Újabb újonc sorozatba sikerült vakon belevágni a fejszémet, ugyanis csupán az imdb nem pont kristálytiszta iránytűként működő pontszámaira és ajánlórendszerére bíztam magam, ami meg kell hagyni, a You're the Worstnél is beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, és úgy tűnik, a Red Band Societynél is. Fogalmam se volt, hogy ez a sorozat miről szól, hol játszódik, kiket mutat be, de megkapva a kezdő lökést, megnéztem hát a pilótáját. 

Magamtól nem igazán vágytam egy kórházas, tinik életét bemutató sorozatra, tehát ha kicsit figyelmesebben szemelem ki következő áldozatomat, akkor lemaradtam volna erről a nagyon is szerethetőnek tűnő újoncról (ami nem is annyira újonc, hanem a Polseres vermelles című katalán sorozatból készült remake). 

Leginkább úgy tudnám belőni, mint kellemes keveréke a bájos, fancy kórházas Emily Owensnek, és a karaktereiben, valóságosságában, friss világában a kezdeti Skinsnek, mindez pedig megspékelve a Született feleségek ötletes narrálásával. 

Alaptörténet: egy nagyon nem hazai színvonalú kórház gyermekosztályán ismerkedhetünk meg pár tizenéves fiatallal, szemtanúi lehetünk, hogyan kötnek egymással barátságot, szövetséget, hogyan élik meg együtt az első/második szerelmeket, hogyan buliznak, illetve hogy a fennmaradó idejükben hogyan harcolnak az életükért. Annak ellenére, hogy milyen komoly betegséggel küzdő srácokról szól a Red Band Society, meglepően sokat lehet nevetni, illetve sokat lágyít az alaphelyzet komorságán a könnyed történetmesélés és a bemutatott fiatalok hozzáállása, látás- és láttatásmódja. Ennek igazi ékes példája, a narrátor személye, aki nem más, mint az egyik beteg, a kb. 8-10 éves, kómában fekvő Charlie. Aki ugyebár igazi bennfentes, mindent hall, de őt (bizonyos kivételek mellett) csakis mi hallhatjuk (tiszta keseyi narráció a Száll a kakukk fészkéréből). Kifejezetten élvezhetően, jó humorral mutatja be ezt a világot, értelmezi számunkra, kommentálja  történéseket és a karakterek motivációt. Sőt, sokszor kifejezetten elgondolkodtató meglátásai vannak. Már-már túlzottan is azok, néhány mondatát egy érettebb felnőtt is megirigyelhetné. Bár az ő állapotában az is igaz, hogy bőven van elég ideje a körülötte lévő világon gondolkodni.

Nehéz belőni, hogy ki a célközönsége ennek a sorozatnak. Hiszen egyrészről adott, hogy itt Dawson szintű tinédzserproblémák lesznek terítéken, ami egyértelműen a fiatalabbak számára vonzóerő. Akik számára viszont elrettentőbb lehet, ami egyébként más korosztály számára is hasonlóan megviselő tapasztalás, ilyen fiatalokat nem erejük teljében, hanem  súlyos betegen, vagy akár haldokolni látni. Ebből már szinte az következhetne, hogy a Red Band Society nem is szól senkihez és nem is élvezhető senki számára, de a látszat ellenére nem ezt szándékozom kihozni ebből. Hanem azt, hogy a nehéz kategorizálhatóságból éppen hogy az is következhet, hogy egy speciális célcsoport helyett egy sokkal szélesebb és sokfélébb kör is találhat magának ebben a sorozatban valamilyen vonzó erőt. Ahogy bár a kórházban élet-halál harcot vívó tinik kombó nekem sem igazán hozta volna meg a kedvemet a sorozat nézéséhez, mégis valahogy a humorával, a bájával, a szerethetőségével elvitathatatlanul megfogott. A pilot elég ígéretesnek tűnt, így hát látok benne potenciált, és ezzel az ajánlóval csak bővíteni szeretném azoknak a számát, akik szintén nem gondolták, de mégis látni fognak majd benne valamit. 

Habár egy jó pilot nem feltétlenül csinál nyarat, bizakodó vagyok, így hát

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Már megszokhattuk, hogy az Orange is The New Blackben az események alakítása - szemben súlyukkal - könnyed sodrású, a kedvenc karakterek száma részről részre rohamosan nő, sokszínű, mégis egységet alkotó világa, egyedi nyers humora szinte azonnal beránt, majd nem is nagyon enged el. Ezt már az első évad is bebizonyította. A második évadban pedig most kiderült, hogy ahhoz képest is bőven volt még feljebb. A szokásos módon spoilermentes ajánló/összegzés következik.

Egyszerűen remek volt ez a 2. évad. Azzal, hogy a főszereplő, Piper karakterét kicsit háttérbe szorították, értékes perceket nyertek a többiek számára, akikben egyrészt  bőven volt kiaknázható kraft, másrészt így színészileg többen bontakozhattak ki, és a történetmesélés is változatosabbá vált.

Ami pedig még az első évadban zavart, miszerint az elítéltek bemutatásán túlzottan látszik a szubjektív, bennfentes szemszög, (ami nyilván érthető, hiszen a true story elbeszélője, a köztük élő Piper), sikerült kiküszöbölni, úgy, hogy az ő központi sztoriját kicsit mellékágra tették. Ebben az évadban kevésbé éreztem azt a szándékot, hogy együttérzést kicsikarva feloldozzák a börtönlakókat, így pedig az egész jóval reálisabbá vált.

És hogy mi a további három dolog, amiért a leghálásabb vagyok? A fegyőrök, a karma és a zene.

Ennek az évadnak a legáldásosabb változtatása elvitathatatlanul a fegyőrök nagyobb szerephez juttatása volt. Mindegyikük annyira máshogy romlott és teljesen elcseszett, személyiségükből fakadóan pedig olyan abszurd, alantas és inkorrekt poénokat szolgáltatnak, mint pl. Healy leszbikus összeesküvés elmélete, egyszerűen zseniális. Porszemnyi jelentéktelenségük szolgáltatta frusztráltságuk minden irányú megnyilvánulása igazi többlettel járult hozzá minőségi szórakoztatásomhoz.

Az évad cselekményét mozgató karma végig izgalmas játékot űzött. Élvezetes volt látni, ahogy az apró, látszólag lényegtelen cselekedetek idővel összeadódnak, egymást önkéntelenül korrigálják, majd előre beláthatatlan módon bevégeztetnek. Itt most nem azon van a hangsúly, hogy milyen eszementen csavaros véggel zárult emiatt az évad (vagy éppenséggel nem is), sokkal inkább azt próbálom érzékeltetni, hogy mennyire okos és dinamikus történetvezetésnek lehetünk 13 részen keresztül szemtanúi.

A harmadik tényező, ami mellett szintén nem lehet, nem is szabad elmenni, és amiben hasonló módon sikerült felülmúlni az előző, első évadot, az pedig a dalválasztás. (Zárójeles, de idevág: nem tudom, ki hogy van vele, de nekem csak erre az évadra sikerült megszeretnem a főcímdalt Regina Spektor - You've got time -ot, amitől eddig kivert a víz, most meg azonnal dünnyögöm. De vissza a remek dalválasztásokhoz.) A részek végén hallható zenék minden epizód méltó ékei voltak. Általuk sikerült még egy-egy erős lapáttal hozzájárulni az éppen aktuálisan, rész végén eluralkodó érzéshez, legyen az düh, kétkedés, izgalom, káröröm, bármi. Tényleg okosan és jó ízléssel, érzékkel válogatták össze az évad a soundtrackjét. Személyes kedvencem Marlene Dietrich helyett Joan Baeztől a Sag mir wo die Blumen sind Where Have All the Flowers Gone. Aki szeretné egy helyen elérni ezeket a számokat, annak ajánlom a Mashable cikkét, amiben összedobtak egy 25-ös listát az évad legmegkapóbb számaiból.

Ez az évad zseniális volt, az OITNB pedig az egyik legkedvencebb sorozatommá avanzsált. Így hát ezt az előző évadhoz képesti előrelépést kategóriaválasztásomban is érzékeltetni tudom, hiszen most már

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Végül kedvenc szereplőmmel zárok

+ a kérdés:

Szeretted (max második évad végéig) a New Girlt? Vagy szereted a szókimondó, tapló karaktereket/poénokat? Esetleg szereted a lehetetlen embereket, lehetetlen szitukat? Akkor ez egy neked való sorozat.

A karakterek frissességében nekem leginkább a régi New Girlt hozzák, hiszen itt sem szokványos, könnyen szerethető személyiségek állnak a történések központjában. Persze hozzá kell tenni, hogy ez a sorozat jóval keményebb humorral és nyelvezettel rendelkezik, és kendőzetlenebb, provokatívabb szituációkkal játszik.

Alapszituáció: adott egy nagyon nyers, nehéz természetű, mondhatni tuskó srác (Jimmy), aki exének esküvőjén mélyebb ismeretséget köt egy hozzá hasonlóan nyers, leginkább nehéz esetként jellemezhető lánnyal (Gretchen). Ennek a szociális kapcsolatok két gyöngyszemének kalandjait követhetjük végig, amint éppen kapcsolataikkal küszködnek, vagy ahogyan teljesen tekintet nélkül rondítanak bele környezetük életébe.  

Nyilván ebben a történetben a mellékszereplők sem könnyű esetek: a veterán lakótárs, a rettenetesen agyatlan legjobb barátnő (aki a srác volt csajának testvére is egyben), az ő felfoghatatlan, láma férje, a családilag nem kicsit elhanyagolt, gazdag, duci szomszéd kissrác, az exek ... Majdnem már túlzó is ez a felsorolás, mintha ebben a sorozatban senki se lenne egyszerű eset. És nem is azok. Talán ezért is találó a rövidebb, 30 perces játékidő, mivel ennél nagyobb mennyiségben már túl zsúfolt, és problémákban élvezhetetlenül tömény lenne a You're the worst.

Ami viszont érdekessé teszi a történetet, hogy bár megszeretni ugyan egyik szereplőt se lehet - amire a készítők szándékosan a legkisebb mértékben sem törekedtek - hiszen őket még saját környezetük is gyakran minősít kártékony embereknek, ők egymást pedig a címmel illetik, valahogy mégis hamar megbékélünk a páros tagjaival, és habár azonosulni egészükkel nem is, de bizonyos reakciójukkal, megszólalásukkal egész könnyedén tudunk. Taszító és csődtömegként való ábrázolásuk ellenére, szerintem pont annyira vannak rendben, mint az emberek többsége.

Ebben a sorozatban két kapcsolatképtelen ember megoldási/megküzdési stratégiáinak szemlélőivé válunk, mégis minden részben kapunk jó pár vicces, egyben kegyetlenül éles vagy éppen teljességgel leszarom szemszöget/megállapítást, amik joggal okozhatnak tényleg, igaza/uk van pillanatot.

UPDATE: Kíváncsi vagy, milyen lett az első évad? Spoilermentes ajánló csak egy kattintásra!

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Tetszett, vagy kedvet hozott a sorozathoz? Akkor megosztani és/vagy lájkolni ér!

Érdekes dolog történt. Félévad után picivel írtam egy lehangoló kritikát erről a búcsúzó, 4. évadról, amiben arról ábrándoztam igazából teljesen reménytelenül, hogy majd minden jobb és esősebb, hidegrázósabb, twinpeaksesebb lesz a maradék két részben, és majd emelem kalapom a készítők fantasztikuma előtt. Azóta olyan történt viszont, amit nem várhattam, valami igazán furcsa, amitől végül nem így lett mégis így.

Érthetőbben: a gyilkosságos szál messze a legharmatgyengébb az előző évadokhoz képest. A szálak összefonódása első-második rész végére egyértelműen kirajzolódott, már csak az maradt kissé ködös, hogy ki milyen mélységben bűnös, ami pedig engem speciel a játékidő előrehaladtával egyre kevésbé mozgatott meg. A Linden-Holder szálért pedig annyira dühös lettem, hogy lehet ennyire elrontani egy baromi jó kémiával működő párost. Indokolatlan, értelmetlen dialógusokban, mozzanatokban és igazán kellemetlen kirohanásokban volt gazdag az egész záróévad. Átlátszóan építgették az eseményeket, végig lehetett sejteni, hogy na ez is azért történt, hogy majd később lehessen mire fogni a nagy fordulatokat. Pedig ennél sokkal inteligensebb sorozatnak ismertem a Killinget.

Összességében kaptunk egy közepes, csavarosnak szánt nyomozós szálat. Hamar egyértelművé vált az is, hogy a harmadik évad végének befejezése olyan jelentős terhet jelentett a készítők számára, amit nem tudtak megoldani, és a már megszokott magas színvonal rovására toldozva-foltozva tudtak végül legjobb jóindulattal kb. nullára kihozni. 

Viszont(!) a rengeteg ballépés és rossz döntés ellenére mégis nem tudok nem pozitívan gondolni a sorozatra. Bennem ugyanis mindent felülírt az utolsó 5-10 perc. Mert azt tényleg jól csinálták. Amikor már azt hittem, hogy Linden is elmegy favágónak, fordult a kocka, és azt kaptam, amit a rajongók érdemeltek.

Legszívesebben azt ajánlanám, hogy a 4. évadból mindenki csak a 6. részt töltse le nézze meg, majd tekergessen kb. a 45. percig, aztán adja át magát a lezárásnak. A kezdő videó elemeinek újrahasznosítása rögtön nagyon elmés választás volt, és illett és kicsit megillető is egyben. Amit pedig a Linden-Holder párossal kezdtek, azt rengeteg más sorozat megirigyelheti, akik nem mertek a saját epikus párosaikhoz bátran hozzányúlni, és megadni (persze hitelességre is törekedve) azt, amire a - nem csak női - nézők vágytak. Lehet ugyan, hogy nálam azzal nyertek annyira, hogy idővel olyan alacsony szintre szorították az elvárásaimat, hogy ettől is hátast dobtam. Hiszen belátom, hogy egy Six feethez képest nem akkora robbanás ez a lezárás, de engem kilóra megvett.

Objektívan azt mondanám, hogy ez az évad szinte egyáltalán nem sikerült jól, rajongóként viszont nem tudom ennél rosszabbra kategorizálni a Killinget leginkább csak a zárás miatt:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

6-ból 4 részt látva kijelentem: eléggé lehangoló a helyzet, de sajnos a nem a várt módon. Borzongás, hidegrázós, borús pillanatok helyett eddig Linden jeges tekintetét kapjuk indokolatlanul nagy mennyiségben és hosszban, szociális érzékemet a megszokotthoz képest extra enyhén érintik az események, az esőt pedig egyértelműen hiányolom.

Akik szeretik a sorozatot, hasonló rajongással várták a 3. évad lezártának pillanata óta, hogy elkezdődjön ez az évad. Ami sajnos az utolsó is egyben, és ami ráadásul sokkal rövidebb lett (csupán 6 részre 12, illetve 13 helyett). Engem speciel az sem sokban nyugtatott, hogy részenként nyertek nekünk plusz tizenpár percet. Főleg azután nem, hogy tapasztalom, mennyire nem tudnak élni ezzel a játékidőtöblettel.

Nem tetszik ahová változott a Killing. Egyik karakter se bizonytalanít el eléggé, semelyiket se érzem annyira izgalmasnak, elgondolkodtatónak, mint pl. az előző évad Ray Seward karakterét, egyik gyilkosság se hatott rám olyan húsba vágóan, mint az előző évadoké. És amire viszont egyáltalán nem számítottam, hogy sikerült a Holder-Linden szálat is az érdektelenség irányába vezetniük. Az meg már csak a hab a tortán, hogy a gyilkos vagy gyilkosok kiléte se tűnik olyan nagyon kitalálhatatlannak (már a második rész után sem).

Ettől még nem mondanám, hogy élvezhetetlené vált a sorozat, de a rajongók garantáltan többet vártak, én pedig csalódott vagyok. Ennek a sorozatnak a sötétségben, a karakterek kiismerhetetlenségében, a nagyon felkavaró és szociálisan érzékeny témák kiválasztásában volt a legnagyobb ereje. Ebben az évadban viszont eltűntnek látszik a twin peakses beteges, sötét varázs, miközben criminal mindsos szintre zuhant vissza az izgalmi faktor, ami pedig egyedül változatlannak tűnik, Linden kötött pulcsi kollekciója.

Még van vissza 2 rész, éppen ezért nagyon remélem, hogy később szabadkozni fogok, és egekig magasztalom a készítőket, és hogy nem az lesz a legjobban leplezett titok, hogy Mireille Enos terhesen forgatta az évadot. 

Nehéz most kategóriába sorolni, hiszen én így is végig fogom nézni, de alapból nem ajánlanám.

kötelező - ajánlott - rendben van / szórakozásból - nem kéne - tilos

Gondolom sokaknak megvannak a tippjei az elkövető(k)ről, amire kíváncsi lennék. De hogy ne legyen túl direkt a dolog, inkább így kérdezem:

Szórakoztató, nem nehéz kvíz sorozatrajongók számára. (találat a mivoltmáról)
Mennyire ismered a sorozatokat? 10 képnél kell tudnod eldönteni, hogy melyik sorozat ruháit viselik a próbababák.

Tegyél egy próbát!