A nyári sorozatos uborkaszezon mindig lehetőséget ad arra, hogy a már jó ideje kinézett sorozatokat majdnem egy ültő helyemben bepótoljam. És már jó ideje szemeztem az Orange is the New Blackkel, amiről csupán csakis jókat lehetett mindenhol olvasni, ahogy most ebben a bejegyzésben is. (Előre rettegek a magyar címtől, csak ilyenek ne legyenek, mint pl őrült nők ketrecben!)

A sztori kiindulási pontja: a jó családból származó, szépreményű Piper Chapmant utoléri múltja, ami miatt egy időre börtönbe vonul. A börtön világát pedig az ő szemszögén keresztül ismerhetjük meg: a csoportosulásokat, a női sorsokat, a szabályokat, a hierarchiát. Az, hogy mennyire hiteles ez a kép, nekem azért sok helyen sántít, de ebben elbizonytalanít, hogy a sorozat ötletét az az önéletrajzi könyv adta, amit Piper Kerman írt börtönbéli emlékeiről azonos címmel. Mondjuk miért pont egy elítéltnek higgyek. 

Piper Kerman az OITNB plakátja előtt, (a kép a könyv fb oldaláról csenve)

Témákban többek közt ilyenek jönnek fel a sorozatban, mint a visszaélések, a tisztességtelen fegyőrök, az élhetetlen és alapvető higiéniát nélkülöző körülmények, a leszbikus kapcsolatok, az ünnepek, a szövetségek, a rabok közti hatalmi játszmák, drogok, a nyilvános wczés problémája, bosszúállás ... 

Hangulatában nekem kissé Breaking Bades, részben a rengeteg lehangoló és folyamatosan elromló történés miatt, de emellett azért is, mert ez a sorozat is megbízhatóan hoz egy egyedi hangvételű, végig magas színvonalat, és közben mentes a csúcspontoktól, ami alól itt is kivétel persze a nyílt agresszió és kendőzetlen életképek. Persze ez a sorozat sokkal viccesebb, nyers humora pedig sokszor ellensúlyozza a ridegebb eseményeket, tegyük hozzá: van is mit.

Nagyon jó megoldás, hogy részről részre mindig egy-egy rab életét ismerhetjük meg. Megtudjuk, ki hol csúszott el az életében, miért is került a kóterbe. Valóban érdekes és drámával terhelt, de sokban hétköznapinak induló életek ezek. Néhol nekem túl direkt/átlátszó a készítők azon törekvése, hogy a nők többségét úgy mutassák be, hogy valahol meg is értsd, megkedveld, de közben kissé fel is mentsd őket tetteikért. De hát ez van, ha egy börtöntársuk szemszögéből kapjuk az infókat, aki nyilvánvaló okokból nem az objektivitás mintaképe. Minden szempontból üdítő ez a komplexebb ábrázolásmód. Persze azért is, mert igazi gyöngyszemekre lehet lelni köztük.

Karakterekben tényleg nagyon erős az OITNB. Okkal is kapják hát a jelöléseket és a díjakat. A díjátadóknak köszönhetően pedig megláthatjuk, mennyit is csúfítottak a szerepek kedvéért ezeken a színésznőkön.

Egy valakit viszont szeretnék kiemelni, akiről szerintem méltatlanul kevés dicsérő jelzőt lehet olvasni, és aki érthetetlen módon kívül esik a díjazottak körén: a Pennsatuckyt játszó Taryn Manninget. Tőle konkrétan kiráz a hideg bármit is csinál, a hangja, minden mozdulata őrülten félelmetes. Vele kapcsolatban egyértelműen semmi jóra nem számítok.

Az első évad Piper adaptálódásának első nagy mérföldkövéig viszi el a történetet. Basic ismereteket kapunk közben a benti körülményekről és Piper magánéletéről. Így kicsit mi is bennfentesebbé válhatunk persze kényelmes távolságból. Nem meglepő módon már a 3. évadot is berendelték.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Nem hinném, hogy itthon nagy rajongótáborral rendelkezne a Masters of sex, pedig mind témában, mind színészileg és karakterileg is nagyon rendben van. A dráma az 50-es évek Amerikájában játszódik, és valós eseményeket dolgoz fel: William Howell Masters és Virginia E. Johnson (aki 2013 júliusában, egy hónappal a sorozat kezdése előtt halt meg) híres és akkoriban nagy port kavart szex-kutatásának történetét, egyben ennek a két empirikus kutató úttörő életét.

 Virginia Johnson és William Masters a valóságban, illetve az őket játszó Lizzy Capman és Michael Sheen

A történetvezetés kifejezetten lassú, hagy időt a karakterek kifejtésére (tehát karakterdráma rajongók számára pont élvezetesen építkezik), és inkább keretnek használja a szexualitás-kutatás történetét, mint központi témának. Kicsit úgy, ahogyan a (legnagyobb kedvencem, és sok egyébben hasonlóságot mutató) Mad menben a reklámszakma. Nézői létszám egyenlege tehát a következő: az említett lassú építkezés az, ami sokakat elrettent, viszont a szex témája nyilván pluszban jelentős nézői réteget hoz be. 

Ami a történetet illeti, megdöbbentő, bár nem hihetetlen, hogy mennyire semmit vagy keveset tudtak az emberek ebben az időben az emberi testről, illetve a szexről és szexualitásról. Többek közt tudományosan hittek abban, hogy a homoszexualitást elektrosokkal lehet gyógyítani, azt viszont nem gondolták, hogy az idősebb, akár 70 évesek is képesek még az orgazmusra. Ehhez képest még érdekesebb, ahogyan ez a két kutató a külvilág jelentős ellenállása ellenére is harcba kezdett információszerzés és -bővítés céljából. Mastersék a kutatást basic és speciális vizsgálati eszközök segítségével kezdik: először egy kórházban tilosban, aztán egy bordélyházban, majd félig engedéllyel kórházban, prostituáltakkal, idegen jelentkezőkkel, egyedül, párban, majd egymással próbálják megfejteni, mi is történik az emberi testtel szex közben.   

A kísérleti körülmények és az egyik kamerával is ellátott eszköz

Igazán izgalmas dolgokra jöttek rá, és persze magukkal kapcsolatban is. Ahogy mi, nézők is érdekes betekintést nyerünk ebbe a korba. Mint például, hogy habár ez a világ és konvenciói sokszor olyan megnyugtatóan vagy éppenséggel mulattatóan távolinak tűnnek, mégis gyakran vehetünk észre olyan viselkedési mintákat, eszméket, amiket a 21. század társadalmának egy része sajnos a mai napig sem haladt meg.

A Masters of sex üdítő sorozat, karakterei közül pedig többen is könnyedén közel kerülnek a nézők szívéhez! Én már nagyon várom a következő 2. évadot, ami július 13-án már el is kezdődött.  

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ugyebár az előző évadzárónál eléggé elmarasztaló, bosszús kritikával illettem a Revenget, és sajnos ez idén se lesz másképp. Pedig már reménykedtem.

Jó, nem minden pillanata volt annyira eszementül értelmetlen és irreális, de azért bővelkedett hasonlóan megrázó élményekben, mint az előző etap lezárása. Meg kell persze hagyni, hogy egy szappanopera kaliberű sorozattól alapból nem állnak távol műfajából fakadóan az erőltetett csavarok, a karakterek ide-oda ráncigálása, hirtelen semmiből felbukkanó szereplők cselekménybehozása csakis azért, hogy ne "laposodjon" el a történet. De azért kéne, hogy legyen egy ésszerű határ, ami nézve a 3. évad feléig, a Revengetől bőven elvárható lett volna. 

Magam se gondoltam volna, hogy a 2. évadzáró ámokfutása után jöhet olyan a sorozatban, amitől újra élvezhető válik, pedig történt. Attól, hogy a felszínre hozták és nyílttá tették a konfliktusokat sokkal intelligensebb és izgalmasabb lett a történetmesélés. Tényleg újra életet vittek a sorozatba, és valamivel hitelesebbé tették az egészet.

Aztán közeledve az évadzáróhoz megint egyre erősebben élt bennem a gyanú, hogy ezt a kellemes és okos izgalmat már nem sokáig fogom élvezni. Megérzésem legerősebb oka pedig, hogy egyre gyakrabban futott át agyamon: hogy ugye csak nem fog kiderülni, hogy Mr. Clark mégsem halott (spoiler kijelölés után látható). Sajnos igazam lett. Pedig végig azon alkudoztam, hogy tényleg inkább bármit, csak ezt ne. És azért ez elég kellemetlen az évad legkardinálisabbnak szánt csavarja esetén, pláne hogy már a félévadzáró után bebizonyították, hogy tudják őket ezt okosba is.

kategóriám rá így változatlan:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Most már kijelenthető, hogy az előző étlaphoz évadhoz képest is enyhén szólva gyomorforgatóbb, érzékeinkre erőteljesebben ható és kedélyborzolóbb Hannibal második évaddal állunk szemben. Bár a 12 részből 2 még vissza van, azért kijelenthető, hogy egy színvonalában és történetvezetésében sokkal egyenletesebb évadról van szó, mint az előző 13 rész esetében.

Az első évad kiegyensúlyozatlanságát és a részek eltérő sokszínűségét egy bejegyzésemben (Hannibál lakomája) már próbáltam a címekkel párhuzamba állítva értelmezni. És bár ez az évad nem szorul ilyen szempontból magyarázatra, mégis úgy gondolom, érdemes lenne most is foglalkozni egy kicsit a címekkel, és részletesebben megtekinteni Hannibal második étlapját (spoilereket kerülve). Jöjjenek hát akkor a címek.

Tavaly ugye egy kiadós francia menüsort kaptunk kannibálunk ízlésére formálva és általa tálalva. Ehhez képest a címeket átfutva most egy japán menüsor rajzolódik ki előttünk. Azért is tűnik találónak a japán konyha felé fordulás, hiszen ahogy a sorozatról, az utóbbiról is elmondható, hogy kifejezetten részletgazdag és szándékosan látványos. Következésképpen tartalom szempontjából jósolható, hogy az FBI-osok ebben az évadban sem fognak hirtelen felindulásból elkövetett emberölés ügyében nyomozni.

Az első rész címe, maga a menüsor neve is: Kaiseki, egy többfogásos japán vacsora, amit teaszertartásokon/ teavacsorákon szolgálnak fel. Ahol a fogások sorrendjéről a teamester, jelen esetben pedig dr. Hannibal Lecter rendelkezik. Eredetileg a kaiseki azt jelenti: kő a mellkason. A szerzetesek aszkéta életformájuk miatt, régen melegített követ nyomtak a mellkasukhoz, hogy ezáltal nyomják el az éhségüket. Innen ered az elnevezés. Itt ez a szokás mint bosszúéhség, illetve az éhezik a baráti szóra értelemben ezen vágyaknak az elnyomását jelképezheti. (Ellentétben az öléssel, ami semennyire sincs elfojtva ebben az évadban sem.) 

A mai értelemben használt kaiseki egyfajta művészeti forma, amely egyensúlyt teremt az ételek íze, állaga, megjelenése, és a színe között. Ehhez - a sorozat szempontjából könnyen behelyettesíthető jelentésben- mindig friss, szezonális, helyileg beszerezhető alapanyagokat használnak. Cél: az ízélmények fokozása. Megjelenítésben az ételeket szépen elrendezve (ld. 2. rész: szem forma), gyakran valódi levelekkel és virágokkal (4. mézes rész és 6. fás rész) tálalják, hogy minél jobban visszaadják az étel eredeti növényi és állati megjelenését. Tartalom szempontjából az első rész tehát nemcsak évad főcímként jelöli ki az egész menüsort, hanem a kezdő jelenetsorral bepillantást is enged a végkimenetelbe. Kijelölve így az események végpontját is.

A második rész címe: Sakizuki, ami az előző évad második részének: Amuse-bouche étvágyhozó fogásának a japán változata. Tartalmilag ez a szemes-alkotásos epizód. Ekkor vált teljesen egyértelművé, hogy ez az évad nemcsak Hannibal lelkének sötétsége, hanem a naturális képek miatt is iszonyatosan elvetemült lesz.

Ezt követi a Hassun, azaz a második fogás, ami - funkciója szerint -kijelöli a szezonális témát. Minő egyszerű párhuzam: az évad témáját. Ez a rész a bíróságos, amikor is Will és Hannibál kapcsolata igazi megmérettetés elé kerül. Nekem ez volt az évad eddigi legkevésbé bejövős része, de mindenképpen elégedetten jelentem ki, hogy nem az izgalmi szintet és színvonalat jelölte ki ez a fogás, csakis a témát.

A negyedik epizód címe: Takiawase, ami külön-külön párolt zöldség hússal/tofuval/hallal tálalva. Ez a mézes/méhes rész imitálja eddig látványban a legjobban a kaiseki természet közeli tálalási módját.

A Mukozuke cím jelentése a legprózaibb: szeletelt, szezonális sashimi, azaz nyers hal tál. Ez a Beverlys rész. Nem szorul magyarázatra. Egyébként itt tér vissza egy régi karakter, az újságírónő Freddy Lounds is, akit érdekességként a Vörös sárkányban férfi karakterként ábrázoltak, és Philip Seymour Hoffman játszott.

Fedeles edényben készült levest jelent a következő fogás, vagyis a 6. rész címe, a Futamono. Ez az epizód Hannibal nagy lakomája a lakomában. Ez a rész a fában szerveiből virágzó emberes rész, ami szintén eléggé hozza a japán kaisekis vonalat. 

Egy újabb -mono végű fogás: Yakimono a következő epizódcím. Egy szintén halas fogás, most éppen sült/lángolt. Ebben a részben talál segítőtársra Will. Illetve itt tűnik fel ismét a Chesapeake-i hasfelmetsző.

Szembetűnő, hogy a sorozat kifejezetten rájátszik a halas-horgászos párhuzamra. Kezdve ott, hogy Hannibal már az első évadban Will horgászcsalijaiból csinált csalit, egyben terhelő bizonyítékot. A második évadban pedig a szarvas vonulás melletti egy új állandósult szimbólummal játszanak folyamatosan a készítők, a horgászó Willével. A hal tehát nyilván jelenti azt, akiért folyik a vadászat, tálalásának módja pedig a vadászat sikerességét is jelezheti.

A 8. rész címe: Su-zakama a száj tisztítására használt ecetes étel. Ez a lovas, Will Hannibal terápia Vol. 2. epizód. Annyi valóban kijelenthető, hogy hangulatban eltért az évad további részeitől, fogásaitól.

Shiizakana forró cserépben készült jelentős (?) étel. Ebben a részben ismerkedhetünk meg két régi és jelenlegi Hannibal pácienssel. Akik közül egyikőjük még várhatóan jelentős szerepet játszik majd az események alakulásában. Illetve forró helyzetekre is kapunk példát garmadával.

Várhatóan a következő rész is a 8. részhez hasonló tematikájú lesz, legalább is a címe: Naka-choko ezt vetíti előre. Ez a japán fogás szintén szájtisztító étel: általában egy könnyű, savas leves. Ez az epizód is eltérő hangulatában és tematikájában. További párhuzamot keresve a fogás és tartalom között megállapítható, hogy könnyű/könnyedséget öltözet szempontjából érthetjük, a savasság kérdése viszont - ugyan csak húsok területén -megválaszolásra kerül: azt az állatot, amit stressz körülmények közt vágnak le, annak a húsa savasabbá válik. 

Mivel megtekintésben jelenleg a 10. résznél tartok, innentől az étlap elemzésében az eddigi párhuzamokat feltételezések váltják fel. 

A 11. rész címe, a Kō no mono szezonális savanyúságot jelent. Az utolsó előtti fogás pedig a Tome-wan lesz, azaz egy újabb, éppenséggel zöldség vagy miso leves rizzsel.

A Mizumono-s, évadzáró fogás egyértelmű eltérést sugall az előző évadzáróhoz képest. Amikor is olyan kulináris lezárást kaptunk, amit általában azok szoktak választani, akik nem szeretik édes ízzel zárni az étkezést. Ez volt a kifejezetten fűszeres savoureux. Amihez képest idén egy nagyon más jellegű zárófogást kaunk:  mizumono -t egy szezonális desszertet, ami lehet gyümölcs, fagylalt, esetleg sütemény is, a lényeg, hogy szezonális alapanyagból készüljön.

A menüsort végigfutva egy látványvilágában és történetvezetésében egységességre törekvőbb évadot várhatunk, ami miután ismét rendesen megedzi az ízlelőbimbóinkat, esélyes, hogy végül édes szájízt hagy majd maga után. Bár továbbra sem vagyok édesszájú, azért az eddigi élmények alapján lehetséges, hogy mégis jól fog esni egy záródesszert.

Kategóriám rá:

csak erős gyomrúaknak!

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Tetszett? Akkor klikk a like-ra!

Elég megosztott a nézőközönség véleménye az addig egekig magasztalt True detective első évadának lezártakor. Ennek egyik nyilvánvaló oka lehet, a kezdeti hypeból már-már kontrollálatlanul túlgerjesztett rajongói vakság. Mindenki annyira szerette a sorozatot, hogy mennyire eszement jó, meg mennyire különlegesen mesteri, hogy a közbeni kritikákat olvasva már az a gyanúm támadt, mintha a nézők egy része idővel a rajongás rajongóivá vált volna, nem pedig a látottaknak. 
(Innentől spoileres írás következik)

Merthogy most megy a sírás, meg az elégedetlenkedés, hogy milyen elnagyolt a nyomozási szál, meg hogy nem göngyölítettek fel, illetve varrtak el minden szálat (több szálas tartalmilag passzoló kifejezés sajnos nem jut eszembe). De milyen elvakultság kell ahhoz, hogy ne tűnjön fel az alkotók egyértelmű  más irányba tartó szándéka. Tényleg az a fontos, hogy mélyebb ismeretet szerezzünk a tettes nyomorodástörténetével vagy a szekta tanaival kapcsolatban? Vagy hogy megértsük a gallyak krikszkraksz szélharangjai és persze ezek bőrbe vésett megvalósulásai pontosan mit jelentenek, vagy hogy honnan eredeztethető a Yellow king, meg a Carcosa dolog? És ha ezeket mind tudjuk, akkor már jön a wow érzés? Szerintem alapból így életszerűbb, hogy valamire kapunk válaszokat, és valamire sosem. Egyébként pedig ne felejtsük, ez egy 8 részes sorozat, ami 17 évet ölel fel. Engem, speciel sehol se éreztem, hogy áltattak volna akár egy gigantikus csavarral, akár a sorozatgyilkosságok bármely mélységű megértésével.

Az meg pláne érthetetlen számomra, hogy a nyomozási szálért epekedők hogyan lepődhettek meg a 7. rész végi "leleplezésen". Egy héttel hamarabb illett volna rájönni. Én legalább is úgy vagyok ezzel, hogy olyan dolgot élvezek, vagy olyanért rajongok, amiben egy kicsit jó vagyok, vagy amit kicsit értek legalább.

Ezt persze még sokáig cifrázhatnám, a lényeg, hogy a True Detective egy vállaltan karakterközpontú, nem nyomozási bravúrra vagy történeti megacsavarra törekvő, hanem sokkal inkább gyönyörű képi megoldásokkal játszó sorozat (bár nekem már az agancsokból örökre elegem van), és nem pedig a True Crime. Vagy hogy létező példával éljek: ez nem a The Killing, ahol nyilván nem ördögtől való elvárás a gyilkosságok nyomozati úton történő izgalmas felgöngyölítése. Nézői részről szerintem ott történhetett az elcsúszás, amikor a saját rajongás sugallta elvárások elhomályosították/felülírták a sorozat vállalásait.

És akkor a vélemény: ez egy kifejezetten jó első évad volt. A főszereplőket nem lehet olyan dicsérő szavakkal illetni, amit ne írtak/mondtak volna még rájuk. A monológok nagy részét imádtam, képi világ, főcím(zene) telitalálat, a rejtélyes történetmesélés egyenetlen tempója pedig igazi esszenciája volt a True detectivenek. Azok, akik nem akarták észrevenni, elfogadni, hogy ez igencsak karakterdráma, és végig thrilleri, krimis élményeket, megoldásokat vártak, azoknak csalódás lehetett az évadzárás, de úgy tippelem, számukra tartogatni is fog még az élet párat. 

Kategóriám rá (nem krimi rajongóknak):

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Sikerült eddig félig szándékosan elkerülnöm azt a tényt, amivel végül a hétvégén kénytelen voltam szembenézni. Pedig belül nagyon edzettem magam, mégsem sikerült azóta se feldolgozni. A Facebook ilyen szempontból kegyetlen, nem foglalkozik az érzéseiddel, amikor a hírfolyamodon elér a következőhöz hasonló kepekkel.
Vigyázat, a nyugalom megzavarására alkalmas kép következik!!! Én szóltam..

Igen, először ott a jó hír, április 13-án jön az új Mad men évad, aztán meglátom a FINAL szót, neeee, tényleg ez lesz az utolsó évad, ez nem lehet igaz. Nincs olyan sorozat, ami pótolni tudná a Mad ment, a szívemnek legeslegkedvesebbet. Vigasztalhatatlanul szomorú vagyok. Így már nem is várom a 7. évadot...