A TLC ismét egy igencsak hiánypótló reality csodával ajándékozta meg a népet. De hiszen köszönhettünk nekik eddig is már elég ilyet és hasonlót. A csatorna segítségével többek között rálátást nyerhettünk arra, hogy mi történik, ha egy csoport fiatal amist rászabadítanak Amerikára, ahogy megtudhattuk azt is, hogy  léteznek olyanok, akik nem tudtak a terhességükről (és hogy vannak köztük olyanok is, akikkel ez életük során nem csak egyszer fordult elő), illetve azt is, hogy bár nem is sejtenénk, de nagyon is megterhelő feladat menyasszonyi ruhákat árulni, vagy menő cukrásznak lenni. Sőt nekik köszönhetően nem csak a gyerekszépségversenyek létezéséről, hanem Honey Boo Booról és családjáról is tudomást szerezhettünk. Mennyivel színtelenebb lenne az élet, ha ezekről a dolgokról nem tudhatnánk, szerintem a TLC küldetésének tekinti lelkünk tátongó lyukainak kitöltését.

Na de komolyra fordítva a szót, ezzel a műsorral igazán cool (nem hűvös értelemben) témát választottak, amit tényleg egészen szórakoztató módon tálaltak. Az Amerika legrosszabb tetkóiban esélyt kapnak szerencsétlen összetetováltak, hogy áttetováló művészek segítségével megszabadulhassanak régi ballépésük emlékétől. Persze a műsor élvezeti értékét leginkább az eredeti láma tetoválások adják, illetve azok létrejöttének sztorijai, a makeover rész engem speciel annyira nem nyűgözött le.

Before: lila pszichonyúl - After: horror cápa (szigorúan bal popsin)

Kicsit oktató jelleggel itt nem csak arra van lehetőségünk, hogy nevessünk mások hülyeségein, hanem akár tanulhassunk is a hibáikból. Mit és hogyan ne, és sohase tetováltassunk.

Tippek az első részből:

1. Ha teheted, ne varrass magadra semmit heroinista tetováló közreműködésével! Ha mégis elkerülhetetlen, akkor  inkább legyen belőve!

2. Ritkán sül el jól, ha a fenekedre készíttetsz tetkót. De mindenképpen hanyagold, hogy a farpofákra a szüleid arcképét tetesd! Csóri gyerek elmondása alapján, a szülők nem örültek neki annyira.

3. Ha szöveget tetováltatsz, mindenképpen ellenőrizd a helyesírást! Az se para, ha más segítségét kéred ebben, főleg ha részeg vagy. Ja a részegen tetováltatás tiltása egy következő tipp (4.).

5. Ha sokan mentek ugyanazt a tetkót magatokra varratni, ne te legyél az első, kísérleti alany!

6. Vannak hülye családi hagyományok tetoválások terén is (pl. gagyi nap-hold figura fenékre). Nem kell mindenben a tradíciókat követni!

7. Nők ne tetováltassanak a mellük közé semmilyen motívumot! 

Könnyen belátható, hogy a legtöbb hiba nagyon alap ok-okozati gondolkodással elkerülhető lett volna. De akkor min nevetnénk. Meg aki már látott akár egy LA vagy Miami Inket, az vágja, hogy elég gyakori eset, hogy valaki azért megy be pl. halat tetováltatni magára, mert az számára azt szimbolizálja, és ugye innentől majd mindig arra is fogja emlékeztetni, hogy szereti a halat. Azért ilyen hozott anyagból nyilván nehéz dolgozni.

Ezeket a TLC-s műsorok sokszor igazán nyugtató és egyben önámító érzés keltenek a nézőkben, miszerint ezek a hülyék csakis kellemes, legalább egy óceánnyi távolságra élnek tőlünk. Ebben az esetben viszont óva intenék bárkit attól, hogy kimenjen az utcára, vagy esetleg híreket olvasson, mert ez a csoda úgy gyorsan elillan.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ha dupla vagy tripla ennyi részből is állt volna a New Girl idei évada, még akkor se tudtam volna vele túladagolni magam. És bár az évadzáró rész talán az évad leggyengébb része volt, de így is sokkal viccesebb, élvezhetőbb és lazább volt, mint bármelyik random kiválasztott HIMYM rész az utolsó két évadból. Pedig volt benne pár olyan elem: indiai esküvő, borztámadás, szellőző rendszerben szerelmes évődés, nomeg Taylor Swift, amit könnyedén, erőltetettségtől mentesen 25 percbe sűríteni, valljuk be, nem könnyű kihívás. Azért ügyesen teljesítettek.

És bár tényleg nem a legjobb rész volt, mégsem hinném, hogy ez alapján lenne érdemes értékelni az egész évadot, merthogy az igenis zseniális volt. A Jess-Nick szálért természetesen már az első részek óta odavoltam, lankadatlan lelkesedéssel szurkoltam, hogy végre összejöjjenek, és kifejezetten hálás vagyok azért, hogy ezt ilyen viccesen, de azért kellőképpen csöpögősen oldották meg. Schmidt karaktere hozta végig ugyanazt az egyedi, kissé bizarr, borzongva nevettetős stílust, Winston fokozatosan egyre nagyobb szerepet kapott, és az utolsó részt számomra leginkább ő vitte el a hátán. Az évad talán legnagyobb eredménye, hogy Zooey  Deschanel (Jess) szerepének esszenciáját megőrizve sikerült mégis mérsékelniük a karakterben (esetleg a színésznőben alapból)  rejlő irritáció faktort. Ezzel sokban hozzájárultak a sorozat szerethetőségéhez, mondjuk én szerettem így is, úgy is. És ha már a szeretni így is, úgy is-nál járunk, akkor kötelező kiemelnem a számomra legilyenebb karaktert, aki tényleg szinte bármit csinálhat, az remek: Nick. A sorozat legbénább és legcikibb karaktere, aki pont ettől az esetlenségtől lesz szerethető. A szereplők is igazán sokat tettek azért, hogy ez az évad is egy igazán magas szórakoztató szintet nyújtson.

Az epizódok frappánsak voltak, a poénok ültek és mindig frissek voltak, a mellékszereplőket pedig meg kell hagyni elég jó ízléssel válogatták össze. A karakterek és a történet dinamikájáért tényleg biztosra veszem, hogy a How I met-esek gondolkodás nélkül fél karjukat odaadnák. Nekem az egyik kedvenc sitcomom, csodálkozom is, hogy itthon eddig még egyik csatorna sem csapott le rá.

Azok számára, akik nehezen bírnák kivárni a következő évad részeit, és csillapítani szeretnék a sorozat hiányát, ajánlom nyári bulikra a True American játékot, aminek bár én nem hittem, de valóban léteznek szabályai. A bumm-szívtál szintű szabályzatért (angol nyelvű) a bátrak klikkoljanak ide!

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Jelentem, a zárórészek megnézése után igazán bosszús vagyok. Ennél jobb minőséget és több átgondoltságot tartottam elvárhatónak ettől a sorozattól. Annyi buta megoldás, hihetőnek, de még kézenfekvőnek se nevezhető fordulattal tarkított események, tényleg dühítően ostoba volt ez a két rész. Azt persze nem állítanám, hogy az évad során nem akadtak hasonló problémáim, de most két rész alatt sikerült túlszárnyalni az eddigieket is.

Kínosnak ugyan nem nevezném a történet vezetését, viszont elvitathatatlanul mesterkélt volt a konfliktusok alakulása. A régi ellentétek elfáradtak, az újak meg légből kapottak és erőltetettek voltak. Az eddig is már-már a fantasztikum határán lavírozó események több jelenetnél is kiverték nálam a biztosítékot, az évadzáróban meg pláne. Ezek közül említenék most párat.

(spoileres folytatás követlezik)

Konkrétan újra kellett néznem az évadzáró második felét, hogy megtaláljam azt az okot, esetleges sejtelmes utalást, amiért Declan a Grayson irodába mehetett. Kevés olyan néző lehetett, akinek az események eme fordulata érthetőbb lehetett első nézésre, mint nekem. Az a srác a két évad alatt be se tette a lábát abba az irodába, maximum nagyon indokolt helyzetben, de abban sem vagyok biztos, hogy volt-e egyáltalán ilyen. De persze amikor éppen felrobbantják az irodát, akkor nyilván odamegy halálos sebesülést szerezni. Előzmény pedig: a csaja azt hazudta neki telefonban, hogy a bátyjával, Daniellel van, aki ugyebár sehol máshol nem szokott tartózkodni, mint az irodában. Valószínűleg e logika szerint sikerült odamennie, hogy találkozhasson a lánnyal, viszont valamilyen oknál fogva nem vette észre, hogy tök üres az egész emelet, és így ott érte a robbanás. Az írók szándéka egyértelmű volt, ki akarták írni a gyereket a sorozatból, elfáradt a karaktere, nem vitatom, és gondolom valami emlékezetessel akarták elbúcsúztatni, és a robbantás meg kapóra jött. De talán jobb lett volna, ha egy nagyon szimpatikus idős nénit megmentve üti el inkább egy busz.

Rengeteg részletet ki lehetne még emelni, amivel alátámasztható, hogy az évadzáró epizódok nélkülözték a józan ész, az alapvető logika szabályait, de jöjjön inkább csak a kedvencem. Jack Porter, aki eddig gyanakvás nélkül benyelte az Amanda - Emily személycserét, egy varázsütésre kitisztul szeme és elméje, és összerakja az összerakhatatlant.

A cselekmények eddigi alakulása alapján egyelőre azon sem lepődnék meg, ha a következő évad mondjuk az űrben folytatódna. De talán az lenne a legjobb, ha a következő rész az elegáns dallasi csavarral kezdődne, és kiderülne, hogy ezt a sok hülyeséget csak Emily Thorne álmodta össze. Nekem csalódás volt az évadzáró, jobban örültem volna kevesebb eseménynek, és több átgondoltságnak. De léteznek persze olyanok is, akik ezt máshogy gondolják.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

UPDATE: a 3. évad évadzárójának namitláttamozása itt elérhető

Ha egyetértesz, jöhet a LIKE!

A Grey's Anatomyt csak elfogultan lehet nézni és élvezni. Magam is meglepődtem, hogy az évek során sikerül elfogultnak maradnom. Méghozzá azért, mert mindig teljesítette az elvárásokat. Azt persze nem mondanám, hogy olyan nagy elvárásoknak kellene és akarnának megfelelni. De aki nem morzsolódott le eddig, az most sem fog csalódni. Ebben a részben sem történt semmi váratlan, nem igazán lehetett meglepődni semmin, mégis hozta az évadzáróknál megszokott feszültséget, és szórakoztató volt.

Valahogy úgy működhet a történetírás, hogy nyilván még a legelején kijelölték a kategóriát, egy szórakoztató, érzelmekkel teli, kórházas sorozatot akartak csinálni, amiben természetesen remek orvosi eljárásokkal is parádézhatnak, majd kinéztek ehhez mérten egy kellemes kis célközönséget, aminek ízlését felmérve, egy két tesztelés és korrigálás segítségével belőttek egy "ami még belefér" színvonalat, érzelmi és történeti bioritmust, majd ennek a képletnek megfelelően gyártották az epizódokat. Így alakultak a románcok, ez alapján írtak ki szereplőket, találtak ki az egész kórház életére kiterjedő katasztrófa helyzeteket.

Ha nem nézzük a neveket, és az eseményeket is csak körülbelül nevezzük el, akkor lecsupaszítva szinte minden évadban ugyanazok történtek: esküvők, halálok, elveszített betegek, hihetetlen gyógyulások, megcsalás, szerelmek ... Mondhatni, hogy miről másról is kéne szólnia egy sorozatnak, máshol sincs máshogy. Persze. Amitől mégis kicsit kilóg a Grey's Anatomy, hogy itt olyan mintha, csakis egy előre kitalált algoritmus szerint alakulnának az események. A történéseknek nincs különleges végkimenetele, ami állandó, azok a történeti események, egy főhelyszín, pár mellékhelyszín, egymással majdnem teljesen felcserélhető karakterek és egy nézők által elvárásoknak megfelelő algoritmus, ami alapján kombinálják ezeket az elemeket. Ebben a sorozatban hat rész után muszáj valakinek szakítani, és évadonként teherbe esni illetve összeházasodni, mert minket, a nézőiket ez szórakoztat, ezt várjuk el tőlük. És így amennyiben eltekintünk a sokszor túlzó és hihetetlen eseményektől, akkor marad egy közepes karakterekkel megfejelt, de kiszámítható ritmusú sorozat, ami minden felé támasztott igényt igazolt, persze nem a kritikusokét, csakis a saját nézőikét, akik sokkal inkább érzelmekre, mint történetre vágynak.

(enyhe spoiler következik, olvasás csakis saját felelősségre)

Tartalmilag várható volt most is egy katasztrófa helyzet, mint minden évadzárójuk során, amit meg is kaptuk egy vihar formájában. Az is megszokott már, de mi nézők szeretjük, hogy az évadzáró a következő évad első részével együtt alkot majd csak egészet, hiszen rengeteg kérdés maradt nyitva, akár az élet vagy halál-é is. Már az előző részben volt eljegyzés, de ugye mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ez még nem feltétlenül garantál esküvőt, pont ezzel a két szereplővel. Most is veszélybe került több főszereplő élete, olyan is van, akiről nem lehet tudni, hogy életben tartják-e a következő évadra. Tavaly kedvesebbek voltak, hiszen akkor kiszivárogtatták, ki az, aki biztos nem lesz többé a stáb tagja, idén viszont hagyják a nézőt továbbévődni. Ezenkívül megtörtént a jó előre "sejtetett" megcsalás, de a régen várt szerelmes egymásra találást is sikerült bezsúfolni ebbe a 43 percbe.

Attól függetlenül, hogy kiszámíthatóan tudjuk, körvonalakban mi várható a részek során, az izgalom mégis megmarad, hiszen csak pont azt nem tudjuk, hogy éppen mit dob a gép, az állandó elemek milyen kombinációjával fog pontosan megtörténni: végre az általam kedvelt szerelmesek találnak egymásra, vagy egy másik pár van éppen soron, ki fog kit megcsalni, kinek az életéért lehet majd izgulni, vagy hogy a jó előre elhintett jelek alapján mikor fog végre előtörni a sejtetett konfliktus. Hangsúlyoznám, hogy ez inkább csak az érzelmi szálakért sorozatot nézők számára jelent valódi izgalmat.

Összegezve az évadzáró végeredménye: 1 katasztrófa, 1 megcsalás, 1 szülés, 1 szakítás, 1 főszereplő a műtőasztalon, 1 biztosan beteljesülő és két kérdéses egymásra találás, 3 főszereplő életveszélyes helyzetben, de ugye to be continued ...

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

A tervezett 13 részből már több, mint a fele lement az évadból. Mégsem érzem azt, hogy az események felénél tartanánk már. Örülök viszont, hogy végre befejezték a másodiktól ötödik részig tartó leginkább öncélúnak nevezhető vizuális kéjenckedést, és az utóbbi két részben végre elkezdték a történetmesélést. Számomra utolsó előtti pillanatban, mert már majdnem elkaszáltam a sorozatot.

Nyilván az eredeti filmek és könyvek ismeretében, és persze a nagy felvezetés miatt elég magas elvárásaim voltak a sorozattal kapcsolatban, amit az első rész szépen igazolt is (azóta is kedvenc Hannibal megnyilatkozásom egy válasz arra a kérdésre, hogy miért nincs titkárnője: Volt, csak romantikus okból követnie kellett a szívét Angliába., amit Hannibal szájából ugye nem lehet nem szó szerint érteni). Innentől viszont számomra megkezdődött a lejtmenet, amiért igazán szomorú voltam. Pedig minden körülmény adott volt egy zseniális sorozathoz: egy bejáratott karakter, bizarr légkör, csodás képi megjelenítés, remek színészek (nálam csak Laurence Fishburne indokolatlanul dühös karaktere lóg ki a sorból, de ő nagyon), csavaros játékok lehetősége a nézővel, aki ugye a szereplők többségénél többet tud Hannibal Lecterről. És ennek ellenére  a készítők mégis csak a képi világgal operálnak a 2. résztől, történeti szál szempontjából meg az az ember érzete, hogy ezek megpróbálják szerencsétlen Hannibal karakterét minden főbb szereplőhöz erőszakkal hozzákapcsolni, hogy majd így általuk játékba tudják majd hozni a címszereplőt. Érthetetlen.

Persze szórakoztató volt nézni, ahogy Hannibal Lecter főz, majd szépen sorban mindenkit megetet a legfrissebb áldozataival (ennél izgalmasabb, hogy még mennyi szarvasos cuccot képesek Lecter otthonában nyilvánvalóbbnál nyilvánvalóbb helyekre kitenni), meg ahogy az álom meg a valóság képileg  összemosódik, meg ahogy Will visszafejti a történéseket, és hogy ezt mennyire menőn oldották meg technikailag, de ez csak egy darabig elég. Egy idő után viszont igenis kevés az izgalmat és a feszültséget a  mindenhová lassan beosonó szarvassal helyettesíteni.

És közben meg tudnivaló, hogy Amerikában hétről hétre akadnak ki a sorozat brutalitásán. Akkor mégis mi a baj velem? Be kellett látnom, hogy az ingerküszöböm idővel az átlaghoz képest igazán magasra került, ahogy eleinte CSI-on (csak is las vegasin), majd Criminal mindson, de igazán Dexteren, Breaking Baden (ami még engem is kikészít) edződött, formálódott. Hiszem, hogy ez nem a többség szerinti, és hogy egy torzult ízlés és ingerküszöb. De szerintem a Hannibal nekünk, hasonszőrűeknek készült, mert másoknak egyszerűen nem lenne értelme.

Na de végre elkezdett a sorozat a 6. résztől újfent megfelelni az elvárásaimnak. Továbbra is vannak frusztráló elemek, gondolom másokat is kikészítenek a tapéták. Ugye. Végre valaki leírta. Ilyen falak között egyszerűen lehetelen élni (ld. Laurence Fishburne hálószobája). Továbbá ennél bonyolultabb, elvontabb komolyzenei világot vártam el Hanniballal kapcsolatban, nem Vivaldi Negy évszakot, vagy Mozart Requiemjét, ráadásul Lacrimosa tétellel. Ezek elég kommersz választások ehhez a karakterhez.

Tartalmilag kicsit túlzásnak éltem meg a 6. rész gyilkosságait, mintha a Dexter 6. évadának Doomsday gyilkosának keze munkáját sűrítették volna egy részbe, képileg ráadásul gyanúsan hasonlítottak is. És akkor ehhez képest a 7. részben meg megjelent Gillian Anderson mint Lecter pszichológusa, ami nyilván tiszta asszociációt jelent egy átlagos pénteki epizódra az In Treatmentben. Lecter főbb foglalatosságait tekintve a rész olyan volt, mintha a tévé távirányítója ámokfutásba kezdve össze vissza kapcsolt volna a TvPaprika, a National Geographic és az In Treatment között. De végre volt története, volt min izgulni, nem kreált volt a feszültség. Tetszett!

És végül egy kis érdekesség. Mivel kíváncsi voltam, hogy mi lehet az oka a sorozat - véleményem szerint - egyenetlen dinamikájára, így hát kerestem valami fogódzót arra, hogy milyen vonal, elképzelés mentén húzták fel ezt az évadot, mert abban biztos vagyok, hogy koncepciójuk, az van. Abból indultam ki, amiből az érettségizők nagy többsége is szövegelemzésnél, a címből, jelen esetben az epizód címekből. Így derült ki számomra, hogy ezek a részek stílusosan egy bőséges és ínyenc étlap elemeiről kapták nevüket. Az első rész nyilván az aperitif (funkcióját betöltve meg is hozta az étvágyat a sorozathoz), amit követett az amuse-bouche (fogás aperitif és előétel között), majd jött a potage (leves), aztán a nem is mindenhol leadott 4. rész az oeuf, azaz a tojás, ezt követte a coquilles (tippem szerint kagyló, de nem vágom), majd ahonnan végre már nem csak vizuális élvezkedés történt a sorozatban, következett a 6. rész, az entrée, az első fogás, és jelenleg tartunk a sorbetnél, ami gyümölcsös kása, amit ha nem desszertként szolgálják fel, ahogy ugye itt sem, akkor két fogás közötti gyomornyugtató fogásként szokták, funkcióját tekintve pedig az ízlelőbimbók semlegesítésére szolgál. A gyomornyugtató nyilván erős kifejezés erre részre, de bennem mindenképpen semlegesítette a régi negatív érzéseket annyira, hogy élvezni tudjam az elkövetkező részeket és fogásokat, és ezek szerint lesz is mit.

Az imdb alapján egyelőre két további fogás ismert még: a fromage - sajt és a trou normand - egy normandiai calvados, étkezések felénél (!!) szokott lenni, lyukat éget a gyomorba, hogy a következő fogásnak helyet csináljon. Kíváncsian várom a folytatást, de azért jó étvágyat nem kívánnék hozzá.

(Időközben elkészült a teljes menüsor)

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Na, így kell ezt csinálni, így kell emelni a tétet, és emlékezetes évadzárót csinálni. Semmi erőlködés, kényszermegoldás, kínos pillanat vagy kellemetlen szájíz. Nyilván persze mindenkit érdekel, hogy most akkor mi lesz: Will vagy Peter, régi vagy új, maradni vagy menni, győzelem vagy bukta. És ezért jogosan lehet felelőssé tenni a készítőket. Ebben az évadban a megszokott módon kiélezett és nagy volumenű döntési helyzetek elé állították a szereplőket, de nem csak őket, hanem velük együtt minket, a véleményalkotó nézőket is.

Könnyű és könnyed játék ez a sorozatírók részéről, az eszközük hozzá igazán kézenfekvő. Nincs más dolguk, mint bemutatni szereplőik döntési helyzeteit, ahogy teszik ezt a tárgyalásos jelenetek során: pro és kontra. Nézői, továbbvíve a párhuzamot: esküdti szemszögből ez valahogy úgy működik, hogy amikor már bizonyosságot érzünk a megoldandó helyzetekkel kapcsolatban, az események hirtelen olyan fordulatot vesznek, ami az ellenkező oldal megerősítését mutatja, vagy egyszerűen meglátásunk jogosságát gyengíti meg. Aztán újabb és újabb szempontok, szituációk segítségével, régi titkok felfedésével oda vissza erősítik és gyengítik bennünk a véleményünket. Amitől ez mégis igazán élvezetes számunkra, hogy teszik ezt mind remek érzékkel. Az sem véletlen, hogy Peter és Will szemünkben már 4. évada fej fej mellett állnak. Hozzátenném, szerintem csak eddig a részig. Az évadzáró szintén ezzel a mechanizmussal építkezett, szerencsénkre rengeteg humorral és fordulattal fűszerezve az eseményeket.

(enyhe spoiler veszély innentől)

Kezdem az alaphelyzettel: Zach Florrick éppen leadni készül élete első szavazatát, tippem szerint az apjára, amikor is egy nem szabályosan lezárt, illetéktelennek tűnő szavazóládát vesz észre a szavazóhelyiségben. Az események azonnal felgyorsulnak, csalás - gondolom én - alapos gyanúja miatt per kerekedik ebből, mégpedig a  csavarosabb fajtából. Innentől pedig mindenki számára az válik a legégetőbb kérdéssé: What's in the Box, azaz: mi lehet ebben a dobozban.

Egyfelől valóban ez a legfontosabb kérdés, és sok mindent el is dönt a rész végére. De amitől mégis igazán zseniális lesz az epizód az az, ahogyan ennek a doboznak, és tartalmának megítélése változtatja az ügyvédek retorikáját, érdekeit, amilyen komikus szituációkat teremt. Mert ugye ha abban a dobozban Krestevára leadott szavazatok vannak többségben, vagy ha Peter Florrickra, az nagyon nem mindegy. Emellett egyáltalán nem lényegtelen, hogy csalás történt-e, vagy sem. Meg ha csalás is történt, akkor se mellékes, hogy ki követte el és miért. Így a frissülő információk változtatják az érdekeket, miattuk születnek meg pillanatnyi szövetségek. Ezért történhet meg az, hogy amit első érdekük szerint bizonyítani és védeni próbálnak, azt a második, az új érdekük alapján már támadniuk kell, és az így folytatódik a formálódó érdekek szerint, igazi komédiává alakítva ezzel az egész bírósági tárgyalást. Minden pillanata mesteri.

A készítők a megszokott módon most sem fogták vissza magukat epizódszereplők terén. Sikerült Patty Nyholmot behozni az ügyvédek közül, illetve nem csak szerepeltetni Colin Sweeneyt, hanem erős utalást tenni a következő évadbeli, várhatóan nagyobb súlyú szerepeltetésére is. Emellett szintén kihagyhatatlan megemlíteni a nagymama, Jackie Florick üdvöskéjének, Christian Romanonak epizód végi fricskáját.

Az évadzáró nem volt híján fordulatoknak, ellentmondásoknak, véleményt formáló eseményeknek. Bizonyos döntések pedig meg is születtek az évad végére, közülük párat kimondanak, párra utalnak, míg néhányat csak remélhetünk. Ez az itthon is méltánytalanul mellőzött sorozat nálam ismét teljesítette a küldetését, és rendesen beizzított a következő évadra.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Végre, végre, végre, itt a Mad Men 6. évada! Ez az egyik olyan sorozat, amelyiknél számoltam a napokat a kezdésig, ami nagyon lassan érkezett el. Közeledve az évadnyitó duplarészhez előjött bennem az ilyenkor gyakori, erős érzés, hogy meg kéne várni, hogy lemenjen a teljes évad, és egy-két nap alatt le kéne darálni az egészet egyben, lévén ez egy olyan sorozat, aminek az élvezetét rettentő szívesen sokszoroznám, és gondolnám alapból, hogy mások is így vannak ezzel, holott...

Azt látom ismerőseimnél, blogokon, és paradox módon néha én is tapasztalom magamon, hogy nehezen tudjuk megtalálni az ideális körülményeket, kedvet ahhoz, hogy rávegyük magunkat a nézésére. Ennek oka nyilván a sorozat nagyon egyedi hangulata, aminek befogadásához szintén hangulat kell. Ez még jól is hangzana mint válasz, mégse elégednék meg ennyivel, a ködös "hangulat" kifejezés helyett valami kézzelfoghatóbb, érthetőbb okot szeretnék találni az alacsony itthoni nézettségre. Legalább is teszek rá egy próbát. És persze jöhet a górcső alá ez a két rész is.

A Mad Men sosem volt a történések sorozata, a dráma, a feszültség, a humor sosem a cselekményben keresendő, hanem a szereplők jellem(nem)változásában. Sokszor az események nem amerikaiként amúgy is kevésbé érintenek meg minket, a márkanevek, reklámipari nagy nevek kevés emléket csalogatnak elő belőlünk. Én általában tök hülyén ülök és nézem az aktuális epizódot, és a rész végéig remélem, hogy azért bennem is össze fog állni végül valami kép, lenyomat a látottakkal kapcsolatban. És persze működött, és működik most is. 

Lényegében az évadnyitó részekben sem történt más, mint hogy esendő szereplők hol reménytelibben, hol reményvesztettebben játszották életüket. Néhol viszont - és szerintem itt van a Mad Men igazi élvezeti értéke - legalább a nézők számára levetették álarcukat. Ilyenkor érezhetjük, hogy a sorozat sok évadnyi nézésünkért cserébe megjutalmaz minket egy-egy őszinte és igaz pillanattal. Mivel a sorozat cselekménye nem más, mint karakterek folyamatos direkt és indirekt vallomásai, hol kicsit őszintébben, hol éppenséggel nagyon nem. És itt a lényeg, hogy valaki ezt a játékot élvezi vagy sem.

(a következő bekezdés enyhe spoilert tartalmaz! tehát csak óvatosan!)

Ebben a másfél órában ilyen őszinte karakter-esemény volt többek között: a hawaii rögtönzött esküvő jelenete Don Draperrel; az exfeleség, Betty férjéhez címzett beteg fantáziái és tanácsai a szomszéd szobában alvó kislánnyal kapcsolatban; kedvencem Roger Sterling önteltségének, hazudozásainak kendőzetlen ábrázolása a pszichológusos jelenetben; Pete Campbell pökhendi, fásult megjegyzései Don felé; az ominózus hányás Roger édesanyjának temetésen; Peggy Olson és Stan Rizzo munkán kívüli is létező barátsága, a félrelépés...

Akit nem fogtak meg a Mad Men karakterei, azt nem hinném, hogy be tudja húzni ez a sorozat, hacsak nem a reklám szakma iránt érdeklődőkről van szó, bár ebben az esetben nem hinném, hogy ők ugyanazt a műsort nézik, mint én.

kategóriám rá:

azoknak, akik szeretik a karakterdrámákat

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos