Nem lehetett nem észrevenni, azt az őrült nagy hype-ot, ami körül vette eddig is a True detective-t. Van akinek a trailer, van akinek a nyomozós sztori, van akinek a két név: Matthew McConaughey és Woody Harrelson, van akinek a várhatóan nagy színészi átváltozás (öregedés, súly- és eszétvesztés ...) adott okot arra, hogy már hetek, hónapok óta nem csak, hogy nagyon várja, hanem már látatlanban minden létező és nem létező díjat odaítéljen ennek az új HBO sorozatnak, ami itt jegyzem meg: jelenleg 9,4es imdb-n.

Ha valamihez hasonlítani kéne, egyáltalán nem lenne nehéz dolgom: az ügy egyértelműen a The Killing nyomorúságos, beteg hangulatát hozza; látványban meg nekem nagyon hannibalos, és nem csak a bűntettes jelenet miatt; maga a helyszín, illetve a nyomozás bemutatása pedig Capote: Hidegvérrel c. könyvét vagy ezt a szálat a Capote c. életrajzi filmből juttatta eszembe, ilyen szempontból még a hangi irritáció is stimmel nálam, persze visszafogottabban és más módon, biztos nem mindenkit zavart annyira, mint engem, ahogy a szereplők, de főleg McConaughey eszméletlen lassan beszélnek.

Azzal persze, hogy sok mindenre hasonlít, még nincs semmi probléma. Sőt, nagyon izgalmasnak tűnik a történet, a megőrülés is eléggé garantált. Csak nekem hiányzik - tudom, még csak egy rész ment le - az esszenciája, ami definiálná a sorozatot. Számomra erre a leginkább hasonlító, megragadó tényező, a McConaughey (Rust Cohle) karakterének különc és érzékeny gondolkodásmódja, eszmefuttatásai, és itt kifejezetten nem a konkrét nyomozással kapcsolatosokra gondolok. Ilyenekből kéne még-még!

Értékeket nem kívánok elvitatni a sorozattól, és kételkedni sincs okom: a színészi játékok, sztori, elbeszélésmód minden nagyon rendben van, és ha nincs ez a nagyon várósság, valószínűleg jobban el lennék most ájulva.

Lehet ez még jobb is, de addig is kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ha tetszett, oszthatod, lájkolhatod!

Eddig 3 részt sikerült abszolválnom a Ray Donovanből, de már az első 5 perc után nyilvánvaló volt, hogy szeretni fogom. És szeretem is. A színészgárdát remekül összeválogatták, nem csak a történet, hanem a karakterek is veszett jók.

Sztori: Hamar kiderül, hogy a Donovan család tagjai nem születtek túl szerencsés csillagzat alatt. Egyrészről cipelik a közös családi keresztet, emellett pedig tűrik a sors által nekik szánt további válogatott terheket. A csodálatos Donovan fiúk közelebbről: Terry, a Parkinson-kóros box edző, Bunchy, akit gyermekkorában molesztált egy pap, jelenleg pedig alkohol és/vagy drogfüggő, illetve a címszereplő Ray (Liev Schreiber, aki számomra nem tűnt kézenfekvő választásnak, pedig nagyon stimmel), aki első blikkre mintha, de csak mintha jóval kiegyensúlyozottabb lenne, mint a testvérei, egyébként meg valószínűleg egy két lábon járó időzített bomba. A történet színes része, hogy Ray a kenyérre valót gazdag emberek életének egyengetésével és botránytalanításával keresi. Hozzá kell tenni, a dolgát nagyon meggyőzően végzi. A családfa ezen szelete a sorozat nyitóképe.

Ide tart ki- és elkerülhetetlenül a genetika csúcsa, a hőn utált apjuk, az eddig hibátlan választásnak tűnő Jon Voight, aki pechükre hamarabbi eltávot kapott a böriből, és akinek eltökélt szándéka, - és nyilvánvalóan még eltökéltebb hátsószándéka - csatlakozni a családja amúgy sem zökkenőmentes életéhez. 

Ezt a családi sztorit egészíti ki, illetve annak komor színezetét dobja fel, Ray megoldásra váró munkaügyei, emellett pedig a múltból gyorsuló sebességgel arcukba csapódó titkok özöne. A történetmesélés tempója nagyon feszes és élvezetes, a sajátságos humor pedig nekem nagyon bejön. Az epizód- és mellékszereplők egyaránt erősek, aktuális kedvencem az agyban gyenge mozisztárt játszó Austin Nichols.

Az amerikai nézettség egyre csak nő, sőt már tudnivaló, hogy a 2. évadot is berendelték. Tehát sok jel mutat arra, hogy nem csak nekem jön be ennyire ez a sorozat. Így nem hinném, hogy elhamarkodnám a besorolást. Tessék nézni!

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ha meghoztam a kedvet, jöhet a megosztás és a like is!

Nem értem, hogy miért A búra alatt a cím, ha nem így kell helyesen írni. És rendre a könyv borítóján is így szerepel. De nem érdekel, számomra A bura alatt a sorozat és a könyv címe, és kész. Lehet bátran követni!

Stephen King azonos című, nálunk 2 kötetben megjelent regénye adja az alapsztorit (könyvről kritika például itt). Elég sok helyen belefutottam a promójába, a plakát pedig egyenesen tetszett, így az egyik üres órámban bepróbáltam a sorozatot. Bevallom, döntésemet már közben megbántam.

Egy részről ugye ne nézzen sci fit, aki nem szereti. Én pedig nem szeretem. És ne nézzünk se filmet, se sorozatot, ami Stephen King írásán alapszik, ha annyira nem vagyunk oda érte (persze azért van kivétel). Mégse hinném, hogy ez lett volna a legnagyobb baj a résszel. Kelletlen volt az egész epizód. A színészek se ejtettek ámulatba, pedig a Breaking Bad-es Dean Morris is tagja a szereplőgárdának. Sőt abban sem segítettek, hogy legalább a játékidő alatt higgyek a sorozat világának létezésében. Pedig az sem lett volna ördögtől való elvárás.

Szedett vedett volt a rész. Ugyan nem próbaolvasásos, de nem is végső felvételre szánt színészi játékot tapasztaltam, és a helyzeten sajnos a dialógusok sem segítettek. A képi világtól is bőven több lett volna elvárható. A félbevágott tehén látványa például kifejezetten hergelt. Ha most tényleg így néz ki egy kettéhasított tehén, mert feltételezem, hogy csak nem mutatnak annál gagyibbat, akkor lehet jobb választás lett volna valami ütősebb dolog/állat keresztmetszetét mutatni a helyzet komolyságát példázva. Rossz amikor a csalódástól és nem pedig az izgalom hevében borzad el az ember. Pedig úgy ültem le nézni, hogy elég motivált voltam okok és következmények befogadására. Hiába...

Az ízlésvilágomból eredő ellenérzések kompenzálása után, és főként, vagy inkább kizárólag a sci fi rajongókra gondolva

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ha tetszett, ne fukarkodj, nyomj egy like-ot!

Rajongva néztem az első évad záró epizódját. Minden eddigi aggályom eltűnt, szertefoszlott! A Hannibal egy abszolút minőségi sorozat és tényleg nem csak képi megjelenítés, hanem koncepció szempontjából is. Egyáltalán nem maradt hiányérzetem a rész végeztével. Sőt egész izgatott lettem ismerve az elképzeléseket, miszerint ha minden a terv szerint alakul - többek között nagyobb nézettséget hozna végre a sorozat - akkor ahogy a commenten is megjelent: még további hat évadra számíthatunk. A készítők legalábbis ezzel számolnak. És tudva, hogy ez az évad meddig vitte el a történetet, érdekes belegondolni, hogy még két évadnyi sztori lesz mire eljutnak a Vörös sárkányig. Mi vár még ránk és szerencsétlen Will Grahamre addig?!

Ahogy a címekből összeálló étlapos írásomban spekuláltam, végül csakugyan egy pikáns évadzáró részt kaptunk. És mindenki megkapta, amit várt. Volt lázas álom-ébrenlét egy igazán félelmetes fekete Manson klippes rémülettel megkoronázva, erős volt a lelkizős szál is a könnyeket hullató dr. Lecterrel az élen, volt akció is, krimis izgalommal vegyítve, és ami igazán dicséretes, hogy az ármány mellé szerencsére csak kis szerelemféleséget cseppentettek ebbe a részbe. Az epizód végi Hannibal mimika pedig garantáltan beleégett minden néző retinájába. Cool volt, na.

A sorozat alapötlete miatt folyamatos kétkedés volt bennem. Attól tartottam, hogy megint csak egy újabb bőrt kívánnak lehúzni dr. Lecter sztorijáról, ami persze izgis, meg sokan szeretik, de az nagyon nem mindegy, hogy milyen céllal teszik. Na most már értem a célt, és nekem tetszik.

A sorozat szempontjából nem az a lényegi, mint ami a filmeknél/könyveknél volt. Amikor a Bárányok hallgatnak ment mindenki azon izgult vagy háborgott, hogy úristen, dr. Hannibal Lecter sorozatgyilkos, és jajj, embereket eszik. Ezenkívül pedig azon ámuldoztunk, hogy az FBI milyen pengeéles agymunkával küzd a végtelenül beteg, félelmetes technikájú gyilkosok ellen. Emellett pedig megelégedtünk csupán annyival, hogy főszereplőnként egy motivációt/viselkedési magyarázatot a szánkba rágtak. Természetesen Hannibaléval jól megvárakoztattak minket, filmek tekintetében a negyedik filmig, a Hannibál ébredéséig, míg a könyvek esetében a harmadik, Hannibal kötetig kellett várnunk (megjelenési sorrendet írtam nyilván). Mintha ez "magyarázat" lett volna a sorozat krémje, a motivációk motivációja, a mindennek értelmet adó  és teljes kíváncsiságunkat kielégítő információ. De gondolom, megismerve a titkot, hogy miért is kannibál Hannibal, még nem dőltünk hátra, hogy ja akkor már értem, köszönjük, elég volt.

Na és ezért is teljesen más a sorozat, mert itt nem az az érdekes, hogy ki mit csinált, ugye ezeket kb. tudjuk, hanem a hogyan és nagyon sok, nem szájba rágott miért játssza a főszerepet. A gyilkosságok csak vizuális élmények, leginkább díszletek, bár ettől még nem másodlagos jelentősségűek, de nyilvánvalóan nem a Hannibal filmek/könyvekben megszokott módon: alakítják az eseményeket, hanem sokkal inkább hatásuk kifelé, a néző felé irányul, rá van jelentős képi hatással. Ebben a sorozatban a történés leginkább abban áll, hogy szépen lassan megismerjük a címszereplőt, ahogy cselekedeteivel, mimikájával felfedi magát előttünk. És ez igazán izgalmas!

Biztos akadna még jó pár film a 80-as 90-es vagy esetleg még régebbi évekből, aminek ilyenfajta újrajátszása hasonlóan érdekes játék lenne. Én személy szerint rövid gondolkodás után az Elemi ösztönre lehet kíváncsi lennék. Azt mondjuk nem tudom, hogy a Bates Motel ehhez képest milyen koncepcióval nyúlt az eredeti filmhez (válaszok, ha lehet spoiler nélkül, jöhetnek kommentben). A Hannibal esetében ez az irány mindenképpen ötletes kezdeményezésnek bizonyult.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ha tetszett, nyomj egy like-ot!

Már egy korábbi bejegyzésemben elkezdtem fejtegetni milyen elképzelés alapján alakíthatták ki a Hannibal első évadának egyenetlen dinamikájú felépítését, amikor is az epizódcímek segítségével találtam egy lehetséges magyarázatot erre a koncepcióra. Az évad minden részének címe az étkezéshez köthető (szak)kifejezés, eszerint az évad egészére mint egy gondosan kiötlött, ínyenc menüsorra lehet tekinteni. Mivel időközben az összes rész címe ismertté vált, gondoltam itt az ideje az egészet teljességében, egy helyen bemutatni.  

Az első rész, az Aperitif nevéhez hűen meg is hozta az étvágyat a sorozathoz. Ezt követte az Amuse-bouche, ami egy fogás aperitif és előétel között, ebben a részben lényegében számomra pont ennyi is történt. Majd jött a Potage, azaz a leves, aztán a nem is mindenhol leadott 4. rész, az Oeuf, magyarul a tojás. Az ötödik rész címe Coquilles, ami kagylót jelent, ebben az epizódban csinál angyalokat a rossz emberekből az elkövető. Az erős felütés után következő részek számomra sokkal visszafogottabbak, és könnyebben emészthetőek voltak.

Ezután következett a 6. rész, ahonnan végre már nem csak vizuális élvezkedés történt a sorozatban, a dr. Gideon első szökését bemutató, Chesapeake-i hasfelmetszős Entrée, az első (fő)fogás (magyar címe: saslik, ezt inkább nem kommentálom). Ezután jött a Sorbet, a szervkereskedős rész. A sorbet gyümölcsös kása, amit ha nem desszertként szolgálnak fel, akkor két fogás közötti gyomornyugtató fogásként szokták fogyasztani. Ennél a menüsornál nyilvánvaló, hogy még korántsem tartunk az étkezés végénél, így inkább a második jelentés van érvényben. Funkcióját tekintve az ízlelőbimbók semlegesítésére szolgál. A gyomornyugtató nyilván erős kifejezés erre részre, de bennem mindenképpen semlegesítette a régi negatív érzéseket annyira, hogy élvezni tudjam a további részeket és fogásokat.

A 8. rész (az emberekből hangszert készítő gyilkosos) a Fromage - a sajttál. A sajt a kulináris élvezet mellett szájhigiénia szempontjából is fontos szerepet tölt be az étkezés során, mivel magas zsírtartalmának köszönhetően megvédik fogakat a savval szemben. Ezt így nehezen tudom párhuzamba hozni a rész tartalmával, de nem is erőlködöm.

Ezt követte az emberi végtagos totemoszlopos rész, a Trou normand, ami egy normandiai calvados, étkezések felénél szokott lenni, ehhez képest ez a 9. rész a 13-ból. Funkciója szerint lyukat éget a gyomorba, hogy helyet csináljon a következő fogásnak. A rész megnézése közben, de legfőképp a végén tagadhatatlan hogy éreztem valami erős - talán égető - érzést a gyomromban. Aminek helyet csinált a trou normand, az nem más, mint a 10. rész a Buffet Froid, azaz a hidegtál. Az arcokat felismerni képtelen, magát halottnak hívő, Cotard szindrómás lányos rész. Ami számomra nem csupán hideg, sokkal inkább vérfagyasztó volt.

A 11. rész címe: Rôti, egy húsételt, általában ez a második (fő)fogás. Nyilván nem véletlen, hogy az első és a második fogás, azaz a 6. és a 11. epizód is eltérően az évad többi részétől dr. Abel Gideonról illetve a Chesapeake-i hasfelmetszőről szól. Tartalmilag pedig mindkettő az étlaphoz mérten is fajsúlyos darab.

A következő Hannibál adag címe Relevés,a szó jelentése pedig erősen fűszerezett, de jelent ezen kívül számlát is. A francia konyhában és szerintem ez a szándékolt jelentése: a  több, általában 10-12 fogásból  álló lakomák során a hús vagy hal ételt követő fogást nevezik így.  A klasszikus menü szerint viszont a relevés a főfogást viszont megelőzi. De ugyebár ez egy modernebb összeállítás.

A 13., utolsó rész az étkezést záró Savoureux címet kapta. Melléknévként ízletest, ízest jelent. A francia konyha hagyománya szerint pedig fűszeres krémmel megkent apró zsúrszendvics, esetleg pirítós. Akik nem szeretik édes ízzel zárni az étkezést, azok szokták zárófogásként a a savoureux-t választani. Ez alapján egy hiányérzet nélküli, kerek, de izgalmakkal fűszerezett finálét várhatunk, ami szándékosan tartózkodik a kellemes elemektől. Persze a Hannibal esetében végtelenül naiv és badar lenne a menü végére habos desszertet várni. Én szerencsére amúgy sem vagyok édesszájú.

Nyilván tiszta párhuzamokat nem tudok felmutatni a menüsor és az évad tartalma között, de szerintem a címekben megbújó szándékosság tetten érhető és elég izgalmas is. Vicces arra gondolni, hogy ha dr. Lecter kevésbé lenne ilyen kifinomult, akkor az évad címeit simán elképzelhető lett volna, hogy egy jó kis disznótoros szolgáltatja, talán úgy a párhuzamok is magától érthetőbbek lettek volna.

Én nagyon drukkolok a sorozatnak, így

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

UPDATE: a 2. évad japán étlapja is elkészült

Ha tetszett, jöhet a like!

A TLC ismét egy igencsak hiánypótló reality csodával ajándékozta meg a népet. De hiszen köszönhettünk nekik eddig is már elég ilyet és hasonlót. A csatorna segítségével többek között rálátást nyerhettünk arra, hogy mi történik, ha egy csoport fiatal amist rászabadítanak Amerikára, ahogy megtudhattuk azt is, hogy  léteznek olyanok, akik nem tudtak a terhességükről (és hogy vannak köztük olyanok is, akikkel ez életük során nem csak egyszer fordult elő), illetve azt is, hogy bár nem is sejtenénk, de nagyon is megterhelő feladat menyasszonyi ruhákat árulni, vagy menő cukrásznak lenni. Sőt nekik köszönhetően nem csak a gyerekszépségversenyek létezéséről, hanem Honey Boo Booról és családjáról is tudomást szerezhettünk. Mennyivel színtelenebb lenne az élet, ha ezekről a dolgokról nem tudhatnánk, szerintem a TLC küldetésének tekinti lelkünk tátongó lyukainak kitöltését.

Na de komolyra fordítva a szót, ezzel a műsorral igazán cool (nem hűvös értelemben) témát választottak, amit tényleg egészen szórakoztató módon tálaltak. Az Amerika legrosszabb tetkóiban esélyt kapnak szerencsétlen összetetováltak, hogy áttetováló művészek segítségével megszabadulhassanak régi ballépésük emlékétől. Persze a műsor élvezeti értékét leginkább az eredeti láma tetoválások adják, illetve azok létrejöttének sztorijai, a makeover rész engem speciel annyira nem nyűgözött le.

Before: lila pszichonyúl - After: horror cápa (szigorúan bal popsin)

Kicsit oktató jelleggel itt nem csak arra van lehetőségünk, hogy nevessünk mások hülyeségein, hanem akár tanulhassunk is a hibáikból. Mit és hogyan ne, és sohase tetováltassunk.

Tippek az első részből:

1. Ha teheted, ne varrass magadra semmit heroinista tetováló közreműködésével! Ha mégis elkerülhetetlen, akkor  inkább legyen belőve!

2. Ritkán sül el jól, ha a fenekedre készíttetsz tetkót. De mindenképpen hanyagold, hogy a farpofákra a szüleid arcképét tetesd! Csóri gyerek elmondása alapján, a szülők nem örültek neki annyira.

3. Ha szöveget tetováltatsz, mindenképpen ellenőrizd a helyesírást! Az se para, ha más segítségét kéred ebben, főleg ha részeg vagy. Ja a részegen tetováltatás tiltása egy következő tipp (4.).

5. Ha sokan mentek ugyanazt a tetkót magatokra varratni, ne te legyél az első, kísérleti alany!

6. Vannak hülye családi hagyományok tetoválások terén is (pl. gagyi nap-hold figura fenékre). Nem kell mindenben a tradíciókat követni!

7. Nők ne tetováltassanak a mellük közé semmilyen motívumot! 

Könnyen belátható, hogy a legtöbb hiba nagyon alap ok-okozati gondolkodással elkerülhető lett volna. De akkor min nevetnénk. Meg aki már látott akár egy LA vagy Miami Inket, az vágja, hogy elég gyakori eset, hogy valaki azért megy be pl. halat tetováltatni magára, mert az számára azt szimbolizálja, és ugye innentől majd mindig arra is fogja emlékeztetni, hogy szereti a halat. Azért ilyen hozott anyagból nyilván nehéz dolgozni.

Ezeket a TLC-s műsorok sokszor igazán nyugtató és egyben önámító érzés keltenek a nézőkben, miszerint ezek a hülyék csakis kellemes, legalább egy óceánnyi távolságra élnek tőlünk. Ebben az esetben viszont óva intenék bárkit attól, hogy kimenjen az utcára, vagy esetleg híreket olvasson, mert ez a csoda úgy gyorsan elillan.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

A tervezett 13 részből már több, mint a fele lement az évadból. Mégsem érzem azt, hogy az események felénél tartanánk már. Örülök viszont, hogy végre befejezték a másodiktól ötödik részig tartó leginkább öncélúnak nevezhető vizuális kéjenckedést, és az utóbbi két részben végre elkezdték a történetmesélést. Számomra utolsó előtti pillanatban, mert már majdnem elkaszáltam a sorozatot.

Nyilván az eredeti filmek és könyvek ismeretében, és persze a nagy felvezetés miatt elég magas elvárásaim voltak a sorozattal kapcsolatban, amit az első rész szépen igazolt is (azóta is kedvenc Hannibal megnyilatkozásom egy válasz arra a kérdésre, hogy miért nincs titkárnője: Volt, csak romantikus okból követnie kellett a szívét Angliába., amit Hannibal szájából ugye nem lehet nem szó szerint érteni). Innentől viszont számomra megkezdődött a lejtmenet, amiért igazán szomorú voltam. Pedig minden körülmény adott volt egy zseniális sorozathoz: egy bejáratott karakter, bizarr légkör, csodás képi megjelenítés, remek színészek (nálam csak Laurence Fishburne indokolatlanul dühös karaktere lóg ki a sorból, de ő nagyon), csavaros játékok lehetősége a nézővel, aki ugye a szereplők többségénél többet tud Hannibal Lecterről. És ennek ellenére  a készítők mégis csak a képi világgal operálnak a 2. résztől, történeti szál szempontjából meg az az ember érzete, hogy ezek megpróbálják szerencsétlen Hannibal karakterét minden főbb szereplőhöz erőszakkal hozzákapcsolni, hogy majd így általuk játékba tudják majd hozni a címszereplőt. Érthetetlen.

Persze szórakoztató volt nézni, ahogy Hannibal Lecter főz, majd szépen sorban mindenkit megetet a legfrissebb áldozataival (ennél izgalmasabb, hogy még mennyi szarvasos cuccot képesek Lecter otthonában nyilvánvalóbbnál nyilvánvalóbb helyekre kitenni), meg ahogy az álom meg a valóság képileg  összemosódik, meg ahogy Will visszafejti a történéseket, és hogy ezt mennyire menőn oldották meg technikailag, de ez csak egy darabig elég. Egy idő után viszont igenis kevés az izgalmat és a feszültséget a  mindenhová lassan beosonó szarvassal helyettesíteni.

És közben meg tudnivaló, hogy Amerikában hétről hétre akadnak ki a sorozat brutalitásán. Akkor mégis mi a baj velem? Be kellett látnom, hogy az ingerküszöböm idővel az átlaghoz képest igazán magasra került, ahogy eleinte CSI-on (csak is las vegasin), majd Criminal mindson, de igazán Dexteren, Breaking Baden (ami még engem is kikészít) edződött, formálódott. Hiszem, hogy ez nem a többség szerinti, és hogy egy torzult ízlés és ingerküszöb. De szerintem a Hannibal nekünk, hasonszőrűeknek készült, mert másoknak egyszerűen nem lenne értelme.

Na de végre elkezdett a sorozat a 6. résztől újfent megfelelni az elvárásaimnak. Továbbra is vannak frusztráló elemek, gondolom másokat is kikészítenek a tapéták. Ugye. Végre valaki leírta. Ilyen falak között egyszerűen lehetelen élni (ld. Laurence Fishburne hálószobája). Továbbá ennél bonyolultabb, elvontabb komolyzenei világot vártam el Hanniballal kapcsolatban, nem Vivaldi Negy évszakot, vagy Mozart Requiemjét, ráadásul Lacrimosa tétellel. Ezek elég kommersz választások ehhez a karakterhez.

Tartalmilag kicsit túlzásnak éltem meg a 6. rész gyilkosságait, mintha a Dexter 6. évadának Doomsday gyilkosának keze munkáját sűrítették volna egy részbe, képileg ráadásul gyanúsan hasonlítottak is. És akkor ehhez képest a 7. részben meg megjelent Gillian Anderson mint Lecter pszichológusa, ami nyilván tiszta asszociációt jelent egy átlagos pénteki epizódra az In Treatmentben. Lecter főbb foglalatosságait tekintve a rész olyan volt, mintha a tévé távirányítója ámokfutásba kezdve össze vissza kapcsolt volna a TvPaprika, a National Geographic és az In Treatment között. De végre volt története, volt min izgulni, nem kreált volt a feszültség. Tetszett!

És végül egy kis érdekesség. Mivel kíváncsi voltam, hogy mi lehet az oka a sorozat - véleményem szerint - egyenetlen dinamikájára, így hát kerestem valami fogódzót arra, hogy milyen vonal, elképzelés mentén húzták fel ezt az évadot, mert abban biztos vagyok, hogy koncepciójuk, az van. Abból indultam ki, amiből az érettségizők nagy többsége is szövegelemzésnél, a címből, jelen esetben az epizód címekből. Így derült ki számomra, hogy ezek a részek stílusosan egy bőséges és ínyenc étlap elemeiről kapták nevüket. Az első rész nyilván az aperitif (funkcióját betöltve meg is hozta az étvágyat a sorozathoz), amit követett az amuse-bouche (fogás aperitif és előétel között), majd jött a potage (leves), aztán a nem is mindenhol leadott 4. rész az oeuf, azaz a tojás, ezt követte a coquilles (tippem szerint kagyló, de nem vágom), majd ahonnan végre már nem csak vizuális élvezkedés történt a sorozatban, következett a 6. rész, az entrée, az első fogás, és jelenleg tartunk a sorbetnél, ami gyümölcsös kása, amit ha nem desszertként szolgálják fel, ahogy ugye itt sem, akkor két fogás közötti gyomornyugtató fogásként szokták, funkcióját tekintve pedig az ízlelőbimbók semlegesítésére szolgál. A gyomornyugtató nyilván erős kifejezés erre részre, de bennem mindenképpen semlegesítette a régi negatív érzéseket annyira, hogy élvezni tudjam az elkövetkező részeket és fogásokat, és ezek szerint lesz is mit.

Az imdb alapján egyelőre két további fogás ismert még: a fromage - sajt és a trou normand - egy normandiai calvados, étkezések felénél (!!) szokott lenni, lyukat éget a gyomorba, hogy a következő fogásnak helyet csináljon. Kíváncsian várom a folytatást, de azért jó étvágyat nem kívánnék hozzá.

(Időközben elkészült a teljes menüsor)

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos