Azt kell mondjam, talán én voltam, aki végül leginkább meglepődött. És sajnos egyáltalán nem úgy, ahogy az előző kötetről szóló írásomban vizionáltam. Az előzmények és rajongásom fényében nem hittem volna hogy A nimfomániás csalódást fog okozni. A filmnél egyedül a moziközönség reakciója volt kiábrándítóbb.

Az az érzésem, hogy ez a dialógusos megoldás rengeteg energiát vitt el a történetmesélés és a film kohéziójának kárára, illetve a történetvezetést is a kelleténél jóval többször megakasztotta, tette egyenetlenné. Mindenképpen élvezhetőbb lett volna időrendi sorrendben megismerni a főszereplő, Joe életének eseményeit, akár vallomásos én-elbeszélésben, vagy egy objektívabb hangvételű E/3 személyű elbeszélés formájában. Ez az egyik probléma.

A másik, hogy túl sok volt az élc, a groteszk és a - leginkább vizuális - humor. Mintha ezzel tompította volna a brutális tartalom és az igazán súlyos és komoly történések hatását. Ami egy ideig érthető volt, olyan bemelegítő játéknak teljesen megfelelt egy-két nemi szerv kép/ szex jelenet, aztán vagy már közben valami váratlan fanyar történés. Tényleg, néha a sok terhelő pillanatból jó, ha kiránt valami, vagy ha ellentétes érzések, vagy legalább is együtt ritkán jelentkező érzések kavarodnak össze bennünk pillanatokra. De már a 10. szex/erőszak + fanyar humor/élc kombó inkább hatott kínosan, mint kicsit is érdekesen. Az volt az érzésem, mintha kiskorúként kezelnének, féltenének a témától és az esetleges hatásától. Mintha mindent elkövetnének, nehogy nagyon érzelmileg belemerüljek a témába. De hát nyilván nem véletlenül ültem le a film elé (második alkalommal). Érettséggel, kíváncsisággal, empátiával és persze magas elvárásokkal vágtam bele ebbe a kötetbe, éppen ezért csalódtam ekkorát. Ha akart volna többet mondani, én befogadóképes lettem volna, amennyire csak tőlem telik. 

Lehetett volna sokkal jobb A nimfomániás, ha merte volna - a Triertől megszokott módon - terhelni a nézőit, ha többre tartott volna bennünket, és nem próbált volna meg kesztyűs kézzel bánni velünk, és kevésbé akart volna szórakoztató lenni. Nagyon dühítő.

Lehet, hogy ebből az írásból az a kép jön le, mintha egy 12-es karikás Lars von Trier filmet kritizálnék, ami vizuálisan és történetileg sem terhelő, vagy csak alig. Ez nem így van. Rengeteg kendőzetlen őszinteségű jelenetet kapunk szexről és függésről, ami mindenképpen nagy hatással van a nézőkre. De szerintem nem tudtunk meg lényegében többet vagy eleget a nimfomániáról, ami éppenséggel számomra a kisebb baj, de ami lényegi probléma, hogy a nimfomániás Joeról se kapunk kielégítő képet. Amit nagyban akadályozott a már említett dialógusos megoldás is.

A nimfomániás a trieri lélekzúzás helyett amit ad, szerintem nem alternatíva.

UPDATE:

Talán egy magyarázatot találtam. A film egy dolgot végül mégis átadott a nimfomániáról: elhintette bennem a trieri/információs/filmélménybeli kielégülés csalfa reményét, amit a brutális trailer, a remek plakátok segítségével, de legkésőbb az első ígéretes rész végére már teljesen elhittem, majd pedig a forró kása 2 órás, egyenetlen kerülgetése után végül itt maradtam kielégítetlenül. Ha ez volt a célja, akkor Lars von Trier zseniális játékot űzött velem, amit róla el is tudok képzelni.  

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ez a film nagyon nem ok nélkül kapja az elismeréseket, díjakat és jelöléseket. És bár jó pár filmet láttam, és a True Detectivet is követem, mégis számomra most lett nagybetűs SZÍNÉSZ Matthew McConaughey. Bár szörnyű, hogy lassan az elcsúfítás mellett a nagy fogyás jelent egyenes utat az Oscarhoz, de a Dallas Buyers Club esetében tényleg nem mindennapi átalakulás és alakításnak lehetünk szemtanúi.  

A két központi szerepet játszó színész kifogástalan munkát végzett. A nagy fogyás következtében kicsit christianbalessé vált McConaughey élete legjobbját nyújtotta, az 5 év után visszatérő Jared Leto pedig nem csak azt bizonyította be, hogy nőként is - sőt talán úgy a leginkább - szép, hanem hogy nem hiába emlékszünk rá sokan inkább színészként, és nem zenészként. Megjegyzem, hogy zenekarával azért a soundtrackhez nyilván hozzájárultak.

A Dallas Buyers Club műfaját tekintve életrajzi dráma, ami köszönhetően az esendő és nagyon emberien ábrázolt karaktereknek sokszor megmosolyogtatják az embert. A film meglepően nagy részében elfeledteti azt, ami a magyar címből azonnal kiderül, azaz hogy hová is tart elkerülhetetlenül a cselekmény. Az is érdekes élmény, hogy első sorban nem a minél tovább életben maradásért drukkolunk, aggódunk, a legalább is általam várt haldoklás történet helyett az élni-ről szól a film. Ron Woodroof (Matthew McConaughey) cselekedetei és eredményei nem attól kapnak itt nyomatékot, mert meghalt, mert le akarta győzni az AIDS-et, vagy a hirtelen felerősödött életigenlésétől, hanem az igazi elevenségétől. Attól ahogyan vált folyamatosan élővébb, mint a saját környezete. 

A Dallas Buyers Club mindenképpen megható, magával ragadó, igazán érzékeny film egy AIDS beteg férfi utolsó napjairól. És bár a könnyek garantáltak, mégis kifejezetten szórakoztató pillanatokkal is szolgál. A hangulat és a színészek iszonyatosan tetszettek, a történetmesélés bennem néhol ugyan zavart okozott, de egyáltalán nem ez a mérvadó a film értékelését tekintve. 

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Megérkezett kis hazánkba is végre Lars von Trier legújabb filmjének első kötete, ami az eredeti, csak Berlinálén játszandó 5,5 órának kb. 4 órára rövidített változatának első fele, nem része, hanem mint könyvek esetében első kötete.

Iszonyatosan vártam már ezt az alkotást. Ismerve viszont a témát és látva a trailert még a szokásosnál is jobban igyekeztem felvértezni lelkemet a várható borzongásokra. Ehhez képest kaptam ezt a már szinte könnyednek nevezhető fél filmet. Már majdnem bele is estem abba a hibába, hogy elbizonytalanodtam, mire fel is edzettem lelkemet. Hajszál híján megvezetés és beetetés áldozata lettem. Hiszen igazán bugris dolog lenne azt hinni, hogy a film egészére ebből a félből egyenesarányossággal lehetne következtetni. Mert ugye nyilvánvaló, hogy ezekért a sztorizgatós, már már bulváros (számomra helyenként woodyallenes) percekért a februárban bemutatásra kerülő második kötetben triplán lelki nyomorba döntő, majd ott dagonyázó, hosszú-hosszú pillanatokat kapunk majd fizetségül.

De hogy mit is láthatunk a Nimfomániás első közel 2 órájában: 2 dialógus formát öltő monológot: egyet egy nimfomániás nő fiatal éveiről, illetve egy ezzel párhuzamot öltőt a horgászás rejtelmeiről. Ezek az elbeszélések nem nélkülözik a megdöbbentés és kendőzetlen meztelen igazság mellett sok esetben a humort sem. Nem csak a címben szereplő pszichés betegség esettanulmányának mocskos részleteinek megismerése jelent a néző számára izgalmat, hanem a kis epizódok sajátos láttatásmódja is kifejezetten élvezetesre sikeredett. Sőt túlzottan kíméletesre. Persze időközben kapunk az arcunkba jó néhány fájdalmas és megdöbbentő jelenetet, ezek mennyiségben és minőségben viszont még így is jóval a Triertől megszokott ingerküszöb alatt vannak.   

Hiszem, hogy ezeket az említett kíméletes elemeket a második kötet egészében szándékosan fogja nélkülözni. Illetve azt, hogy amit ez az első 2 óra adott, azt a második kettő könyörtelenül el is fogja venni. Én pedig már alig várom ezt, és egyáltalán nem mazochizmusból. Az általam ismert Trier filmek megalapoztak egy olyan fajta bizalmat, hogy bár biztosra tudom, hogy égetően fájni fog, hogy lelkileg sokkolni fog és megszenvedtet amit látok, mégis tudom, hogy ha átengedem magam Trier lélektanilag zseniálisan pontos hullámvasútjának, akkor a gyötrelmek végeztével olyan csendes vagy éppenséggel ordítóan katartikus élményben lesz részem, amiért nem lehetek neki elég hálás. Az első kötet végi gyors előretekintés nem sok kételyt hagyott bennem ennek bekövetkezésével kapcsolatban.

Illetve még egy dolog, egy rettenet jó választás a film (vége)főcím zenéje: a nyers brutalitást hangilag hibátlanul megtestesítő Rammstein 2010-es lágy romantikájú Führe mich című dalának még agresszívebbre tuningolt verziója. Székbe szegezett, áááá, perfekt!!  

Folyt. köv.!

Update: Nimfomaniac Vol II. kritika

Addig is kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Nagy kedvencem mesék közül a Szörny Rt.- természetesen csak A kis hableány után -, szóval magas elvárásaim voltak a folytatás/előzménnyel szemben, és éppen ezért nehéz volt nem az elsőhöz viszonyítani.

A Szörny egyetem inkább a régebbi Disney mesék irányvonalához közelít, ezért sokkal inkább jelenthet minőségi szórakozást gyerekek számára, mint az előző rész, aminek én magam is inkább tartoztam a célcsoportjához. 16 éven felüliek számára viszont sajnos gyakran hosszú percekre nyújt lehetőséget az elkalandozásra (talán még unatkozásra is).

Összességében elmondható, hogy aranyos kis történetet hoztak össze, ismét sikerült klafás és extrém szörnyeket felvonultatniuk, és sok mosolyogtató elemmel variálniuk az amúgy nem kifejezetten kiszámíthatatlan történetszövést. Ez a mese mindenképpen kellemes kikapcsolódással szolgál a kedves nézőknek, csak hát jómagam többre vágytam na.

Reményeimmel ellentétben a második rész langyos vízre sikeredett: cukiság, meg szörnység szint rendben volt, de a történet és a karakterek már csak közép színvonalt hozták, és elég sok volt a kihagyott lehetőség. Több olyan poénra számítottam, mint Randy félelmetes nézésének magyarázata vagy a világító tengeri sünös akadálypálya.

Amiért viszont békíthetetlenül fel vagyok háborodva, az a végefőcímből hiányzó baki jelenetek. Alapból számítottam rá, annyira mesteri volt az első résznél is. A készítőknek pedig egy kis őszinte tükörbe nézés után adódhatott volna az a megváltó gondolatuk, hogy egy kicsike, egyszerű, és már jól bevált ötlet segítségével milyen üdítő hatással zárhatnának film végén, ezáltal pedig én is többed magammal határozottan jobb szájízzel és elégedettebben álltunk volna fel a mese megnézése után.

Boo hiányzott, ahogy az izgalmak és a végefőcím bakijelenetei is!!! Egyszer mindenképpen nézhető, és persze nem kizárt a szórakozás sem. Lehet, kicsit túl is bántottam ezt a mesét, de ezért az első rész bennem hagyott mély nyomai tehetők leginkább felelőssé. Kompenzálnék most tehát: és igyekszem hangsúlyozni: ettől még a Szörny Egyetem könnyed mese és elvitathatatlanul aranyos.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Huh, hát ez a film nem nevezhető  könnyedebb lélegzetvételű családi drámának, és bár ezzel tisztában voltam előre, bevallom, így is jócskán felülteljesített az elvárásokon. Nehéz volt, és rohadt nehéz is akart lenni.

A Felperzselt föld egy gyönyörű képi világba csomagolt elborzasztó családi történet tragédiák sorával terhelve. A kiindulási helyzet: Nawal két gyermeke azt a feladatot kapja anyjuk utolsó akarataként, hogy keressék fel sosem ismert apjukat és bátyjukat, illetve adjanak át számukra egy-egy levelet. A testvérpár szinte pont annyit tud Nawalról, mint mi nézők, így hasonló erővel hatnak rájuk és ránk is az idő és nyomozás során felbukkanó információ törmelékek. A párhuzamos történetvezetés nagyon élvezetessé teszi a nyomozást, egyszer a múltból a jelen felé az anya szempontjából, közben pedig a jelenből a múlt felé haladva a gyermekek szempontjából is láthatjuk, ahogyan az anya és közvetetten a gyerekek saját sorsát befolyásoló események kirajzolódnak, és ahogyan fény derül a keresett személyek kilétére.

Annak megkérdőjelezhetősége, hogy az anya végakarata: azaz a múlt teljes felégetése mennyiben volt jogos és szükségszerű, a film utolsó fél órájában már hangosan kattogó gondolattá válik az összes néző fejében. Bennem kb. mostanra (egy másfél óra múltán) csitult alább ez az érzés. Igazat nem tudnék neki adni, de hogy ez a lényeg, hogy nem is kell. Az anya múltjának megismerése megérteti azt is, hogy nem tudhatjuk és sose akarjuk tudni, hogy milyen emberré formálta őt a sors, hogy - ahogyan ő is mondja - ő milyennek látja a valóságot Örüljünk, hogy nekünk nagy beleérző képesség szükségeltetik ezen sorsfordító események átéléséhez, nem pedig az azonosság érzete. És bár elég empatikusnak gondolom magamat, még így is inkább egyfajta áthidalhatatlan távolságból és tiszteletből elfogadó, nem pedig beleérző attitűddel tudtam viseltetni a szereplők sorsa iránt.

Nem gondolom, hogy ez a film mindenkinek való lenne, sőt még talán nekem valónak se találom. Mély, fájdalmas de egyben nagyon szép is. Amit át képes adni az az, hogy egy ember igazi megismerése igazi csodákat rejthet, viszont arra is érdemes felkészülni, hogy minden titok feloldása visszafordíthatatlan, és nem feltétlenül jár együtt megkönnyebbüléssel. 

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos