Egy, a már hatodik évadával elstartolt sorozatról bőven lehet nagy, általános következtetéseket levonni, illetve úgy minősíteni, hogy azzal lényege és egésze is átadásra kerüljön. 115 résszel a hátam mögött, még mindig rettenetesen rajongva ezért a sorozatért próbát tennék most átadni a The Good Wife (A férjem védelmében) nagyszerűségének mibenlétét spoilermentesen és objektíven. Merthogy ennek a rajongásnak igenis rengeteg racionális oka van. Hogy mik is ezek?

Mert a történetvezetés okos, aktuális és merész 

Egy ügyvédes sorozattól alapból várható, hogy erős sztorikat hoz, törekszik a csavarosságra, a jó-rossz illetve az igazság-hamisság tengelyein izgalmasan egyensúlyozva vezeti az epizódokon és az évadokon átívelő eseményeket. Ezt pedig a The Good Wife roppant ügyesen csinálja. Ennek a sorozatnak még a láttatásmódjában is tükröződik a műfajisága, semmi sem fekete vagy fehér, pro-kontra ismerjük meg a karakterektől kezdve a háttér és a központi, aktuális eseményekig mindent. Itt tényleg igazi relatívságot tapasztalhatunk meg, azt hogy egy szemszög nem szemszög, az új események új fényt vetnek a múlt eseményeire, más szemszögek pedig nem csak árnyalják, hanem felül is írhatják véleményünket. Nem mondanak ki abszolút igazságokat, hagyják, hogy végül mi alkothassunk véleményt (például hogy Will vagy Peter). Nem félnek a központi szereplők személyiségének árnyékosabb, esendőbb területeit is bemutatni, ettől pedig nem csak okosabb, objektívabb és ügyvédesebb a sorozat, hanem igazibb is. Amitől pedig még valóságosabbá válik a The Good Wife az az, ahogyan a világ történéseit beemelik a sorozat történéseibe, ahogy - elég egyedülálló módon - leképezik a világ történéseit (lehallgatási ügyek, politikai kampány botrányok, technológiák fejlődésén át egészen a sorozatvalóság jelenéig, azaz Alicia hülye nyomozós, indokolatlan szarvasos tv sorozatáig ...).

Mert nagyon színes és izgalmas mellékszereplőkkel játszanak, mégpedig rengeteggel

Ez egyrészről azért annyira menő, mert amellett, hogy nagyon hangsúlyosak a főkarakterek (aki szintén eszméletlen jók), és tényleg körülöttük zajlanak az események, mégis olyan zseniális mellékszereplőket sorakoztatnak fel, és szerepeltetnek évadokon át újra és újra, akik nemhogy nem lopják el a showt, hanem még feljebb emelik a színvonalat.

Most csak néhány azok közül, akik megjelenése azonnali mosolyt vált ki belőlem: a betegségére rájátszó ügyvéd, Louis Canning, akit Michael J. Fox alakít, az ördög maga: Colin Sweeney, az arrogáns és megátalkodott Eli Gold, a rohadék David Lee, a fókusznélküli Elisabeth Tascioni, (Meryl Streep lánya) Mammie Gummer naiv szőkét mímelő ügyvéd karaktere, és kivétel nélkül az összes családtag ... Egy egész posztot tele lehetne írni a zseniális karakterek sorolgatásával. 

Amitől viszont tényleg a legek közé sorolandó a The Good Wife, mert nem fél változni, megújulni, együtt nő és változik az idő múlásával

Nagyon sok sorozattal fordul elő, hogy túl sokáig ragaszkodik egy karakterhez (ékes példa erre Homeland - Brody), tovább tart, mint az alapötlet (ld. HIMYM), és így az önmaguk által kialakított korlátaikon belül tévelyegnek, kínlódnak, önismétlésbe torkolnak, végül pedig megtörténhet, hogy a remek ötletek önhibájukból érdektelenségbe fulladnak. Ez viszont a The Good Wife esetében kizárt. Ugyanis itt mernek változtatni, új színtereket, új karaktereket bevonni, régi szereplőktől megválni ( :( ), növekedni. Elég csak azt nézni, hogy az államügyész megcsalt felesége pozícióból hová jut el Alicia karaktere. És habár egyetlen mellékvágány szál tényleg volt ezalatt a több mint száz rész alatt (Calinda férje-történet), de időben észrevették, elvarrták, és továbbléptek. Ez a - más sorozatok számára irigyelésére méltóan - jelentéktelen tévedés pedig csupán mellékterméke a próbálkozásnak, aminek köszönhetően nyújt ennyire minőségi szórakoztatást a széria. (És akkor nem is beszéltem az évadnyitók és évadzárók magasságairól.)

Aki imádja a karakterdrámákat, aki szereti az ügyvédes sorozatokat, a szövevényes történetvezetést, a romantikus szálakat, aki szeret jóízűeket nevetni, és még nem nézi, azoknak, meg egyébként is mindenkinek:

kategóriám rá:

KÖTELEZŐ - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Lehet furcsa a kérdés, de nem magyarázom, viszont kíváncsi lennék, Ti (Alicia helyében) kit választanátok:

A HIMYM motherjét és a Mad Men kattant újságíróját alakító színészek most főszereplőként bizonyíthatnak egy új párkapcsolatos, romantikus sorozatban. Pár hete, amikor fej-fej mellett indult ez a sorozat és a kategóriában is egyező Manhattan Love Story (bővebben itt), nem ezt a sorozatot kezdtem el. Ennek oka részben a női főszereplő, aki magán hordozza a HIMYM bélyegét (ami számomra a jónak induló, aztán művi önismétlésbe torkolló, kiábrándítóan elromlott sorozatok példáját testesíti meg), illetve az, hogy az A to Z imdb értékelésben is alulmaradt a konkurens manhattani romantikával szemben. Most viszont szembementem a megérzésemmel és előítéleteimmel, és belenéztem ebbe az újoncba is. Tanulságos volt.

A sorozat alapötlete: Andrew (A) és mivel már a Zoey név foglalt volt Zelda (Z) járásának történetét ismerjük meg úgy, hogy a részek tematikus címeit az abc sorrendjére és kezdőbetűire fűzték fel, illetve hogy előreközlik velünk, ez a járás kevesebb mint 9 hónapig fog tartani. Szemben a Manhattan Love Storyval itt egy mindenttudó elbeszélővel van dolgunk, aki - az epizódok rövid játékideje ellenére - nem csak a jelen eseményeire szorítkozik, hanem amelies módon, a személyiségek mozgatórugóit felfejtendő ki-kitekint a főszereplők gyermekkorára is. Ígéretesnek tűnik, nem?

Eredetileg az A to Z az ismerethiány miatt maradt ki a bájos sorozatokat firtató bejegyzésemből, most már viszont szándékosan. Habár az alapötlet és a kivitelezés is kifejezetten biztatónak tűnik, de mindez hiába. Túl sok mindent szeretnének beletenni egy-egy epizódba, ami így történetében és hangulatban is döcögős, nem alkot egységet. De a legnagyobb baj mégis a szerelmespár körül van. Zelda nem eléggé kedvelhető, túl sok problémájuk van egymással, amit bár (érthetetlen módon) tudnak kezelni, de nagyon nem reális, hogy a kezdeti fázisban ennyi bukdácsolást mégis ennyi indokolatlan lelkesedés övezzen. Meg honnan fakad ez a lelkesedés? Nekem nem működik ez az ellentétek vonzzák egymást elv. Ami pedig a legelemibb probléma, hogy nem működik a kémia a főszereplők közt. A többi karakter csak szimplán nem elég jó, vagy sablonos és nem életszerű. Pedig néhányuknál még lenne remény. 

Alapesetben, ha működne a sorozat, akkor biztos elgondolkodtatna, hogy 8 hónap 3 hét és 1 óra eseményének végeztével ez a két ember együtt marad-e vagy sem. De nekem már az sem tiszta, miért vannak egyáltalán együtt. Az A to Z megnézése nálam végül azzal a tanulsággal zárult, hogy a megérzések azért vannak, hogy hallgassunk rájuk.

Csakis a rövid játékidőre való tekintettel kategóriám rá, ha tényleg nincs jobb dolgod, akkor:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

 Én már letettem voksomat, de érdekelne a Ti véleményetek is:

Vannak olyan sorozatok, amiket szeretni lehet, de azért igazán rajongani nem értük szoktunk. Ha ezek közül kivesszük a családi sorozatokat, és fókuszálunk a romantikus témákra, akkor rajzolódik ki előttünk a bájos sorozatok csoportja. Előnyük, hogy szinte bármikor megnézhetőek, hoznak egy elvárt szórakoztató szintet, és habár főként a női közönséget célozzák, valamiért mégis mindenki szívéhez közel tudnak kerülni. Amellett, hogy gyakran a szituációs humor is jellemzi, mégis a legkardinálisabb bennük, hogy tartalmukat nem az izgalmas történetvezetés, vagy ezek a poénok, hanem a romantikus jegyek ékesítik, legalább egy szereplőjét elbűvölőnek, cukinak tartjuk, és fáradhatatlanul drukkolunk neki, hogy legalább legvégül a jó társat válassza, és hogy csakis szuper dolgok történjenek vele. Azért általában ezekre a karakterekre rá is fér a szorítás kétbalkezességük, ügyetlenségük, gyenge ítélőképességük és esendőségük miatt.

Az ilyen bájos sorozatokról nekem (különleges esetek kivételével, ld: pilot, utolsó epizód) nehezemre esne egy teljes posztot külön-külön írni, egy gyűjtést viszont megérdemelnek. Íme tehát egy lista a teljesség igénye nélkül, szubjektívan, nem feltétlenül rajongói hangnemben.

A kezdetek - Gilmore Girls - Szívek szállodája

Talán az első igazi találkozásom ezzel a sorozattípussal a Szívek szállodája volt. Rajongani mondjuk sosem tudtam érte, de tetszett a légköre, a családi szálak bonyodalmassága, nomeg a Luke és Lorelei-é. Egyben viszont ez volt az a sorozat is, amit betegség esetén sosem bírtam nézni, félálomban hallgatni, mert a lázam azonnal felszökött a rengeteg beszédtől, és nyugtathatatlanul ideges lettem tőle. A rengeteg beszéd egyébként a legmegosztóbb és egyben legmarkánsabb eszköze is volt a Gilmore Girlsnek, ezek a frappáns, szókimondó párbeszédek védjegyeikké is váltak. Viszont biztosra veszem, hogy a legtöbb férfit ki lehet(ett) velük kergetni a világból. 

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Bájos sorozat bájos mellékszereplőkkel - Men in Trees - A férfi fán terem

Ez volt az első olyan bájos sorozat, amit tényleg tudtam kedvelni. Sőt mi több, még betegen is nézhetőnek bizonyult, legalább is az első évada. Ez a nagyvárosból vidékre költözés (illetve versa) a múltbéli csalódás elől meneküléssel karöltve a bájos sorozatok igazi alapköveinek számítanak. A Men in Trees első évadában ezt a klisén alapuló történetet, szemben a Hart of Dixie műviességével (ld. 2 bekezdéssel lejjebb), sikerült kellően viccessé és elragadóvá tenni. Ennek egyik, lényegi oka, hogy ebben a sorozatban a mellékszereplők karakterei is felépítettek, és a játéktér aktív részesei. Így nem arra használták őket, hogy sorozatdíszletként betöltsék velük a színtereket, vagy hogy ad hoc kitöltsék velük a főszereplők szerelmi civódásán felül megmaradt, üres meneteket. A második évadra sajnos az arányokat elveszítették, a történet is inkább céltalanul csavarodott össze-vissza. Mintha csak egy évaddal számoltak volna alapból. De egy valóban jó és bájos évad tényleg összejött.

Kategóriám rá (csak az első évad végéig):

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Egy újonc romantikus, topmodelles báj - Manhattan Love Story

Hangsúlyozva, hogy 2 rész alapján mondok most véleményt, de ez a sorozat tényleg nagyon bájos. Igazi tankönyvi példája a bájos sorozatoknak. A főhősnő karaktere egyszerre maxolja ki a tündéri és szerencsétlen személyiségjegyeket is, saját kis szerencsétlenségünk felnagyított kivetüléseként mégis szerethető. A mellékszereplőkkel kapcsolatban már nem ilyen szerethető a helyzet. Ennek tudatában ért igazán meglepően a felismerés, hogy mennyire megörültem múlt héten, hogy tényleg, már ki is kijött a következő rész. Külön cuki, hogy a két főszereplő az életben is egy párt alkot. Pilot kritika itt.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Egy kisközségnyi bájosság - Hart of Dixie

Vélhetően ennél a sorozatnál csakis az amerikai nézők garantálják évről évre berendelést. Nem hinném, hogy bárki is tűkön ülve várná, hogy végül Zoe kivel fog összejönni, hogy járásosítják-e Bluebellt a szomszéd településsel, vagy hogy Wandáék végül alpakákat tenyésztenek-e vagy sem. Viszont nagyon is hiteles kép, hogy a nézők tényleg szeretik ezeket a karaktereket, ezt a kreált közeget, közösséget, lelküknek pedig jól esnek ezek a kisvárosi csodák. Talán ezért is mindegy, hogy a középjó-tökéletes skálán belül hogy alakulnak az események (rosszabbul úgysem fognak). És habár a harmadik évad a kelleténél jobban céltalankodott, azért egészében nézve, ha a 4. évadban ezt is folytatnák, akkor sem hinném, hogy a célközönség csalódottan elpártolna.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

A szabályt erősítő kivétel - Red Band Society

Habár a bájos sorozatok egyik fő jellemzője, hogy nem igazán fontos a történetvezetés, azért akár necc is lehetne a Red Band Societyt ide sorolni, mégsem maradhat ki ez a halálos betegségekkel küzdő fiatalok életéről szóló sorozat, hiszen igazán, nagyon is bájos (másfél rész megnézetele után). Sőt, szinte minden bájos ebben a sorozatban, persze nem a cuki értelemben: a narráció, a karakterek, a küzdés, a csalódások, a barátságok, a szerelmek. És habár minőségben is nagyon rendben van, mégsem valószínű, hogy folytatnám a nézését, ugyanis kicsit korosnak érzem magam hozzá. Pilot kritka itt.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

A 80-as évek nagyon színes tini bája - The Carrie Diaries/ Carrie naplója

A készítők és a sorozat főszereplője sem volt könnyű helyzetben a nagy előd, a Szex és New York miatt. Nem egyezett a két sorozat célcsoportja, mégis azért valami kontinuitásra törekedni kellett, és úgy kellett érdekes történetet kreálni, hogy a szerelmi szálak kimenetele csak egyféle lehetett, Carrie tinikorának eredetsztoriként való bemutatása meg - a karakter potenciális mélysége miatt - nyilván értelme nincsen kategória. Ebből a többszörösen hátrányos helyzetből sikerült mégis egy roppant bájos sztorit kikerekíteni, miközben a remek zenei és kosztüm válogatással megtámogatva a 80-as évekről és a Városról is színes képet festettek. Hiába sikerült sztoriban és megvalósításban is jót alkotni, hiába volt AnnaSophia Robb egyértelműen maga a báj (a kiejtése is iszonyat cuki volt),  ahelyett hogy - ha már a múltat megváltoztatni nem tudják - legalább a második Szex és NY filmet sztornózták volna, sajnos végül a sorozatban érkezett meg a 2. évad végén a kaszás.      

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Kórházas báj Meryl Streep lányával - Emily Owens MD

Ennél a sorozatnál, annyi bőven mérföldekkel rosszabbakat nem kaszálnak el, ráadásul az Emily Owens jó sorozatnak indult, és nagyon szeretni való volt. Mamie Gummer tündérien hozta a szerelmi életében szerencsétlenkedő, de roppant kedves orvost. A belső-monologizáló narráció jól működött, a pozitív-negatív tulajdonságokat ügyesen osztották el a karakterek között,  a szerelmi szálért is bőven lehetett izgulni, szóval nem lehetett nem szeretni. Mégis, 13 rész után elkaszálták. Így már csak abban reménykedek, hogy a jövőre induló Backstorm nyomozós sorozata előtt, Mamie Gummer még legalább egy-két rész erejéig visszatér a Good Wifeba remekelni.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Én már pontoztam, most ti jöttök! 

Nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, ebben a sorozatban egy viszony történetét ismerhetjük meg. A készítői szándék viszont már kicsit sejtelmesebbé teszi a dolgot, ugyanis ezt, a címben szereplő félrelépést pszichológiai összefüggéseiben kívánják bemutatni. Ez pedig most vagy csupán egy nagyzoló és hatásvadász kijelentés, vagy valami izgalmas vállalkozás. Utánanéztem.

Egy pilottól alapból elvárható, hogy felkeltse az érdeklődést, jelölje ki a sorozat egyéni jellemzőit, és adja át szándékolt esszenciáját. Ilyen szempontból nagyon nem szokványos élményben részesültem a The Affair első részének nézésekor, ugyanis közel fél óra után majdnem abbahagytam. Ezzel pedig majdnem teljesen téves benyomást szereztem a sorozatról. Komolyan azon gondolkodtam, hogy a téma pikantériájával próbálják majd eladni ezt a sorozatot, feltételezve, hogy a nézők bőven beérik ennyivel, és ezért nem törődtek azzal az írók, hogy a főszereplő pasi életét, családját egy ennyire elnagyolt és bután túlzó módon ismertetik meg velem. Hol marad a beígért pszichológiai aspektus? Az egész első félóra zavaros összefüggéstelen volt, és alátámasztotta félelmeimet. De szerencsére nem adtam fel itt. Ekkor jött ugyanis (aki semmi infót nem akar a sorozatról, annak annyi jön itt, hogy nézd tovább, érdemes!, többieknek szintén spoilermentesen:) a történet második fele időben, értelemben és szemszögben egyaránt. Hiszen innentől az affér másik főszereplője veszi át a narrátor szerepét, és a női szemszögből is megismerhetjük a találkozás első napjának történetét.

Ez a narratívaválasztás kifejezetten ötletesnek bizonyult, a megvalósulása pedig - minél több idő telt el a rész megnézése óta - egyre jobban tetszik. Nem tudni milyen idő távlatából mesélik el ezt a sorsfordító napot, de ezenkívül - a visszaemlékezés természetéből fakadóan - még nagyon sok más dolgot sem tudunk meg, hiszen ez a két ember nem teljesen ugyanúgy és nem is ugyanarra emlékszik. Már az első rész után nagyon sok nyitott kérdés van, közben pedig bőven akad minek utánagondolni. Ha ezt a további 9 részben is ilyen okosan folytatják, akkor ebben az évadban egy nagyon izgalmas játéknak leszünk majd szemtanúi.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Írtam már egyszer egy nagyon bizakodó és felspannolt bejegyzést pár rész megnéztével arról, hogy milyen remek gyöngyszemre is leltem az újoncok közt: egy, az összes elcseszett, esendő karakterével együtt egyedi és szórakoztató sorozatra. Az első, túl rövid évadot ledarálva mára pedig már a teljes kép is kibontakozott előttem. És jelentem: a You're the Worst nagyon okos és minőségi sitcomra sikeredett, mostanság az egyik legjobbra.

Kiderült, hogy nemcsak egyedi karaktereket találtak ki, amikhez nagyon passzoló, kevésbé ismert, de tehetséges színészeket castingoltak össze, és hogy nem csak egy remek alapötlettel rendelkeztek, hanem képesek voltak ebből a jó alapanyagból egy sajátos hangú és hangulatú sorozatot létrehozni. A kissé hasonló és anno szép reménnyel kecsegtető sorozattal, a Don't Trust the B---csel ellentétben, itt a tapló poénok és a tapló karakterek végig, egyenletesen hozzák a magas színvonalat. Mindezt úgy, hogy még sztorija is volt, ami ahogy kell, el is jut ából bébe.

Az évad során végig érzékletesen és hitelesen mutatják be a kapcsolatépítés és a szociális viszonyok valós nehézségeit. Ezeknek a nehézségeknek a leküzdésére pedig kifejezetten érdekes, nem hétköznapi megoldásmódoknak lehetünk szemtanúi. Az évad végére, bár nem is sejtenénk, ezeknek a bukdácsoló főszereplőknek az életében mégis egytől egyig, magukhoz mérten jelentős változások állnak be. Mindezt kapjuk olyan tálalásban, amiben a történetvezetés nemcsak, hogy nagyon-nagyon-nagyon szórakoztató, hanem könnyed és tartalmas is tud lenni egyszerre.

Kicsit furcsa, de közben érthető is, hogy az első évad végére még mindig nincs kedvenc karakterem (a legközelebb a rapper gyerek, Sam áll ehhez a címhez). Mondjuk tényleg nagyon esendő minden szereplő, és sok olyan gyarló dolgot követnek el, ami a nevettető hatással párhuzamosan visszatetszéskeltő is lehet, gátolva bennem az igazi rajongás kialakulását. Mégis annak ellenére, hogy a készítők nem kívánják jó és cuki tulajdonságokkal ellensúlyozni ezeket a tetteket, kedvelhetőekké válnak a szereplők. Ugyanis, csak attól még nem lesz valaki rossz ember, mert bizonyos normáknak ellentmondóan cselekszik, hibákat vét, vagy mert nehéz a természete. Ők is törekednek, csak az alapanyaguk néhány embernél talán sokkal elcseszettebb :) Én pont ezekért imádok legalább kicsit minden karaktert, és ilyen sorozatból sincs sok. 

Kíváncsian és türelmetlenül várom, merre veszi az irányt a következő évad, és hogy mi történik majd a szereplőkkel. A második évad júliusban startol, addig kommentben jöhetnének hasonló jó sorozat tippek!

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Korábbi évek felhozatalához képest most kifejezetten sok új, romantikus sitcomot várhatunk a tengeren túlról. Köztük a már címében is szuper romis, de nem túl egyedi benyomást keltő Manhattan Love Storyt.  Az ilyen műfajú sorozatoktól nem is szoktunk sokat elvárni, csak legyenek könnyedek, szórakoztatóak, szívmelengetőek, valamennyire egyediek, miközben kerüljék a sablonos vagy erőltetett megoldásokat. Hasonló elvárásokkal kezdtem hát bele ebbe az újoncba is.

Az America's Next Top Model 11. évadából ismert Analeigh Tipton elsőre merész választásnak tűnt, még úgy is, hogy a Crazy, Stupid, Love-ban már színésznő mivoltában is látható volt. Mondjuk azt a szerep se nevezhető vízválasztónak, hiszen nem is volt olyan sok minden, amit elronthatott volna. Így hát egy sorozatot rá és komikai képességeire bízni, eléggé merészségre vall. Voltak is félelmeim. Erre kiderült, hogy nemcsak hogy ő a legismertebb a szereplők között, de kvalitásaiban is a legkiemelkedőbb.

Történet: adott egy szende, szerencsétlenkedő, romantikus lány, aki letagadhatatlanul új New Yorkban. Régi, jó (mások életének tiszteletét nélkülöző) barátnője jó szándékának köszönhetően megismerkedik egy cinikus, nagyképű, de később majd biztos jó irányba változó sráccal. Hallottuk ezt már ezerszer. Ráadásul kicsit nehezen is indul be a történet.

Sokat javít és derít viszont a helyzeten a főszereplő páros belső, csak a nézőkkel megosztott kommentjei, amivel folyamatosan reflektálnak az eseményekre, és minősítik többek közt önmagukat. Ez pedig jó mennyiségben és minőségben használva kifejezetten jól működhet. A főhősnő, Dana szerencsétlenkedése még bőven a szerethető kategóriába esik. Annak ellenére, hogy néha kifejezetten nehezen hihető, hogy valaki ennyire ügyetlenül használja 2014-ben a Facebookot vagy a tapifónját.

Amitől mégis működnek ezek a poénok, mert a bénázásnak sikerül kicsit mindannyiunk félelmeit megtestesítenie. Egyszerű példa: gondolom sokakkal fordult már elő, hogy ijedten csekkolni kellett utólag, hogy az előző pillanatban keresést vagy posztolást sikerült telefonos fészbúkozáskor elkövetni.

A pilot alapján a Manhattan Love Story - főleg női nézők számára - akár egész aranyos sorozat lehet. Ez pedig leginkább nem is a sztorin (amit nem is hinnék, hogy nagyon túlgondoltak volna), hanem a mellékszereplők megkedveltetésén fog múlni. Bár nekem nem annyira a világom, 

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Újabb újonc sorozatba sikerült vakon belevágni a fejszémet, ugyanis csupán az imdb nem pont kristálytiszta iránytűként működő pontszámaira és ajánlórendszerére bíztam magam, ami meg kell hagyni, a You're the Worstnél is beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, és úgy tűnik, a Red Band Societynél is. Fogalmam se volt, hogy ez a sorozat miről szól, hol játszódik, kiket mutat be, de megkapva a kezdő lökést, megnéztem hát a pilótáját. 

Magamtól nem igazán vágytam egy kórházas, tinik életét bemutató sorozatra, tehát ha kicsit figyelmesebben szemelem ki következő áldozatomat, akkor lemaradtam volna erről a nagyon is szerethetőnek tűnő újoncról (ami nem is annyira újonc, hanem a Polseres vermelles című katalán sorozatból készült remake). 

Leginkább úgy tudnám belőni, mint kellemes keveréke a bájos, fancy kórházas Emily Owensnek, és a karaktereiben, valóságosságában, friss világában a kezdeti Skinsnek, mindez pedig megspékelve a Született feleségek ötletes narrálásával. 

Alaptörténet: egy nagyon nem hazai színvonalú kórház gyermekosztályán ismerkedhetünk meg pár tizenéves fiatallal, szemtanúi lehetünk, hogyan kötnek egymással barátságot, szövetséget, hogyan élik meg együtt az első/második szerelmeket, hogyan buliznak, illetve hogy a fennmaradó idejükben hogyan harcolnak az életükért. Annak ellenére, hogy milyen komoly betegséggel küzdő srácokról szól a Red Band Society, meglepően sokat lehet nevetni, illetve sokat lágyít az alaphelyzet komorságán a könnyed történetmesélés és a bemutatott fiatalok hozzáállása, látás- és láttatásmódja. Ennek igazi ékes példája, a narrátor személye, aki nem más, mint az egyik beteg, a kb. 8-10 éves, kómában fekvő Charlie. Aki ugyebár igazi bennfentes, mindent hall, de őt (bizonyos kivételek mellett) csakis mi hallhatjuk (tiszta keseyi narráció a Száll a kakukk fészkéréből). Kifejezetten élvezhetően, jó humorral mutatja be ezt a világot, értelmezi számunkra, kommentálja  történéseket és a karakterek motivációt. Sőt, sokszor kifejezetten elgondolkodtató meglátásai vannak. Már-már túlzottan is azok, néhány mondatát egy érettebb felnőtt is megirigyelhetné. Bár az ő állapotában az is igaz, hogy bőven van elég ideje a körülötte lévő világon gondolkodni.

Nehéz belőni, hogy ki a célközönsége ennek a sorozatnak. Hiszen egyrészről adott, hogy itt Dawson szintű tinédzserproblémák lesznek terítéken, ami egyértelműen a fiatalabbak számára vonzóerő. Akik számára viszont elrettentőbb lehet, ami egyébként más korosztály számára is hasonlóan megviselő tapasztalás, ilyen fiatalokat nem erejük teljében, hanem  súlyos betegen, vagy akár haldokolni látni. Ebből már szinte az következhetne, hogy a Red Band Society nem is szól senkihez és nem is élvezhető senki számára, de a látszat ellenére nem ezt szándékozom kihozni ebből. Hanem azt, hogy a nehéz kategorizálhatóságból éppen hogy az is következhet, hogy egy speciális célcsoport helyett egy sokkal szélesebb és sokfélébb kör is találhat magának ebben a sorozatban valamilyen vonzó erőt. Ahogy bár a kórházban élet-halál harcot vívó tinik kombó nekem sem igazán hozta volna meg a kedvemet a sorozat nézéséhez, mégis valahogy a humorával, a bájával, a szerethetőségével elvitathatatlanul megfogott. A pilot elég ígéretesnek tűnt, így hát látok benne potenciált, és ezzel az ajánlóval csak bővíteni szeretném azoknak a számát, akik szintén nem gondolták, de mégis látni fognak majd benne valamit. 

Habár egy jó pilot nem feltétlenül csinál nyarat, bizakodó vagyok, így hát

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Már megszokhattuk, hogy az Orange is The New Blackben az események alakítása - szemben súlyukkal - könnyed sodrású, a kedvenc karakterek száma részről részre rohamosan nő, sokszínű, mégis egységet alkotó világa, egyedi nyers humora szinte azonnal beránt, majd nem is nagyon enged el. Ezt már az első évad is bebizonyította. A második évadban pedig most kiderült, hogy ahhoz képest is bőven volt még feljebb. A szokásos módon spoilermentes ajánló/összegzés következik.

Egyszerűen remek volt ez a 2. évad. Azzal, hogy a főszereplő, Piper karakterét kicsit háttérbe szorították, értékes perceket nyertek a többiek számára, akikben egyrészt  bőven volt kiaknázható kraft, másrészt így színészileg többen bontakozhattak ki, és a történetmesélés is változatosabbá vált.

Ami pedig még az első évadban zavart, miszerint az elítéltek bemutatásán túlzottan látszik a szubjektív, bennfentes szemszög, (ami nyilván érthető, hiszen a true story elbeszélője, a köztük élő Piper), sikerült kiküszöbölni, úgy, hogy az ő központi sztoriját kicsit mellékágra tették. Ebben az évadban kevésbé éreztem azt a szándékot, hogy együttérzést kicsikarva feloldozzák a börtönlakókat, így pedig az egész jóval reálisabbá vált.

És hogy mi a további három dolog, amiért a leghálásabb vagyok? A fegyőrök, a karma és a zene.

Ennek az évadnak a legáldásosabb változtatása elvitathatatlanul a fegyőrök nagyobb szerephez juttatása volt. Mindegyikük annyira máshogy romlott és teljesen elcseszett, személyiségükből fakadóan pedig olyan abszurd, alantas és inkorrekt poénokat szolgáltatnak, mint pl. Healy leszbikus összeesküvés elmélete, egyszerűen zseniális. Porszemnyi jelentéktelenségük szolgáltatta frusztráltságuk minden irányú megnyilvánulása igazi többlettel járult hozzá minőségi szórakoztatásomhoz.

Az évad cselekményét mozgató karma végig izgalmas játékot űzött. Élvezetes volt látni, ahogy az apró, látszólag lényegtelen cselekedetek idővel összeadódnak, egymást önkéntelenül korrigálják, majd előre beláthatatlan módon bevégeztetnek. Itt most nem azon van a hangsúly, hogy milyen eszementen csavaros véggel zárult emiatt az évad (vagy éppenséggel nem is), sokkal inkább azt próbálom érzékeltetni, hogy mennyire okos és dinamikus történetvezetésnek lehetünk 13 részen keresztül szemtanúi.

A harmadik tényező, ami mellett szintén nem lehet, nem is szabad elmenni, és amiben hasonló módon sikerült felülmúlni az előző, első évadot, az pedig a dalválasztás. (Zárójeles, de idevág: nem tudom, ki hogy van vele, de nekem csak erre az évadra sikerült megszeretnem a főcímdalt Regina Spektor - You've got time -ot, amitől eddig kivert a víz, most meg azonnal dünnyögöm. De vissza a remek dalválasztásokhoz.) A részek végén hallható zenék minden epizód méltó ékei voltak. Általuk sikerült még egy-egy erős lapáttal hozzájárulni az éppen aktuálisan, rész végén eluralkodó érzéshez, legyen az düh, kétkedés, izgalom, káröröm, bármi. Tényleg okosan és jó ízléssel, érzékkel válogatták össze az évad a soundtrackjét. Személyes kedvencem Marlene Dietrich helyett Joan Baeztől a Sag mir wo die Blumen sind Where Have All the Flowers Gone. Aki szeretné egy helyen elérni ezeket a számokat, annak ajánlom a Mashable cikkét, amiben összedobtak egy 25-ös listát az évad legmegkapóbb számaiból.

Ez az évad zseniális volt, az OITNB pedig az egyik legkedvencebb sorozatommá avanzsált. Így hát ezt az előző évadhoz képesti előrelépést kategóriaválasztásomban is érzékeltetni tudom, hiszen most már

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Végül kedvenc szereplőmmel zárok

+ a kérdés:

Szeretted (max második évad végéig) a New Girlt? Vagy szereted a szókimondó, tapló karaktereket/poénokat? Esetleg szereted a lehetetlen embereket, lehetetlen szitukat? Akkor ez egy neked való sorozat.

A karakterek frissességében nekem leginkább a régi New Girlt hozzák, hiszen itt sem szokványos, könnyen szerethető személyiségek állnak a történések központjában. Persze hozzá kell tenni, hogy ez a sorozat jóval keményebb humorral és nyelvezettel rendelkezik, és kendőzetlenebb, provokatívabb szituációkkal játszik.

Alapszituáció: adott egy nagyon nyers, nehéz természetű, mondhatni tuskó srác (Jimmy), aki exének esküvőjén mélyebb ismeretséget köt egy hozzá hasonlóan nyers, leginkább nehéz esetként jellemezhető lánnyal (Gretchen). Ennek a szociális kapcsolatok két gyöngyszemének kalandjait követhetjük végig, amint éppen kapcsolataikkal küszködnek, vagy ahogyan teljesen tekintet nélkül rondítanak bele környezetük életébe.  

Nyilván ebben a történetben a mellékszereplők sem könnyű esetek: a veterán lakótárs, a rettenetesen agyatlan legjobb barátnő (aki a srác volt csajának testvére is egyben), az ő felfoghatatlan, láma férje, a családilag nem kicsit elhanyagolt, gazdag, duci szomszéd kissrác, az exek ... Majdnem már túlzó is ez a felsorolás, mintha ebben a sorozatban senki se lenne egyszerű eset. És nem is azok. Talán ezért is találó a rövidebb, 30 perces játékidő, mivel ennél nagyobb mennyiségben már túl zsúfolt, és problémákban élvezhetetlenül tömény lenne a You're the worst.

Ami viszont érdekessé teszi a történetet, hogy bár megszeretni ugyan egyik szereplőt se lehet - amire a készítők szándékosan a legkisebb mértékben sem törekedtek - hiszen őket még saját környezetük is gyakran minősít kártékony embereknek, ők egymást pedig a címmel illetik, valahogy mégis hamar megbékélünk a páros tagjaival, és habár azonosulni egészükkel nem is, de bizonyos reakciójukkal, megszólalásukkal egész könnyedén tudunk. Taszító és csődtömegként való ábrázolásuk ellenére, szerintem pont annyira vannak rendben, mint az emberek többsége.

Ebben a sorozatban két kapcsolatképtelen ember megoldási/megküzdési stratégiáinak szemlélőivé válunk, mégis minden részben kapunk jó pár vicces, egyben kegyetlenül éles vagy éppen teljességgel leszarom szemszöget/megállapítást, amik joggal okozhatnak tényleg, igaza/uk van pillanatot.

UPDATE: Kíváncsi vagy, milyen lett az első évad? Spoilermentes ajánló csak egy kattintásra!

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Tetszett, vagy kedvet hozott a sorozathoz? Akkor megosztani és/vagy lájkolni ér!

Érdekes dolog történt. Félévad után picivel írtam egy lehangoló kritikát erről a búcsúzó, 4. évadról, amiben arról ábrándoztam igazából teljesen reménytelenül, hogy majd minden jobb és esősebb, hidegrázósabb, twinpeaksesebb lesz a maradék két részben, és majd emelem kalapom a készítők fantasztikuma előtt. Azóta olyan történt viszont, amit nem várhattam, valami igazán furcsa, amitől végül nem így lett mégis így.

Érthetőbben: a gyilkosságos szál messze a legharmatgyengébb az előző évadokhoz képest. A szálak összefonódása első-második rész végére egyértelműen kirajzolódott, már csak az maradt kissé ködös, hogy ki milyen mélységben bűnös, ami pedig engem speciel a játékidő előrehaladtával egyre kevésbé mozgatott meg. A Linden-Holder szálért pedig annyira dühös lettem, hogy lehet ennyire elrontani egy baromi jó kémiával működő párost. Indokolatlan, értelmetlen dialógusokban, mozzanatokban és igazán kellemetlen kirohanásokban volt gazdag az egész záróévad. Átlátszóan építgették az eseményeket, végig lehetett sejteni, hogy na ez is azért történt, hogy majd később lehessen mire fogni a nagy fordulatokat. Pedig ennél sokkal inteligensebb sorozatnak ismertem a Killinget.

Összességében kaptunk egy közepes, csavarosnak szánt nyomozós szálat. Hamar egyértelművé vált az is, hogy a harmadik évad végének befejezése olyan jelentős terhet jelentett a készítők számára, amit nem tudtak megoldani, és a már megszokott magas színvonal rovására toldozva-foltozva tudtak végül legjobb jóindulattal kb. nullára kihozni. 

Viszont(!) a rengeteg ballépés és rossz döntés ellenére mégis nem tudok nem pozitívan gondolni a sorozatra. Bennem ugyanis mindent felülírt az utolsó 5-10 perc. Mert azt tényleg jól csinálták. Amikor már azt hittem, hogy Linden is elmegy favágónak, fordult a kocka, és azt kaptam, amit a rajongók érdemeltek.

Legszívesebben azt ajánlanám, hogy a 4. évadból mindenki csak a 6. részt töltse le nézze meg, majd tekergessen kb. a 45. percig, aztán adja át magát a lezárásnak. A kezdő videó elemeinek újrahasznosítása rögtön nagyon elmés választás volt, és illett és kicsit megillető is egyben. Amit pedig a Linden-Holder párossal kezdtek, azt rengeteg más sorozat megirigyelheti, akik nem mertek a saját epikus párosaikhoz bátran hozzányúlni, és megadni (persze hitelességre is törekedve) azt, amire a - nem csak női - nézők vágytak. Lehet ugyan, hogy nálam azzal nyertek annyira, hogy idővel olyan alacsony szintre szorították az elvárásaimat, hogy ettől is hátast dobtam. Hiszen belátom, hogy egy Six feethez képest nem akkora robbanás ez a lezárás, de engem kilóra megvett.

Objektívan azt mondanám, hogy ez az évad szinte egyáltalán nem sikerült jól, rajongóként viszont nem tudom ennél rosszabbra kategorizálni a Killinget leginkább csak a zárás miatt:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos