Az idei év egyik legjobb epizódélményemet elvitathatatlanul a Masters of Sexnek köszönhetem (az imdb-n is legtöbbre értékelt S2E03 Fight c. résznek), sőt, az egyik legjobb sorozatévadélményt is. Míg az első évadot lassú tempója és eseménytelensége miatt leginkább a karakterdráma rajongóknak tudtam ajánlani, jó hír viszont, hogy ez a második évad már sokkal szélesebb közönség számára is élvezhető/-etes. Ennek oka: a több történés, a több izgalmas karakter, a több bonyolult szál, és ami sokakat biztosan a képernyő elé csalogat, a jóval több szex.

Kijelenthető erre az évadra, hogy a Masters of Sex életrajziból sikeresen avanzsált erotikus drámává, mindezt úgy, hogy a változást nem a karakterdráma minőségromlására érték el. Nem érződik az sem, hogy elsődlegesen a nézőszámnövelés lett volna a cél. Ami pedig egyértelműen a legfontosabb, hogy ez az erotikusság kicsit sem olcsó és hatásvadász. Kifejezetten ízléses, tudományra kiélezett, továbbra is mély, sőt mélyebb lélektannal megtámogatott szexsztori a Masters of Sex. Aki tehát hiányolta volna az előző évad során a szexjeleneteket, az ugyanezt nem fogja érezni ennél az évadnál. Aki viszont a pornót hiányolta, az ezt az évadot se nézze.

Akár tűnhetne is a sorozat napjaink kíváncsiskodó háziasszonyainak szánt Emmanuelle+Tyffani egyvelegének, de a Masters of Sex nyilván ennél túlmutatóbb. Maradtak a mély tartalmaknál, ügyesen fejtik fel a karaktereket, és hiteles képet mutatnak a kor társadalmáról ami, (most is kikívánkozik belőlem) bizonyos kérdésekben ijesztően nem áll elég távol korunk felfogásmódjától. A történet középpontjában álló szexuális edukáció pedig éppannyira informatív és elgondolkodtató saját korának, ahogy sorozatnézők számára is. És kendőzetlenségével kábé hasonlóan zavarta össze az állóvizet akkor is és most is. Akik pedig a központi karakterek miatt nézik a Masters of Sexet, azoknak szintén nem okozhat csalódást a sorozat, mert annak a szálnak sem ment a rovására (sőt!) az erotika térnyerése. 

Az említett erotikus többlet mellett további tartalmi, karakterbeli és történetvezetésbeli változás is történt az előző évadhoz képest. Akkor még a kutatás középpontjában az orgazmushoz vezető út fázisai álltak, a második évad egyértelműen a kutatás és a kutatók útkeresésére és a szexuális zavarok feltérképezésére és gyógyítására fókuszál. Tavaly az egész évad nagyon lassan építkezve jutott el egy olyan katartikus évadzáróig (talán így nézve elég szembetűnő párhuzamot lehet találni történetmesélés és a kutatás tematikája között), a Masters of Sex második évada szöges ellentéte elődjének, ugyanis itt minden rész nagyon intenzív, sok esetben katartikus, kifejezetten gyors és eseménydús volt. Az évadzáró rész kivételével. Ami az egyetlen oka annak, hogy nem tudom - az egyébként minden más szempontból jogosnak tartott  - legmagasabb besorolást adni.

Ez az évad tehát kinőtte magát, sokkal merészebb, zavarba ejtőbb, elgondolkodtatóbb és szexibb, mint az előző, ezért minden kíváncsiskodónak és karakterdráma rajongónak ajánlom.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Egyértelmű volt, hogy az előző évad lezárása miatt, ha az első duplarész nem lesz bejövős, akkor búcsút intek ennek a sorozatnak. Félve kezdtem hát neki, mondhatni reményektől mentesen. Most már a 10. részen is túl vagyok, úgy izgulok, és olyan feszült vagyok végre, amit már rég vagy túl ritkán nem éreztem a Homeland alatt.

Ez a 4. évad rávilágított arra, hogy tényleg nem volt mitől félni, sajnálat ide vagy oda, Brodyt már rég ki kellett volna írniuk, és már a 3. évadnak így kellett volna elkezdődnie, mint ez az évad. Elég sok minden megváltozott: új helyszín és új karakterek köré szerveződik a történet, de a legnézőbarátabb változtatás, meg amit a történet alakulása is indokolt: Carrie nem bőg már taknyosan ordítva (duplarész alatt pl. csak könnyes volt a szeme, de nem sírt!). És ez így reális. Nem csak ő lett sokkal keményebb, hanem a történetvezetés is. Véresebb, akciódúsabb ez az évad, mint az előző három volt egyben. Mondjuk csak az akciódússág nem garantálná a szuper élvezetességet, hiszen az első évad is pont annak visszafogottságában, lassúságában volt annyira rohadt jó. Viszont most ez a pörgés nagyon működik. Peregnek az események, folyamatos a feszültség, egyre kilátástalanabb a szitu, és egyre sötétebb az egész világ, Carrie pedig annyira robot, mint még soha.

Ebben az évadban tényleg van min izgulni. Ugyanis, ha a készítők felfogták, hogy kulcsfigurákat is ki lehet nyírni, akkor merhetnek sokkal nagyobbakat lépni. Jó, nem órásiakat, Carrie valszeg marad, de ezt se lehet annyira biztosra venni, mint eddig. Ez pedig még bizonytalanabbá, még kiszámíthatatlanabbá és egyben izgalmasabbá teszi az egészet. És akkor nem is spoilereztem el semmit.

Nekem már csak két rész van vissza az évadzáróig, amiről azt feltételezem, hogy nem igazán fogja elvarrni a szálakat, sokkal inkább hagy levegőben lógni jó pár igazán aggasztó kérdést. A cím kérdésére választ elég egyértelműen adok hát, igen, nézni kell a Homelandet. Mert teljes vérátömlesztésen esett át, és feléledt, megszabadult a koncoktól (vagy éppenséggel bánni tud velük), és megint veszettül izgalmas és bátor. Ez az évad eddig nagyon tempós, és ügyesen fokozta tovább az addig halmozott feszültséget. Claire Danes pedig biztos, hogy jelölései nagy részét díjra fogja váltani.

Egyetlen dolog nem hagy, hogy totálisan optimista és lelkes legyek a sorozattal kapcsolatban, az pedig a 10. rész megtorpanása, ami az előtte lévő 9 részhez képest kifejezetten ügyetlenre és bátortalanra sikeredett (távolról hasonlítva a 3. évadzáró utolsó perceire). Remélem nem ezért kell majd tovább izgulnom.  

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Egy, a már hatodik évadával elstartolt sorozatról bőven lehet nagy, általános következtetéseket levonni, illetve úgy minősíteni, hogy azzal lényege és egésze is átadásra kerüljön. 115 résszel a hátam mögött, még mindig rettenetesen rajongva ezért a sorozatért próbát tennék most átadni a The Good Wife (A férjem védelmében) nagyszerűségének mibenlétét spoilermentesen és objektíven. Merthogy ennek a rajongásnak igenis rengeteg racionális oka van. Hogy mik is ezek?

Mert a történetvezetés okos, aktuális és merész 

Egy ügyvédes sorozattól alapból várható, hogy erős sztorikat hoz, törekszik a csavarosságra, a jó-rossz illetve az igazság-hamisság tengelyein izgalmasan egyensúlyozva vezeti az epizódokon és az évadokon átívelő eseményeket. Ezt pedig a The Good Wife roppant ügyesen csinálja. Ennek a sorozatnak még a láttatásmódjában is tükröződik a műfajisága, semmi sem fekete vagy fehér, pro-kontra ismerjük meg a karakterektől kezdve a háttér és a központi, aktuális eseményekig mindent. Itt tényleg igazi relatívságot tapasztalhatunk meg, azt hogy egy szemszög nem szemszög, az új események új fényt vetnek a múlt eseményeire, más szemszögek pedig nem csak árnyalják, hanem felül is írhatják véleményünket. Nem mondanak ki abszolút igazságokat, hagyják, hogy végül mi alkothassunk véleményt (például hogy Will vagy Peter). Nem félnek a központi szereplők személyiségének árnyékosabb, esendőbb területeit is bemutatni, ettől pedig nem csak okosabb, objektívabb és ügyvédesebb a sorozat, hanem igazibb is. Amitől pedig még valóságosabbá válik a The Good Wife az az, ahogyan a világ történéseit beemelik a sorozat történéseibe, ahogy - elég egyedülálló módon - leképezik a világ történéseit (lehallgatási ügyek, politikai kampány botrányok, technológiák fejlődésén át egészen a sorozatvalóság jelenéig, azaz Alicia hülye nyomozós, indokolatlan szarvasos tv sorozatáig ...).

Mert nagyon színes és izgalmas mellékszereplőkkel játszanak, mégpedig rengeteggel

Ez egyrészről azért annyira menő, mert amellett, hogy nagyon hangsúlyosak a főkarakterek (aki szintén eszméletlen jók), és tényleg körülöttük zajlanak az események, mégis olyan zseniális mellékszereplőket sorakoztatnak fel, és szerepeltetnek évadokon át újra és újra, akik nemhogy nem lopják el a showt, hanem még feljebb emelik a színvonalat.

Most csak néhány azok közül, akik megjelenése azonnali mosolyt vált ki belőlem: a betegségére rájátszó ügyvéd, Louis Canning, akit Michael J. Fox alakít, az ördög maga: Colin Sweeney, az arrogáns és megátalkodott Eli Gold, a rohadék David Lee, a fókusznélküli Elisabeth Tascioni, (Meryl Streep lánya) Mammie Gummer naiv szőkét mímelő ügyvéd karaktere, és kivétel nélkül az összes családtag ... Egy egész posztot tele lehetne írni a zseniális karakterek sorolgatásával. 

Amitől viszont tényleg a legek közé sorolandó a The Good Wife, mert nem fél változni, megújulni, együtt nő és változik az idő múlásával

Nagyon sok sorozattal fordul elő, hogy túl sokáig ragaszkodik egy karakterhez (ékes példa erre Homeland - Brody), tovább tart, mint az alapötlet (ld. HIMYM), és így az önmaguk által kialakított korlátaikon belül tévelyegnek, kínlódnak, önismétlésbe torkolnak, végül pedig megtörténhet, hogy a remek ötletek önhibájukból érdektelenségbe fulladnak. Ez viszont a The Good Wife esetében kizárt. Ugyanis itt mernek változtatni, új színtereket, új karaktereket bevonni, régi szereplőktől megválni ( :( ), növekedni. Elég csak azt nézni, hogy az államügyész megcsalt felesége pozícióból hová jut el Alicia karaktere. És habár egyetlen mellékvágány szál tényleg volt ezalatt a több mint száz rész alatt (Calinda férje-történet), de időben észrevették, elvarrták, és továbbléptek. Ez a - más sorozatok számára irigyelésére méltóan - jelentéktelen tévedés pedig csupán mellékterméke a próbálkozásnak, aminek köszönhetően nyújt ennyire minőségi szórakoztatást a széria. (És akkor nem is beszéltem az évadnyitók és évadzárók magasságairól.)

Aki imádja a karakterdrámákat, aki szereti az ügyvédes sorozatokat, a szövevényes történetvezetést, a romantikus szálakat, aki szeret jóízűeket nevetni, és még nem nézi, azoknak, meg egyébként is mindenkinek:

kategóriám rá:

KÖTELEZŐ - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Lehet furcsa a kérdés, de nem magyarázom, viszont kíváncsi lennék, Ti (Alicia helyében) kit választanátok:

A HIMYM motherjét és a Mad Men kattant újságíróját alakító színészek most főszereplőként bizonyíthatnak egy új párkapcsolatos, romantikus sorozatban. Pár hete, amikor fej-fej mellett indult ez a sorozat és a kategóriában is egyező Manhattan Love Story (bővebben itt), nem ezt a sorozatot kezdtem el. Ennek oka részben a női főszereplő, aki magán hordozza a HIMYM bélyegét (ami számomra a jónak induló, aztán művi önismétlésbe torkolló, kiábrándítóan elromlott sorozatok példáját testesíti meg), illetve az, hogy az A to Z imdb értékelésben is alulmaradt a konkurens manhattani romantikával szemben. Most viszont szembementem a megérzésemmel és előítéleteimmel, és belenéztem ebbe az újoncba is. Tanulságos volt.

A sorozat alapötlete: Andrew (A) és mivel már a Zoey név foglalt volt Zelda (Z) járásának történetét ismerjük meg úgy, hogy a részek tematikus címeit az abc sorrendjére és kezdőbetűire fűzték fel, illetve hogy előreközlik velünk, ez a járás kevesebb mint 9 hónapig fog tartani. Szemben a Manhattan Love Storyval itt egy mindenttudó elbeszélővel van dolgunk, aki - az epizódok rövid játékideje ellenére - nem csak a jelen eseményeire szorítkozik, hanem amelies módon, a személyiségek mozgatórugóit felfejtendő ki-kitekint a főszereplők gyermekkorára is. Ígéretesnek tűnik, nem?

Eredetileg az A to Z az ismerethiány miatt maradt ki a bájos sorozatokat firtató bejegyzésemből, most már viszont szándékosan. Habár az alapötlet és a kivitelezés is kifejezetten biztatónak tűnik, de mindez hiába. Túl sok mindent szeretnének beletenni egy-egy epizódba, ami így történetében és hangulatban is döcögős, nem alkot egységet. De a legnagyobb baj mégis a szerelmespár körül van. Zelda nem eléggé kedvelhető, túl sok problémájuk van egymással, amit bár (érthetetlen módon) tudnak kezelni, de nagyon nem reális, hogy a kezdeti fázisban ennyi bukdácsolást mégis ennyi indokolatlan lelkesedés övezzen. Meg honnan fakad ez a lelkesedés? Nekem nem működik ez az ellentétek vonzzák egymást elv. Ami pedig a legelemibb probléma, hogy nem működik a kémia a főszereplők közt. A többi karakter csak szimplán nem elég jó, vagy sablonos és nem életszerű. Pedig néhányuknál még lenne remény. 

Alapesetben, ha működne a sorozat, akkor biztos elgondolkodtatna, hogy 8 hónap 3 hét és 1 óra eseményének végeztével ez a két ember együtt marad-e vagy sem. De nekem már az sem tiszta, miért vannak egyáltalán együtt. Az A to Z megnézése nálam végül azzal a tanulsággal zárult, hogy a megérzések azért vannak, hogy hallgassunk rájuk.

Csakis a rövid játékidőre való tekintettel kategóriám rá, ha tényleg nincs jobb dolgod, akkor:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

 Én már letettem voksomat, de érdekelne a Ti véleményetek is:

Nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, ebben a sorozatban egy viszony történetét ismerhetjük meg. A készítői szándék viszont már kicsit sejtelmesebbé teszi a dolgot, ugyanis ezt, a címben szereplő félrelépést pszichológiai összefüggéseiben kívánják bemutatni. Ez pedig most vagy csupán egy nagyzoló és hatásvadász kijelentés, vagy valami izgalmas vállalkozás. Utánanéztem.

Egy pilottól alapból elvárható, hogy felkeltse az érdeklődést, jelölje ki a sorozat egyéni jellemzőit, és adja át szándékolt esszenciáját. Ilyen szempontból nagyon nem szokványos élményben részesültem a The Affair első részének nézésekor, ugyanis közel fél óra után majdnem abbahagytam. Ezzel pedig majdnem teljesen téves benyomást szereztem a sorozatról. Komolyan azon gondolkodtam, hogy a téma pikantériájával próbálják majd eladni ezt a sorozatot, feltételezve, hogy a nézők bőven beérik ennyivel, és ezért nem törődtek azzal az írók, hogy a főszereplő pasi életét, családját egy ennyire elnagyolt és bután túlzó módon ismertetik meg velem. Hol marad a beígért pszichológiai aspektus? Az egész első félóra zavaros összefüggéstelen volt, és alátámasztotta félelmeimet. De szerencsére nem adtam fel itt. Ekkor jött ugyanis (aki semmi infót nem akar a sorozatról, annak annyi jön itt, hogy nézd tovább, érdemes!, többieknek szintén spoilermentesen:) a történet második fele időben, értelemben és szemszögben egyaránt. Hiszen innentől az affér másik főszereplője veszi át a narrátor szerepét, és a női szemszögből is megismerhetjük a találkozás első napjának történetét.

Ez a narratívaválasztás kifejezetten ötletesnek bizonyult, a megvalósulása pedig - minél több idő telt el a rész megnézése óta - egyre jobban tetszik. Nem tudni milyen idő távlatából mesélik el ezt a sorsfordító napot, de ezenkívül - a visszaemlékezés természetéből fakadóan - még nagyon sok más dolgot sem tudunk meg, hiszen ez a két ember nem teljesen ugyanúgy és nem is ugyanarra emlékszik. Már az első rész után nagyon sok nyitott kérdés van, közben pedig bőven akad minek utánagondolni. Ha ezt a további 9 részben is ilyen okosan folytatják, akkor ebben az évadban egy nagyon izgalmas játéknak leszünk majd szemtanúi.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Írtam már egyszer egy nagyon bizakodó és felspannolt bejegyzést pár rész megnéztével arról, hogy milyen remek gyöngyszemre is leltem az újoncok közt: egy, az összes elcseszett, esendő karakterével együtt egyedi és szórakoztató sorozatra. Az első, túl rövid évadot ledarálva mára pedig már a teljes kép is kibontakozott előttem. És jelentem: a You're the Worst nagyon okos és minőségi sitcomra sikeredett, mostanság az egyik legjobbra.

Kiderült, hogy nemcsak egyedi karaktereket találtak ki, amikhez nagyon passzoló, kevésbé ismert, de tehetséges színészeket castingoltak össze, és hogy nem csak egy remek alapötlettel rendelkeztek, hanem képesek voltak ebből a jó alapanyagból egy sajátos hangú és hangulatú sorozatot létrehozni. A kissé hasonló és anno szép reménnyel kecsegtető sorozattal, a Don't Trust the B---csel ellentétben, itt a tapló poénok és a tapló karakterek végig, egyenletesen hozzák a magas színvonalat. Mindezt úgy, hogy még sztorija is volt, ami ahogy kell, el is jut ából bébe.

Az évad során végig érzékletesen és hitelesen mutatják be a kapcsolatépítés és a szociális viszonyok valós nehézségeit. Ezeknek a nehézségeknek a leküzdésére pedig kifejezetten érdekes, nem hétköznapi megoldásmódoknak lehetünk szemtanúi. Az évad végére, bár nem is sejtenénk, ezeknek a bukdácsoló főszereplőknek az életében mégis egytől egyig, magukhoz mérten jelentős változások állnak be. Mindezt kapjuk olyan tálalásban, amiben a történetvezetés nemcsak, hogy nagyon-nagyon-nagyon szórakoztató, hanem könnyed és tartalmas is tud lenni egyszerre.

Kicsit furcsa, de közben érthető is, hogy az első évad végére még mindig nincs kedvenc karakterem (a legközelebb a rapper gyerek, Sam áll ehhez a címhez). Mondjuk tényleg nagyon esendő minden szereplő, és sok olyan gyarló dolgot követnek el, ami a nevettető hatással párhuzamosan visszatetszéskeltő is lehet, gátolva bennem az igazi rajongás kialakulását. Mégis annak ellenére, hogy a készítők nem kívánják jó és cuki tulajdonságokkal ellensúlyozni ezeket a tetteket, kedvelhetőekké válnak a szereplők. Ugyanis, csak attól még nem lesz valaki rossz ember, mert bizonyos normáknak ellentmondóan cselekszik, hibákat vét, vagy mert nehéz a természete. Ők is törekednek, csak az alapanyaguk néhány embernél talán sokkal elcseszettebb :) Én pont ezekért imádok legalább kicsit minden karaktert, és ilyen sorozatból sincs sok. 

Kíváncsian és türelmetlenül várom, merre veszi az irányt a következő évad, és hogy mi történik majd a szereplőkkel. A második évad júliusban startol, addig kommentben jöhetnének hasonló jó sorozat tippek!

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Korábbi évek felhozatalához képest most kifejezetten sok új, romantikus sitcomot várhatunk a tengeren túlról. Köztük a már címében is szuper romis, de nem túl egyedi benyomást keltő Manhattan Love Storyt.  Az ilyen műfajú sorozatoktól nem is szoktunk sokat elvárni, csak legyenek könnyedek, szórakoztatóak, szívmelengetőek, valamennyire egyediek, miközben kerüljék a sablonos vagy erőltetett megoldásokat. Hasonló elvárásokkal kezdtem hát bele ebbe az újoncba is.

Az America's Next Top Model 11. évadából ismert Analeigh Tipton elsőre merész választásnak tűnt, még úgy is, hogy a Crazy, Stupid, Love-ban már színésznő mivoltában is látható volt. Mondjuk azt a szerep se nevezhető vízválasztónak, hiszen nem is volt olyan sok minden, amit elronthatott volna. Így hát egy sorozatot rá és komikai képességeire bízni, eléggé merészségre vall. Voltak is félelmeim. Erre kiderült, hogy nemcsak hogy ő a legismertebb a szereplők között, de kvalitásaiban is a legkiemelkedőbb.

Történet: adott egy szende, szerencsétlenkedő, romantikus lány, aki letagadhatatlanul új New Yorkban. Régi, jó (mások életének tiszteletét nélkülöző) barátnője jó szándékának köszönhetően megismerkedik egy cinikus, nagyképű, de később majd biztos jó irányba változó sráccal. Hallottuk ezt már ezerszer. Ráadásul kicsit nehezen is indul be a történet.

Sokat javít és derít viszont a helyzeten a főszereplő páros belső, csak a nézőkkel megosztott kommentjei, amivel folyamatosan reflektálnak az eseményekre, és minősítik többek közt önmagukat. Ez pedig jó mennyiségben és minőségben használva kifejezetten jól működhet. A főhősnő, Dana szerencsétlenkedése még bőven a szerethető kategóriába esik. Annak ellenére, hogy néha kifejezetten nehezen hihető, hogy valaki ennyire ügyetlenül használja 2014-ben a Facebookot vagy a tapifónját.

Amitől mégis működnek ezek a poénok, mert a bénázásnak sikerül kicsit mindannyiunk félelmeit megtestesítenie. Egyszerű példa: gondolom sokakkal fordult már elő, hogy ijedten csekkolni kellett utólag, hogy az előző pillanatban keresést vagy posztolást sikerült telefonos fészbúkozáskor elkövetni.

A pilot alapján a Manhattan Love Story - főleg női nézők számára - akár egész aranyos sorozat lehet. Ez pedig leginkább nem is a sztorin (amit nem is hinnék, hogy nagyon túlgondoltak volna), hanem a mellékszereplők megkedveltetésén fog múlni. Bár nekem nem annyira a világom, 

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos