Bár fogalmam sem volt mire számítok, de arra, hogy minden eddigit és hogy pont így fog felülmúlni a Hannibal zárása, semmi esetre sem. Mert hogy ez valami eszeveszett, csodálatosan gyönyörű évad és évadzárás volt. Imádtam, imádtam, imádtam, hatása alól nem is nagyon tudok kijönni, letaglózott, lelkembe mart, borzongva gyönyörködtetett, és engem is szerelembe ejtett. 

Kijelenthető, hogy ez volt a leggusztustalanabb Hannibal évad, ahogy az is, hogy ebben állt össze igazán tökéletes egységgé a vizuális ínyenckedés és a kendőzetlen agresszivitás ábrázolása, szám szerint a 7. részben (a Hannibal könyv, azaz a Mason sztori lezárásával), az addigi összes epizód közül részemről a legeslegjobbnak vélt részben (ekkor még ugye nem láthattam az évadzárót). Onnantól pedig egészen az évadzáró utolsó pillanatáig járatták tökélyre. Csodálatosan lavíroztak a rettegés és a gyönyör között, majd mosták össze, szelídítették egymáshoz ezeket az érzéseket. Szép lett a félelem, ahogy volt félelmetes a szépség. Pont ezért amíg korábbi részeknél az undor és félelem érzet gyakran arra ösztönzött, hogy nézzek el a rázós jeleneteknél, vagy legalább a kiváncsiság ellenére kívánjam a félrenézést, ez megszűnt, és a 7. résztől egyszerűen nem tudtam levenni a tekintetemet a kijelzőről. Pont, ahogy Willben, ért meg bennem is a befogadás érzete.

Imádtam, hogy mennyire intelligens hatások értek folyamatosan. Kezdve azzal, ahogy percekig tartott rettegésben a sorozat csupán azáltal, hogy a Nagy Vörös Sárkányt mutatja bemelegítés közben. A hideg futkosott a hátamon. Meg a lehetetlen sárga színű tigrissimogatós jelenet, a szemem kifolyt tőle a csodálatos feszültség közepette, vagy ahogy összemosták a valós helyszíneket a képzelettel, kísérteties volt hogy így megszüntek a valós távolságok és a biztonságot adó határok. És az ehhez hasonló megoldásokat, láttatásokat, jeleneteket tényleg órákig lehetne még sorolni. Viszont én inkább rátérnék az évadzáróra.

A The Wrath of the Lamb c. részt nem minden lezárásának szánták, mégis mintha csak annak készült volna. Ahogy az egész sorozat, és ahogy ez az évad is egy ismert történetet tett valóban megismertté, az évadzáró is eszerint járt el. Sőt ennél jóval több lett az egészből, egy teljesen más szintre emelkedett az egész Hannibal történet. Annyi plusz dolgot tett bele, annyira emocionális lezárást adott, úgy kerültek egymás mellé az elemek, úgy került minden a helyére, szépen lassan építkezve, beletorkolva az epic záró(jelenet előtti) jelenetbe. WOW. 

Mindig is pont azt imádtam a Hannibalban, hogy nem foglalkozik a remakeséggel, nem a sztorit helyezi a középpontba, hanem a mélyre ás. Összefüggéseket tár fel, cselekedeteket és személyiségeket fejt fel, motivációkat tesz tisztába, kendőzetlenül, de nem szájba rágva. Persze mindezt gyönyörű és monumentális képekben, ez mondjuk nekem eddig az évadig csak másodlagos "élvezeti" forrás volt. Azért néztem a sorozatot, hogy lássam a valódi, Mads Mikkelsen-i, könyörtelen kannibált, beleláthassak az őt körbelengő misztikumba, megértsem a kölcsönhatásokat, viszonyokat. Nem csak nézni, valóban látni.

Ebben az évadzáróban pedig ez a lassan, türelmesen épitkező sorozat tökéletesen túlszárnyalta az ezzel kapcsolatos  elvárásaimat. Ebben pedig óriási jelentősége volt a mesterien megkomponált látványnak, ahogy a brutalitás és finom rezdülések elegye szinte táncot lejtve egy közös gyilkosságba torkolltak. Téve ezt és hatva (rám legalább is biztosan) elképesztően emocionálisan és annyira intimen. Ez így borzasztóan beteg belegondolva, de akkor is így (meg)hatott.
*Úgy érzem, muszáj azért itt megemlítenem, hogy a rengeteg dicséret és pozitív jelző ellenére ez egy nagyon véres és brutális sorozat.*

Az évad- és iszonyatos szomorú módon sorozatzáró rész ilyen magasfokú robbanásához nagyban hozzájárult még egy remek döntés, ez pedig a zene választás.

Siouxsie Sioux és Brian Reitzell - Love Crime című száma kifejezetten a sorozathoz készült. Brian Reitzel zeneszerző nagyon rég nem alkotott, amikor is Bryan Fuller megkereste azzal, hogy írjon zenét a 3. évadhoz. És itt jön az érdekes infó. Reitzel annyit kért Fullertől, hogy egy mondatban fogalmazza meg, miről fog szólni ez az évad, Fuller pedig annyit válaszolt, hogy egy love storyról. A zene pedig ennyi infóból és rajongásból született, és tökéletesen passzolt az évadzáróhoz (még azt se tudták, hogy az évadzáróban fog felcsendülni). A love story gyönyörűen lett felépítve, felfejtve a zárórész végére. Ezzel a véres románccal pedig sikerült egy teljesen új szemszöget adni a Hannibal történethez. A szerelmet mondjuk én inkább összekapcsolódás, társra lelés szempontjából értem (de egyéb jelentésében se zavarna). És ezt gyönyörű volt látni. Imdb-n 9,9-es a rész, nekem is ott van a top 10 legjobb epizód listámon, a Hannibal meg mindig is ott volt a kedvenc sorozatok közt.

Azt, hogy egy ennyire intelligens és magasszínvonalú sorozatot miért kaszálnak el, részben értem, de elfogadni nagyon nehéz. Ritka az ennyire minőségi sorozat, ilyen hangulatú, képi világú és húsbamaró pedig talán egy sincs. Könnyezve búcsúzom tőle, és nagyon remélem, hogy akár pár év szünet után, de folytatni fogják.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Korábbi évadok ajánlói itt:

1. évad - Hannibal lakomája, az első évad címei

2.évad - A japán teamester szerepében dr. Hannibal Lecter - A második étlap 

Éppen hogy csak elkezdődött a True Detective második évada, már azon morfondíroztam, hogy az  imádott, lassú beszédű, egyedülállóan borzongató hangulatú első évadhoz képest ez az évad miben okozhat majd csalódást nekünk, rajongóknak. Félelmeimmel biztos nem voltam akkor sem egyedül, ahogy mostani véleményemmel se leszek, miszerint ez az évad észveszejtő volt, csak nem abban a pozitív értelemben, mint az első évad.

Mitől féltünk leginkább? Egy korábbi bejegyzésemben az első szavazás azt járta körül, melyik színész lehet a legproblémásabb. Az eredmény pedig (bár még mindig lehet szavazni): jelen állás szerint Vince Vaughntól féltünk a leginkább, Colin Farelltől pedig a legkevésbé. Én meg pont fordítva voltam az egésszel már akkor is. Most pedig, hogy már láttam is a teljesítményüket, biztosra mondom, itt mindenki ugyanannyira volt problémás, és nem mindig a saját hibájukból. Mindannyiuknál rosszabb, és engem magasan a legjobban idegesítő teljesítményt a Jordan Semyon karakterét hozó Kelly Reilly nyújtotta (és aki nem Frances Conroy lánya, bár én eléggé azt hittem). Hozzá képest a 4 színész sokkal tűrhetőbb volt, habár jónak őket sem nevezném.

A színészi színvonallal kapcsolatban egy dolgot emelnék ki (merthogy sok dologban ők is csak a körülmények elszenvedői voltak), amivel mind a négyen egyaránt felidegesítettek: a nagyon lassú, tördelt beszéd önmagában még nem színészi teljesítmény, túlzott mennyiségben pedig rettenetesen irritáló!! Ebben az évadban megfigyelhető volt, hogy minél központibb szerepet kapott valaki, azzal arányosan volt lassabb a beszéde, és annál több és hosszabb indokolatlan helyű szünetet tartott mondandójában. Hogy ezt kérte valaki, vagy csak maguktól érezték kötelezőnek, nem tudom, de ne, ne, ne és neee. 

Szavazós posztomban lehetett tippelni még, hogy mi lesz a leginkább problémás ebben az évadban. Ezt a szavazást jelenleg a színészi alakítások-kategória vezeti, amit követ a párbeszédek minősége és a hangulatiság. Legkevésbé pedig a lezárás elrontásától féltek a szavazók. Látva a True Detective második évadát a legeslegnagyobb problémát szerintem a sokszor kellemetlen, bohóc szövegkönyv és a zagyva sztori okozta. Ezek erős kettőse okozott óriási és nem megugorható problémát a színészeknek is, akik emberi tempóban beszélve se hinném, hogy sokat tudtak volna javítani a párbeszédeken, bár legalább kevésbé idegesítettek volna fel. Zagyvaságról meg annyit, hogy minden részben minimum 5 olyan pillanatom volt, hogy ezek meg már megint kik, mi közük egymáshoz, meg most miről beszélnek. Sőt az se volt számomra mindig tiszta, hogy ki halt meg éppen. Állítom, ha kapnék egy random listát színészekről, akár egy képes listát, és az lenne a feladat, hogy mondjam meg, játszott-e ebben a sorozatban, esetleg, hogy ha igen, akkor kit (névvel együtt), nem tudnám közepesnél jobbra teljesíteni. Ugyanez karakter nevekkel. És nem a memóriámmal van gond (arcból jó vagyok), hanem túl szövevényesre sikeredett a történet, sok névvel említett, közép fontos karakter kapott 5-10 percnyi játékidőt, és ezt nem lehetett követni. Én legalább is elbuktam. Kellett volna minden rész elejére (vagy külön kiadni) a drámák analógiájára egy felsorolást a szereplők nevéről, meg, hogy kik ők. 

Volt baj tehát rendesen, értelmetlenségek, kellemetlen párbeszédek, monológok, kiszámítható és nyögvenyelős fordulatok, követhetetlenül sok mellékkarakter, nomeg a lassú és szaggatott beszédű színészek... Egy dolog hozta csak az előző évad színvonalát, a gyönyörű - itt vidék meg láp helyett út és város - képek.

Nehezen hiszem, hogy csak én csalódtam ekkorát, mert nem hogy nem közelítette meg azt a szintet, amit az első évad hozott, és amit imádtam is, hanem sok szempontból pocsék volt. Éppen ezért lep meg, hogy imdb-n, a 2. évad 7. része a 2. legjobbra értékelt epizód a sorozat életében. Rajongók, nem ezt érdemeltük :(

(Index2 felületén nem látszik, de itt van egy szavazás, arról, nektek hogy tetszett ez az évad. Blogon látható és szavazható)

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ami már eddig is nyilvánvaló volt, hogy a Ray Donovan rajongásra méltó sorozat. Az alakítások szuperek, karakterei félelmetesen jók, sztorija kellőképpen fordulatos és esemény gazdag, hangvétele pedig reálisan negatív, de ami mind közül a legjellemzőbb a sorozatra, hogy itt sosem lehet megnyugodni, mert mindig van lejjebb. Összefoglalva tehát egy izgalmakban gazdag, karakterekben erős dráma. Ilyen volt már az első évad is, és lényegében ugyanezt hozta a második évadban is, vagyis nem teljesen. Annak ellenére, hogy jellegzetes és szórakoztató volt a folytatás, sőt még sötétedni is képes volt (ami elég piros pontos szerintem), mégsem sikerült hozni az első évad színvonalát, aminek oka, hogy eseményekben, szálakban, lezáratlan ügyekben kicsit túltolták a 2. évadot, ami meg ettől kissé megpergett :(

Az első évadzárás után egyértelmű volt, hogy a szar magasra fog csapni, és hogy nem lesz könnyű elvarrni ezeket a szálakat, illetve megoldani vagy legalább jegelni ezeket a - leginkább családi - konfliktusokat. Alapból már ez a hagyaték se kevés eseményt generált a második évadra, erre sikerült még ráereszteni az FBI-t, a már nagyon megfáradt karakterű Ezra kellemetlen értelmetlenségeit, a rablás sztorit, a bandaháborút, az agresszív szektabarom szálat, és a legelnagyoltabb és legcikibb két félrelépős sztorit. Ez utóbbi az engem személy szerint leginkább zavaró, és az élvezhetőségen legtöbbet rontó szál, ugyanis semmilyen mélységbe nem sikerült érzelmileg átadni ezeket az afférokat, pedig a felszínen elég sok vihart kavartak. Sok lett ez így, és nem áll össze, bárhogy rántják meg az évad végén a a szálakat egyfelé, ugyebár lefelé.

Ami viszont szuper: volt a kapitány szál minden pillanata, a Walk this way rész (7. rész), Jon Voight, akit - Charlie Sheenhez hasonlóan - pontosan így képzelek el a valóságban is, és akiről mindig eszembe jut, amikor egy (talán pont) Oscar gála előtt próbált lányának, Angelina Jolienak kedveseket üzenni a médián keresztül azzal a céllal, hogy javítson rossz kapcsolatukon, közben pedig leShakirázta aktuálisan örökbefogadott unokáját. Persze jómagam se vágom, hogy hívják a gyermeket, na de nem is vagyok a nagyapja (utánanéztem: Zahara). Imádtam, hogy Tommy Wheeler karakterét visszahozták, még ha csak pár pillanatra is. Viszont a legkedvencebb Shorty volt minden szavával, mozzanatával, bölcsességeivel, egyszerűen csak imádtam!! Kellett ő ebbe a sötétségbe, mint egy falat kenyér.

Jót és rosszat egyaránt lehet mondani a Ray Donovan 2. évadról, mégis azért én is végignéztem. Mert alapvetően egy tényleg jó sorozatról van szó, ami most túlvállalta magát. Ettől még mindig színvonalas, és önmagát nem meghazudtoló. maradt, amit leginkább a karaktereknek és a sajátos dinamikájú Donovan családnak köszönhet, akik hozták a tőlük vártakat (ezért is volt a 7. rész annyira kimagaslóan jó). Ez a család tényleg érdekes. Megmutatják, hogyan öröklődnek tovább a rossz szokások, a vétkek vagy éppenséggel az agresszió, mennyire nehéz jobb emberré válni, kikerülni a körből, és hogy egyáltalán lehetséges-e ez. 

Szerintem jót tenne a sorozatnak, ha a harmadik évadban nagyobb játékteret adnának Ray munkájának, és hasonlóan üdvözölném azt is, ha ebben az évadban kisebb arányban foglalkozna Ray a saját és családja mocskának eltüntetésével, helyette pedig inkább a hollywoodi szarságokat takaríthatná elfele, ami több humort, távolabbi agressziót eredményezhetne, így könnyítve az egész sorozat emészthetőségén.

Kategóriám rá mindenképpen:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Elég megosztó véleményeket hallottam a Girlsről, amit saját tapasztalatom teljes egészében vissza is adott. Ebben a sorozatban tényleg minden megosztó. Kedvelni nem, imádni és utálni viszont könnyedén lehet. Nekem is csak az első évada jött be igazán, az mondjuk eléggé. Van viszont benne valami, ami sokakat leginkább zavar és ejt zavarba, mégis elvitathatatlanul értékes.

A Girls (Csajok), korunk Szex és NY-ja, éles humorú, karakterei pedig - szélsőségességük ellenére is - elég szórakoztatóak, sőt kifejezetten kiemelendő, hogy végig esendő emberek maradnak, nem változnak meg varázscsapásra, az oly vágyott happy endek kedvéért sem. Ha mondjuk csak ennyi lenne a Girls, nem is lenne annyira megosztó, de ehhez jön még hozzá egész sok öncélú(nak tűnő) mozzanat. Hogy mik ezek, és hogy miért érdemes mégis elviselni?

Egy név a válasz: Lena Dunham (aki írója, főszereplője, rendezője, producere is a sorozatnak, azaz már-már a Chuck Norris-i Walker-szintet üti meg, aki még a betétdalok néhányán is közreműködött anno). De vissza Lenához, ez a nő egyértelműen túl sok, és még csak meg se próbál nem az lenni. Vagy megszokod, vagy nem nézed. Először nekem is rettenetesen nehezemre esett elviselni, leginkább a meztelenségét. Konkrétan sokkolva éreztem magam a teste túlzott fedetlen látványától az idétlen bugyijaival és a tetoválásaival egyetemben. Mondjuk néha a látvány ruhában se sokkal jobb.

Szóval megedzett vizuálisan, és talán nincs is ember a földön, aki nem ugyanezen megy keresztül az epizódok alatt. Mégis, mivel érdekelt a sztori, meg bejött a történetvezetés, az érces hangnem, továbbnéztem a részeket. És aztán idővel már szinte meg is szoktam a látványt, megbékéltem vele (mert hogy egyébként tényleg átlagban inkább így néz ki az ember). És egészen biztos vagyok benne, hogy minden nő, aki így tudott tenni Lena látványával, ezzel a megbékéléssel párhuzamosan, időközben a saját testét is sokkal jobban el tudta fogadni. És innentől a sok öncélú  Lena Dunham magamutogatását szolgálandó jelenetek és eszközök csoportjából ezt a meztelenkedést ki lehet emelni, mert teljesen pozitív, valós hozadéka van. Még ha mértékben túl is tolta, de a valósággal ütköztet. Szóval, ha éppen nem vagy túlzottan elégedett a testeddel - akár okkal, akár ok nélkül-, a Girls nézésével tenni tudsz azért, hogy jobban érezd magad a bőrödben.

Nekem idővel kicsit túl elszállt volt a sztori, túl problémás, de talán még a 2. évad végéig is simán nagyon szórakoztató volt, és bőven volt bája. Sőt, talán mégis adok egy esélyt a negyedik évadnak. De addig is

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tiloskkal

Valamennyire szerintem mindenki tart attól, hogy ez az új évad True Detective nem fog felérni az ominózus, imádott, lassú beszédű, egyedülállóan borzongató hangulatú első évadhoz. Hiszen annyira magasan van a léc, hogy baromi nagy kihívás lesz felérni hozzá, de azért biztos nem lehetetlen. Csupán a megismételhetetlenség vagy valósabb sejtések állnak az ódzkodás mögött? Ehhez érdemes megnézni mitől tartunk leginkább.

A főszereplők kiválasztása biztos, hogy sokakban okoz aggodalmat, na de ki a legproblémásabb? (Ha nem látszik a szavazó, akkor a blogra átkattintva tudsz szavazni, index2-n vmiért nem :( )

Nekem egyik színész se dobogtattam meg szívemet, sőt, Vaughn és McAdams kifejezetten meg is riasztott, hiszen színészileg ők még egyszer sem fogtak meg eddig, sajnos. Aztán idővel kicsit átfordult bennem ez az érzés, és pont Vince Vaughnban lett a legtöbb reményem. Bízom benne, hogy ő is olyan választás, mint egy éve Matthew McConaughey, aki brutálisat nőtt mindenki szemében szakmailag, és ez annyira nem volt sejthető. Ha még ekkora fordulatot nem is gondolok Vaughnnál, de bizalmam felé van leginkább, legkevesebb pedig Rachel McAdams felé. Colin Farell meg az a típus, akinek feküdnie kéne ez a szerepkör, de hogy képes-e bele is hasadni, nem vagyok meggyőzve, de bárcsak. Tyler Kitschről tippelni sem tudok, ezért annyira nem is tartok tőle (tudatlanság boldogít).

Erős hangulatában, dialógusaiban, monológjaiban tűnik nekem az első évad leginkább megismételhetetlennek. De nem is vágyom az ismétlésre, például nem McConaughey szájából ezek az ominózus monológok biztos, hogy komolyan vehetetlenek lennének, sőt sokuk akár olvasva is. Sztoriban viszont kifejezetten valószínűnek tartom, hogy még felül is lehet múlni az első évad nyomozós szálát, amit sokan, számomra nehezen érthető okokból kritizáltak.

Latolgatva az esélyeket, arra jutottam, hogy valószínűleg a különbözőségek adnak a legtöbb esélyt az élvezet növelésére. Éppen ezért örülnék egy máshogy borongós, másmilyen nyomozásos, eltérő tempójú, másmilyen karakterdráma sorozatnak, mint amilyen az előző évad True Detective volt, csak egy dologhoz ragaszkodnék, a magas minőséghez, ahhoz viszont nagyon.

Kategóriám rá, mert más nem is lehet:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Érthető és érthetetlen is egyszerre, hogy miért nem tartozik a Silicon Valley (Szilícium völgy-kreatív, nem?) a felkapottabb sitcomok közé. Túl geek? Nincs húzónév? Nem lenne elég vicces? Túl távoli tapasztalatainktól és tudásunktól, és nem értjük? Vagy csak szimplán nem érdekes ez a startupság?

A Pied Piper csapat

Aki, nem nézett még egy részt se a Sillicon Valleyból: a sorozat lépésről lépésre mutatja be egy startup vállalkozás (Pied Piper) felfejlődését és bukdácsolását, téve ezt kifejezetten viccesen és reálisan, továbbpontosítva már-már (nagyon vicces) kínos és informatív realitással. Az biztos, hogy a startup világ iránt egyáltalán nem érdeklődők számára a Silicon Valley most és a későbbiekben sem lesz nézendő sorozat, hiszen ez a közeg túl központi és meghatározó az egész sorozatra nézve, a helyzetkomikumok és poénok nagy részének esszenciája (hasonlítva mondjuk a Big banghez, ahol lehámozva a tudományréteget is élvezhetőek és érthetőek a poénok, és antigeekek is bőven lehetnek még rajongói a sorozatnak). Tehát a Silicon Valley kedveléséhez egy kis nyitottság, érdeklődés-szikra szükségeltetik e téma iránt. 

Én imádom, nagyon vicces a kellemetlen humora meg a szituációk is, királyok a karakterek, és habár minden startupos, silicon valleys utalást ismerethiány miatt biztos nem értek, de amit igen, az egyértelműen telitalálat. A reálisság pedig külön dicséretes, mivel minden szinten törekednek rá (nyilván nem dokus értelemben). A szereplők tipikusak, de nem sematikusak, és valahol nagyon az utca emberei. Ami velük bénázás, átgondolatlanság szinten megtörténik, az sokunkkal éppúgy megtörténhet. És pont ezért nem óriási röhögések vannak, inkább megdöbbenőek, és olyanok, amik jóval az adott részek megnézése után random időpontokban az eszünkbe jutó jelenetek hatására öltenek mosolyt.

Két évad ment le eddig, nekem az első évad jött be jobban karakterek, sztorik és évadzárót tekintve is, de még így is egészében nagyon színvonalas és eszement az egész. A sok díj és jelölés nagyon nem véletlen, szóval érdemes adni neki egy esélyt. Rengeteg nézője itthon még így sem lesz valószínűleg a távoliság miatt, de amennyiben:

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Gyönyörű, mesteri képek, kendőzetlen, gyomorforgató és csendes kegyetlenség. Ez volt eddig és ezzel is folytat a Hannibál 3. új évada az olasz Antipasto, azaz 'előétel' című résszel, ami minden bizonnyal meg is hozza az étvágyat az elkövetkező mediterrános hannibalos menüsorhoz, vagyis a még tálalásra váró, további 12 részhez.

Az évadnyitó rész ajánlásához egy pillanatra vissza a gasztronómiához: az antipasto olyan előétel, ami szinte bármi lehet, bármilyen felvágott, hideg vagy meleg falatok. Az első rész pont ilyen volt. Kaptunk vérfagyasztó és vérforraló pillanatokat, időben ugráltunk jelen-múlt között, az összetört szívű Hannibál európai garázdálkodásairól kaptunk képet, erről a szabadabbnak tűnő és Will-nélküli új életszakaszról, közben szépen lassan tisztázódni látszanak bizonyos részletek az évadzáró rész körül is. Korábbi évadok menüsorai itt: első évad, második évad.

Ez a rész már kezd lényegesen hasonlítani a filmek világához, persze megtartva jellegzetességeit is. Valahogy mégis furcsa ahogy kezd összeérni a már ismert sztorikkal a sorozat. Az eddigi két évad alatt olyan jól sikerült már megszokni, hogy nincs hasonlítgatás. Eddig egyedül Hannibal alakjánál adódott ez a kérdés, amit inkább felfogásbeli eltérésnek érzékeltem, hogy most inkább ki Hannibal. Nálam meglett a döntés: Mads Mikkelsen által hozott karakter a valódi Hannibal, Sir Anthony Hopkins "gyermekkorom" idealizált ( :) ) Hannibalja. Mindkettőt lehet magasztalni, és végtére egyik se csorbítja a másik teljesítményét. (Engem mondjuk sokkal jobban lázba hoz és vált ki rajongást Mikkelsen formálta karakter.) Más hasonlítás nem igazán adódott, és ezt szerettem. Ez az évad viszont, amiben a Vörös Sárkány is bőven megjelenik, már nem előzmény sztori. Kiváncsi leszek, hogyan oldják meg az ismert történeteket ebben a sokkal reálisabb és félelmetesebb felfogásban. Tippem szerint, pont ahogy a kezdő epizódban is tették, undorítóan szépen. 

Az első rész vizuális élvezeteihez Scullyt Bedeliat játszó Gillian Anderson tényleg sokban hozzájárul, habár szerintem kifejezetten törpésítik a dicsőített kosztümjei :( Szóval minden rettenetesen gyönyörű és borzongatóan sötét. Mióta vártam már!

Hannibál visszatért, és láthatóan van hova és tudja is tovább tolni az izgalmakat.

Kategóriám rá egyértelműen:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos