat tényleg nagyon bájos. Igazi tankönyvi példája a bájos sorozatoknak. A főhősnő karaktere egyszerre maxolja ki a tündéri és szerencsétlen személyiségjegyeket is, saját kis szerencsétlenségünk felnagyított kivetüléseként mégis szerethető. A mellékszereplőkkel kapcsolatban már nem ilyen szerethető a helyzet. Ennek tudatában ért igazán meglepően a felismerés, hogy mennyire megörültem múlt héten, hogy tényleg, már ki is kijött a következő rész. Külön cuki, hogy a két főszereplő az életben is egy párt alkot. Pilot kritika itt.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Egy kisközségnyi bájosság - Hart of Dixie

Vélhetően ennél a sorozatnál csakis az amerikai nézők garantálják évről évre berendelést. Nem hinném, hogy bárki is tűkön ülve várná, hogy végül Zoe kivel fog összejönni, hogy járásosítják-e Bluebellt a szomszéd településsel, vagy hogy Wandáék végül alpakákat tenyésztenek-e vagy sem. Viszont nagyon is hiteles kép, hogy a nézők tényleg szeretik ezeket a karaktereket, ezt a kreált közeget, közösséget, lelküknek pedig jól esnek ezek a kisvárosi csodák. Talán ezért is mindegy, hogy a középjó-tökéletes skálán belül hogy alakulnak az események (rosszabbul úgysem fognak). És habár a harmadik évad a kelleténél jobban céltalankodott, azért egészében nézve, ha a 4. évadban ezt is folytatnák, akkor sem hinném, hogy a célközönség csalódottan elpártolna.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

A szabályt erősítő kivétel - Red Band Society

Habár a bájos sorozatok egyik fő jellemzője, hogy nem igazán fontos a történetvezetés, azért akár necc is lehetne a Red Band Societyt ide sorolni, mégsem maradhat ki ez a halálos betegségekkel küzdő fiatalok életéről szóló sorozat, hiszen igazán, nagyon is bájos (másfél rész megnézetele után). Sőt, szinte minden bájos ebben a sorozatban, persze nem a cuki értelemben: a narráció, a karakterek, a küzdés, a csalódások, a barátságok, a szerelmek. És habár minőségben is nagyon rendben van, mégsem valószínű, hogy folytatnám a nézését, ugyanis kicsit korosnak érzem magam hozzá. Pilot kritka itt.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

A 80-as évek nagyon színes tini bája - The Carrie Diaries/ Carrie naplója

A készítők és a sorozat főszereplője sem volt könnyű helyzetben a nagy előd, a Szex és New York miatt. Nem egyezett a két sorozat célcsoportja, mégis azért valami kontinuitásra törekedni kellett, és úgy kellett érdekes történetet kreálni, hogy a szerelmi szálak kimenetele csak egyféle lehetett, Carrie tinikorának eredetsztoriként való bemutatása meg - a karakter potenciális mélysége miatt - nyilván értelme nincsen kategória. Ebből a többszörösen hátrányos helyzetből sikerült mégis egy roppant bájos sztorit kikerekíteni, miközben a remek zenei és kosztüm válogatással megtámogatva a 80-as évekről és a Városról is színes képet festettek. Hiába sikerült sztoriban és megvalósításban is jót alkotni, hiába volt AnnaSophia Robb egyértelműen maga a báj (a kiejtése is iszonyat cuki volt),  ahelyett hogy - ha már a múltat megváltoztatni nem tudják - legalább a második Szex és NY filmet sztornózták volna, sajnos végül a sorozatban érkezett meg a 2. évad végén a kaszás.      

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Kórházas báj Meryl Streep lányával - Emily Owens MD

Ennél a sorozatnál, annyi bőven mérföldekkel rosszabbakat nem kaszálnak el, ráadásul az Emily Owens jó sorozatnak indult, és nagyon szeretni való volt. Mamie Gummer tündérien hozta a szerelmi életében szerencsétlenkedő, de roppant kedves orvost. A belső-monologizáló narráció jól működött, a pozitív-negatív tulajdonságokat ügyesen osztották el a karakterek között,  a szerelmi szálért is bőven lehetett izgulni, szóval nem lehetett nem szeretni. Mégis, 13 rész után elkaszálták. Így már csak abban reménykedek, hogy a jövőre induló Backstorm nyomozós sorozata előtt, Mamie Gummer még legalább egy-két rész erejéig visszatér a Good Wifeba remekelni.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Én már pontoztam, most ti jöttök! 

Nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, ebben a sorozatban egy viszony történetét ismerhetjük meg. A készítői szándék viszont már kicsit sejtelmesebbé teszi a dolgot, ugyanis ezt, a címben szereplő félrelépést pszichológiai összefüggéseiben kívánják bemutatni. Ez pedig most vagy csupán egy nagyzoló és hatásvadász kijelentés, vagy valami izgalmas vállalkozás. Utánanéztem.

Egy pilottól alapból elvárható, hogy felkeltse az érdeklődést, jelölje ki a sorozat egyéni jellemzőit, és adja át szándékolt esszenciáját. Ilyen szempontból nagyon nem szokványos élményben részesültem a The Affair első részének nézésekor, ugyanis közel fél óra után majdnem abbahagytam. Ezzel pedig majdnem teljesen téves benyomást szereztem a sorozatról. Komolyan azon gondolkodtam, hogy a téma pikantériájával próbálják majd eladni ezt a sorozatot, feltételezve, hogy a nézők bőven beérik ennyivel, és ezért nem törődtek azzal az írók, hogy a főszereplő pasi életét, családját egy ennyire elnagyolt és bután túlzó módon ismertetik meg velem. Hol marad a beígért pszichológiai aspektus? Az egész első félóra zavaros összefüggéstelen volt, és alátámasztotta félelmeimet. De szerencsére nem adtam fel itt. Ekkor jött ugyanis (aki semmi infót nem akar a sorozatról, annak annyi jön itt, hogy nézd tovább, érdemes!, többieknek szintén spoilermentesen:) a történet második fele időben, értelemben és szemszögben egyaránt. Hiszen innentől az affér másik főszereplője veszi át a narrátor szerepét, és a női szemszögből is megismerhetjük a találkozás első napjának történetét.

Ez a narratívaválasztás kifejezetten ötletesnek bizonyult, a megvalósulása pedig - minél több idő telt el a rész megnézése óta - egyre jobban tetszik. Nem tudni milyen idő távlatából mesélik el ezt a sorsfordító napot, de ezenkívül - a visszaemlékezés természetéből fakadóan - még nagyon sok más dolgot sem tudunk meg, hiszen ez a két ember nem teljesen ugyanúgy és nem is ugyanarra emlékszik. Már az első rész után nagyon sok nyitott kérdés van, közben pedig bőven akad minek utánagondolni. Ha ezt a további 9 részben is ilyen okosan folytatják, akkor ebben az évadban egy nagyon izgalmas játéknak leszünk majd szemtanúi.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos