A Grey's Anatomyt csak elfogultan lehet nézni és élvezni. Magam is meglepődtem, hogy az évek során sikerül elfogultnak maradnom. Méghozzá azért, mert mindig teljesítette az elvárásokat. Azt persze nem mondanám, hogy olyan nagy elvárásoknak kellene és akarnának megfelelni. De aki nem morzsolódott le eddig, az most sem fog csalódni. Ebben a részben sem történt semmi váratlan, nem igazán lehetett meglepődni semmin, mégis hozta az évadzáróknál megszokott feszültséget, és szórakoztató volt.

Valahogy úgy működhet a történetírás, hogy nyilván még a legelején kijelölték a kategóriát, egy szórakoztató, érzelmekkel teli, kórházas sorozatot akartak csinálni, amiben természetesen remek orvosi eljárásokkal is parádézhatnak, majd kinéztek ehhez mérten egy kellemes kis célközönséget, aminek ízlését felmérve, egy két tesztelés és korrigálás segítségével belőttek egy "ami még belefér" színvonalat, érzelmi és történeti bioritmust, majd ennek a képletnek megfelelően gyártották az epizódokat. Így alakultak a románcok, ez alapján írtak ki szereplőket, találtak ki az egész kórház életére kiterjedő katasztrófa helyzeteket.

Ha nem nézzük a neveket, és az eseményeket is csak körülbelül nevezzük el, akkor lecsupaszítva szinte minden évadban ugyanazok történtek: esküvők, halálok, elveszített betegek, hihetetlen gyógyulások, megcsalás, szerelmek ... Mondhatni, hogy miről másról is kéne szólnia egy sorozatnak, máshol sincs máshogy. Persze. Amitől mégis kicsit kilóg a Grey's Anatomy, hogy itt olyan mintha, csakis egy előre kitalált algoritmus szerint alakulnának az események. A történéseknek nincs különleges végkimenetele, ami állandó, azok a történeti események, egy főhelyszín, pár mellékhelyszín, egymással majdnem teljesen felcserélhető karakterek és egy nézők által elvárásoknak megfelelő algoritmus, ami alapján kombinálják ezeket az elemeket. Ebben a sorozatban hat rész után muszáj valakinek szakítani, és évadonként teherbe esni illetve összeházasodni, mert minket, a nézőiket ez szórakoztat, ezt várjuk el tőlük. És így amennyiben eltekintünk a sokszor túlzó és hihetetlen eseményektől, akkor marad egy közepes karakterekkel megfejelt, de kiszámítható ritmusú sorozat, ami minden felé támasztott igényt igazolt, persze nem a kritikusokét, csakis a saját nézőikét, akik sokkal inkább érzelmekre, mint történetre vágynak.

(enyhe spoiler következik, olvasás csakis saját felelősségre)

Tartalmilag várható volt most is egy katasztrófa helyzet, mint minden évadzárójuk során, amit meg is kaptuk egy vihar formájában. Az is megszokott már, de mi nézők szeretjük, hogy az évadzáró a következő évad első részével együtt alkot majd csak egészet, hiszen rengeteg kérdés maradt nyitva, akár az élet vagy halál-é is. Már az előző részben volt eljegyzés, de ugye mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ez még nem feltétlenül garantál esküvőt, pont ezzel a két szereplővel. Most is veszélybe került több főszereplő élete, olyan is van, akiről nem lehet tudni, hogy életben tartják-e a következő évadra. Tavaly kedvesebbek voltak, hiszen akkor kiszivárogtatták, ki az, aki biztos nem lesz többé a stáb tagja, idén viszont hagyják a nézőt továbbévődni. Ezenkívül megtörtént a jó előre "sejtetett" megcsalás, de a régen várt szerelmes egymásra találást is sikerült bezsúfolni ebbe a 43 percbe.

Attól függetlenül, hogy kiszámíthatóan tudjuk, körvonalakban mi várható a részek során, az izgalom mégis megmarad, hiszen csak pont azt nem tudjuk, hogy éppen mit dob a gép, az állandó elemek milyen kombinációjával fog pontosan megtörténni: végre az általam kedvelt szerelmesek találnak egymásra, vagy egy másik pár van éppen soron, ki fog kit megcsalni, kinek az életéért lehet majd izgulni, vagy hogy a jó előre elhintett jelek alapján mikor fog végre előtörni a sejtetett konfliktus. Hangsúlyoznám, hogy ez inkább csak az érzelmi szálakért sorozatot nézők számára jelent valódi izgalmat.

Összegezve az évadzáró végeredménye: 1 katasztrófa, 1 megcsalás, 1 szülés, 1 szakítás, 1 főszereplő a műtőasztalon, 1 biztosan beteljesülő és két kérdéses egymásra találás, 3 főszereplő életveszélyes helyzetben, de ugye to be continued ...

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Egy kerek év mindig elégnek mutatkozik ahhoz, hogy elfelejtsem fogadalmamat, miszerint többet nem nézem meg az Eurovízió következő versenyét. Valószínűleg a nagy felhajtás segítségével sikerül átveretnem magam, és elhiszem, hogy idén máshogy lesz. De az első elődöntőt végignézve valószínűsíthető, hogy nem. Pedig csak szórakoztatást várok a műsortól, az nem kéne, hogy sok legyen.

A látott produkciókat több kategóriába tudnám sorolni, a tegnap este elhatározott módszerem szerint, azaz hogy mennyire is emlékszem rájuk egy alig nap elteltével. Lennének olyanok, amikből vissza tudnék dúdolni pár hangot, amikre erőlködve emlékezve valami távolról hasonlítót tudnék vissza visszadúdolni; amiknek a címére emlékszem; a maradék, amit meg tudnék különböztetni egymástól; és amiket egyáltalán nem. Tegnap még nagyon optimista voltam, ma már viszont nyilvánvaló, hogy az első kategória üresen marad, és a többi kategória sem tűnik olyan fényesnek. Na de lássuk csak. Vastagon szedettek a továbbjutók, a dalcímek mögött pedig az előadások találhatók, néhánynál felvezető videóval.

A második, erőlködve visszaidézhető dallamfoszlányos produkciók nincsenek rengetegen: ilyen a holland Anouk elég disneysre sikeredett Birds című száma; a dán Weiss Fanni hasonmás, Emmelie de Foresttől az Only Tearsdrops, ami bár nem tetszett, az indulók közül esélyesnek találom, bár hozzá kell tennem, hogy még soha nem sikerült a közelébe se tippelem a végeredménynek; a montenegrói asztronautás futurisztikusba öltöztetett Who See és daluk, az Igranka, akiket egyértelmű továbbjutónak gondoltam, de nem meghazudtolva önmagamat mellétrafáltam, és már most kihullottak.

A harmadik kategóriához tartoznának, akiknek a daluk címére emlékszem. Már azt hittem, hogy ide senkit nem tudok betenni, de nem kis agymunkával eszembe jutott az orosz lány, Dina Garipova What if című száma, illetve emlékszem a belga srác valami olyasmiről énekelt, hogy a  szerelem öl, over and over, ez pedig volt Roberto Bellarosa és a Love kills. Ez a gyerek nem kicsit hozta rám a frászt a tekintetével, elég betegen szugerál a szavazatokért. 

Negyedik kategóriám a megkülönböztethetőké lett. Ide jószívűen bármi emléket felidéző előadást besorolok, különben a további 11 produkció menne a gyűjtőmasszába. Akikkel kapcsolatban valami is dereng, az például az ír gyerek erősen Enrique Iglesiasos ihletésű dala, akinek az előadása során performanszért áltetovált, kigyúrt testű, dobolást imitáló, nevezzük táncosoknak vagy díszelemeknek szerepeltek. Ez volt az Only love survives Ryan Dolantől. Külön örültem, hogy idén nem az ikreket küldték rá Európára. Emlékeim vannak továbbá az óriás ruhájú, vörös hajú, egész jó hangú nő (és innentől lestem) Aliona Moon (Moldova) O Mie című számára.

Arra is emlékszem, hogy utolsónak lépett fel három fiatal lányka, eszméletlen ízléstelen ruhában, maga a produkció pedig teljesen értelmezhetetlennek tűnt számomra. Ez alatt a fellépés alatt jutott eszembe, hogy talán mégis csak a Címlaplánnyal kellett volna pusztítanom az agysejtjeimet. Na ők voltak a Moje 3 és a Ljubav je svuda.

A dalból ugyan semmi nem maradt meg bennem, de a színpadi megjelenésükkel hagytak némi lenyomatot az emlékezetemben a horvátok, a 6 amigo, azaz a Klapa s Mora és a Mižerja.

A legnegatívabb élményem, konkrétan kínt éltem át  a litván srác produkciója során, ő volt Andrius Pojavis és a Something. Megfejthetetlen, hogy ez az értelmetlenül mutogató,bolondarcú srác hogyan juthatott tovább.

Utolsó kategóriába kerültek azok a dalok, amiknek újrahallgatása teljesen új hatással lennének rám, és tippem se nagyon lenne, hogy ha már valaha hallottam is ezeket a számokat, akkor mégis melyik ország delegáltjai követték el őket. Hozzá kell tenni, hogy azért is vált ilyen nehézzé a produkciók egymástól való megkülönböztetése, mert többségük a szerelemről szólt, általában egy énekesnős előadások voltak, illetve még a koreográfiában is igen gyakran előfordultak hasonló elemek (no nem az áltetovált dobolás), szívemnek legkedvesebb az egymás mögé minimum két beálló táncos, akik jobbról balról előmozdulva vadítják a produkciót. Tehát a megkülönböztethetetlenek: az észt Birgit Őigemeel brazil szappanopera főcímeket megidéző Et uus saaks alguse című dala; a ciprusi Despina Olympioutól az An Me Thimáse; a belarusz Alyona Lanskaya és bazár hangulatú Solayoh; az ukrán Zlata Ognevichtől a Gravity; az osztrák Natália Kelly és a Shine, illetve a szlovén Hannah Mancinitől a Straight Into Love.

Emlékeim szerint tehát ez és így történt a kedd esti első elődöntő során Malmöben. Folytatás magyar érdekeltséggel csütörtökön, döntő szombaton este, ahol indulóként fellép majd az angoloktól Bonnie Tyler, amit nem tudok, hogy csak nekem tűnik-e olyan buta ötletnek.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

A tervezett 13 részből már több, mint a fele lement az évadból. Mégsem érzem azt, hogy az események felénél tartanánk már. Örülök viszont, hogy végre befejezték a másodiktól ötödik részig tartó leginkább öncélúnak nevezhető vizuális kéjenckedést, és az utóbbi két részben végre elkezdték a történetmesélést. Számomra utolsó előtti pillanatban, mert már majdnem elkaszáltam a sorozatot.

Nyilván az eredeti filmek és könyvek ismeretében, és persze a nagy felvezetés miatt elég magas elvárásaim voltak a sorozattal kapcsolatban, amit az első rész szépen igazolt is (azóta is kedvenc Hannibal megnyilatkozásom egy válasz arra a kérdésre, hogy miért nincs titkárnője: Volt, csak romantikus okból követnie kellett a szívét Angliába., amit Hannibal szájából ugye nem lehet nem szó szerint érteni). Innentől viszont számomra megkezdődött a lejtmenet, amiért igazán szomorú voltam. Pedig minden körülmény adott volt egy zseniális sorozathoz: egy bejáratott karakter, bizarr légkör, csodás képi megjelenítés, remek színészek (nálam csak Laurence Fishburne indokolatlanul dühös karaktere lóg ki a sorból, de ő nagyon), csavaros játékok lehetősége a nézővel, aki ugye a szereplők többségénél többet tud Hannibal Lecterről. És ennek ellenére  a készítők mégis csak a képi világgal operálnak a 2. résztől, történeti szál szempontjából meg az az ember érzete, hogy ezek megpróbálják szerencsétlen Hannibal karakterét minden főbb szereplőhöz erőszakkal hozzákapcsolni, hogy majd így általuk játékba tudják majd hozni a címszereplőt. Érthetetlen.

Persze szórakoztató volt nézni, ahogy Hannibal Lecter főz, majd szépen sorban mindenkit megetet a legfrissebb áldozataival (ennél izgalmasabb, hogy még mennyi szarvasos cuccot képesek Lecter otthonában nyilvánvalóbbnál nyilvánvalóbb helyekre kitenni), meg ahogy az álom meg a valóság képileg  összemosódik, meg ahogy Will visszafejti a történéseket, és hogy ezt mennyire menőn oldották meg technikailag, de ez csak egy darabig elég. Egy idő után viszont igenis kevés az izgalmat és a feszültséget a  mindenhová lassan beosonó szarvassal helyettesíteni.

És közben meg tudnivaló, hogy Amerikában hétről hétre akadnak ki a sorozat brutalitásán. Akkor mégis mi a baj velem? Be kellett látnom, hogy az ingerküszöböm idővel az átlaghoz képest igazán magasra került, ahogy eleinte CSI-on (csak is las vegasin), majd Criminal mindson, de igazán Dexteren, Breaking Baden (ami még engem is kikészít) edződött, formálódott. Hiszem, hogy ez nem a többség szerinti, és hogy egy torzult ízlés és ingerküszöb. De szerintem a Hannibal nekünk, hasonszőrűeknek készült, mert másoknak egyszerűen nem lenne értelme.

Na de végre elkezdett a sorozat a 6. résztől újfent megfelelni az elvárásaimnak. Továbbra is vannak frusztráló elemek, gondolom másokat is kikészítenek a tapéták. Ugye. Végre valaki leírta. Ilyen falak között egyszerűen lehetelen élni (ld. Laurence Fishburne hálószobája). Továbbá ennél bonyolultabb, elvontabb komolyzenei világot vártam el Hanniballal kapcsolatban, nem Vivaldi Negy évszakot, vagy Mozart Requiemjét, ráadásul Lacrimosa tétellel. Ezek elég kommersz választások ehhez a karakterhez.

Tartalmilag kicsit túlzásnak éltem meg a 6. rész gyilkosságait, mintha a Dexter 6. évadának Doomsday gyilkosának keze munkáját sűrítették volna egy részbe, képileg ráadásul gyanúsan hasonlítottak is. És akkor ehhez képest a 7. részben meg megjelent Gillian Anderson mint Lecter pszichológusa, ami nyilván tiszta asszociációt jelent egy átlagos pénteki epizódra az In Treatmentben. Lecter főbb foglalatosságait tekintve a rész olyan volt, mintha a tévé távirányítója ámokfutásba kezdve össze vissza kapcsolt volna a TvPaprika, a National Geographic és az In Treatment között. De végre volt története, volt min izgulni, nem kreált volt a feszültség. Tetszett!

És végül egy kis érdekesség. Mivel kíváncsi voltam, hogy mi lehet az oka a sorozat - véleményem szerint - egyenetlen dinamikájára, így hát kerestem valami fogódzót arra, hogy milyen vonal, elképzelés mentén húzták fel ezt az évadot, mert abban biztos vagyok, hogy koncepciójuk, az van. Abból indultam ki, amiből az érettségizők nagy többsége is szövegelemzésnél, a címből, jelen esetben az epizód címekből. Így derült ki számomra, hogy ezek a részek stílusosan egy bőséges és ínyenc étlap elemeiről kapták nevüket. Az első rész nyilván az aperitif (funkcióját betöltve meg is hozta az étvágyat a sorozathoz), amit követett az amuse-bouche (fogás aperitif és előétel között), majd jött a potage (leves), aztán a nem is mindenhol leadott 4. rész az oeuf, azaz a tojás, ezt követte a coquilles (tippem szerint kagyló, de nem vágom), majd ahonnan végre már nem csak vizuális élvezkedés történt a sorozatban, következett a 6. rész, az entrée, az első fogás, és jelenleg tartunk a sorbetnél, ami gyümölcsös kása, amit ha nem desszertként szolgálják fel, ahogy ugye itt sem, akkor két fogás közötti gyomornyugtató fogásként szokták, funkcióját tekintve pedig az ízlelőbimbók semlegesítésére szolgál. A gyomornyugtató nyilván erős kifejezés erre részre, de bennem mindenképpen semlegesítette a régi negatív érzéseket annyira, hogy élvezni tudjam az elkövetkező részeket és fogásokat, és ezek szerint lesz is mit.

Az imdb alapján egyelőre két további fogás ismert még: a fromage - sajt és a trou normand - egy normandiai calvados, étkezések felénél (!!) szokott lenni, lyukat éget a gyomorba, hogy a következő fogásnak helyet csináljon. Kíváncsian várom a folytatást, de azért jó étvágyat nem kívánnék hozzá.

(Időközben elkészült a teljes menüsor)

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Na, így kell ezt csinálni, így kell emelni a tétet, és emlékezetes évadzárót csinálni. Semmi erőlködés, kényszermegoldás, kínos pillanat vagy kellemetlen szájíz. Nyilván persze mindenkit érdekel, hogy most akkor mi lesz: Will vagy Peter, régi vagy új, maradni vagy menni, győzelem vagy bukta. És ezért jogosan lehet felelőssé tenni a készítőket. Ebben az évadban a megszokott módon kiélezett és nagy volumenű döntési helyzetek elé állították a szereplőket, de nem csak őket, hanem velük együtt minket, a véleményalkotó nézőket is.

Könnyű és könnyed játék ez a sorozatírók részéről, az eszközük hozzá igazán kézenfekvő. Nincs más dolguk, mint bemutatni szereplőik döntési helyzeteit, ahogy teszik ezt a tárgyalásos jelenetek során: pro és kontra. Nézői, továbbvíve a párhuzamot: esküdti szemszögből ez valahogy úgy működik, hogy amikor már bizonyosságot érzünk a megoldandó helyzetekkel kapcsolatban, az események hirtelen olyan fordulatot vesznek, ami az ellenkező oldal megerősítését mutatja, vagy egyszerűen meglátásunk jogosságát gyengíti meg. Aztán újabb és újabb szempontok, szituációk segítségével, régi titkok felfedésével oda vissza erősítik és gyengítik bennünk a véleményünket. Amitől ez mégis igazán élvezetes számunkra, hogy teszik ezt mind remek érzékkel. Az sem véletlen, hogy Peter és Will szemünkben már 4. évada fej fej mellett állnak. Hozzátenném, szerintem csak eddig a részig. Az évadzáró szintén ezzel a mechanizmussal építkezett, szerencsénkre rengeteg humorral és fordulattal fűszerezve az eseményeket.

(enyhe spoiler veszély innentől)

Kezdem az alaphelyzettel: Zach Florrick éppen leadni készül élete első szavazatát, tippem szerint az apjára, amikor is egy nem szabályosan lezárt, illetéktelennek tűnő szavazóládát vesz észre a szavazóhelyiségben. Az események azonnal felgyorsulnak, csalás - gondolom én - alapos gyanúja miatt per kerekedik ebből, mégpedig a  csavarosabb fajtából. Innentől pedig mindenki számára az válik a legégetőbb kérdéssé: What's in the Box, azaz: mi lehet ebben a dobozban.

Egyfelől valóban ez a legfontosabb kérdés, és sok mindent el is dönt a rész végére. De amitől mégis igazán zseniális lesz az epizód az az, ahogyan ennek a doboznak, és tartalmának megítélése változtatja az ügyvédek retorikáját, érdekeit, amilyen komikus szituációkat teremt. Mert ugye ha abban a dobozban Krestevára leadott szavazatok vannak többségben, vagy ha Peter Florrickra, az nagyon nem mindegy. Emellett egyáltalán nem lényegtelen, hogy csalás történt-e, vagy sem. Meg ha csalás is történt, akkor se mellékes, hogy ki követte el és miért. Így a frissülő információk változtatják az érdekeket, miattuk születnek meg pillanatnyi szövetségek. Ezért történhet meg az, hogy amit első érdekük szerint bizonyítani és védeni próbálnak, azt a második, az új érdekük alapján már támadniuk kell, és az így folytatódik a formálódó érdekek szerint, igazi komédiává alakítva ezzel az egész bírósági tárgyalást. Minden pillanata mesteri.

A készítők a megszokott módon most sem fogták vissza magukat epizódszereplők terén. Sikerült Patty Nyholmot behozni az ügyvédek közül, illetve nem csak szerepeltetni Colin Sweeneyt, hanem erős utalást tenni a következő évadbeli, várhatóan nagyobb súlyú szerepeltetésére is. Emellett szintén kihagyhatatlan megemlíteni a nagymama, Jackie Florick üdvöskéjének, Christian Romanonak epizód végi fricskáját.

Az évadzáró nem volt híján fordulatoknak, ellentmondásoknak, véleményt formáló eseményeknek. Bizonyos döntések pedig meg is születtek az évad végére, közülük párat kimondanak, párra utalnak, míg néhányat csak remélhetünk. Ez az itthon is méltánytalanul mellőzött sorozat nálam ismét teljesítette a küldetését, és rendesen beizzított a következő évadra.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Helmut Newton fotói mellett csak úgy, hatását lepergetve magunkról elsétálni szerintem lehetetlen küldetés. Nekem se sikerült, szerencsére most sem.

6 éve Berlinben bukkantam rá véletlenül az akkor számomra még teljesen ismeretlen fényképész fantasztikus képeire, és bevallom, engem azonnal magával rántott a világába. Egy olyan világba, ahol minden középpontjában a nő áll, aki erőteljes, gyönyörű, és természetesen tűsarkút visel; oda ahol a szexualitás, az erő, a humor együttes erővel hatnak a belépőre. Akkor és ott a kiállítás hangsúlya a portrékon volt, emellett pedig azt igyekeztek bemutatni, hogyan alkotott Helmut Newton, mi tette őt olyan különlegessé, és ezt valahogy nagyon személyes módon adták át.

A mostani kiállítás a Szépművészetiben ehhez képest sokkal inkább igyekezett Helmut Newtont divatfotósként és a nagy fényképészként bemutatni. Természetesen mindkét állítás igaz, nem ezt akarom vitatni. A tárlat hagyományosan a Helmut Newton's Illustrated képeivel vezette fel munkásságát, majd még bemutatott 40 pár (talán  44, de ennyit a számmemóriámról) fotót a magántulajdonú képek közül, majd át is tért a divatmagazin fotókra, azaz A gun for hire szakaszra, a kiállítás területileg és tartalmilag is hangsúlyozott fókuszára. Monumentális, korát megelőző képek, sokszor megdöbbentő kompozíciók, éles színek, kontrasztok (na ehhez egyáltalán nem értek), tagadhatatlanul erős vizuális élmény. Mivel ezek a képek divatmárkák, divatcégek az ő objektívján keresztül, így a fotók teljes befogadásához szerintem szükséges a megnevezett cégek, irányzatok legalább alapfokú ismerete. Persze csak akkor, ha meg akarjuk találni a képekben az igazán Helmut Newton-it, ha meg akarjuk érteni, hogy mitől is úttörők ezek a képek. Ehhez akkor szükséges lenne a képekről eltávolítani pár dolgot. Meglátásom szerint ehhez az egy teremnyi felvezető nem ad elegendő eszközt a látogató kezébe. Nyilván nem a szakavatott látogatók és rajongókról beszélek.

Természetesen előzetes élményem miatt másra számítottam, több humorra, több hogyanra, több személyességre. Ehelyett rengeteg, rengeteg gyönyörű képpel találkoztam a kiállításon, amiért nem is lehetek hálátlan, sőt a szívemnek nagyon kedves fotók is rendben ott voltak (Önarckép feleséggel és modellekkel, Kolbászárus és vevője). Mégis azt gondolom, hogy kevésbé voltam itt én a célközönség, persze ezzel sincs baj. Engem sokkal inkább a hogyan és a ki, nem pedig a mit csinált érdekelt volna. Viszont remélem, hogy az itt járó emberek többsége pesszimizmusom ellenére ennek a remek művésznek az ötleteiből, egyéni látás és láttatásmódjából meglátják azt a nő-tiszteletet és humort, ami őt jellemezte.

Összefoglalva: ha most találkoztam volna életemben először Helmut Newton munkásságával, akkor egy nagyon markáns, egyéni hangvételű (divat)fotós remek művei hatása alatt hagytam volna el a kiállítóteret, ami önmagában egy több, mint elegendő kiállításlátogatói élmény végeredményben. De ha azt is figyelembe veszem, hogy a berlini kiállítás után letörölhetetlen mosollyal az arcomon távoztam, ami órák múlva, sőt ha mai napig rá gondolok sem tüntethető el onnan, akkor én kifejezetten örülök a 6 évvel ezelőtti véletlennek.

Ettől függetlenül esélyes, hogy még egyszer visszamegyek még, vagy majd Berlinben.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Végre, végre, végre, itt a Mad Men 6. évada! Ez az egyik olyan sorozat, amelyiknél számoltam a napokat a kezdésig, ami nagyon lassan érkezett el. Közeledve az évadnyitó duplarészhez előjött bennem az ilyenkor gyakori, erős érzés, hogy meg kéne várni, hogy lemenjen a teljes évad, és egy-két nap alatt le kéne darálni az egészet egyben, lévén ez egy olyan sorozat, aminek az élvezetét rettentő szívesen sokszoroznám, és gondolnám alapból, hogy mások is így vannak ezzel, holott...

Azt látom ismerőseimnél, blogokon, és paradox módon néha én is tapasztalom magamon, hogy nehezen tudjuk megtalálni az ideális körülményeket, kedvet ahhoz, hogy rávegyük magunkat a nézésére. Ennek oka nyilván a sorozat nagyon egyedi hangulata, aminek befogadásához szintén hangulat kell. Ez még jól is hangzana mint válasz, mégse elégednék meg ennyivel, a ködös "hangulat" kifejezés helyett valami kézzelfoghatóbb, érthetőbb okot szeretnék találni az alacsony itthoni nézettségre. Legalább is teszek rá egy próbát. És persze jöhet a górcső alá ez a két rész is.

A Mad Men sosem volt a történések sorozata, a dráma, a feszültség, a humor sosem a cselekményben keresendő, hanem a szereplők jellem(nem)változásában. Sokszor az események nem amerikaiként amúgy is kevésbé érintenek meg minket, a márkanevek, reklámipari nagy nevek kevés emléket csalogatnak elő belőlünk. Én általában tök hülyén ülök és nézem az aktuális epizódot, és a rész végéig remélem, hogy azért bennem is össze fog állni végül valami kép, lenyomat a látottakkal kapcsolatban. És persze működött, és működik most is. 

Lényegében az évadnyitó részekben sem történt más, mint hogy esendő szereplők hol reménytelibben, hol reményvesztettebben játszották életüket. Néhol viszont - és szerintem itt van a Mad Men igazi élvezeti értéke - legalább a nézők számára levetették álarcukat. Ilyenkor érezhetjük, hogy a sorozat sok évadnyi nézésünkért cserébe megjutalmaz minket egy-egy őszinte és igaz pillanattal. Mivel a sorozat cselekménye nem más, mint karakterek folyamatos direkt és indirekt vallomásai, hol kicsit őszintébben, hol éppenséggel nagyon nem. És itt a lényeg, hogy valaki ezt a játékot élvezi vagy sem.

(a következő bekezdés enyhe spoilert tartalmaz! tehát csak óvatosan!)

Ebben a másfél órában ilyen őszinte karakter-esemény volt többek között: a hawaii rögtönzött esküvő jelenete Don Draperrel; az exfeleség, Betty férjéhez címzett beteg fantáziái és tanácsai a szomszéd szobában alvó kislánnyal kapcsolatban; kedvencem Roger Sterling önteltségének, hazudozásainak kendőzetlen ábrázolása a pszichológusos jelenetben; Pete Campbell pökhendi, fásult megjegyzései Don felé; az ominózus hányás Roger édesanyjának temetésen; Peggy Olson és Stan Rizzo munkán kívüli is létező barátsága, a félrelépés...

Akit nem fogtak meg a Mad Men karakterei, azt nem hinném, hogy be tudja húzni ez a sorozat, hacsak nem a reklám szakma iránt érdeklődőkről van szó, bár ebben az esetben nem hinném, hogy ők ugyanazt a műsort nézik, mint én.

kategóriám rá:

azoknak, akik szeretik a karakterdrámákat

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Beválasztottam az első témát, nyilván. A tény megváltoztathatatlan: láttam ezt az epizódot, saját elhatározásból. Na de hogy mit is: egy igazán átgondolatlan műsort. Nem tagadható, volt pár vicces pillanat, mégis nézés közben leginkább a kínos miértek jártak a fejemben.

Az első miért: miért kell minden adásban (ja mert hogy az eddigieket is láttam) ezt a dobozosdi - találjuk ki idétlen tárgyakból milyen feladat vár ezekre a szépreményüekre-t erőltetni? Nem működik, zavaros, és leginkább agybénító. Meglepetésemre ebbe a részbe két ilyen játékot is bele tudtak erőltetni. Kínosság van.

Alapvető kérdés maradt a kihívások/próbatételek hovatovábbja. Én értem, hogy számukra már a dobozos brainstorming nagy kihívást jelenthet, meg az is, hogy megölelhessenek idegeneket  plázában, de ez így nincs elhelyezve se az értékelés, se a néző szempontjából semmilyen kontextusba. Adná magát egy pontozás, akár egy rangsorolás, vagy egy védettség lehetősége is kihívásonként. Ez a módszer jól működik bármelyik next topmodel műsorban (szintén saját vizuális élményként utalok rájuk).

Innentől nem is nagyon követhető, hogy a díszes zsűri (akik ugye megint egy sor miértet vonultatnak fel agyamban, nem részletezném) mi alapján emeli ki a legjobbat és a legrosszabbakat. Zavaró lenne, ha pontoznának? ha indokolnának? ha esetleg véleményt formálnának (nem csak vonulás közben)? Meg mi az, hogy középmezőny?

Az meg hogy a műsorvezető hirtelen zsűri is lesz, meg közben nem is, na az szintén butácska ötlet volt.

Bármennyire is azt akarják sugallni, hogy a műsort komolyan gondolták, egy pár perces bepillantás bármelyik részbe egyértelműen azonnal szétzúzza mindenféle ezzel kapcsolatos illúziónkat. Maga a műsor is érdektelennek minősíti az esetleges saját magyarázat adását. Az egész koncepciótlan, így pedig csak a lányok egyszerűségének, meztelenségének színtere maradhat. Ez persze lehetne simán oké és elég is, de sajnos azt se csinálja jól. Hülyeségre ott a csatorna Észbontók műsora, a felhozatal amúgy meg túl gyenge, Éva piros ruhájára pedig nem lehet magyarázat, se bocsánat.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Végre rászántam magam, idesodródtam, hogy írjak arról, mit is láttam mostanság.

Egyelőre csak spoilerezem, hogy mi is várható idővel itt: filmek, sorozatok, kiállítások, helyszínek, események általam látva és láttatva. Célom, hogy blogom különböző vizuális élmények befogadó helyévé tegyem.

Hát hajrá nekem, és hajrá nektek ..