David Fincher új thrillere a Holtodiglan (Gone Girl), a mi Gézánkkal, Ben Affleckkel a főszerepben úgy néz ki az ősz egyik torrent, mozi slágere lesz. Az alapsztori elég valószerű, és megalapozott sztereotípiára épít: a feleség (Amy) eltűnik, a nyomozás és a média figyelmének középpontjába pedig az egyrészről kézenfekvő gyanúsított, másrészt pedig zavarosan is viselkedő férj (Nick) kerül. Folyamatosan pro-kontra kerülnek elő titkok, rejtegetett, nem sejtett infók, gyanús alakok, bizonyítékok, hol besarazva, hol éppen kifehérítve a férj becsületét. Ezt a kettősséget pedig ha jól csinálták, garantáltan végig lehet izgulni a film nem rövidke, 145 percét. A történet a forgatókönyvet is jegyző Gillian Flynn regényén alapszik, aki, hogy mindenki hasonló izgalmakkal nézhessen szembe, megváltoztatta a könyv eredeti befejezését.

Az ügyesen kiaknázható alaptörténeten kívül ami, vagyis aki biztosra garantálja a feszült borzongást, az Fincher zenei választása, azaz Trent Reznor. Azért is jó jel, hogy a rendező ismét a járt utat választotta, hiszen Reznor nem csak rengeteg jelölést és még Oscart is kapott már filmzenéiért, hanem nem is kevéset mentett A tetovált lány élvezhetőségén (ami mérföldekkel elmarad az eredetitől, de a zenéje legalább jó volt).

Elvitathatatlanul sokminden abba az irányba mutat, hogy lesz itt min izgulni! Már amúgy is vágyom egy olyan filmre, ami ügyesen manipulál, megvezet, bevisz az erdőbe, és folyamatosan éltetni tudja bennem a kétkedést és a gyanakvást, vajon a férj tette, vagy valaki más? Ki a bűnös? Olyan kis simlis fejű ez a Ben Affleck, vagy inkább csak szerencsétlen?...

Amikor pár hónapja először láttam moziban a Holtodiglan előzetesét, rögtön azt gondoltam, a férj a bűnös. Most megnéztem egy másik trailert (vagy ugyanazt, csak már nem tűnt föl), és hát mégsem olyan egyszerű a dolog. A készítők szándéka is egyértelműen nem megkönnyíteni ennek a kérdésnek az eldöntését. Ha az eredeti könyv/film címadást nézzük (Gone Girlt), ebben is törekedtek - szemben a magyar Holtodiglan címmel - semleges maradni, nem befolyásolni a nézők véleményét,  és nem megkönnyíteni a dolgunkat. Juj, de izgis ez :)

Ha a film hozza a trailer kétely-hullámvasutas színvonalát, akkor ez garantáltan jó lesz. Nálam mindenképpen várós.

UPDATE: időközben elkészült a film spoilermentes kritikája is, amiből kiderül, valóban érdemes-e a megnézésre!

Elég jó kritikákba futottam bele ezzel a horvát filmmel kapcsolatban, az alapszituáció is szintúgy kecsegtetőnek tűnt (miszerint egy kis horvát településen az újonnan érkezett pap óvszer lyukasztással kíván csodát tenni). Így hát ideje volt végre megnézni A pap gyermekeit.

És hogy mit láttam? Egy keserédes, naiv és bájos humorú történetet gyönyörű képekkel, hangulatos zenével megspékelve, élvezetes tempóban tálalva. Kezdetben még azt hittem, hogy az első pár percben arcomra került mosoly a film egészén leradírozhatatlanná válik majd, és habár nem így lett, elég gyorsan beláttam, összességében ezzel többet nyertem, mint veszítettem.

Könnyedén kihozható lett volna ebből az alapszituból egy kacagtató, színtiszta vígjáték, amennyiben az a lavina, amit a főszereplő az óvszerlyukasztással elindít, csupán csakis mulatságos és szívmelengető következményeket hozott volna (amik egyébként így is túlsúlyban vannak a történetben). Ebben az esetben is egy roppant szerethető filmmel lett volna dolgom. A pap gyermekei viszont nem marad meg a francia vígjátékokat idéző történetvezetésnél, hanem ugyanolyan könnyedséggel mutatta be a nem szándékolt, de negatív és életszerű következményeket is, ahogy a naiv vagy éppen abszurd humorú eseményeket. 

Ezért hát A pap gyermekei egy olyan vérbeli szórakoztató film, ami témáját tekintve korántsem csak mókás dolgokat érint: a választás szabadságát, a hálószoba titkokat és a magánélet szentségét, amik felett titokban egy pap és vehemens segítői veszik át hitbuzgóságból, jóindulattal és nemes céllal a döntés jogát. A történet igazi ereje pedig pont ebben, az események kétféle kimenetelének magától értetődő és könnyed bemutatásában van, ettől lesz annyira szerethető A pap gyermekei. Hiszen ez egy olyan film, aminek lelke is van.

Az istent játszó csapat minden tagja karakter és játék szempontjából is remekel. Az egyszerűség és naivitás nem karikatúraként, hanem teljesen hiteles esszenciája a játékuknak. Ehhez pedig méltó módon járulnak hozzá a további mellékszereplők is (remek arcok, pillanatok). A fanyar humorú történetvezetés kellőképpen csavaros, sőt még meglepetéseket is rejteget, a jó tempó pedig nem nagyon hagyja, hogy gondolataink egy pillanatra is elkalandozzanak filmnézés közben.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Tetszett, vagy kedvet hozott a filmhez? Akkor megosztani és/vagy lájkolni ér!

John Carney a Once (Egyszer) rendezőjének és forgatókönyvírójának legújabb muzsikás alkotása már a hazai mozikban. Romantikus vígjáték zenéről, zenészekről egy zenész szereplésével. Azoknak, akik szeretik a tinglitangli dallamokat és nagyon ki vannak éhezve a szerelmes történetekre, számításaik egy részét biztos megtalálják a Begin Againben, a többiek annál kevésbé.

A problémák egy része nálam ott kezdődik, hogy nem vagyok egy nagy Keira Knightley rajongó. Éppen ezért próbáltam is ellenszenvemet félretenni, de gyorsan kudarcot vallottam. Ennek egyik oka, hogy sajnos szinkronos verziót láttam, így még kellemetlenebbül hatott Keira furcsa szájtartása, a másik pedig, hogy olyan egyenetlen és indokolatlan volt az alakítása és a karaktere is.

Sajnos ez a hullámzás, meg az átgondolatlanság a film nagy részére ugyanúgy elmondható. A játékidő első felének eseményei és megvalósulási formái majdnem kizavartak a moziból. Főleg akkor keseredtem el, amikor biztossá vált, hogy Mos Def és Mark Ruffalo se hozza a tőle várhatót. Aki viszont a már említett zenés romantikára vágyakozik, az itt semmi esetre se adja fel. Ugyanis a film második fele gazdagabb a jó pillanatokban, zeneileg is élvezhetőbb, és láthatóan hatékonyabban törekedtek a klisék kerülésére (ezt a lezárásra is értve), a kihagyhatatlanoknak pedig jobban sikerült tompítani a hatását. Az utcazenélős jelentetek már-már hangulatosra sikeredtek. Simán el tudom képzelni, hogy valaki letölti ezeket a dalokat későbbi repeta céllal. Rádióban már hallottam is az egyik betétdalt.

Adam Levinet - bár színészként nem nagyon tudom értékelni, hiszen annyira nem is hangsúlyos a jelenléte - meglepetésemre jobban, mint ahogy a többiektől vártam, ténylegesen hozzájárult a kikapcsolódásomhoz, na nem a küllemével, inkább az énektudásával. 

Nem saját besorolás, viszont teljesen egyetértek vele: ez a film, ha tévében megy, jókedvűen végignézem, vagy max bealszom rajta, de a várható szórakoztatófaktort mindenképpen megkapnám tőle. Viszont ha a fő célom a szórakozás, akkor nem ezt a filmet választanám. A Once-ról több jót hallva, inkább azzal tennék egy próbát. De persze jöhetnek jó zenés filmek kommentben is!

(Saját) kategóriám rá, csakis felirattal:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Olvasva és hallva más kritikákat muszáj megkérdeznem:

Frank az új fesztivál kedvenc, egy egyedi témájú, remek humorú, kifejezetten őszinte és majdnem egészében remek tempójú film. Spoilermentes, háttérsztoris ajánló következik.

Az alapsztori elég meglepő: adott egy eszement zenekar, aminek tagjai külön-külön is elég furák, együtt meg kész őrült parádé. Közülük pedig toronymagasan kiemelkedik a különc tehetség: Frank, aki valamiért rajzfilmszerű kartonfejet visel. De miért? Meg egyébként is ezeknek az embereknek mi bajuk? A film nézése során ilyen és hasonló gondolatok gyakran fordultak meg a fejemben, de nem vádlóan vagy idegesen, sokkal inkább hangos felnevetés mellett, nomeg csendesen somolyogva. Már az első percektől érezhető volt, hogy itt valami jó fog történni.

Alapból jó érzékkel és humorral játszik azzal a film, hogy milyen a művésziség, amikor pejoratív értelemben gúnyolható, vagy akár külső szemlélő számára rettenetesen kellemetlen majomkodásnak tűnik, meg amikor valamiről/valakiről üvölt a tehetség. Meri ironikusan kezelni ezt a témát és piszkálni a határvonalat, és ez kifejezetten szórakoztató. Ez a humoros láttatásmód az egyik nagy húzóereje a filmnek. A másik, ami szintén nagy és húzóerő: Frank (Michael Fassbender) karton feje.

Bár a film a plakát és az ajánlók alapján gyorsan felkeltette érdeklődésemet, de őszintén nem tudtam elképzelni, miről is szólhat egy rajzfilmfejű főszereplős film, honnan hova vezethet el ez a jelenség egy történetet, vicces vagy szomorú lesz, elszállt vagy azért még ésszerű.

Itt lehet ildomos megjegyezni, hogy ez történet azért nem is olyan meglepő mindenki számára, mint nekünk. A film ugyanis nagy és a lényegi részekben valós eseményeket dolgoz fel: az Angliában ismert zenész és komikus Chris Sievey a.k.a. Frank Sidebottom életének Jon Ronsonnal (a film társszerzője, és nyilván másik fő karaktere) közös és meghatározó szakaszát. A készítők kifejezetten nem életrajzi filmre törekedtek, éppen ezért inkább úgy fogalmaztak, a filmet a Frank jelenség inspirálta.   

Frank Sidebottom és Jon Ronson

Maga Jon Ronson úgy nyilatkozott zenésztársáról: ő olyan, mint akiben két külön személyiség él, egy gyermeki ártatlan zseni és egy kaotikus extrovertált. Ismerősei pedig úgy értelmezték ezt a kartonfejbe/ mögé bújást, hogy ez a frankség jelentett biztonságot Chris számára. A készítők igyekeztek Chris Sievey karakteréből tényleg csak a Frank részre koncentrálni és azt bemutatni (a Chris név nem is hangzik el a filmben). Ez azért elég furán hangzik, nem? 

De vissza a filmhez, ami az emberek a megismerhetetlen és a misztikum iránti általános izgalmával eljátszva mutatja meg ennek a Frank jelenségnek a törékenységét, a különcségét és egyben az erejét is. Mindezt pedig a film társszerzőjének, Jon Ronson szemszögéből.

A "csak Franket mutatjuk be" választás és az ezzel kapcsolatos szándék talán abban mutatkozik meg és válik leginkább érthetővé, ahogyan a játékidő második részében feltárja, hogyan hat a környezet egy Frank típusú emberre, és hogy mik lehetnek a következmények. Ez a nem teljesen így történt része ugyan a történetnek, mégis ez a legőszintébb és legvalóságosabb. 

Egészében nézve a Frank egy humorral átszőtt útkeresés történet, aminek a várt célállomása az elfogadás, amit nézve kicsit saját elfogadó- és befogadókészségünkről is képet kaphatunk a különcség és a kendőzetlen valósággal kapcsolatban egyaránt.

Kicsit ilyen útkeresés

A film befejezése valószínűleg éppen ezért megosztja a közönséget (nem minőségében). Én speciel azok közé tartozom, akik brutálisabb lezárást is elviseltek volna, viszont amit kaptam, azt korrektnek, reálisnak és egyáltalán nem elkeserítőnek találtam. Arra a kérdésre pedig, hogy Frank miért hord karton fejet, így utólag csak annyi lenne a válaszom, hogy ameddig jó neki, miért ne. 

Zárójeles megjegyzés: a filmben külön jelentősége van a social media kommunikációnak, a twitternek pedig elég kiemelten, ahogy a valóságban is. Amikor ugyanis Chris/Frank 2010-ben meghalt, saját tartalékai híján majdnem az állam rendezte a temetését, amikor is twitteres rajongói aktivitás segítségével pár nap alatt sikerült majdnem 22 ezer fontot összegyűjteni! Zárójel vége.

Július 31-től a mozikban, javasoltan a feliratos verziót válasszátok!

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ha tetszett, lájkot rá! köszi :)

Huh, hát ez a film nem nevezhető  könnyedebb lélegzetvételű családi drámának, és bár ezzel tisztában voltam előre, bevallom, így is jócskán felülteljesített az elvárásokon. Nehéz volt, és rohadt nehéz is akart lenni.

A Felperzselt föld egy gyönyörű képi világba csomagolt elborzasztó családi történet tragédiák sorával terhelve. A kiindulási helyzet: Nawal két gyermeke azt a feladatot kapja anyjuk utolsó akarataként, hogy keressék fel sosem ismert apjukat és bátyjukat, illetve adjanak át számukra egy-egy levelet. A testvérpár szinte pont annyit tud Nawalról, mint mi nézők, így hasonló erővel hatnak rájuk és ránk is az idő és nyomozás során felbukkanó információ törmelékek. A párhuzamos történetvezetés nagyon élvezetessé teszi a nyomozást, egyszer a múltból a jelen felé az anya szempontjából, közben pedig a jelenből a múlt felé haladva a gyermekek szempontjából is láthatjuk, ahogyan az anya és közvetetten a gyerekek saját sorsát befolyásoló események kirajzolódnak, és ahogyan fény derül a keresett személyek kilétére.

Annak megkérdőjelezhetősége, hogy az anya végakarata: azaz a múlt teljes felégetése mennyiben volt jogos és szükségszerű, a film utolsó fél órájában már hangosan kattogó gondolattá válik az összes néző fejében. Bennem kb. mostanra (egy másfél óra múltán) csitult alább ez az érzés. Igazat nem tudnék neki adni, de hogy ez a lényeg, hogy nem is kell. Az anya múltjának megismerése megérteti azt is, hogy nem tudhatjuk és sose akarjuk tudni, hogy milyen emberré formálta őt a sors, hogy - ahogyan ő is mondja - ő milyennek látja a valóságot Örüljünk, hogy nekünk nagy beleérző képesség szükségeltetik ezen sorsfordító események átéléséhez, nem pedig az azonosság érzete. És bár elég empatikusnak gondolom magamat, még így is inkább egyfajta áthidalhatatlan távolságból és tiszteletből elfogadó, nem pedig beleérző attitűddel tudtam viseltetni a szereplők sorsa iránt.

Nem gondolom, hogy ez a film mindenkinek való lenne, sőt még talán nekem valónak se találom. Mély, fájdalmas de egyben nagyon szép is. Amit át képes adni az az, hogy egy ember igazi megismerése igazi csodákat rejthet, viszont arra is érdemes felkészülni, hogy minden titok feloldása visszafordíthatatlan, és nem feltétlenül jár együtt megkönnyebbüléssel. 

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Végre sikerült megnézni moziban (mert azért ezt a filmet tényleg ott ildomos megtekinteni) a Gravityt. Anélkül, hogy nagyon spoileres lennék nehéz véleményezni, de igyekszem.

Tehát a film eszméletlen látványos és szemet gyönyörködtető megoldásai miatt szerintem butaság lenne lehagyni a megnézendő filmek listájáról. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy csodálatos képi világa van. Meg hát egy olyan embernek, mint nekem, aki az űrről amúgy se sok, a lényegin kívüli információval rendelkezik felért ez egy planetáriumi előadással is. A képi világ azonnal beránt, és nagyon sokrétűen igyekszik átadni az űrbeni létezés korlátait és lehetőségeit. 

És akkor a történetről: nagyon féltem, hogy valami ennél szorongóbb, apokaliptikusabb, magányra sokkal inkább kihegyezett sztori lesz a filmben (teljesen előzetes tájékozódás nélkül sikerült megnézni), és egy kicsit Moonosabbra is számítottam. Ehhez képest a Gravity nem igazán a végtelenül kiszolgáltatott és magára hagyott kisember szorongásait akarja bemutatni, sokkal inkább igyekezett a történetet a küzdés nem küzdés és a szépség vezérvonal mentén felépíteni. Ami nem elítélendő választás, csak egy másik elképzelés. Mondjuk az ilyen lenyűgöző képi világhoz tényleg valami szebb történet passzol.

George Clooneyról kiderül, hogy ő bárhol, még az űrben is tudja hozni a nagyon stílusos, vonzó férfit, és ebben nincs semmi meglepő, Sandra Bullock szerintem ügyes volt. Ami viszont nagyon zavart, az Bullock karaktere.

Spoiler!

Ryan Stonet az űrbe küldeni nyilvánvalóan átgondolatlan döntés volt. A nézők számára a film első 10 percében kiderül, hogy ez a nő ügyetlen (elengedi a csavart). Biztos nagyon okos és jó szakember, de az űrben ez szerintem kevés. És innentől félelmünk többször is beigazolódik, mivel még rengeteget kétbalkezeskedik ebben a másfél órában. Persze értem én, hogy nem olyan könnyű szkafanderben és gravitáció nélkül akrobatikus gimnasztikai feladatokat kivitelezni, pláne nagy nyomás alatt, de inkább éreztem azt, hogy őt a részegek szerencséje segítette át a nehéz helyzeteken, mint saját kvalitásai. Nem azt mondom, hogy teljesen béna lenne, na de a csapattársak helyében én biztos kiszavaztam volna a projektből.

Spoiler vége!

Összegezve a Gravity egy igen jól kitalált és kivitelezett film, amit kár lenne nem megnézni. A címadás a film megnézte után nekem nagyon tetszik, ahogy az utolsó negyed óra is. Örülök a történet és befejezés kiválasztásának, a főszereplő karaktere miatt viszont kicsit dühös vagyok. Ha elő is fordulnak logikai bukfencek, esetleg képtelenségek a történetszövésben, lényegtelen, mivel annyira szép a film.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos