Végre, végre, végre, itt a Mad Men 6. évada! Ez az egyik olyan sorozat, amelyiknél számoltam a napokat a kezdésig, ami nagyon lassan érkezett el. Közeledve az évadnyitó duplarészhez előjött bennem az ilyenkor gyakori, erős érzés, hogy meg kéne várni, hogy lemenjen a teljes évad, és egy-két nap alatt le kéne darálni az egészet egyben, lévén ez egy olyan sorozat, aminek az élvezetét rettentő szívesen sokszoroznám, és gondolnám alapból, hogy mások is így vannak ezzel, holott...

Azt látom ismerőseimnél, blogokon, és paradox módon néha én is tapasztalom magamon, hogy nehezen tudjuk megtalálni az ideális körülményeket, kedvet ahhoz, hogy rávegyük magunkat a nézésére. Ennek oka nyilván a sorozat nagyon egyedi hangulata, aminek befogadásához szintén hangulat kell. Ez még jól is hangzana mint válasz, mégse elégednék meg ennyivel, a ködös "hangulat" kifejezés helyett valami kézzelfoghatóbb, érthetőbb okot szeretnék találni az alacsony itthoni nézettségre. Legalább is teszek rá egy próbát. És persze jöhet a górcső alá ez a két rész is.

A Mad Men sosem volt a történések sorozata, a dráma, a feszültség, a humor sosem a cselekményben keresendő, hanem a szereplők jellem(nem)változásában. Sokszor az események nem amerikaiként amúgy is kevésbé érintenek meg minket, a márkanevek, reklámipari nagy nevek kevés emléket csalogatnak elő belőlünk. Én általában tök hülyén ülök és nézem az aktuális epizódot, és a rész végéig remélem, hogy azért bennem is össze fog állni végül valami kép, lenyomat a látottakkal kapcsolatban. És persze működött, és működik most is. 

Lényegében az évadnyitó részekben sem történt más, mint hogy esendő szereplők hol reménytelibben, hol reményvesztettebben játszották életüket. Néhol viszont - és szerintem itt van a Mad Men igazi élvezeti értéke - legalább a nézők számára levetették álarcukat. Ilyenkor érezhetjük, hogy a sorozat sok évadnyi nézésünkért cserébe megjutalmaz minket egy-egy őszinte és igaz pillanattal. Mivel a sorozat cselekménye nem más, mint karakterek folyamatos direkt és indirekt vallomásai, hol kicsit őszintébben, hol éppenséggel nagyon nem. És itt a lényeg, hogy valaki ezt a játékot élvezi vagy sem.

(a következő bekezdés enyhe spoilert tartalmaz! tehát csak óvatosan!)

Ebben a másfél órában ilyen őszinte karakter-esemény volt többek között: a hawaii rögtönzött esküvő jelenete Don Draperrel; az exfeleség, Betty férjéhez címzett beteg fantáziái és tanácsai a szomszéd szobában alvó kislánnyal kapcsolatban; kedvencem Roger Sterling önteltségének, hazudozásainak kendőzetlen ábrázolása a pszichológusos jelenetben; Pete Campbell pökhendi, fásult megjegyzései Don felé; az ominózus hányás Roger édesanyjának temetésen; Peggy Olson és Stan Rizzo munkán kívüli is létező barátsága, a félrelépés...

Akit nem fogtak meg a Mad Men karakterei, azt nem hinném, hogy be tudja húzni ez a sorozat, hacsak nem a reklám szakma iránt érdeklődőkről van szó, bár ebben az esetben nem hinném, hogy ők ugyanazt a műsort nézik, mint én.

kategóriám rá:

azoknak, akik szeretik a karakterdrámákat

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos