Azt kell, hogy mondjam, ez a film a maga módján nagyon is rendjén van, viszont muszáj rögtön korhatárosnak minősítenem, és adnom neki a 20-as karikát, azaz vigyázat, csak 20 év alattiaknak!
A film Stephen Chbosky könyvén alapul, aminek címe - mielőtt még rátérnék a film véleményezésére - azért megér egy éppen csak pillanatnyi kitérőt. The Perks of being a wallflower, ez ugye az eredeti angol cím, nevezzük kiindulási pontnak. Ezt magyarra egyáltalán nem hűen és számomra igazán fantáziátlanul, ráadásul tartalmilag értelmezhetetlen módon sikerült Egy különc srác feljegyzései-re fordítani. Ehhez képest németül szerény egyszerűséggel: Das also ist mein Leben-ként ismert a könyv. Hangsúlyozom, hogy csak a filmet ismerve, és természetesen az amerikai kort és kultúrát is csak távolról figyelve, nálam a németek lényegre törő egyszerűsége nyert, a magyar cím maga az ötlettelenség.
A könyvről még annyit érdekességként, hogy a hvg.hu 2010-es cikke szerint az Amerikai Könyvtárszövetség abban az éveben a 3. legkárosabb könyvnek tartotta, több hellyel is megelőzve Sallinger Zabhegyezőjét (ami ugye szintén teljesen botrányos). A számomra tényleg nem könnyen értelmezhető károsság okának pedig a melegség, az öngyilkosság és a kábítószer használat megjelenítését jelölték meg. Nem tudom, hogy meleg kábítószer használó, és most emelem a tétet, esetleg öngyilkosságot elkövető szereplőről való olvasás milyen változást okozhat egy fiatal olvasóban. Vajon majd az olvasástól drogos és/vagy meleg lesz? Vagy majd tud ezeknek a létezéséről? Netalán kérdéseket fogalmaz meg ezekkel kapcsolatban? Nem hogy örülnének, hogy legalább olvasnának valamit a fiatalok. Nyilván ilyenkor eszünkbe jut, hogy ott is milyen jogosan, értékes munkáért veszik fel emberek a fizetésüket.
Na de inkább rá is térek a filmre. A kellemesen lázadó, egyedi hangvételű történetet egy szorongó, a korának sajátosságaival és a múltjával folyamatosan küzdő narrátor (egyben főszereplő) ismerteti meg velünk. A címben megnevezett különc srácról van szó, aki egyáltalán nem különc. Kivétel, ha különcségnek számít, hogy szeret olvasni, vagy hogy tud írni, esetleg hogy félénk, mert ebben az esetben természetesen én kérek akkor elnézést.
De vissza a sráchoz, Charliehoz. Ez a srác olyan problémákkal küszködik, amilyenek nagy részével szinte mindenki könnyedén azonosulni tud: a beilleszkedéstől való félelemmel, a tartozni valahová vágyával, a bizalom, az első szerelem, a barátság törékenységével..., a másik részével viszont jobb lenne, ha senki sem. A film során az ő első középiskolás évét követhetjük nyomon, azt a ténylegesen kerek egy évet, ami során szembe kell néznie nem csak a sokszor kegyetlen iskolai világgal, hanem - ami végül a legnagyobb nehézség lesz számára - önmagával is. Emellett természetesen nem csak harcról és kudarcról szól a film. Van itt bőven szerelem, barátság, Rocky horror picture show, kalandok, egy kis szex, és bakelit lemezek is.
A film legnagyobb erőssége tagadhatatlanul a Patricket játszó Ezra Miller, aki abszolút hiteles és kimagasló alakítást nyújtott, már megint. Meglátva őt, személy szerint nagyon nehéz volt elvonatkoztatnom a We need to talk about Kevin-beli karakterétől, annyira beszugerált. Neki mégis sikerült azt az őrült jó alakítást elfeledtetni, hogy ezt a szerepét is élvezni lehessen. Én mondom, erre a srácra tényleg érdemes lesz odafigyelni. Ezzel szemben Emma Watson egyáltalán nem győzött meg, pedig neki nem kellett velem semmilyen Harry Potteres berögződést feledtetni, mert ugyebár ahhoz nézni kéne ilyen bohócságokat. A jelentek nagy részében egyszerűen kellemetlen volt a jelenléte.
Mindenképpen említésre méltó egy gondolat amit egyszer ad, és sajnos értékében később el is vesz a film a nézőtől. Arra a kérdésre, hogy a jó emberek miért mindig rossz embert választanak maguknak elhangzik a film legütősebb mondata: We accept the love we think we deserve (kb. Mindenki azt a szeretet fogadja el, amelyet szerinte megérdemel). Ezen korosztálytól függetlenül érdemes lehet elgondolkodni. Nagy kár érte, hogy bár a film készítői is tudtak erről a magic gondolatról, de mivel nem hittek benne eléggé, sikerült hát két szereplővel is elmondatni, ami elég sokat elvett az erejéből.
Amit a már (jó régóta) nem középiskolás néző számára is átad a film, hogy mennyire intenzívek ezek a középiskolás évek. Számomra vissza-vissza csalogatta ezt az elfeledett hangulatot, és elgondolkodtatott picit az idő relatívságán is: akkoriban tényleg sokkal lassabban teltek a napok, vagy csak azóta rohan az idő annyira?
Nosztalgiázni jó volt ez a film, de nem hinném, hogy ezért készült. Így csak és kizárólag 20 éven aluli fiataloknak ajánlanám a megnézését, mivel ez a film nekik, és inkább róluk szól.
kategóriám rá:
kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos