A tervezett 13 részből már több, mint a fele lement az évadból. Mégsem érzem azt, hogy az események felénél tartanánk már. Örülök viszont, hogy végre befejezték a másodiktól ötödik részig tartó leginkább öncélúnak nevezhető vizuális kéjenckedést, és az utóbbi két részben végre elkezdték a történetmesélést. Számomra utolsó előtti pillanatban, mert már majdnem elkaszáltam a sorozatot.
Nyilván az eredeti filmek és könyvek ismeretében, és persze a nagy felvezetés miatt elég magas elvárásaim voltak a sorozattal kapcsolatban, amit az első rész szépen igazolt is (azóta is kedvenc Hannibal megnyilatkozásom egy válasz arra a kérdésre, hogy miért nincs titkárnője: Volt, csak romantikus okból követnie kellett a szívét Angliába., amit Hannibal szájából ugye nem lehet nem szó szerint érteni). Innentől viszont számomra megkezdődött a lejtmenet, amiért igazán szomorú voltam. Pedig minden körülmény adott volt egy zseniális sorozathoz: egy bejáratott karakter, bizarr légkör, csodás képi megjelenítés, remek színészek (nálam csak Laurence Fishburne indokolatlanul dühös karaktere lóg ki a sorból, de ő nagyon), csavaros játékok lehetősége a nézővel, aki ugye a szereplők többségénél többet tud Hannibal Lecterről. És ennek ellenére a készítők mégis csak a képi világgal operálnak a 2. résztől, történeti szál szempontjából meg az az ember érzete, hogy ezek megpróbálják szerencsétlen Hannibal karakterét minden főbb szereplőhöz erőszakkal hozzákapcsolni, hogy majd így általuk játékba tudják majd hozni a címszereplőt. Érthetetlen.
Persze szórakoztató volt nézni, ahogy Hannibal Lecter főz, majd szépen sorban mindenkit megetet a legfrissebb áldozataival (ennél izgalmasabb, hogy még mennyi szarvasos cuccot képesek Lecter otthonában nyilvánvalóbbnál nyilvánvalóbb helyekre kitenni), meg ahogy az álom meg a valóság képileg összemosódik, meg ahogy Will visszafejti a történéseket, és hogy ezt mennyire menőn oldották meg technikailag, de ez csak egy darabig elég. Egy idő után viszont igenis kevés az izgalmat és a feszültséget a mindenhová lassan beosonó szarvassal helyettesíteni.
És közben meg tudnivaló, hogy Amerikában hétről hétre akadnak ki a sorozat brutalitásán. Akkor mégis mi a baj velem? Be kellett látnom, hogy az ingerküszöböm idővel az átlaghoz képest igazán magasra került, ahogy eleinte CSI-on (csak is las vegasin), majd Criminal mindson, de igazán Dexteren, Breaking Baden (ami még engem is kikészít) edződött, formálódott. Hiszem, hogy ez nem a többség szerinti, és hogy egy torzult ízlés és ingerküszöb. De szerintem a Hannibal nekünk, hasonszőrűeknek készült, mert másoknak egyszerűen nem lenne értelme.
Na de végre elkezdett a sorozat a 6. résztől újfent megfelelni az elvárásaimnak. Továbbra is vannak frusztráló elemek, gondolom másokat is kikészítenek a tapéták. Ugye. Végre valaki leírta. Ilyen falak között egyszerűen lehetelen élni (ld. Laurence Fishburne hálószobája). Továbbá ennél bonyolultabb, elvontabb komolyzenei világot vártam el Hanniballal kapcsolatban, nem Vivaldi Negy évszakot, vagy Mozart Requiemjét, ráadásul Lacrimosa tétellel. Ezek elég kommersz választások ehhez a karakterhez.
Tartalmilag kicsit túlzásnak éltem meg a 6. rész gyilkosságait, mintha a Dexter 6. évadának Doomsday gyilkosának keze munkáját sűrítették volna egy részbe, képileg ráadásul gyanúsan hasonlítottak is. És akkor ehhez képest a 7. részben meg megjelent Gillian Anderson mint Lecter pszichológusa, ami nyilván tiszta asszociációt jelent egy átlagos pénteki epizódra az In Treatmentben. Lecter főbb foglalatosságait tekintve a rész olyan volt, mintha a tévé távirányítója ámokfutásba kezdve össze vissza kapcsolt volna a TvPaprika, a National Geographic és az In Treatment között. De végre volt története, volt min izgulni, nem kreált volt a feszültség. Tetszett!
És végül egy kis érdekesség. Mivel kíváncsi voltam, hogy mi lehet az oka a sorozat - véleményem szerint - egyenetlen dinamikájára, így hát kerestem valami fogódzót arra, hogy milyen vonal, elképzelés mentén húzták fel ezt az évadot, mert abban biztos vagyok, hogy koncepciójuk, az van. Abból indultam ki, amiből az érettségizők nagy többsége is szövegelemzésnél, a címből, jelen esetben az epizód címekből. Így derült ki számomra, hogy ezek a részek stílusosan egy bőséges és ínyenc étlap elemeiről kapták nevüket. Az első rész nyilván az aperitif (funkcióját betöltve meg is hozta az étvágyat a sorozathoz), amit követett az amuse-bouche (fogás aperitif és előétel között), majd jött a potage (leves), aztán a nem is mindenhol leadott 4. rész az oeuf, azaz a tojás, ezt követte a coquilles (tippem szerint kagyló, de nem vágom), majd ahonnan végre már nem csak vizuális élvezkedés történt a sorozatban, következett a 6. rész, az entrée, az első fogás, és jelenleg tartunk a sorbetnél, ami gyümölcsös kása, amit ha nem desszertként szolgálják fel, ahogy ugye itt sem, akkor két fogás közötti gyomornyugtató fogásként szokták, funkcióját tekintve pedig az ízlelőbimbók semlegesítésére szolgál. A gyomornyugtató nyilván erős kifejezés erre részre, de bennem mindenképpen semlegesítette a régi negatív érzéseket annyira, hogy élvezni tudjam az elkövetkező részeket és fogásokat, és ezek szerint lesz is mit.
Az imdb alapján egyelőre két további fogás ismert még: a fromage - sajt és a trou normand - egy normandiai calvados, étkezések felénél (!!) szokott lenni, lyukat éget a gyomorba, hogy a következő fogásnak helyet csináljon. Kíváncsian várom a folytatást, de azért jó étvágyat nem kívánnék hozzá.
(Időközben elkészült a teljes menüsor)
kategóriám rá:
kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos
