Nem igazán vitatható vagy vitatnám, hogy a Big Little Lies (Hatalmas kis hazugságok) méltán dúskál a dicséretekben. Valóban jó sorozat: izgalmas, jó a témaválasztás, a tempó és a történetvezetés is élvezetes. Hozza az HBO-s szintet. Azt viszont nem gondolnám, hogy olyannyira döbbenetesen drámai, és hogy soha nem látott mélységeket fejteget, de biztos, hogy dicsérendő  a célkitűzése, még ha a megvalósítás kicsit sterilre is sikerült.

Hogy miért? Mert a Big Little Lies üdítően, de már-már túl profi, a gyerek és felnőtt színészektől egészen a megvalósításig. Ettől még szerethető és persze minőségi szórakozást nyújt, csak ez a profizmus valahogy megakadályozza a sorozat brutális drámává emelkedését.

Nézzük mondjuk a The Affairhez képest (a gyilkosság-nyomozás szálak hasonlósága is adja az összehasonítást). Mindkét dráma úgy les be a családok életébe, hogy húsvér kapcsolatokat és fájdalommal, kétségekkel harcoló, érző lényeket láttat. A Big Little Lies mégsem jut le a legmélyebbre szintre. Mert bár mindkét sorozat átgondolt, megkomponált (a The Affair szerkezete szigorúbb is), de a Big Little Lies okos akart/tudott lenni, nem pedig ösztönös. Ezáltal hozva létre ezt az élvezetes puzzlet. Nincs is ezzel semmi baj (előfordulhat, hogy az eredeti könyv miatt alakult ez így), szerintem nem is a készítői szándékkal ellentétes a véleményem, inkább a befogadói oldal lát bele mást, amire ugye gyakran akad példa a sorozatok világában (ld. True Detective első évad). 

Na de akkor tovább a spoileres tippelgetésre. Az évad pontosan felénél rám tört a gondolat, hogy a történet profi összerakása ellenére, talán mégsem lehetetlenség kibogózni ezeket a rejtélyes szálakat, anélkül, hogy a könyvnek utánaolvasnék. Ehhez a kirakóshoz összeállt bennem egy lehetséges forgatókönyv - aztán max tévedek - ami egységesen megválaszolja a legtitokzatosabb kérdések egy jelentős részét:

Ki halt meg? Miért? És vajon ki lehet az elkövető?

etonline.com

Szerintem az áldozat nem más, mint Ziggy apja, aki talán a sorozat legkisebb talánya: Perry Wright. A 4. rész végén beazonosított férfi képe hasonlít rá, Jane pedig nem emlékszik a férfira elég pontosan, Perryvel pedig még nem találkozott, így azonosíthatta rosszul.

Megölni pedig szerintem Jane és/vagy Celeste fogja, Madeline pedig valahogy támogatja őket ebben. 

De az igazi tanulság nem is ez lesz (ha stimmel az elmélet), hanem, hogy az erőszakos viselkedés nem a génekkel, sokkal inkább a látott, eltanult viselkedés alapján alakul ki. Elméletem másik sarokköve ugyanis, hogy nem Ziggy bántotta Amabellát, hanem az ikrek (egyik tagja, esetleg közösen). Amabella eredetileg rájuk mutathatott, aztán megijedt, és Ziggyre fogta a dolgot, aki alapból a legismeretlenebb és furi is, és aki utána valóban - így már érthetően - nyíltabban és erősebben közeledett a kislány felé. Igazából az ikrek lehetnek a terrorizálók (vagy egyikük), ők ebben nőttek fel, akarva, akaratlanul látják és utánozhatják az otthon történteket.

És ha tényleg ez történik a sorozatban, akkor sikerül elég mélyre menni, ugyan nem a női lelkek, inkább a családi dinamika, illetve a gyerekek fejlődésének és lelki folyamatainak bemutatásával. 

Aztán meg persze bármi kiderülhet, azért is mert bődületeset tévedtem, és/vagy mert még annyi kecsegtető mellékszál van még.

Összességében a Big Little Lies egy nagyon profi, okos, drámai kirakós, kategóriám rá - 4 megtekintett rész után:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Nagy hype, dicsérő posztok és 9,3as imdb score (volt több az 9,5-ös is) vezette fel a Tom Hardy fémjelezte, legújabb FX-es drámát, a Tabut (Taboo), illetve annak első részét. Minden bizonnyal sokaknak azonnal felkerült a nézendők listájára, olyanoknak is, akiket mondjuk trailer alapján annyira nem húzna be a sorozat, mint ahogy mondjuk engem sem (a plakáttal ellentétben). Mondhatni hát, hogy felspannolva csaptam bele az első részbe, és akartam szeretni.

Tapasztalatok: jó alaptörténet: 1814-et írunk, amikor is a nyakas természetű James Keziah Delaney (Tom Hardy) 10 év misztikus távollét után hazatér Afrikából apja temetésére. Hamar egyértelművé válik, hogy az otthoniak 99%-a egyáltalán nem örül a hazatértének. Ez az érzés tovább fokozódik, miután kiderül, hogy apja ráhagyott egy a többieket felettébb érdeklő, jófekvésű földterületet. Ez így elég izgalmas kiindulásnak.

A képi világ is nagyon stimmel: rendesen lehúz, sötét és undi. Eredeti nyelven nézve a beszéd kifejezetten szép. A kalapok pedig magasak. És akkor ezek voltak a jó részek.

Összességében viszont nem jött be se a rész, se Tom Hardy. Nem volt hiteles a karaktere, nem jött át se a veszett bolondsága, se a félelmetessége. Fenyítő jelenetei végén az az érzés járt csak át, hogy mennyire nagyon akarják  hogy most összesz@rjam magam, én mégis inkább csak feszengek, mert nem megy. Hogy miért? Mert Tom Hardy abban a karakteres kalapban, ahogyan kóborol a sötét mocskos nyomorban egyrészt kifejezetten töpszli (sosem tűnt eddig annak, rá is kerestem, csupán 175 cm), másrészt nem árad belőle az a várt karizma, nem győz meg, és nem húz magával. A helyzet kalapmentesen se jobb, így hát nem mondanám semmilyen értelemben, hogy le a kalappal.

Amit tehát a sorozat promó plakát elért, az nem jött át mozgóképes formában. Kicsit olyan az egész, mint egy rosszul elsült online vásárlás: amikor minden nagyon bejön leírás meg kép alapján, aztán kiszállításkor valami halvány hasonlóságút fogsz a végén kezedben. (még több ilyen viccesben erre)

Mégis a Taboo igazi gyenge láncszeme első ránézésre is egyértelműen a Mr. Delaney féltestvérét játszó Oona Chaplin, akinek lassú beszéde a True Detective második évadának fájdalmas és lassan gyógyuló sebeit tépte fel bennem. Hogy ez az érzés távozzék, kiírom magamból még egyszer: a lassú beszéd önmagában, indokolatlanul, és ilyen mennyiségben nem egyenlő a zseniális drámai színészettel, sőt.

Valószínűleg a helyzet egyébként sokkal derűsebb a sorozattal kapcsolatban. De ugye ez a nagy hype ára: nagyobb elérés és nagyobb elvárások. Annyi finomítás azért jár így a végére, hogy bár Tom Hardy jelenleg inkább mosolyogtat meg, mint fagyasztja meg a vért ereimben, de még így is elhiszem, hogy a fennmaradó 7 részben arra is képes lenne.

Kategóriám rá első blikkre:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Mostanában elég sok sorozatba kezdtem bele, többségükkel még sikerült is kellemesen múlatni az időt, de mindegyiknél éreztem, hogy valami azért hibádzik. És ez az Atlanta első epizódjának kb. 10. percében és egyben a 3-4. my niggazás után visszavonhatatlanul tudatosult bennem, arcomra csalva egy, naezaz mosolyt. Mert oké a szórakozás, meg a kíváncsiság, de igazából végig ki voltam éhezve a valódi minőségre.

Day&dream

Amikor egy sorozatnál úgy érzem, hogy a karakterek a játékidőn kívül is elevenen léteznének, amikor a nem lineáris és még csak nem is egyenletesen haladó történetvezetés ellenére megindokolhatatlanul, de érzem a tökéletes bizodalmat az író(k), rendező(k) felé, mert valamiért egyértelmű számomra, hogy itt nem (csak) a honnan hova haladunk a lényeg (jó persze az is), hanem az utazás és az útitársak, amikor ennyire pillanatok alatt belerázódom egy sorozat stílusába, világába, és a földrajzi és a jelen esetben nagyon is jelentős kulturális és etnikai különbözőségek ellenére otthon érzem magam benne, amikor nem érzem a szándékoltságot és izzadtságszagú törekvést, na akkor ott teljesen minőség van! Ahogy az Atlanta esetében is.

Ez már a második olyan show, amit egy korábbi sitcom szereplője kreált, főszerepelt, rendezett és írt, és eddig mindkettő nagyon jó kritikákat kapott, nekem pedig baromi nagy kedvencek. Az első: az ex-Parks and Recreation-ös Asis Azari Emmy díjazott és Golden Globe jelölt Master of None-ja (imdb 8,2), és most az ex-Communitys Donald Glover bontott formát, vagyis inkább hozott színt (tudom, a fekete nem szín) a sorozatok világába az Atlantával (imdb 8,8).

Történetét nézve, nehéz érdekeset mondani, mert nem különösebben izgalmas: Earn és uncsitesója, a befutás előtt álló rapper, Paperboi bandázgatását, túlélési és felkapaszkodási stratégiáit látjuk a dramedy műfaji keretein belül. Nem elhanyagolható információ még, hogy viszontagságos útjukat/útkeresésüket támogatva kíséri a sorozat legjobb karaktere, barátjuk Darius.  De hogy az Atlanta atyja, Donald Glovert idézzem: az Atlanta lesz a rapperek Twin Peaks-e.

A sztorival ellentétben a sorozat lényege sokkal inkább, hogy nagyon igazi, vicces és remekül megírt. Amiért pedig külön hálát érdemel, hogy végre ráirányította a figyelmet arra, hogy mennyire indokolatlan és sértő, hogy buta félelmekből (nézői szám) a mai napig méltánytalanul alulreprezentált a fekete karakterek száma a mozgóképes világból. Az Atlanta ékes példája annak, hogy mégis black is the new black.

Kategóriám rá 4 megtekintett rész után:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Csupán nyolc rész, egy veszett nagy bonyodalom, egy zseniális, reális és érzékeny problémafelvetés, és kész is a varázslat. Végre egy (szigorúan első évad) True Detective szintű sorozat, amit megint lehetett hétről hétre várni, és ami engedett rajongani. Dicsérhetném sok mindenért, és természetesen kritizálhatnék benne jópár dolgot, és azzal is tisztában vagyok, hogy volt idén sok más nagyon zseniális sorozat, amik akár jobbak is voltak sok mindenben a Night of-nál, de nálam betöltött egy űrt. És ezért büdös nagy hálát érzek.

Amilyen színészekkel, karakterekkel, meg amit és ahogyan elmesélt. Szinte tapinthatóvá, valóssá vált az egész. Mégsem a karaktereket szerettem a leginkább, és nem is igazán magát a történetet vagy a dialógusokat, hanem azt a felfokozott, pezsgő és hálával teli érzést, amit a sorozat nézése során éreztem, pont, mint a True detectivenél. Teljesen érthető, miért volt oda az alaptörténetért James Gandolfini, én is imádtam rajongani The Night of-ért :)

Imádtam, ahogy a (remake) történet egy végtelenül problémás alapfelvetésből kifejlődött ki:

és ahogy ebből a felvetésből az évad alatt kristálytisztán rajzolódott ki az igazi tragédia:

a képen látható  bemenet és kimenet közti különbség. 

A köztes történetet úgy mesélte el a The Night of, hogy szándékosan nem mondott ki igazságokat, nem mondta ki, ki bűnös és ki ártatlan. A történet során soha semmi se fekete vagy fehér, hanem minden valóságosan szürke és sötét volt. Lezáratlan szálakat kapunk, a következményekről már lemaradtunk, és helyreigaztást sem eszközölt senki.

És így is volt jól. Egyrészről mert így hitelesebb a történet, másrészről ne is vigye el semmi a figyelmet arról a tényről, hogy igenis itt megtört egy élet. Ne az igazi elkövetőt keressük, ne oldja fel a bennünk lévő feszültséget semmilyen kisebb vagy nagyobb katarzis. Ülje csak meg ez az érzés a gyomrunkat! 

via GIPHY

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

A The Night of/ Aznap éjjel minden előszele azt sugallta, hogy ez az újonc csakis baromi jó lehet. Sorozatok világában az HBO jó előjel, ez a skandináv/killinges meg true detectives sötét képi világ megint csak jót vetíthet előre, és a lassan felfejthető gyilkosság szál plusz az empátiát kiváltó, ártatlan vádlott is eléggé adja, hogy működjön a The Night of. Aztán valamiért mégsem olyan egyértelmű, hogy ez valóban olyan briliáns lesz-e. Első rész megnézése után kicsit tanácstalan maradtam, nem tiszta, hogy imádni fogom a The Night of-ot, vagy inkább sajnálni fogom a kihagyott lehetőségek miatt. 

via GIPHY

Amivel egyértelműen nincs és nem lesz gond, azok a színészek. John Turturro, Riz Ahmad és Bill Camp is hitelesek és elevenek. A történetvezetés és az információk adagolása jól építik az izgalmakat, és elég égetővé tudják alakítani a fő kérdést: miszerint egy ennyire elcseszett szituációból (azaz halmozott és egyértelmű okokkal gyanúsítottnak lenni egy fiatal lány megölésében) ebben a mai világban ilyen hátrányos megkülönböztetéssel hogy a büdös fenébe lehet kikeveredni, túlélni, egyáltalán lehetséges-e.

via GIPHY

Az is rendben van, hogy a legtöbb pillanatban a néző is - a főszereplő Nasir Khannal karöltve, de azért nála egy cseppet belátóbban - ugyanolyan fogalmatlanul, pár lépéssel lemaradva követi az események lassú sodrását. Úgy hogy közben lövésünk sincs, hogy érdemben hogy jöhetne itt még bármi jó. Könnyen belátható, hogy az írók miért is akarják, hogy ebben a magatehetetlen, sötét helyzetben vánszorogjunk. És habár nem vagyok oda ezért a kiszolgáltatottság érzetért, de az erősen átgondolt és jól kivitelezett készítői szándéknak hála bevállalom ezt az azonosulást Nasirral.

Bármennyire izgalmasnak és jól kitaláltnak tűnik is a sztori és a The Night of világa, pár alapvető dolog nekem mégsem annyira bejövős. Hogy mik is? Az áldozat és a bűntény körül minden túl borzasztó és irreális. Ez a titokzatos, veszélyes, vad lány maximum egy tizenéves srác fantáziaszüleménye lehetne. Egy alapvetően jó gyerek pedig, mint Nasir, nem reális, hogy egyszer csak elkezdjen versenyszerűen minden - az élete számára ráadásul sorsdöntő - eldöntendő kérdésben rosszat választani (piálás, drogozás, kés, menekülés ...). Az adrenalin nem hathat ennyire szarul senkire. 

Ami még zavaró volt, hogy az első rész feszültsége nem felépítettre, hanem eltúlzottra sikeredett. (Bennem a Bábel házvezetőnős szálának emléke aktiválódott az egész rész alatt, amit mondjuk kifejezetten utálok.) A rész végére ez a túllicitált feszültség már párszor át is fordult nevetésbe (ami, teszem hozzá, teljesen üdítően hatott, ezek az ellentétes érzelem mixek tudnak jók lenni). Bárcsak jobban variálták volna az érzéseket/reakciókat, és nem húztak volna plusz feszültséglapokat a 19-re. Úgy sokkal hitelesebb lett volna a rész, anélkül, hogy bármennyi is elveszett volna az egész sötétségéből.

Összességében mégis - látva a sorozat első része hova érkezik meg az epizód végére - én a kicsit döcögős kezdés ellenére is elég bizakodó vagyok a The Night offal kapcsolatban.

Így hát kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Minden évben különös örömként élem meg az évadnyitó Ray Donovan részét, és ez szerencsére idén sem alakult másképp. Egyrészt imádom, ahogy a sorozat gyorsan behúz, ahogy pillanatok alatt előhozza az előző évadok sötét érzelmeit, miközben már az új évad mocskába ránt lefele.

Másrészt - és ez már-már szeánsz számomra - alig várom, hogy felvillanjon a sorozat legzseniálisabban kitalált, színészre szabott karaktere: Mickey Donovan. Ezt pedig nem csak azért élvezem, mert a gyökérsége oly nagyon szórakoztat, hanem azért, mert évről évre lenyűgöz, ahogy a kezdő részben hülyébbnél hülyébb szituációban találom. Mindig valami előre nem megtippelhetővel állnak elő az írók, ahogy idén az indiánkaszinós jelenettel. De persze nem a kitalálhatatlanság az igazi vászisztdász ebben, hanem Mickey karakterének azon zsenialitása, hogy ő bárhol, bármilyen szituban ugyanúgy hozza a csillogó szemű, izgága stricit. Imádom <3 !!

via GIPHY

Évadnyitóknál, ahogy most is, mindig legkésőbb onnantól, ahogy megpillantom Mickeyt, már biztosra vehetem, hogy a sorozat lényegére vonatkozóan nem változott semmi, segedelmével abszurd módon vagyok otthon ebben a vágyott, mocskos történetben.

Az első rész láttán egyértelmű, hogy a Ray Donovan ismét erősen berúgta a motort, és reálisan számíthatunk egy nagyon erős évadra. Lesz itt idén is bőven a veszett ügyek megmentéséből, a be nem tartott ígéretekből, ahogy a démonokkal és a családilag továbbörökített kereszttel harcolásból is. Mellékszereplők frontját tekintve pedig, ha csak a Monk Stottlemeyer nyomozóját játszó Ted Levineből indulunk ki (akin mindig megdöbbenek, hogy tényleg ő a Bárányok hallgatnak sorozatgyilkosa), akkor nagyon remek mellékszálakra is lehet készülni.

Az első részt záró titokkal pedig egyértelműen előrevetítették azt is, hogy a sorozat által eddig bemutatott családi pokol bugyrait van lehetőség még hova tovább bővíteni. Jó lesz ez, sötét és kellemetlen, fájó és hiteles.

Kategóriám rá jó szívvel:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Nem gyakran fordul elő velem ilyen, de egy évad megnézése után se igazán tudom, hogy állok a Transparenttel. Ez pedig eléggé zavarba ejt. Persze, egy témáját tekintve felvilágosító, élenjáró sorozattal kapcsolatban ez nem is lenne meglepő érzés. Csakhogy nálam a zavartság nem a szándékolt okokból következik.

A téma - nemek és szexuális irányultság sokszínűsége, önvállalás - tetszik, a titkokkal terhelt történetszálakat kíváncsisággal követem, sőt mondhatni szeretem is. Másrészről a negatív megítélést bőven tápláló tény, hogy a Pfefferman családnál - remélem - nincs sok önzőbb tagokkal bíró család a világon. Gondolhatnám is, hogy ha a főszereplőkkel önzősége ennyire meghatározó egy sorozatban, akkor ez okozza a problémát. De igazából mégsem ez a legelemibb problémám a Transparenttel.

Nem vagyok képes befogadni, hogy egy család ennyire átlagtól eltérő legyen. Nem működik - statisztikailag sem - hogy itt mindenkinek valami (sok esetben ennyire) egyedi, a valóságban arányában csupán csak néhány százalékot érintő orientációval rendelkezzen vagy életeseménye legyen. Még úgysem áll össze reálisan kép, hogy elképzelésem szerint a világ a láthatónál és a kifelé kommunikáltnál azért jóóóval sokszínűbb. 

Persze nincs olyan, hogy egy sorozat főbb karaterei vonatkozó irányultságok optimális mértéke ennyi, és nem több, maximum a néző érzetében létezhet ilyen. Bennem van.

Magyarázat lehetne, hogy az ilyen mélyről eredeztethető elfojtással és titkokkal átitatott család könnyebben termel ki átlagtól eltérő, problémákkal küzdő utódokat. Meg az is érthető, hogy az apa nőiségének felvállalása nagyon sokféle reakciót generálhat a családtagokban önfelfedezés szinten. De itt ehhez képest is túl tobzódtak az események. Meg persze a karakterek nagyfokú önzését tekintve nem is hinném, hogy az apa coming outja lenne a tobzódás generátor.

Optigrab.org

De miért is okozhat, és bennem okoz is, zavart ez a sokszínű, "túlterhelt" családkép? Mert pont a hitelesség érzetet rombolja, ami ugye a transgender coming out részről meg oly erősen stimmel. Egy sokakat személy, családi, ismeretségi, érdeklődési szinten érintő témát hoztak felszínre a készítők. Egy olyan témát, ami a valós esetek legnagyobb többségében ráadásul egyáltalán nem kerül felvállalásra. Tették ezt példaértékűen bátran és élen járva. Őszintén beszélnek a felvállalás nehézségeiről és egyben az elemi igényéről is, bemutatnak egy nagyon is reális reakciós közeget. Ezt nézve intim, bátor és nyílt az egész sorozat.

Ennek az értékéből, ebből az őszinte, hiteles képből vesz el a racionálisan elképzelhető szinten túlra tolt családtagok sokszínűsége. Az is érthető, hogy önmagunk megértése és felvállalása az apa transgender coming outjánál kisebb volumenen is borzasztó nehéz és embert próbáló lehet. De ennek példázása helyett is inkább a túlzás jön át, nem ez az elég jó üzenet.

Ettől függetlenül biztos folytatom a következő évadokkal, de valószínűsítem, hogy kedvenc sorozat lehetett volna, de nem lesz belőle.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

22. évadával kaszát kapott idén az America's Next Top Model, azaz a Topmodell leszek, de ez még nem az a poszt lesz, amiben a sorozat egészét búcsúztatom, hanem ahol az utolsó 4 versenyző portfoliójának bemutatása után szavazásra bocsátanám a győztesi címet. Amerikában december 4-én, Tyra Banks születésnapján vetítik le az utolsó részt, ahol a mostani 4-est először kettőre redukálják, majd a rész végén győztest hirdetnek.

A műsor - főként amerikai - nézői elég erősen két versenyzőt preferálnak, de nem teljesen egyértelmű, hogy mennyiben a teljesítményük alapján gondolják őket a legjobbnak, és mennyiben inkább a szimpátia a döntő. Itthon, gondolom, nem nézik olyan rengetegen az ANTM-et, így a poszt olvasói objektív bírái lehetnének a versenynek.

Az évadról röviden. Ez is Fiúk és Lányok verseny (ahogy a képen is látszik :) ), a heti továbbjutást egy az adott kihívásra kapott pontszámból és a 3 zsűritől a fotózás alapján kapottból álló összpontszám dönti el (idén nem volt social média szavazat). Idén is visszatért egy korábbi kieső.  A 4 finalista 2 fiú és 2 lány, a következő rész elején pedig közülük csak 1 fiú és 1 lány versenyezhet majd tovább a győzelemért. Bár a képek megítélését már ez a pár sor is befolyásolhatja, de akkor is a mihez tartás végett íme pár sor.  A 4 finalista közelebbről, tehát 

Lacey 

18 évével ő a legfiatalabb a megmaradtak közül. Kétszer jutott tovább a fordulón a legjobb fotóval (heti teljesítménnyel), és két alkalommal is volt majdnem kieső helyen. Eléggé fotogén, karaktere kislányos és kedvelhető, viszont a kifutón ő a leggyengébb láncszem az évad alapján. Bulvárban ő volt a szűz diáklány.

Mamé

A másik női versenyző a 23 éves Mamé, korábbi szépségkirálynő. Ő is kétszer volt heti győztes, kiesés közelébe viszont egyszer sem került. Karaktere kissé komolyabb, kifutós járása rendben van, egyedül a prezentációs feladatokban nem tündökölt igazán, sőt. Teljesítménye talán a legkiegyensúlyozottabb a 4 versenyzőből.

Nyle

Kor szerint növekvő sorrendben jön a 25 éves Nyle: kétszeres legjobb teljesítményes továbbjutó, egyszer majdnem kieső. Kifutón ügyes, teljesítményében erősen kezdett, az évad közepére kicsit hanyatlott, de aztán hamar össze is szedte magát. Nem mellesleg pedig siket. Minden akadályt a többiekhez hasonlóan vette. Kifejezetten szerethető karakter.

Mickey

Legidősebb induló a 26 éves Mickey. Ő is kétszer volt heti győztes, és egyszer volt majdnem kieső helyen. Mickey sokat fejlődött, a zsűri egyszer meg is jegyezte, hogy alapból nem gondolták, hogy eljut az akkori top 5-ig. Ő tanult a legtöbbet a verseny alatt, tanult a kritikákból. Legnagyobb erőssége a prezentálós feladatokban mutatkozott meg. Nála a bulvár infó, hogy rossz körülmények között nőtt fel, családjából egyedül ő nem volt börtönben. És nagyon imád csajozni.

A következő videóban megnézhetőek a 4 finalista minden képe (némítás javasolt), így talán még könnyebb az összehasonlítás. 

Index felületén nem látszik, de itt egy szavazó box van, ahol lehet voksolni a legjobbra. Blogon elérhető, katt ide!

Elég kíváncsi vagyok who's gonna be on top itt is, meg december 4-én a döntőben is.

UPDATE: azóta megvan persze a győztes, kijelölés után láthatóvá válik: NYLE

Kategóriám rá jó szívvel:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Olyannyira megérdemelt volt az évad, hogy nem csak a karakterek kapták meg jussukat, hanem a nézők számára is a vártakhoz mérten teljesített a sorozat, végre valahára. Már az évad első része olyan jól ránk rúgta az ajtót, hogy egymaga zseniálisabb volt, mint az egész előző évad. A második évadzárómban nehezményeztem a cselekmény és konfliktusok túltoltságát, hiszen annak köszönhetően akkor a mennyiség a minőség rovására ment. Idén viszont minden előző évadi esetleges problémát sikerül orvosolni. 

Továbbra is nagyon erős, reális karakter és leginkább családi dráma a Ray Donovan, ami továbbra is attól olyan élvezetes, ahogy az öröklődő és megörökölt családi kereszteket ábrázolja, illetve a zseniális Ray-féle problémamegoldás miatt. Ez az évad mégis kicsit más volt, mint az eddigiek.

Már az első pár rész erősen jelezte, hogy itt minden rendben lesz és nem csak színvonal szempontjából. Ez az évad minden szinten a dolgok helyükre rendeződéséről szólt. Nyilván nem happy endes értelemben - ez azért egyértelmű a Ray Donovan esetében - hanem valószerűen, tragédiák, kisebb és pár elég jelentős harc árán.

A dolgok helyükre rendeződésére talán a legeslegjobb példa Mickey Donovan, aki végre megtalálta tökéletes hivatást, ebben az évadban azt csinálta végre, aminek mindig is gondoltuk, és ami lénye valójában, stricinek szegődött. Perfekt találat.

De nézzük a mellékszálakat: Ezrát hamar, de szépen elbúcsúztatták, ennek pedig ideje volt már bőven. Tommy Wheeler felvállalta szerelmét, így pedig kedvenc mellékszereplőm boldogságra és önazonosságra lelt. Az alapból elég beteges és belterjes viszony rendszerű, új szálként behozott Finney család egyensúlya is véres áldozatok és árulás árán, de az évad végére helyreállt, Katie Holmes is jól szerepelt, Lena és Avi visszatértek, a munkacsapat is teljes lett.

Tovább a kiscsaládra, itt van az évad legpozitívabb jussa (meg a másik véglet is, de róla lejjebb). Haladjunk növekvő sorrendbe. Habár az évad alatt Conor karaktere nem sok vizet zavart, karaktere szemszögéből ez a kis játékidő is jelentős tudott lenni, hiszen sikerült elvesztenie szüzességét. A család legtöbb eszével megáldott nővére körül besűrűsödtek a zűrös események. Legfrissebb Donovan-generáció szinten idén ismét egyértelműen ő húzta a rövidebbet. Annak ellenére ugyanis, hogy ebben a nehéz életszakaszban sikerült rátalálnia lelki társára, de megint nem jó helyről választott. Valószínűleg viszont ennél is fájdalmasabb szembesülés volt számára az az atyai pofon, aminek köszönhetően kristálytisztává vált számára, mennyire számíthat szüleire.

Mindenki legnagyobb örömére Bunchyra rálelt a boldogság, Brandonná lett. Szerelme segítségével pedig úgy tűnik a Donovan fivérek közül legnagyobb eséllyel vakarja ki magát az örökül kapott nyomorból.

Ray büdös nagy tükröt kapott az élettől, ami leginkább a családjában betöltött szerepét nyomta az arcába, meg nem mellesleg a múlttal való szembenézést erőszakolta ki belőle. A megérdemelt szembenézést szétesés és feloldozás kísérte, ami egészében nagy valószínűséggel javára fog válni.

Összességében elmondható talán, hogy mindenki azt kapta ebben az évadban, ami leginkább kijárt neki, hogy mit kezd ezzel, na az már jó kérdés lesz.

És akkor jöjjön a szabályt erősítő kivétel. Vita nélkül már az előző évad végén annak a bizonyos rollernek egyértelműen legrosszabbik oldalára Terry Donovan került, és elég sokáig ott is ragadt. Talán még a következő évadra is. A börtönben halálos ellenségekre lelt, évtizedet öregedett egészségileg és lelkileg egyaránt, élete összeomlott, és szerelme is elzavarta. Mindezek után pedig belekeveredett egy rémes érzelmi háromszögbe. És csak sajnálni lehet ezért, mert ő egyértelműen nem ezt érdemelte. Rövid idő alatt kirajzolódott, hogy Terry jobb apa, jobb társ, jobb férj, jobb Ray, mint testvére. A megtért házasságszédelgő Abby is látja ezt, és idővel Ray is. Ebből pedig még baj lesz.

Idén is izgalmas kérdés, hogy ki volt a legrosszabb apa, és nehéz is megmondani. De talán Mickey icipicivel most is elhúzott a többiek előtt. Apaság fronton viszont a negyedi évadra várható lesz a fejlődés. Mert bár idén se osztható ki az évad apja díja, de reményeim szerint a negyedik évadban Bunchy rászolgál majd a méltó címre.

Kategóriám rá idén is mindenképpen:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos