Azt kell mondjam, talán én voltam, aki végül leginkább meglepődött. És sajnos egyáltalán nem úgy, ahogy az előző kötetről szóló írásomban vizionáltam. Az előzmények és rajongásom fényében nem hittem volna hogy A nimfomániás csalódást fog okozni. A filmnél egyedül a moziközönség reakciója volt kiábrándítóbb.

Az az érzésem, hogy ez a dialógusos megoldás rengeteg energiát vitt el a történetmesélés és a film kohéziójának kárára, illetve a történetvezetést is a kelleténél jóval többször megakasztotta, tette egyenetlenné. Mindenképpen élvezhetőbb lett volna időrendi sorrendben megismerni a főszereplő, Joe életének eseményeit, akár vallomásos én-elbeszélésben, vagy egy objektívabb hangvételű E/3 személyű elbeszélés formájában. Ez az egyik probléma.

A másik, hogy túl sok volt az élc, a groteszk és a - leginkább vizuális - humor. Mintha ezzel tompította volna a brutális tartalom és az igazán súlyos és komoly történések hatását. Ami egy ideig érthető volt, olyan bemelegítő játéknak teljesen megfelelt egy-két nemi szerv kép/ szex jelenet, aztán vagy már közben valami váratlan fanyar történés. Tényleg, néha a sok terhelő pillanatból jó, ha kiránt valami, vagy ha ellentétes érzések, vagy legalább is együtt ritkán jelentkező érzések kavarodnak össze bennünk pillanatokra. De már a 10. szex/erőszak + fanyar humor/élc kombó inkább hatott kínosan, mint kicsit is érdekesen. Az volt az érzésem, mintha kiskorúként kezelnének, féltenének a témától és az esetleges hatásától. Mintha mindent elkövetnének, nehogy nagyon érzelmileg belemerüljek a témába. De hát nyilván nem véletlenül ültem le a film elé (második alkalommal). Érettséggel, kíváncsisággal, empátiával és persze magas elvárásokkal vágtam bele ebbe a kötetbe, éppen ezért csalódtam ekkorát. Ha akart volna többet mondani, én befogadóképes lettem volna, amennyire csak tőlem telik. 

Lehetett volna sokkal jobb A nimfomániás, ha merte volna - a Triertől megszokott módon - terhelni a nézőit, ha többre tartott volna bennünket, és nem próbált volna meg kesztyűs kézzel bánni velünk, és kevésbé akart volna szórakoztató lenni. Nagyon dühítő.

Lehet, hogy ebből az írásból az a kép jön le, mintha egy 12-es karikás Lars von Trier filmet kritizálnék, ami vizuálisan és történetileg sem terhelő, vagy csak alig. Ez nem így van. Rengeteg kendőzetlen őszinteségű jelenetet kapunk szexről és függésről, ami mindenképpen nagy hatással van a nézőkre. De szerintem nem tudtunk meg lényegében többet vagy eleget a nimfomániáról, ami éppenséggel számomra a kisebb baj, de ami lényegi probléma, hogy a nimfomániás Joeról se kapunk kielégítő képet. Amit nagyban akadályozott a már említett dialógusos megoldás is.

A nimfomániás a trieri lélekzúzás helyett amit ad, szerintem nem alternatíva.

UPDATE:

Talán egy magyarázatot találtam. A film egy dolgot végül mégis átadott a nimfomániáról: elhintette bennem a trieri/információs/filmélménybeli kielégülés csalfa reményét, amit a brutális trailer, a remek plakátok segítségével, de legkésőbb az első ígéretes rész végére már teljesen elhittem, majd pedig a forró kása 2 órás, egyenetlen kerülgetése után végül itt maradtam kielégítetlenül. Ha ez volt a célja, akkor Lars von Trier zseniális játékot űzött velem, amit róla el is tudok képzelni.  

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Megérkezett kis hazánkba is végre Lars von Trier legújabb filmjének első kötete, ami az eredeti, csak Berlinálén játszandó 5,5 órának kb. 4 órára rövidített változatának első fele, nem része, hanem mint könyvek esetében első kötete.

Iszonyatosan vártam már ezt az alkotást. Ismerve viszont a témát és látva a trailert még a szokásosnál is jobban igyekeztem felvértezni lelkemet a várható borzongásokra. Ehhez képest kaptam ezt a már szinte könnyednek nevezhető fél filmet. Már majdnem bele is estem abba a hibába, hogy elbizonytalanodtam, mire fel is edzettem lelkemet. Hajszál híján megvezetés és beetetés áldozata lettem. Hiszen igazán bugris dolog lenne azt hinni, hogy a film egészére ebből a félből egyenesarányossággal lehetne következtetni. Mert ugye nyilvánvaló, hogy ezekért a sztorizgatós, már már bulváros (számomra helyenként woodyallenes) percekért a februárban bemutatásra kerülő második kötetben triplán lelki nyomorba döntő, majd ott dagonyázó, hosszú-hosszú pillanatokat kapunk majd fizetségül.

De hogy mit is láthatunk a Nimfomániás első közel 2 órájában: 2 dialógus formát öltő monológot: egyet egy nimfomániás nő fiatal éveiről, illetve egy ezzel párhuzamot öltőt a horgászás rejtelmeiről. Ezek az elbeszélések nem nélkülözik a megdöbbentés és kendőzetlen meztelen igazság mellett sok esetben a humort sem. Nem csak a címben szereplő pszichés betegség esettanulmányának mocskos részleteinek megismerése jelent a néző számára izgalmat, hanem a kis epizódok sajátos láttatásmódja is kifejezetten élvezetesre sikeredett. Sőt túlzottan kíméletesre. Persze időközben kapunk az arcunkba jó néhány fájdalmas és megdöbbentő jelenetet, ezek mennyiségben és minőségben viszont még így is jóval a Triertől megszokott ingerküszöb alatt vannak.   

Hiszem, hogy ezeket az említett kíméletes elemeket a második kötet egészében szándékosan fogja nélkülözni. Illetve azt, hogy amit ez az első 2 óra adott, azt a második kettő könyörtelenül el is fogja venni. Én pedig már alig várom ezt, és egyáltalán nem mazochizmusból. Az általam ismert Trier filmek megalapoztak egy olyan fajta bizalmat, hogy bár biztosra tudom, hogy égetően fájni fog, hogy lelkileg sokkolni fog és megszenvedtet amit látok, mégis tudom, hogy ha átengedem magam Trier lélektanilag zseniálisan pontos hullámvasútjának, akkor a gyötrelmek végeztével olyan csendes vagy éppenséggel ordítóan katartikus élményben lesz részem, amiért nem lehetek neki elég hálás. Az első kötet végi gyors előretekintés nem sok kételyt hagyott bennem ennek bekövetkezésével kapcsolatban.

Illetve még egy dolog, egy rettenet jó választás a film (vége)főcím zenéje: a nyers brutalitást hangilag hibátlanul megtestesítő Rammstein 2010-es lágy romantikájú Führe mich című dalának még agresszívebbre tuningolt verziója. Székbe szegezett, áááá, perfekt!!  

Folyt. köv.!

Update: Nimfomaniac Vol II. kritika

Addig is kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos