Eddig is döbbenve olvastam, ahogyan az aktuális csatornák sorban évről évre kaszálják el a Southlandet, majd a felbukkanó reményt hozó híreket is, miszerint más csatornák szerencsére mégis látnak meg benne fantáziát, és átveszik. Persze szigorúan csak egy évre. Eddig ilyen méltatlan módon jött össze ennek az iszonyat jó drámának öt évad.

Ez azért is érthetetlen számomra, mert a további egyértelműen berendelt sorozatok nézésekor sok esetben ugyanannyira - sőt van ahol jóval kevesebb - jogos bizonyossággal vártam mindig az évadzárók folytatását. Erre sorra  lehetett megdöbbenni, izgulni, mérgelődni, hogy most folytatják vagy se, meg azon, hogy most vajon az én készülékemben lenne a hiba, hogy lehet ennyire nem nyilvánvaló mindenki számára, hogy mennyire zseniális a Southland?

Viszont most már biztos, hogy vége-vége. A főbb szereplők más sorozatokhoz szerződtek, meg persze a szokottól nem eltérően a csatorna is ezt kommunikálta. Ha valamiért nagyon kár, hát ezért a sorozatért biztos. Hiányozni fog.

Mindenképpen szeretnék hát megemlékezni a most már biztosan utolsó évadról, a szám szerinti ötödikről, természetesen spoiler mentesen.

Az évadon átívelő történet nem volt annyira fókuszált, mint az eddigi évadokban. Egy helyett itt inkább több szál kapott egymással párhuzamosan nagyobb teret. Ezeket a történeteket sikerült viszont érzelmileg sokkal megterhelőbbé tenni. Egyértelműen egy happyendtelen, maximum reálisan elfogadható, kis reménnyel kecsegtető végkimenetelt sejtetett az egész évad, illetve a már megszokotthoz hasonlóan egy veszett nagy dühöt és frusztrációt okozó drámai robbanást.

Mint eddig is, ezt a robbanást a színészként jogos díjesőt jelentő, karakter szempontjából viszont tragikus végkimenetelű vendégszereplő történetszála környékén volt érdemes várni. Azt kell, mondjam, hogy most sikerült ezt a faktort kitörölhetetlenebbé, még fájdalmasabbá és lélekbe markolóbbá tenniük, mint az elmúlt négy évadban. Mondom ezt úgy, hogy a Nate szálra még élesen emlékszem. Amit a 9. részben megcsinált ez a sorozat, azért (is) beírták magukat a legjobb drámák közé evör! Szavakat nem találtam utána, és azóta is nehéz.

Aztán jött az évadzáró, amire nyilván még tartogattak drámát, amit az elvarratlan szálak, illetve az emberi butaság garantált. És hát zseniális volt és fájdalmas, ahogy egy igazán remek drámához illik. 

Hiányozni fog ez a színvonal, az érzelmileg is intelligens történetvezetés, a sok-sok futás, a humor és a teljesen különböző okokból megszeretett karakterek. Nagyon kár érte.

kategóriám rá egyértelműen:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Nem túl gyakran írok úgy sorozatokról, hogy ne a) az évadnyitányról, vagy b) az évadzáróról véleményeznék, de a The Good Wife 5. évadának 5. része mellett nem lehet szó nélkül elmenni, ugyanis olyannyira szuperséges lett.

Az izgalomfaktor már a 4. évad utolsó részénél a tetőfokára hágott, ezzel párhuzamosan pedig a lécet is sikerült magasra tenniük. A sorozathoz méltóan a mostani évad teljes mértékben megfelelt a feltornázott elvárásoknak. Sőt olyan izgalmakban is részesülhettek a nézők - többek között az említett epizód során-, aminek a töredékéért hálásak lettek volna a Dexter sorozatzáróján joggal elborzadók.

Már az előző rész végén kiborult a bili, és nyilvánvaló volt, hogy itt óriási botrány lesz! Botrány! Sőt kezdetét veszi a háború: Lockhart Gardner vs Florrick Agos. Ami az 5. epizódban történt: az ellentétek egymásnak feszültek, lehullott a lepel az összeesküvésről, felszínre kerültek a titkos szándékok, és szépen és nem túl lassan végül fény derült a szövetségesek kilétére is. Az eközben generálódott feszültség és düh pedig megállíthatatlan erővel söpört végig a Lockhart and Gardner ügyvédi irodán. De hát nem akárhogyan.

A döbbenet néma pillanatai után a jogos indulatok nem ész nélkül törtek utat maguknak, hanem a jogot magas szinten művelőkhöz méltóan szabályt követően, átgondoltan, mondhatni elegánsan, remek stílussal. Bemutatva, hogy mennyivel kifejezőbb és rémisztőbb, ha valaki üvöltözés helyett higgadtan mondja a másik arcába, hogy a vérre menő háború akkor most elkezdődött. Engem megijesztett.

Nemcsak az ügyek intézése volt iszonyatosan élvezetes és izgalmas, hanem ahogy az erőviszonyok helyzetről helyzetre átrendeződtek egyik majd pedig a másik fél javára, persze csakis pillanatokra. Okos játék ez, ami az izgalom mellett remek szórakozást is nyújt nekünk, igazán hálás nézőknek. Az meg megint ilyen igazi good wife-os láttatásbeli zsenialitás, hogy ebben a szituációban is sikerült mindkét fél motivációját feltárni és megértetni, ezáltal pedig elérni, hogy mindkét tábornak igazat tudjunk adni. A döntőbírák helyzetét érzem át teljesen: nem tudom kinek drukkoljak jelenleg, csak mindkét csapatnak egyszerre. 

Jajj, mi lesz innentől? Meddig fajulhat ez a helyzet? Tisztára izgatott félelem szállt meg. Azzal kapcsolatban viszont nem, hogy ezt hogy fogják még remekebb és fordulatosabb módon megoldani a készítők. Ehhez már eleget bizonyított a sorozat!

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ennyi volt, nincs tovább, lezárult a történet. Ez az amit biztosra tudok. Azt hogy hogyan, viszont már nem. A kezdeti lelkesedésem (itt olvasható) ugyanis hamar alább hagyott :((( . Sőt a 6. rész végére teljesen elfogyott.

Nem tudom Ti hogy vagytok vele, de engem egyáltalán nem érdekel a Dexter vége. Nem sikerült a felkeltett érdeklődésemet az évek óta tartó rajongásom ellenére sem fent tartani. Utáltam a pszichiáter nőt, és nem vágom, hogy vele mi volt, de elég ellenség karakternek tűnt, abból is olyan fajtának, aki semennyire sem tud érdekelni. Az eddig mindig jól működő Quinn - Batista páros is érdektelenné vált, Dexter önmegértése meg, még ha új értelmezési dimenziókat is nyitna, teljesen hidegen hagy. Felháborító és pont.

A 8. évad és így a Dexter is számomra a 6. résznél már véget is ért. Nem voltam és vagyok képes tovább nézni, és ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Igyekszem hát innentől a régi szép időkre koncentrálni, amikor a Dexter még szívemnek egyik legkedvesebb sorozata volt. Ha sikerül megúszni, hogy ne fussak bele valami lényegi spoilerbe, akkor talán egyszer, ha sok felesleges időm lesz, be fogom fejezni ezt az évadot. Persze, ha nem lesz a maradék 6 rész annyira bosszantóan rossz, hogy még ebben is megakadályozzon.

Lényeg a lényeg: nézzen mindenki inkább Ray Donovant vagy Southlandet, ha igazi izgalmakra vágyik.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ha tetszett, megosztani és lájkolni is szabad!

Fú, nagyon jó volt... A The Killing mostani évadában megint lehetett borzongani, félni, megriadni és sikeresen elkeseredni a világtól. Az előző két évadhoz méltóan a 3. évad képi világa, története és karakterei mind elképesztően behúzósra sikeredtek. Hétről hétre indulatoktól felhevülve vártam a jobbnál jobb és befordítóbb epizódokat. És ezeket általában nemcsak, hogy minőségi elvárásoknak megfelelően meg is kaptam, hanem egészen az évadzáróig sikeresen tovább is fűtötték bennem az évad során kialakított izgalom és félelem fortyogó, depresszív elegyét. Összességében pedig egy majdnem hibátlan évadot kaptam rajongásomért cserébe. Viszont csak majdnem.

Ennek okát pedig nehéz sajnálni. Ugyanis az történt, hogy a történetmesélés során a remekebbnél remekebb epizódok előrehaladtával a készítők addig fokozták izgalmakat, hogy végül olyan magasra tették az innentől már (a szigorú néző számára) elvárt színvonalat, amit sajnos az évadzáró már nem tudott megütni. Egyszerűen túl jók voltak az epizódok az évadzáróhoz képest. Pedig a maga nemében és méltóan a sorozat eddigi lezárásaihoz elég sötét és beteges csavarral zártak idén is.

Ettől függetlenül viszont elvitathatatlan marad, hogy a sorozat 3. évada egészében nézve nagyon minőségi, csavarokban és borzongásban gazdag történetet hozott. Megkaptuk azt, amit az évadkezdő írásomban vizionáltam: a megvezetést, azt hogy izgalmas legyen a sorozatgyilkos kilétén morfondírozni, a nyomozás pedig jó pár hideg rázós illetve gyomorforgató pillanatot tartogatott. Emellett pedig a szociális jóérzésünket folyamatosan provokáló és egyidejűleg veszett jó történet nem kevés nehezen megfejthető karakterrel ismertetett meg bennünket. Élvezet volt fejtegetni őket is.

Az évadzáró végére Holder és természetesen maga a színész, Joel Kinnaman még nagyobb kedvencem lett. Ami viszont ennél is nagyobb hatással volt rám, az a Ray Sewardot játszó Peter Sarsgaard színészi teljesítménye. Felkavaró és döbbenetesen jó volt, egyszerűen hibátlan alakítást nyújtott. Ha van igazság, akkor ezért a szerepéért még díjat fog kapni!

Ha az epizódok simán nagyon jók lettek volna, akkor nem lógott volna ki a sorból az évadzáró rész sem. De így sincs ok a panaszra. Árulkodó, ha azt mondom, hogy az évad befejezése után azt kívántam, bárcsak hirtelen elfelejteném a történteket, hogy így újra végigizgulhassam a harmadik évad eseményeit. Fú, nagyon jó volt ...

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ha tetszett, jöhet a like!

Update 4. félévadzáró és 4. évadzáró

Ez alatt az évad alatt a sorozat végre rátalált a saját hangjára, és szerencsére ki is tartott mellette. Eltűnt az erőlködés, a görcsösség. Hiszen elkezdtek nem a nézőszámmal foglalkozni, és feladták, hogy mindenkinek megfeleljenek, így sikerült visszatalálniuk önmagukhoz. Nézők szempontjából ez annyit jelent, hogy újra lehet élvezni a Cougar Townt!

Ebben a sorozatban a szereplők tahók, buták, nincsenek tekintettel senkire, ezek kompenzálására viszont nem nagyon rendelkeznek kimagaslóan jó vagy érdekes tulajdonságokkal. Könnyen belátható, hogy ez nem mindenki számára elég vonzóerő a sorozat követésére. Na és pont ezért volt olyan jó ez az évad, hiszen ezzel a ténnyel a készítők is szembe tudtak nézni, és végre azoknak készítették a részeket, akiket ezek a karakterek amúgy is érdekeltek.

Az évad állandó elemei voltak a suttyó viccek, a borok, a szánalmas problémák, a borok, az arcpirító tudatlanság, a borok, az intimitást és a magánélet szentségét egyáltalán nem ismerő kapcsolatok, ja és természetesen a borok és Big Carl. Azt nem mondom, hogy rengeteg poént vissza tudnék mondani a 4. évadból (kivétel Grayson clinteastwoodozását). Azt viszont igen, hogy a kellemes szórakozás emléke mellett az a beismerés is bennem maradt az évad végére, hogy azért ebben a nagy kendőzetlen tahóságban, amit ezek a szereplők teljes mellszélességgel vállalnak, nem is olyan nehéz önmagunk kínos hiányosságaira, fel nem vállalt cikiségeire néha ráismerni.

Nekem bejött ez az évad. Azoknak pedig, akiknek elsőre tetszett a sorozat, csak időközben feladták a nézését, azoknak azt tanácsolom, hogy térjenek vissza a Cougar Townhoz már a 4. évaddal. És lesz 5. is!!

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Like, ha tetszett!

Eddig 3 részt sikerült abszolválnom a Ray Donovanből, de már az első 5 perc után nyilvánvaló volt, hogy szeretni fogom. És szeretem is. A színészgárdát remekül összeválogatták, nem csak a történet, hanem a karakterek is veszett jók.

Sztori: Hamar kiderül, hogy a Donovan család tagjai nem születtek túl szerencsés csillagzat alatt. Egyrészről cipelik a közös családi keresztet, emellett pedig tűrik a sors által nekik szánt további válogatott terheket. A csodálatos Donovan fiúk közelebbről: Terry, a Parkinson-kóros box edző, Bunchy, akit gyermekkorában molesztált egy pap, jelenleg pedig alkohol és/vagy drogfüggő, illetve a címszereplő Ray (Liev Schreiber, aki számomra nem tűnt kézenfekvő választásnak, pedig nagyon stimmel), aki első blikkre mintha, de csak mintha jóval kiegyensúlyozottabb lenne, mint a testvérei, egyébként meg valószínűleg egy két lábon járó időzített bomba. A történet színes része, hogy Ray a kenyérre valót gazdag emberek életének egyengetésével és botránytalanításával keresi. Hozzá kell tenni, a dolgát nagyon meggyőzően végzi. A családfa ezen szelete a sorozat nyitóképe.

Ide tart ki- és elkerülhetetlenül a genetika csúcsa, a hőn utált apjuk, az eddig hibátlan választásnak tűnő Jon Voight, aki pechükre hamarabbi eltávot kapott a böriből, és akinek eltökélt szándéka, - és nyilvánvalóan még eltökéltebb hátsószándéka - csatlakozni a családja amúgy sem zökkenőmentes életéhez. 

Ezt a családi sztorit egészíti ki, illetve annak komor színezetét dobja fel, Ray megoldásra váró munkaügyei, emellett pedig a múltból gyorsuló sebességgel arcukba csapódó titkok özöne. A történetmesélés tempója nagyon feszes és élvezetes, a sajátságos humor pedig nekem nagyon bejön. Az epizód- és mellékszereplők egyaránt erősek, aktuális kedvencem az agyban gyenge mozisztárt játszó Austin Nichols.

Az amerikai nézettség egyre csak nő, sőt már tudnivaló, hogy a 2. évadot is berendelték. Tehát sok jel mutat arra, hogy nem csak nekem jön be ennyire ez a sorozat. Így nem hinném, hogy elhamarkodnám a besorolást. Tessék nézni!

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ha meghoztam a kedvet, jöhet a megosztás és a like is!