Egy kerek év mindig elégnek mutatkozik ahhoz, hogy elfelejtsem fogadalmamat, miszerint többet nem nézem meg az Eurovízió következő versenyét. Valószínűleg a nagy felhajtás segítségével sikerül átveretnem magam, és elhiszem, hogy idén máshogy lesz. De az első elődöntőt végignézve valószínűsíthető, hogy nem. Pedig csak szórakoztatást várok a műsortól, az nem kéne, hogy sok legyen.

A látott produkciókat több kategóriába tudnám sorolni, a tegnap este elhatározott módszerem szerint, azaz hogy mennyire is emlékszem rájuk egy alig nap elteltével. Lennének olyanok, amikből vissza tudnék dúdolni pár hangot, amikre erőlködve emlékezve valami távolról hasonlítót tudnék vissza visszadúdolni; amiknek a címére emlékszem; a maradék, amit meg tudnék különböztetni egymástól; és amiket egyáltalán nem. Tegnap még nagyon optimista voltam, ma már viszont nyilvánvaló, hogy az első kategória üresen marad, és a többi kategória sem tűnik olyan fényesnek. Na de lássuk csak. Vastagon szedettek a továbbjutók, a dalcímek mögött pedig az előadások találhatók, néhánynál felvezető videóval.

A második, erőlködve visszaidézhető dallamfoszlányos produkciók nincsenek rengetegen: ilyen a holland Anouk elég disneysre sikeredett Birds című száma; a dán Weiss Fanni hasonmás, Emmelie de Foresttől az Only Tearsdrops, ami bár nem tetszett, az indulók közül esélyesnek találom, bár hozzá kell tennem, hogy még soha nem sikerült a közelébe se tippelem a végeredménynek; a montenegrói asztronautás futurisztikusba öltöztetett Who See és daluk, az Igranka, akiket egyértelmű továbbjutónak gondoltam, de nem meghazudtolva önmagamat mellétrafáltam, és már most kihullottak.

A harmadik kategóriához tartoznának, akiknek a daluk címére emlékszem. Már azt hittem, hogy ide senkit nem tudok betenni, de nem kis agymunkával eszembe jutott az orosz lány, Dina Garipova What if című száma, illetve emlékszem a belga srác valami olyasmiről énekelt, hogy a  szerelem öl, over and over, ez pedig volt Roberto Bellarosa és a Love kills. Ez a gyerek nem kicsit hozta rám a frászt a tekintetével, elég betegen szugerál a szavazatokért. 

Negyedik kategóriám a megkülönböztethetőké lett. Ide jószívűen bármi emléket felidéző előadást besorolok, különben a további 11 produkció menne a gyűjtőmasszába. Akikkel kapcsolatban valami is dereng, az például az ír gyerek erősen Enrique Iglesiasos ihletésű dala, akinek az előadása során performanszért áltetovált, kigyúrt testű, dobolást imitáló, nevezzük táncosoknak vagy díszelemeknek szerepeltek. Ez volt az Only love survives Ryan Dolantől. Külön örültem, hogy idén nem az ikreket küldték rá Európára. Emlékeim vannak továbbá az óriás ruhájú, vörös hajú, egész jó hangú nő (és innentől lestem) Aliona Moon (Moldova) O Mie című számára.

Arra is emlékszem, hogy utolsónak lépett fel három fiatal lányka, eszméletlen ízléstelen ruhában, maga a produkció pedig teljesen értelmezhetetlennek tűnt számomra. Ez alatt a fellépés alatt jutott eszembe, hogy talán mégis csak a Címlaplánnyal kellett volna pusztítanom az agysejtjeimet. Na ők voltak a Moje 3 és a Ljubav je svuda.

A dalból ugyan semmi nem maradt meg bennem, de a színpadi megjelenésükkel hagytak némi lenyomatot az emlékezetemben a horvátok, a 6 amigo, azaz a Klapa s Mora és a Mižerja.

A legnegatívabb élményem, konkrétan kínt éltem át  a litván srác produkciója során, ő volt Andrius Pojavis és a Something. Megfejthetetlen, hogy ez az értelmetlenül mutogató,bolondarcú srác hogyan juthatott tovább.

Utolsó kategóriába kerültek azok a dalok, amiknek újrahallgatása teljesen új hatással lennének rám, és tippem se nagyon lenne, hogy ha már valaha hallottam is ezeket a számokat, akkor mégis melyik ország delegáltjai követték el őket. Hozzá kell tenni, hogy azért is vált ilyen nehézzé a produkciók egymástól való megkülönböztetése, mert többségük a szerelemről szólt, általában egy énekesnős előadások voltak, illetve még a koreográfiában is igen gyakran előfordultak hasonló elemek (no nem az áltetovált dobolás), szívemnek legkedvesebb az egymás mögé minimum két beálló táncos, akik jobbról balról előmozdulva vadítják a produkciót. Tehát a megkülönböztethetetlenek: az észt Birgit Őigemeel brazil szappanopera főcímeket megidéző Et uus saaks alguse című dala; a ciprusi Despina Olympioutól az An Me Thimáse; a belarusz Alyona Lanskaya és bazár hangulatú Solayoh; az ukrán Zlata Ognevichtől a Gravity; az osztrák Natália Kelly és a Shine, illetve a szlovén Hannah Mancinitől a Straight Into Love.

Emlékeim szerint tehát ez és így történt a kedd esti első elődöntő során Malmöben. Folytatás magyar érdekeltséggel csütörtökön, döntő szombaton este, ahol indulóként fellép majd az angoloktól Bonnie Tyler, amit nem tudok, hogy csak nekem tűnik-e olyan buta ötletnek.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos