Véget ért, tette mindezt kíméletesen, meghitten, nyugtatóan, magához képest pozitívan, rajongói elvárásokra tekintettel, 7 részen keresztül. Mert ezt érdemeltük mi, rajongók és a sorozat is.

Amikor megtudtam, hogy a 7. évaddal véget ér a Mad Men, onnantól már gyászoltam előre, közben készítettem magam a búcsúra, aggódtam a lezárás miatt, ezekkel egyszerre pedig még barátkoztam is az évadzárás után fennmaradó űr gondolatával. Szerencsére a 14 résznyi idő, illetve a félidei szünet még extra felkészülési időt is adott a búcsúra. (Amit persze még tovább is toltam). Erre pedig azért volt szükség, mert a Mad Ment az első évadtól kezdve imádtam, és azóta is ez a kedvenc sorozatom.

Korábban is fejtegettem már, hogy a Mad Men mennyire nem tömeg sorozat, itthon nincs is óriási közönsége. Az a nézői réteg viszont, akit betalál a sorozat, valódi rajongója is a sorozatnak itthon és bárhol. Egy baromi lassan építkező karakter dráma lévén kizártnak tartható, hogy bárki rajongás nélkül végig bírja nézni ennek a sorozatnak mind a 7 évadát. Pár évadig még lehet izgalmas kordokumentumként vagy a reklámszakma fejlődéstörténetként, de ha valaki nem zuhan bele az egyedi, réveteg, melankolikus hangulatába, meg persze a karakterek kibontásába, az - érdeklődés, vagy bármilyen külső motiváció ellenére - nem valószínű, hogy eljut az 5. évadig. A Mad Ment legalább szeretve, de leginkább rajongva lehet nézni. Máshogy egyszerűen nincs értelme. És hogy miért fontos ez?

Mert ez a 7. évad pont az ilyen rajongóknak készült. És ennek tükrében érdemes súlyozni. Amit vártam: lágy katarzist és méltó, nagyobb volumenű, kardinális búcsút. Meg is kaptam, bár nem számításaim szerint egyszerre, hanem szépen sorjában. Nálam a Mad Men a 7. évad 7. részével (az imdb-n 3. legjobbra értékelt epizóddal), az akkor könnyeket hullató lágy katarzisával lezárult. Az évad második felében pedig nagyon lassan engedve csak el a rajongók kezét búcsúzott el teljesen, zárt le egy rajongói korszakot. Kicsit úgy, mint a Six Feet Under utolsó perceiben, csak itt 7 részen keresztül.

Ritkán adatik meg, hogy az elbúcsúzó ennyire tekintettel legyen az itt maradókra, jelen esetben a rajongókra, és ilyen hosszan elnyújtva, 7 részig nyugtat, és sugallja, hogy minden a helyére fog kerülni, és minden rendben lesz. Mindezt a Mad Men egészéhez képest is kifejezetten pozitívan. Ha az összes karakter számára ugyan nem is tartogatott napsütéses boldogságot a lezárás, mondjuk csak a többségük számára, de valahogy mindegyikük a megismerésük pillanatához képest határozottan tudatosabb állapotban intett búcsút nekünk. Ez az általános jellemfejlődés pedig összességében pozitív képet ad.

És ha már jellemfejlődésről esett szó, akkor Don Draper karakterének teljes megszűnését és újrarendeződését természetesen meg kell említeni, meg amúgy is. A férfi, akiről hat évad alatt foszlányokból,sejtésekből, visszafogott arckifejezésekből, mámoros cselekedetekből tájékozódhattunk, ebben a 7. évadban nagy utat tesz meg szemünk láttára, közben álcáját szépen lassan levetve. Először az évad első felében életének utolsó bástyái megszűnésével reng meg (szerelem, munka, család, kapcsolatok szinten), majd átadva magát a teljes szétesésnek, a létrehozott Don Draper megszűnésével jut töréspontig, hogy aztán a legpozitívabb kicsengést adhassa az egész lezárásnak, hogy újrarendezi valóját.

Tűnhet erőltetettnek, túl szentimentálisnak is ez a mindenki jól lesz lezárás, számomra viszont a képet bőven árnyalja a meghittség és hála érzete a rajongók és saját karaktereik irányába. A Woody Allen filmekhez hasonlóan itt is élt bennem az érzés, hogy végtelenségig képes lettem volna nézni még.

Jon Hamm Golden Globe díjat is megkapta végre, ami azért January Jonesnak is kijárt volna.

Szépen búcsúzott, de már tátong a hagyott űr. Hiányozni fog.

(Kommentben jöhetne pár ötlet, mivel lehet enyhíteni majd a sorozat hiányát)

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Nem tudom, ki hogy van vele, én tavalyhoz képest most sokkal jobban vártam a Homeland évadnyitást, több okból is. Egyrészt most jobb szájízzel indíthattam, hiszen a negyedik évad többet volt jobb, mint a harmadik, bebizonyították, hogy Brody nélkül is tudnak izgalmasak lenni, már Quinn karakterét is megerősítették erre az évadra, így már több biztos bástya várható a szereplők közt. Illetve nagyon örültem annak a hírnek is, hogy a Homeland átköltözött Európába, azon belül is - szerintem legeslegjobb helyre - a csodálatos Berlinbe.

Kezdőkép: Carrie hátat fordítva a CIA-nak új életet kezdett Berlinben, új szerelem, német ovi, új munka... A hátrahagyott múlt viszont szépen visszaszivárogni látszik ebbe a viszonylagosan nyugodtnak tűnő világba események, emberek, konfliktusok szintjén is. 

A költözés és az időben pár év ugrás az első rész alapján határozottan üdvözölendő döntésnek bizonyul. Ennek a váltásnak pedig - a vérfrissítés mellett - további jó hatása is van számunkra, európai nézők számára. Ugyanis ebben az 5. évadi történetben sokkal megszólítottabbak vagyunk, aktuálisabb számunkra, hiszen a jelenlegi menekültválságos világunkban játszódik. Jó kérdés mondjuk, hogy valójában a Homeland közeledett a mi valóságunkhoz, vagy a mi valóságunk alakult hozzá a Homeland történetéhez. De a legvalószínűbb, hogy leginkább egybeesett az, amikor az európai átlagnézőhöz kikerülhetetlenül megérkezett a közel keleti valóság, és ezzel egy időben az 5. évad Homeland is.

Nagyon kíváncsi leszek egy amerikai, egyre többször CIA- és kormánykritikus, de végtelenül hazafi sorozat mit hoz ki ebből a helyzetből. Mert ha jól csinálják, mondjuk egy első évadhoz hasonló minőségben, akkor ez az évad nagy kedvenc lesz.

Politikai ármány mellett biztos lesz bőven szerelem, árulás, több szálon, több helyszínen csavargó izgalmak. Számítok a szeretett városkép mellett Sebastian Koch-hoz (A mások élete) hasonló német színészek üdítő felbukkanására is.

Bárcsak megint rajongani lehetne a Homelandért! Amiért pedig külön szorítok, hogy valaki/valami leheljen lelket szegény Quinnbe.

(Index felületén nem látszik, de itt van egy szavazás, arról, mennyire reményteli szerintetek a kezdés. Blogon látható és szavazható)

Kategóriám rá:

kötelező - (erősen) ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Jól árnyalja mennyire bejövős a Hajsza (The Fall), hogy eléggé meg voltam róla győződve, hogy skandináv remake, holott dehogy. Csak szimplán sötét, esős, hidegrázós és rohadtul izgulós, kriminális sorozat. Van benne The Killing-i sötétség, Broen-i (A híd) nyomozás, hannibali gonoszság, egy kis dexteri leleménnyel, igazságszolgáltatói mentalitás és pofátlanság elegyével fűszerezve, mindezt meghintve a gyilkos elmék legjobb pillanataival (amiből mondjuk olyan sok nincsen). 

Alapsztori spoilermentesen: adott egy ébredező sorozatgyilkos, Paul Spector - Jamie Dornan (kiléte a nézők számára azonnal ismert), akiről nem csak azért nem gondolnánk semmi rosszat, mert olyan tökéletesen rendezett életűnek tűnik: kétgyermekes családapa és férj ráadásul értelmiségi munkakörben, hanem leginkább azért, mert gyönyörűen sportos testű, szexi, magas és arcra is minimum előnyösnek mondható. Ez pedig - én is tagadnám de - nagyon összezavaró tud lenni: mert bár fejben vágjuk, hogy a világ nem annyi, hogy ami szép, feltétlenül jó, és ami csúnya, az lehet csak rossz, de valahol legbelül faék egyszerűséggel pontosan így gondoljuk.

A gonosz ellenpontját a nyomozónő, Stella Gibson - Scully Gillian Anderson - testesíti meg, aki idővel derül ki, mennyiben ellentéte és mennyiben tükörképe a kriminális elmének. Gillian Anderson jól hozza a kemény, független női karaktert, mégis én valamiért még most sem tudom kedvelni :(

Minden film/könyv/sorozatból szerzett sorozatgyilkos tudásom összecseng a Hajszával, megtestesíti a tudott információk körüli zsigeri félelmemet, teszi ezt ráadásul annyira zseniálisan építkezve, és mutatva be olyan reálisan a vadászatot (minden értelemben), hogy a libabőr garantált. Sőt ehhez még a nézői vadászösztönöket is élesítik azáltal, hogy a környezeti hangokat felerősítik.

A sorozat szándékosan nagyon törekedik a reálisságra, ez pedig érződik is rendesen, hiszen - vallom én is - mi félelmetesebb dolog van, mint a valósággal ijeszteni. Ezzel vág egybe, hogy Paul Spector karakterét egy valós sorozatgyilkosról, a BTK (Bind, Torture, Kill, azaz megkötözni, megkínozni, megölni) Killerről: Dennis Raderről mintázták.

Érdekes infó, hogy Jamie Dornan eredetileg az egyik nyomozó szerepére érkezett a castingra, aztán szerencsére Paul Spectorét kapta meg. A felkészüléshez pedig a (gondolom a korai) Dextert nézte.

A másik ijesztően hatásos lépése ebbe az irányba a Hajszának a látókör kiszélesítése a környezet (családok, munkahely, nyomozás .. ) képbe kerülésével. Látni a Paul körüli dolgokat meglepő módon sejtő és semennyire se sejtő családtagokat, az áldozatokat hétköznapi életükben, a véletlenek szerepét, na ez helyezi át a sorozat cselekményét leginkább a nézői realitásba.

Az első évadot (5 x egyórás részt) sikerült egy este alatt abszolválni, méghozzá játszi könnyedséggel. És nem azért, mert azonnal berántott, vagy mert annyira lenyűgözött volna az első rész vagy maga a téma, a nyomozás, a szereplők, hanem pont azért az alattomossága miatt, ahogyan észrevétlenül bekúszott a bőröm alá, hatása alá kerített, onnan pedig egy tapodtat sem engedett.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ha valamit vártam, hát az OITNB visszatérését biztosan. Aztán már leginkább csak azt, hogy véget érjen. Mi vezetett idáig? Mi hiányzott az új évadból? Mitől lehetett volna ezerszer jobb? Van pár tippem.

Az első évad erősen kezdett, egyedi és nagyon fekete hangvételű volt, és izgalmas témát feszegetett. Tetszett. Aztán jött a még jobb második évad, amit azért imádtam, és amiért már rajongtam is, mert - többek közt - sokat visszavettek az idegesítően egoista Piper karakteréből (nyilván volt itt önkritika rendesen, hisz ugye Piper Chapman igazából Piper Kerman a sorozat írója, producere), cserébe sokkal nagyobb teret adtak a többi rabnak, és legnagyobb örömömre az őröknek. És habár a Vee-s szál nem tartozott a kedvenceim közé, mégis feszültségben és izgalmakban, de leginkább karakterekben kifejezetten erőset alkottak. Így lett annyira nagyon szuper a második évad. Aztán jött az ötletekben, változtatásokban gazdag 3. évad, ami ha olyan lett volna, mint az első, anyák napi rész, akkor ez az évad lett volna a legeslegkirályabb ezidáig. Szóval lett volna minta, megvoltak a gyökerek, csak hát nem ebbe az irányba haladtak, hanem a változások felé - nem következményektől mentesen.

Leginkább úgy tudom bemutatni, mi történt az Orange is the New Black 3. évadában, ha párhuzamot vonok a szakszervezetbe tömörült őrök és magam között. Ahogy jött az évad során a külsős szál és a nagy börtönátszervezés, pont úgy kezdték félteni munkahelyüket a régi őrök, ahogy én is kezdtem félteni rajongói, később pedig már néző szerepemet is. Mégis bízva a történet vezetőiben (ahogy az őrök Caputoban) kitartottam a végletekig, habár éreztem vesztemet, hiszen másfél hete halogattam az évadzárózást, aztán a zárórész alatt a sztrájkolókhoz hasonlóan én is legszívesebben távozóra fogtam volna a dolgot. 

Miben lett volna potenciál? Crazy Eyes posztmodern sci fi drámájában, a bugyis bizniszben, Healy szerencsétlen bizalom körében, Lorna szerelmi kalandjaiban, Pennsatucky bármely mozdulatában és pillantásában, a latino családmodellben, a leszbikusok világhatalomra törésében, a pszichodráma kurzusban, erőszakban, szerelemben, elfuserált, félrement élettörténetekben, drámában. Tehát lényegében mindenből ki lehetett volna hozni valami izgalmasat, meg gondolom Pipernek is kell, hogy legyen még egy-két izgi true sztorija. Ehelyett, Nicky távozásával az én érdeklődésem is távozni kényszerült.

Eltértek a bevált receptől, a változtatásokkal pedig egyértelműen kárt okoztak: sablonosak voltak a kitekintő történetek, hiányzott belőlük az igazi és szívhez szóló dráma, a benti, több szálon futó eseményeket nem sikerült keretbe foglalni, szétesett a történetmesélés, a nagy változás útján lépdelve célt és irányt vesztve ellaposodott ez a remek sorozat. A régi, imádott karakterek mellett megjelentek az újak, akik nem jók és nem is igazán érdekesek, cserébe sokan vannak. Ettől pedig mindenki még mellékebb szereplő lett, szám szerint ráadásul rengetegen. A mennyiség meg a minőség rovására ment. Értékes játékidő ment el és valószínűleg nem a feleseleges energiából áldoztak be a szervezeti, bürokratikus problémák bemutatására (ami pedig kisebb mennyiségben természetesen érdekes is lett volna), nem volt egység sem bent a börtönben, sem a történeten belül, sem az egész évadban, idővel pedig minden ellaposodott és színét vesztette. De történt még rosszabb, ami felett egyszerűen csak értetlenül állok, és amire nem hiszem, hogy lehetséges épkézláb magyarázatot adni: hova tűntek a jó zenék? Kit zavartak, vagy ki feledkezett meg róluk? 

Jómagam még ha nem is true detective-nyit, de nagyot csalódtam, és nagyon váratlanul. Amit pedig még a második évadzárás után nem gondoltam volna, de a negyedik évadnak már csak egy esélyt adok.

(Index felületén nem látszik, de itt van egy szavazás, arról, nektek melyik évad tetszett  legjobban. Blogon látható és szavazható)

Nem tudom, mások hogy vannak vele, de az én kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Éppen hogy csak elkezdődött a True Detective második évada, már azon morfondíroztam, hogy az  imádott, lassú beszédű, egyedülállóan borzongató hangulatú első évadhoz képest ez az évad miben okozhat majd csalódást nekünk, rajongóknak. Félelmeimmel biztos nem voltam akkor sem egyedül, ahogy mostani véleményemmel se leszek, miszerint ez az évad észveszejtő volt, csak nem abban a pozitív értelemben, mint az első évad.

Mitől féltünk leginkább? Egy korábbi bejegyzésemben az első szavazás azt járta körül, melyik színész lehet a legproblémásabb. Az eredmény pedig (bár még mindig lehet szavazni): jelen állás szerint Vince Vaughntól féltünk a leginkább, Colin Farelltől pedig a legkevésbé. Én meg pont fordítva voltam az egésszel már akkor is. Most pedig, hogy már láttam is a teljesítményüket, biztosra mondom, itt mindenki ugyanannyira volt problémás, és nem mindig a saját hibájukból. Mindannyiuknál rosszabb, és engem magasan a legjobban idegesítő teljesítményt a Jordan Semyon karakterét hozó Kelly Reilly nyújtotta (és aki nem Frances Conroy lánya, bár én eléggé azt hittem). Hozzá képest a 4 színész sokkal tűrhetőbb volt, habár jónak őket sem nevezném.

A színészi színvonallal kapcsolatban egy dolgot emelnék ki (merthogy sok dologban ők is csak a körülmények elszenvedői voltak), amivel mind a négyen egyaránt felidegesítettek: a nagyon lassú, tördelt beszéd önmagában még nem színészi teljesítmény, túlzott mennyiségben pedig rettenetesen irritáló!! Ebben az évadban megfigyelhető volt, hogy minél központibb szerepet kapott valaki, azzal arányosan volt lassabb a beszéde, és annál több és hosszabb indokolatlan helyű szünetet tartott mondandójában. Hogy ezt kérte valaki, vagy csak maguktól érezték kötelezőnek, nem tudom, de ne, ne, ne és neee. 

Szavazós posztomban lehetett tippelni még, hogy mi lesz a leginkább problémás ebben az évadban. Ezt a szavazást jelenleg a színészi alakítások-kategória vezeti, amit követ a párbeszédek minősége és a hangulatiság. Legkevésbé pedig a lezárás elrontásától féltek a szavazók. Látva a True Detective második évadát a legeslegnagyobb problémát szerintem a sokszor kellemetlen, bohóc szövegkönyv és a zagyva sztori okozta. Ezek erős kettőse okozott óriási és nem megugorható problémát a színészeknek is, akik emberi tempóban beszélve se hinném, hogy sokat tudtak volna javítani a párbeszédeken, bár legalább kevésbé idegesítettek volna fel. Zagyvaságról meg annyit, hogy minden részben minimum 5 olyan pillanatom volt, hogy ezek meg már megint kik, mi közük egymáshoz, meg most miről beszélnek. Sőt az se volt számomra mindig tiszta, hogy ki halt meg éppen. Állítom, ha kapnék egy random listát színészekről, akár egy képes listát, és az lenne a feladat, hogy mondjam meg, játszott-e ebben a sorozatban, esetleg, hogy ha igen, akkor kit (névvel együtt), nem tudnám közepesnél jobbra teljesíteni. Ugyanez karakter nevekkel. És nem a memóriámmal van gond (arcból jó vagyok), hanem túl szövevényesre sikeredett a történet, sok névvel említett, közép fontos karakter kapott 5-10 percnyi játékidőt, és ezt nem lehetett követni. Én legalább is elbuktam. Kellett volna minden rész elejére (vagy külön kiadni) a drámák analógiájára egy felsorolást a szereplők nevéről, meg, hogy kik ők. 

Volt baj tehát rendesen, értelmetlenségek, kellemetlen párbeszédek, monológok, kiszámítható és nyögvenyelős fordulatok, követhetetlenül sok mellékkarakter, nomeg a lassú és szaggatott beszédű színészek... Egy dolog hozta csak az előző évad színvonalát, a gyönyörű - itt vidék meg láp helyett út és város - képek.

Nehezen hiszem, hogy csak én csalódtam ekkorát, mert nem hogy nem közelítette meg azt a szintet, amit az első évad hozott, és amit imádtam is, hanem sok szempontból pocsék volt. Éppen ezért lep meg, hogy imdb-n, a 2. évad 7. része a 2. legjobbra értékelt epizód a sorozat életében. Rajongók, nem ezt érdemeltük :(

(Index2 felületén nem látszik, de itt van egy szavazás, arról, nektek hogy tetszett ez az évad. Blogon látható és szavazható)

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Valamennyire szerintem mindenki tart attól, hogy ez az új évad True Detective nem fog felérni az ominózus, imádott, lassú beszédű, egyedülállóan borzongató hangulatú első évadhoz. Hiszen annyira magasan van a léc, hogy baromi nagy kihívás lesz felérni hozzá, de azért biztos nem lehetetlen. Csupán a megismételhetetlenség vagy valósabb sejtések állnak az ódzkodás mögött? Ehhez érdemes megnézni mitől tartunk leginkább.

A főszereplők kiválasztása biztos, hogy sokakban okoz aggodalmat, na de ki a legproblémásabb? (Ha nem látszik a szavazó, akkor a blogra átkattintva tudsz szavazni, index2-n vmiért nem :( )

Nekem egyik színész se dobogtattam meg szívemet, sőt, Vaughn és McAdams kifejezetten meg is riasztott, hiszen színészileg ők még egyszer sem fogtak meg eddig, sajnos. Aztán idővel kicsit átfordult bennem ez az érzés, és pont Vince Vaughnban lett a legtöbb reményem. Bízom benne, hogy ő is olyan választás, mint egy éve Matthew McConaughey, aki brutálisat nőtt mindenki szemében szakmailag, és ez annyira nem volt sejthető. Ha még ekkora fordulatot nem is gondolok Vaughnnál, de bizalmam felé van leginkább, legkevesebb pedig Rachel McAdams felé. Colin Farell meg az a típus, akinek feküdnie kéne ez a szerepkör, de hogy képes-e bele is hasadni, nem vagyok meggyőzve, de bárcsak. Tyler Kitschről tippelni sem tudok, ezért annyira nem is tartok tőle (tudatlanság boldogít).

Erős hangulatában, dialógusaiban, monológjaiban tűnik nekem az első évad leginkább megismételhetetlennek. De nem is vágyom az ismétlésre, például nem McConaughey szájából ezek az ominózus monológok biztos, hogy komolyan vehetetlenek lennének, sőt sokuk akár olvasva is. Sztoriban viszont kifejezetten valószínűnek tartom, hogy még felül is lehet múlni az első évad nyomozós szálát, amit sokan, számomra nehezen érthető okokból kritizáltak.

Latolgatva az esélyeket, arra jutottam, hogy valószínűleg a különbözőségek adnak a legtöbb esélyt az élvezet növelésére. Éppen ezért örülnék egy máshogy borongós, másmilyen nyomozásos, eltérő tempójú, másmilyen karakterdráma sorozatnak, mint amilyen az előző évad True Detective volt, csak egy dologhoz ragaszkodnék, a magas minőséghez, ahhoz viszont nagyon.

Kategóriám rá, mert más nem is lehet:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Érthető és érthetetlen is egyszerre, hogy miért nem tartozik a Silicon Valley (Szilícium völgy-kreatív, nem?) a felkapottabb sitcomok közé. Túl geek? Nincs húzónév? Nem lenne elég vicces? Túl távoli tapasztalatainktól és tudásunktól, és nem értjük? Vagy csak szimplán nem érdekes ez a startupság?

A Pied Piper csapat

Aki, nem nézett még egy részt se a Sillicon Valleyból: a sorozat lépésről lépésre mutatja be egy startup vállalkozás (Pied Piper) felfejlődését és bukdácsolását, téve ezt kifejezetten viccesen és reálisan, továbbpontosítva már-már (nagyon vicces) kínos és informatív realitással. Az biztos, hogy a startup világ iránt egyáltalán nem érdeklődők számára a Silicon Valley most és a későbbiekben sem lesz nézendő sorozat, hiszen ez a közeg túl központi és meghatározó az egész sorozatra nézve, a helyzetkomikumok és poénok nagy részének esszenciája (hasonlítva mondjuk a Big banghez, ahol lehámozva a tudományréteget is élvezhetőek és érthetőek a poénok, és antigeekek is bőven lehetnek még rajongói a sorozatnak). Tehát a Silicon Valley kedveléséhez egy kis nyitottság, érdeklődés-szikra szükségeltetik e téma iránt. 

Én imádom, nagyon vicces a kellemetlen humora meg a szituációk is, királyok a karakterek, és habár minden startupos, silicon valleys utalást ismerethiány miatt biztos nem értek, de amit igen, az egyértelműen telitalálat. A reálisság pedig külön dicséretes, mivel minden szinten törekednek rá (nyilván nem dokus értelemben). A szereplők tipikusak, de nem sematikusak, és valahol nagyon az utca emberei. Ami velük bénázás, átgondolatlanság szinten megtörténik, az sokunkkal éppúgy megtörténhet. És pont ezért nem óriási röhögések vannak, inkább megdöbbenőek, és olyanok, amik jóval az adott részek megnézése után random időpontokban az eszünkbe jutó jelenetek hatására öltenek mosolyt.

Két évad ment le eddig, nekem az első évad jött be jobban karakterek, sztorik és évadzárót tekintve is, de még így is egészében nagyon színvonalas és eszement az egész. A sok díj és jelölés nagyon nem véletlen, szóval érdemes adni neki egy esélyt. Rengeteg nézője itthon még így sem lesz valószínűleg a távoliság miatt, de amennyiben:

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Gyönyörű, mesteri képek, kendőzetlen, gyomorforgató és csendes kegyetlenség. Ez volt eddig és ezzel is folytat a Hannibál 3. új évada az olasz Antipasto, azaz 'előétel' című résszel, ami minden bizonnyal meg is hozza az étvágyat az elkövetkező mediterrános hannibalos menüsorhoz, vagyis a még tálalásra váró, további 12 részhez.

Az évadnyitó rész ajánlásához egy pillanatra vissza a gasztronómiához: az antipasto olyan előétel, ami szinte bármi lehet, bármilyen felvágott, hideg vagy meleg falatok. Az első rész pont ilyen volt. Kaptunk vérfagyasztó és vérforraló pillanatokat, időben ugráltunk jelen-múlt között, az összetört szívű Hannibál európai garázdálkodásairól kaptunk képet, erről a szabadabbnak tűnő és Will-nélküli új életszakaszról, közben szépen lassan tisztázódni látszanak bizonyos részletek az évadzáró rész körül is. Korábbi évadok menüsorai itt: első évad, második évad.

Ez a rész már kezd lényegesen hasonlítani a filmek világához, persze megtartva jellegzetességeit is. Valahogy mégis furcsa ahogy kezd összeérni a már ismert sztorikkal a sorozat. Az eddigi két évad alatt olyan jól sikerült már megszokni, hogy nincs hasonlítgatás. Eddig egyedül Hannibal alakjánál adódott ez a kérdés, amit inkább felfogásbeli eltérésnek érzékeltem, hogy most inkább ki Hannibal. Nálam meglett a döntés: Mads Mikkelsen által hozott karakter a valódi Hannibal, Sir Anthony Hopkins "gyermekkorom" idealizált ( :) ) Hannibalja. Mindkettőt lehet magasztalni, és végtére egyik se csorbítja a másik teljesítményét. (Engem mondjuk sokkal jobban lázba hoz és vált ki rajongást Mikkelsen formálta karakter.) Más hasonlítás nem igazán adódott, és ezt szerettem. Ez az évad viszont, amiben a Vörös Sárkány is bőven megjelenik, már nem előzmény sztori. Kiváncsi leszek, hogyan oldják meg az ismert történeteket ebben a sokkal reálisabb és félelmetesebb felfogásban. Tippem szerint, pont ahogy a kezdő epizódban is tették, undorítóan szépen. 

Az első rész vizuális élvezeteihez Scullyt Bedeliat játszó Gillian Anderson tényleg sokban hozzájárul, habár szerintem kifejezetten törpésítik a dicsőített kosztümjei :( Szóval minden rettenetesen gyönyörű és borzongatóan sötét. Mióta vártam már!

Hannibál visszatért, és láthatóan van hova és tudja is tovább tolni az izgalmakat.

Kategóriám rá egyértelműen:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos