A HIMYM motherjét és a Mad Men kattant újságíróját alakító színészek most főszereplőként bizonyíthatnak egy új párkapcsolatos, romantikus sorozatban. Pár hete, amikor fej-fej mellett indult ez a sorozat és a kategóriában is egyező Manhattan Love Story (bővebben itt), nem ezt a sorozatot kezdtem el. Ennek oka részben a női főszereplő, aki magán hordozza a HIMYM bélyegét (ami számomra a jónak induló, aztán művi önismétlésbe torkolló, kiábrándítóan elromlott sorozatok példáját testesíti meg), illetve az, hogy az A to Z imdb értékelésben is alulmaradt a konkurens manhattani romantikával szemben. Most viszont szembementem a megérzésemmel és előítéleteimmel, és belenéztem ebbe az újoncba is. Tanulságos volt.

A sorozat alapötlete: Andrew (A) és mivel már a Zoey név foglalt volt Zelda (Z) járásának történetét ismerjük meg úgy, hogy a részek tematikus címeit az abc sorrendjére és kezdőbetűire fűzték fel, illetve hogy előreközlik velünk, ez a járás kevesebb mint 9 hónapig fog tartani. Szemben a Manhattan Love Storyval itt egy mindenttudó elbeszélővel van dolgunk, aki - az epizódok rövid játékideje ellenére - nem csak a jelen eseményeire szorítkozik, hanem amelies módon, a személyiségek mozgatórugóit felfejtendő ki-kitekint a főszereplők gyermekkorára is. Ígéretesnek tűnik, nem?

Eredetileg az A to Z az ismerethiány miatt maradt ki a bájos sorozatokat firtató bejegyzésemből, most már viszont szándékosan. Habár az alapötlet és a kivitelezés is kifejezetten biztatónak tűnik, de mindez hiába. Túl sok mindent szeretnének beletenni egy-egy epizódba, ami így történetében és hangulatban is döcögős, nem alkot egységet. De a legnagyobb baj mégis a szerelmespár körül van. Zelda nem eléggé kedvelhető, túl sok problémájuk van egymással, amit bár (érthetetlen módon) tudnak kezelni, de nagyon nem reális, hogy a kezdeti fázisban ennyi bukdácsolást mégis ennyi indokolatlan lelkesedés övezzen. Meg honnan fakad ez a lelkesedés? Nekem nem működik ez az ellentétek vonzzák egymást elv. Ami pedig a legelemibb probléma, hogy nem működik a kémia a főszereplők közt. A többi karakter csak szimplán nem elég jó, vagy sablonos és nem életszerű. Pedig néhányuknál még lenne remény. 

Alapesetben, ha működne a sorozat, akkor biztos elgondolkodtatna, hogy 8 hónap 3 hét és 1 óra eseményének végeztével ez a két ember együtt marad-e vagy sem. De nekem már az sem tiszta, miért vannak egyáltalán együtt. Az A to Z megnézése nálam végül azzal a tanulsággal zárult, hogy a megérzések azért vannak, hogy hallgassunk rájuk.

Csakis a rövid játékidőre való tekintettel kategóriám rá, ha tényleg nincs jobb dolgod, akkor:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

 Én már letettem voksomat, de érdekelne a Ti véleményetek is:

Nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, ebben a sorozatban egy viszony történetét ismerhetjük meg. A készítői szándék viszont már kicsit sejtelmesebbé teszi a dolgot, ugyanis ezt, a címben szereplő félrelépést pszichológiai összefüggéseiben kívánják bemutatni. Ez pedig most vagy csupán egy nagyzoló és hatásvadász kijelentés, vagy valami izgalmas vállalkozás. Utánanéztem.

Egy pilottól alapból elvárható, hogy felkeltse az érdeklődést, jelölje ki a sorozat egyéni jellemzőit, és adja át szándékolt esszenciáját. Ilyen szempontból nagyon nem szokványos élményben részesültem a The Affair első részének nézésekor, ugyanis közel fél óra után majdnem abbahagytam. Ezzel pedig majdnem teljesen téves benyomást szereztem a sorozatról. Komolyan azon gondolkodtam, hogy a téma pikantériájával próbálják majd eladni ezt a sorozatot, feltételezve, hogy a nézők bőven beérik ennyivel, és ezért nem törődtek azzal az írók, hogy a főszereplő pasi életét, családját egy ennyire elnagyolt és bután túlzó módon ismertetik meg velem. Hol marad a beígért pszichológiai aspektus? Az egész első félóra zavaros összefüggéstelen volt, és alátámasztotta félelmeimet. De szerencsére nem adtam fel itt. Ekkor jött ugyanis (aki semmi infót nem akar a sorozatról, annak annyi jön itt, hogy nézd tovább, érdemes!, többieknek szintén spoilermentesen:) a történet második fele időben, értelemben és szemszögben egyaránt. Hiszen innentől az affér másik főszereplője veszi át a narrátor szerepét, és a női szemszögből is megismerhetjük a találkozás első napjának történetét.

Ez a narratívaválasztás kifejezetten ötletesnek bizonyult, a megvalósulása pedig - minél több idő telt el a rész megnézése óta - egyre jobban tetszik. Nem tudni milyen idő távlatából mesélik el ezt a sorsfordító napot, de ezenkívül - a visszaemlékezés természetéből fakadóan - még nagyon sok más dolgot sem tudunk meg, hiszen ez a két ember nem teljesen ugyanúgy és nem is ugyanarra emlékszik. Már az első rész után nagyon sok nyitott kérdés van, közben pedig bőven akad minek utánagondolni. Ha ezt a további 9 részben is ilyen okosan folytatják, akkor ebben az évadban egy nagyon izgalmas játéknak leszünk majd szemtanúi.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Írtam már egyszer egy nagyon bizakodó és felspannolt bejegyzést pár rész megnéztével arról, hogy milyen remek gyöngyszemre is leltem az újoncok közt: egy, az összes elcseszett, esendő karakterével együtt egyedi és szórakoztató sorozatra. Az első, túl rövid évadot ledarálva mára pedig már a teljes kép is kibontakozott előttem. És jelentem: a You're the Worst nagyon okos és minőségi sitcomra sikeredett, mostanság az egyik legjobbra.

Kiderült, hogy nemcsak egyedi karaktereket találtak ki, amikhez nagyon passzoló, kevésbé ismert, de tehetséges színészeket castingoltak össze, és hogy nem csak egy remek alapötlettel rendelkeztek, hanem képesek voltak ebből a jó alapanyagból egy sajátos hangú és hangulatú sorozatot létrehozni. A kissé hasonló és anno szép reménnyel kecsegtető sorozattal, a Don't Trust the B---csel ellentétben, itt a tapló poénok és a tapló karakterek végig, egyenletesen hozzák a magas színvonalat. Mindezt úgy, hogy még sztorija is volt, ami ahogy kell, el is jut ából bébe.

Az évad során végig érzékletesen és hitelesen mutatják be a kapcsolatépítés és a szociális viszonyok valós nehézségeit. Ezeknek a nehézségeknek a leküzdésére pedig kifejezetten érdekes, nem hétköznapi megoldásmódoknak lehetünk szemtanúi. Az évad végére, bár nem is sejtenénk, ezeknek a bukdácsoló főszereplőknek az életében mégis egytől egyig, magukhoz mérten jelentős változások állnak be. Mindezt kapjuk olyan tálalásban, amiben a történetvezetés nemcsak, hogy nagyon-nagyon-nagyon szórakoztató, hanem könnyed és tartalmas is tud lenni egyszerre.

Kicsit furcsa, de közben érthető is, hogy az első évad végére még mindig nincs kedvenc karakterem (a legközelebb a rapper gyerek, Sam áll ehhez a címhez). Mondjuk tényleg nagyon esendő minden szereplő, és sok olyan gyarló dolgot követnek el, ami a nevettető hatással párhuzamosan visszatetszéskeltő is lehet, gátolva bennem az igazi rajongás kialakulását. Mégis annak ellenére, hogy a készítők nem kívánják jó és cuki tulajdonságokkal ellensúlyozni ezeket a tetteket, kedvelhetőekké válnak a szereplők. Ugyanis, csak attól még nem lesz valaki rossz ember, mert bizonyos normáknak ellentmondóan cselekszik, hibákat vét, vagy mert nehéz a természete. Ők is törekednek, csak az alapanyaguk néhány embernél talán sokkal elcseszettebb :) Én pont ezekért imádok legalább kicsit minden karaktert, és ilyen sorozatból sincs sok. 

Kíváncsian és türelmetlenül várom, merre veszi az irányt a következő évad, és hogy mi történik majd a szereplőkkel. A második évad júliusban startol, addig kommentben jöhetnének hasonló jó sorozat tippek!

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Korábbi évek felhozatalához képest most kifejezetten sok új, romantikus sitcomot várhatunk a tengeren túlról. Köztük a már címében is szuper romis, de nem túl egyedi benyomást keltő Manhattan Love Storyt.  Az ilyen műfajú sorozatoktól nem is szoktunk sokat elvárni, csak legyenek könnyedek, szórakoztatóak, szívmelengetőek, valamennyire egyediek, miközben kerüljék a sablonos vagy erőltetett megoldásokat. Hasonló elvárásokkal kezdtem hát bele ebbe az újoncba is.

Az America's Next Top Model 11. évadából ismert Analeigh Tipton elsőre merész választásnak tűnt, még úgy is, hogy a Crazy, Stupid, Love-ban már színésznő mivoltában is látható volt. Mondjuk azt a szerep se nevezhető vízválasztónak, hiszen nem is volt olyan sok minden, amit elronthatott volna. Így hát egy sorozatot rá és komikai képességeire bízni, eléggé merészségre vall. Voltak is félelmeim. Erre kiderült, hogy nemcsak hogy ő a legismertebb a szereplők között, de kvalitásaiban is a legkiemelkedőbb.

Történet: adott egy szende, szerencsétlenkedő, romantikus lány, aki letagadhatatlanul új New Yorkban. Régi, jó (mások életének tiszteletét nélkülöző) barátnője jó szándékának köszönhetően megismerkedik egy cinikus, nagyképű, de később majd biztos jó irányba változó sráccal. Hallottuk ezt már ezerszer. Ráadásul kicsit nehezen is indul be a történet.

Sokat javít és derít viszont a helyzeten a főszereplő páros belső, csak a nézőkkel megosztott kommentjei, amivel folyamatosan reflektálnak az eseményekre, és minősítik többek közt önmagukat. Ez pedig jó mennyiségben és minőségben használva kifejezetten jól működhet. A főhősnő, Dana szerencsétlenkedése még bőven a szerethető kategóriába esik. Annak ellenére, hogy néha kifejezetten nehezen hihető, hogy valaki ennyire ügyetlenül használja 2014-ben a Facebookot vagy a tapifónját.

Amitől mégis működnek ezek a poénok, mert a bénázásnak sikerül kicsit mindannyiunk félelmeit megtestesítenie. Egyszerű példa: gondolom sokakkal fordult már elő, hogy ijedten csekkolni kellett utólag, hogy az előző pillanatban keresést vagy posztolást sikerült telefonos fészbúkozáskor elkövetni.

A pilot alapján a Manhattan Love Story - főleg női nézők számára - akár egész aranyos sorozat lehet. Ez pedig leginkább nem is a sztorin (amit nem is hinnék, hogy nagyon túlgondoltak volna), hanem a mellékszereplők megkedveltetésén fog múlni. Bár nekem nem annyira a világom, 

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Újabb újonc sorozatba sikerült vakon belevágni a fejszémet, ugyanis csupán az imdb nem pont kristálytiszta iránytűként működő pontszámaira és ajánlórendszerére bíztam magam, ami meg kell hagyni, a You're the Worstnél is beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, és úgy tűnik, a Red Band Societynél is. Fogalmam se volt, hogy ez a sorozat miről szól, hol játszódik, kiket mutat be, de megkapva a kezdő lökést, megnéztem hát a pilótáját. 

Magamtól nem igazán vágytam egy kórházas, tinik életét bemutató sorozatra, tehát ha kicsit figyelmesebben szemelem ki következő áldozatomat, akkor lemaradtam volna erről a nagyon is szerethetőnek tűnő újoncról (ami nem is annyira újonc, hanem a Polseres vermelles című katalán sorozatból készült remake). 

Leginkább úgy tudnám belőni, mint kellemes keveréke a bájos, fancy kórházas Emily Owensnek, és a karaktereiben, valóságosságában, friss világában a kezdeti Skinsnek, mindez pedig megspékelve a Született feleségek ötletes narrálásával. 

Alaptörténet: egy nagyon nem hazai színvonalú kórház gyermekosztályán ismerkedhetünk meg pár tizenéves fiatallal, szemtanúi lehetünk, hogyan kötnek egymással barátságot, szövetséget, hogyan élik meg együtt az első/második szerelmeket, hogyan buliznak, illetve hogy a fennmaradó idejükben hogyan harcolnak az életükért. Annak ellenére, hogy milyen komoly betegséggel küzdő srácokról szól a Red Band Society, meglepően sokat lehet nevetni, illetve sokat lágyít az alaphelyzet komorságán a könnyed történetmesélés és a bemutatott fiatalok hozzáállása, látás- és láttatásmódja. Ennek igazi ékes példája, a narrátor személye, aki nem más, mint az egyik beteg, a kb. 8-10 éves, kómában fekvő Charlie. Aki ugyebár igazi bennfentes, mindent hall, de őt (bizonyos kivételek mellett) csakis mi hallhatjuk (tiszta keseyi narráció a Száll a kakukk fészkéréből). Kifejezetten élvezhetően, jó humorral mutatja be ezt a világot, értelmezi számunkra, kommentálja  történéseket és a karakterek motivációt. Sőt, sokszor kifejezetten elgondolkodtató meglátásai vannak. Már-már túlzottan is azok, néhány mondatát egy érettebb felnőtt is megirigyelhetné. Bár az ő állapotában az is igaz, hogy bőven van elég ideje a körülötte lévő világon gondolkodni.

Nehéz belőni, hogy ki a célközönsége ennek a sorozatnak. Hiszen egyrészről adott, hogy itt Dawson szintű tinédzserproblémák lesznek terítéken, ami egyértelműen a fiatalabbak számára vonzóerő. Akik számára viszont elrettentőbb lehet, ami egyébként más korosztály számára is hasonlóan megviselő tapasztalás, ilyen fiatalokat nem erejük teljében, hanem  súlyos betegen, vagy akár haldokolni látni. Ebből már szinte az következhetne, hogy a Red Band Society nem is szól senkihez és nem is élvezhető senki számára, de a látszat ellenére nem ezt szándékozom kihozni ebből. Hanem azt, hogy a nehéz kategorizálhatóságból éppen hogy az is következhet, hogy egy speciális célcsoport helyett egy sokkal szélesebb és sokfélébb kör is találhat magának ebben a sorozatban valamilyen vonzó erőt. Ahogy bár a kórházban élet-halál harcot vívó tinik kombó nekem sem igazán hozta volna meg a kedvemet a sorozat nézéséhez, mégis valahogy a humorával, a bájával, a szerethetőségével elvitathatatlanul megfogott. A pilot elég ígéretesnek tűnt, így hát látok benne potenciált, és ezzel az ajánlóval csak bővíteni szeretném azoknak a számát, akik szintén nem gondolták, de mégis látni fognak majd benne valamit. 

Habár egy jó pilot nem feltétlenül csinál nyarat, bizakodó vagyok, így hát

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Szeretted (max második évad végéig) a New Girlt? Vagy szereted a szókimondó, tapló karaktereket/poénokat? Esetleg szereted a lehetetlen embereket, lehetetlen szitukat? Akkor ez egy neked való sorozat.

A karakterek frissességében nekem leginkább a régi New Girlt hozzák, hiszen itt sem szokványos, könnyen szerethető személyiségek állnak a történések központjában. Persze hozzá kell tenni, hogy ez a sorozat jóval keményebb humorral és nyelvezettel rendelkezik, és kendőzetlenebb, provokatívabb szituációkkal játszik.

Alapszituáció: adott egy nagyon nyers, nehéz természetű, mondhatni tuskó srác (Jimmy), aki exének esküvőjén mélyebb ismeretséget köt egy hozzá hasonlóan nyers, leginkább nehéz esetként jellemezhető lánnyal (Gretchen). Ennek a szociális kapcsolatok két gyöngyszemének kalandjait követhetjük végig, amint éppen kapcsolataikkal küszködnek, vagy ahogyan teljesen tekintet nélkül rondítanak bele környezetük életébe.  

Nyilván ebben a történetben a mellékszereplők sem könnyű esetek: a veterán lakótárs, a rettenetesen agyatlan legjobb barátnő (aki a srác volt csajának testvére is egyben), az ő felfoghatatlan, láma férje, a családilag nem kicsit elhanyagolt, gazdag, duci szomszéd kissrác, az exek ... Majdnem már túlzó is ez a felsorolás, mintha ebben a sorozatban senki se lenne egyszerű eset. És nem is azok. Talán ezért is találó a rövidebb, 30 perces játékidő, mivel ennél nagyobb mennyiségben már túl zsúfolt, és problémákban élvezhetetlenül tömény lenne a You're the worst.

Ami viszont érdekessé teszi a történetet, hogy bár megszeretni ugyan egyik szereplőt se lehet - amire a készítők szándékosan a legkisebb mértékben sem törekedtek - hiszen őket még saját környezetük is gyakran minősít kártékony embereknek, ők egymást pedig a címmel illetik, valahogy mégis hamar megbékélünk a páros tagjaival, és habár azonosulni egészükkel nem is, de bizonyos reakciójukkal, megszólalásukkal egész könnyedén tudunk. Taszító és csődtömegként való ábrázolásuk ellenére, szerintem pont annyira vannak rendben, mint az emberek többsége.

Ebben a sorozatban két kapcsolatképtelen ember megoldási/megküzdési stratégiáinak szemlélőivé válunk, mégis minden részben kapunk jó pár vicces, egyben kegyetlenül éles vagy éppen teljességgel leszarom szemszöget/megállapítást, amik joggal okozhatnak tényleg, igaza/uk van pillanatot.

UPDATE: Kíváncsi vagy, milyen lett az első évad? Spoilermentes ajánló csak egy kattintásra!

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Tetszett, vagy kedvet hozott a sorozathoz? Akkor megosztani és/vagy lájkolni ér!

A nyári sorozatos uborkaszezon mindig lehetőséget ad arra, hogy a már jó ideje kinézett sorozatokat majdnem egy ültő helyemben bepótoljam. És már jó ideje szemeztem az Orange is the New Blackkel, amiről csupán csakis jókat lehetett mindenhol olvasni, ahogy most ebben a bejegyzésben is. (Előre rettegek a magyar címtől, csak ilyenek ne legyenek, mint pl őrült nők ketrecben!)

A sztori kiindulási pontja: a jó családból származó, szépreményű Piper Chapmant utoléri múltja, ami miatt egy időre börtönbe vonul. A börtön világát pedig az ő szemszögén keresztül ismerhetjük meg: a csoportosulásokat, a női sorsokat, a szabályokat, a hierarchiát. Az, hogy mennyire hiteles ez a kép, nekem azért sok helyen sántít, de ebben elbizonytalanít, hogy a sorozat ötletét az az önéletrajzi könyv adta, amit Piper Kerman írt börtönbéli emlékeiről azonos címmel. Mondjuk miért pont egy elítéltnek higgyek. 

Piper Kerman az OITNB plakátja előtt, (a kép a könyv fb oldaláról csenve)

Témákban többek közt ilyenek jönnek fel a sorozatban, mint a visszaélések, a tisztességtelen fegyőrök, az élhetetlen és alapvető higiéniát nélkülöző körülmények, a leszbikus kapcsolatok, az ünnepek, a szövetségek, a rabok közti hatalmi játszmák, drogok, a nyilvános wczés problémája, bosszúállás ... 

Hangulatában nekem kissé Breaking Bades, részben a rengeteg lehangoló és folyamatosan elromló történés miatt, de emellett azért is, mert ez a sorozat is megbízhatóan hoz egy egyedi hangvételű, végig magas színvonalat, és közben mentes a csúcspontoktól, ami alól itt is kivétel persze a nyílt agresszió és kendőzetlen életképek. Persze ez a sorozat sokkal viccesebb, nyers humora pedig sokszor ellensúlyozza a ridegebb eseményeket, tegyük hozzá: van is mit.

Nagyon jó megoldás, hogy részről részre mindig egy-egy rab életét ismerhetjük meg. Megtudjuk, ki hol csúszott el az életében, miért is került a kóterbe. Valóban érdekes és drámával terhelt, de sokban hétköznapinak induló életek ezek. Néhol nekem túl direkt/átlátszó a készítők azon törekvése, hogy a nők többségét úgy mutassák be, hogy valahol meg is értsd, megkedveld, de közben kissé fel is mentsd őket tetteikért. De hát ez van, ha egy börtöntársuk szemszögéből kapjuk az infókat, aki nyilvánvaló okokból nem az objektivitás mintaképe. Minden szempontból üdítő ez a komplexebb ábrázolásmód. Persze azért is, mert igazi gyöngyszemekre lehet lelni köztük.

Karakterekben tényleg nagyon erős az OITNB. Okkal is kapják hát a jelöléseket és a díjakat. A díjátadóknak köszönhetően pedig megláthatjuk, mennyit is csúfítottak a szerepek kedvéért ezeken a színésznőkön.

Egy valakit viszont szeretnék kiemelni, akiről szerintem méltatlanul kevés dicsérő jelzőt lehet olvasni, és aki érthetetlen módon kívül esik a díjazottak körén: a Pennsatuckyt játszó Taryn Manninget. Tőle konkrétan kiráz a hideg bármit is csinál, a hangja, minden mozdulata őrülten félelmetes. Vele kapcsolatban egyértelműen semmi jóra nem számítok.

Az első évad Piper adaptálódásának első nagy mérföldkövéig viszi el a történetet. Basic ismereteket kapunk közben a benti körülményekről és Piper magánéletéről. Így kicsit mi is bennfentesebbé válhatunk persze kényelmes távolságból. Nem meglepő módon már a 3. évadot is berendelték.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Nem hinném, hogy itthon nagy rajongótáborral rendelkezne a Masters of sex, pedig mind témában, mind színészileg és karakterileg is nagyon rendben van. A dráma az 50-es évek Amerikájában játszódik, és valós eseményeket dolgoz fel: William Howell Masters és Virginia E. Johnson (aki 2013 júliusában, egy hónappal a sorozat kezdése előtt halt meg) híres és akkoriban nagy port kavart szex-kutatásának történetét, egyben ennek a két empirikus kutató úttörő életét.

 Virginia Johnson és William Masters a valóságban, illetve az őket játszó Lizzy Capman és Michael Sheen

A történetvezetés kifejezetten lassú, hagy időt a karakterek kifejtésére (tehát karakterdráma rajongók számára pont élvezetesen építkezik), és inkább keretnek használja a szexualitás-kutatás történetét, mint központi témának. Kicsit úgy, ahogyan a (legnagyobb kedvencem, és sok egyébben hasonlóságot mutató) Mad menben a reklámszakma. Nézői létszám egyenlege tehát a következő: az említett lassú építkezés az, ami sokakat elrettent, viszont a szex témája nyilván pluszban jelentős nézői réteget hoz be. 

Ami a történetet illeti, megdöbbentő, bár nem hihetetlen, hogy mennyire semmit vagy keveset tudtak az emberek ebben az időben az emberi testről, illetve a szexről és szexualitásról. Többek közt tudományosan hittek abban, hogy a homoszexualitást elektrosokkal lehet gyógyítani, azt viszont nem gondolták, hogy az idősebb, akár 70 évesek is képesek még az orgazmusra. Ehhez képest még érdekesebb, ahogyan ez a két kutató a külvilág jelentős ellenállása ellenére is harcba kezdett információszerzés és -bővítés céljából. Mastersék a kutatást basic és speciális vizsgálati eszközök segítségével kezdik: először egy kórházban tilosban, aztán egy bordélyházban, majd félig engedéllyel kórházban, prostituáltakkal, idegen jelentkezőkkel, egyedül, párban, majd egymással próbálják megfejteni, mi is történik az emberi testtel szex közben.   

A kísérleti körülmények és az egyik kamerával is ellátott eszköz

Igazán izgalmas dolgokra jöttek rá, és persze magukkal kapcsolatban is. Ahogy mi, nézők is érdekes betekintést nyerünk ebbe a korba. Mint például, hogy habár ez a világ és konvenciói sokszor olyan megnyugtatóan vagy éppenséggel mulattatóan távolinak tűnnek, mégis gyakran vehetünk észre olyan viselkedési mintákat, eszméket, amiket a 21. század társadalmának egy része sajnos a mai napig sem haladt meg.

A Masters of sex üdítő sorozat, karakterei közül pedig többen is könnyedén közel kerülnek a nézők szívéhez! Én már nagyon várom a következő 2. évadot, ami július 13-án már el is kezdődött.  

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Elég megosztott a nézőközönség véleménye az addig egekig magasztalt True detective első évadának lezártakor. Ennek egyik nyilvánvaló oka lehet, a kezdeti hypeból már-már kontrollálatlanul túlgerjesztett rajongói vakság. Mindenki annyira szerette a sorozatot, hogy mennyire eszement jó, meg mennyire különlegesen mesteri, hogy a közbeni kritikákat olvasva már az a gyanúm támadt, mintha a nézők egy része idővel a rajongás rajongóivá vált volna, nem pedig a látottaknak. 
(Innentől spoileres írás következik)

Merthogy most megy a sírás, meg az elégedetlenkedés, hogy milyen elnagyolt a nyomozási szál, meg hogy nem göngyölítettek fel, illetve varrtak el minden szálat (több szálas tartalmilag passzoló kifejezés sajnos nem jut eszembe). De milyen elvakultság kell ahhoz, hogy ne tűnjön fel az alkotók egyértelmű  más irányba tartó szándéka. Tényleg az a fontos, hogy mélyebb ismeretet szerezzünk a tettes nyomorodástörténetével vagy a szekta tanaival kapcsolatban? Vagy hogy megértsük a gallyak krikszkraksz szélharangjai és persze ezek bőrbe vésett megvalósulásai pontosan mit jelentenek, vagy hogy honnan eredeztethető a Yellow king, meg a Carcosa dolog? És ha ezeket mind tudjuk, akkor már jön a wow érzés? Szerintem alapból így életszerűbb, hogy valamire kapunk válaszokat, és valamire sosem. Egyébként pedig ne felejtsük, ez egy 8 részes sorozat, ami 17 évet ölel fel. Engem, speciel sehol se éreztem, hogy áltattak volna akár egy gigantikus csavarral, akár a sorozatgyilkosságok bármely mélységű megértésével.

Az meg pláne érthetetlen számomra, hogy a nyomozási szálért epekedők hogyan lepődhettek meg a 7. rész végi "leleplezésen". Egy héttel hamarabb illett volna rájönni. Én legalább is úgy vagyok ezzel, hogy olyan dolgot élvezek, vagy olyanért rajongok, amiben egy kicsit jó vagyok, vagy amit kicsit értek legalább.

Ezt persze még sokáig cifrázhatnám, a lényeg, hogy a True Detective egy vállaltan karakterközpontú, nem nyomozási bravúrra vagy történeti megacsavarra törekvő, hanem sokkal inkább gyönyörű képi megoldásokkal játszó sorozat (bár nekem már az agancsokból örökre elegem van), és nem pedig a True Crime. Vagy hogy létező példával éljek: ez nem a The Killing, ahol nyilván nem ördögtől való elvárás a gyilkosságok nyomozati úton történő izgalmas felgöngyölítése. Nézői részről szerintem ott történhetett az elcsúszás, amikor a saját rajongás sugallta elvárások elhomályosították/felülírták a sorozat vállalásait.

És akkor a vélemény: ez egy kifejezetten jó első évad volt. A főszereplőket nem lehet olyan dicsérő szavakkal illetni, amit ne írtak/mondtak volna még rájuk. A monológok nagy részét imádtam, képi világ, főcím(zene) telitalálat, a rejtélyes történetmesélés egyenetlen tempója pedig igazi esszenciája volt a True detectivenek. Azok, akik nem akarták észrevenni, elfogadni, hogy ez igencsak karakterdráma, és végig thrilleri, krimis élményeket, megoldásokat vártak, azoknak csalódás lehetett az évadzárás, de úgy tippelem, számukra tartogatni is fog még az élet párat. 

Kategóriám rá (nem krimi rajongóknak):

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Még a 2. évad premierje előtt (március 3.) sikerült behoznom a lemaradást, és abszolválni a Bates Motelt. Sztori, színészek, meg ez a sorozattá remakelés nekem alapból nagyon bejött, már ugye a Hannibalnal is, és igazán kíváncsivá tett, hogy itt milyen megoldásokkal, ötletekkel közelítenek ehhez a kultikus történethez.

A történet korunkban játszódik okostelefonokkal, közösségi média jelenléttel elevenebbé, maibbá téve azt. Bár mondjuk szerintem alapvetően kortalan, bármilyen korba átjátszható a sztori, de mindenképpen tetszetős a készítők döntése, ami által még közelebb hozzák a nézőkhöz ezt a családi körképet.

A filmekhez képest a sorozat egy kvázi nem leforgatott nulladik rész remake. Egy eredettörténet, amiben lehetőség van bemutatni, miből is fejlődött ki ez az elmebeteg Psycho sztori (és itt ugye nem a könyv alapjául szolgáló sorozatgyilkosra, Ed Geinre gondolok). Na és ez a Bates Motel igazi újítása, amiben igazán mesterit és a filmhez/könyvhöz méltót alkottak: az anya, Norma Bates precízen átgondolt és felépített karaktere. Eddig ő olyan Columbo felesége-féle karakter volt, akit sosem láttunk, pedig rengeteg a létezésére való utalást kaptunk a filmben, míg ugye ki nem derül végül, aminek ki kell. Karakterének hiánya ellenére persze a hatása nyilvánvaló, azaz hogy nagyban hozzájárult a Psycho cselekményéhez és egyben a sorozatgyilkosságokhoz.

Vera Farmiga tökéletesen hozza ezt a karaktert, semmi sablonos megoldás. Minden rezdülésével, mimikájával egységet teremtve mutatja be ezt az igazán kettős lelkületű karaktert: egyrészről megismerünk egy hányattatott sorsú, férfiak terén csakis rosszul döntő, sérült lelkületű, gyenge nőt, aki a körülmények passzív áldozata, másrészről megmutatja, milyen nagy lelkierővel is rendelkezik Norma, és hogy zsarnoki természete hogyan szedi áldozatait. Annyira nem feketén fehéren vagy elnagyoltan ábrázolják ezt a karaktert, így egy igazán minőségi perspektívával sikerült bővíteniük a történetet.

Emellett az is szimpatikus döntésnek bizonyult, hogy egyáltalán nem igyekeztek Norman cselekedeteit az anyja nyakába varrni. Sokkal inkább egy önző, egyben gyenge, asszisztáló anyát ábrázoltak, aki nélkül a gyilkosságok egy része így is úgy is megtörtént volna.

A sorozat hangulata izgis, ijesztő és sokszor félelmetes is. A környezet/város állandó romlottságával, és a gyakran bemutatott hirtelen erőszakkal  szemben a gyilkosságok és a beteges családi viszonyok finoman kúsznak be a cselekménybe. Mindenképpen befordító és kiábrándító az alaphangulat (minő meglepetés), viszont a cselekmény, a karakterek és persze a színészek is nagyon élvezhetővé teszik ezt a - mint tudjuk - krimibe torkolló drámát, ami már a következő évadra is csak betegebb lesz.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos