Csupán nyolc rész, egy veszett nagy bonyodalom, egy zseniális, reális és érzékeny problémafelvetés, és kész is a varázslat. Végre egy (szigorúan első évad) True Detective szintű sorozat, amit megint lehetett hétről hétre várni, és ami engedett rajongani. Dicsérhetném sok mindenért, és természetesen kritizálhatnék benne jópár dolgot, és azzal is tisztában vagyok, hogy volt idén sok más nagyon zseniális sorozat, amik akár jobbak is voltak sok mindenben a Night of-nál, de nálam betöltött egy űrt. És ezért büdös nagy hálát érzek.

Amilyen színészekkel, karakterekkel, meg amit és ahogyan elmesélt. Szinte tapinthatóvá, valóssá vált az egész. Mégsem a karaktereket szerettem a leginkább, és nem is igazán magát a történetet vagy a dialógusokat, hanem azt a felfokozott, pezsgő és hálával teli érzést, amit a sorozat nézése során éreztem, pont, mint a True detectivenél. Teljesen érthető, miért volt oda az alaptörténetért James Gandolfini, én is imádtam rajongani The Night of-ért :)

Imádtam, ahogy a (remake) történet egy végtelenül problémás alapfelvetésből kifejlődött ki:

és ahogy ebből a felvetésből az évad alatt kristálytisztán rajzolódott ki az igazi tragédia:

a képen látható  bemenet és kimenet közti különbség. 

A köztes történetet úgy mesélte el a The Night of, hogy szándékosan nem mondott ki igazságokat, nem mondta ki, ki bűnös és ki ártatlan. A történet során soha semmi se fekete vagy fehér, hanem minden valóságosan szürke és sötét volt. Lezáratlan szálakat kapunk, a következményekről már lemaradtunk, és helyreigaztást sem eszközölt senki.

És így is volt jól. Egyrészről mert így hitelesebb a történet, másrészről ne is vigye el semmi a figyelmet arról a tényről, hogy igenis itt megtört egy élet. Ne az igazi elkövetőt keressük, ne oldja fel a bennünk lévő feszültséget semmilyen kisebb vagy nagyobb katarzis. Ülje csak meg ez az érzés a gyomrunkat! 

via GIPHY

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Nem gyakran fordul elő velem ilyen, de egy évad megnézése után se igazán tudom, hogy állok a Transparenttel. Ez pedig eléggé zavarba ejt. Persze, egy témáját tekintve felvilágosító, élenjáró sorozattal kapcsolatban ez nem is lenne meglepő érzés. Csakhogy nálam a zavartság nem a szándékolt okokból következik.

A téma - nemek és szexuális irányultság sokszínűsége, önvállalás - tetszik, a titkokkal terhelt történetszálakat kíváncsisággal követem, sőt mondhatni szeretem is. Másrészről a negatív megítélést bőven tápláló tény, hogy a Pfefferman családnál - remélem - nincs sok önzőbb tagokkal bíró család a világon. Gondolhatnám is, hogy ha a főszereplőkkel önzősége ennyire meghatározó egy sorozatban, akkor ez okozza a problémát. De igazából mégsem ez a legelemibb problémám a Transparenttel.

Nem vagyok képes befogadni, hogy egy család ennyire átlagtól eltérő legyen. Nem működik - statisztikailag sem - hogy itt mindenkinek valami (sok esetben ennyire) egyedi, a valóságban arányában csupán csak néhány százalékot érintő orientációval rendelkezzen vagy életeseménye legyen. Még úgysem áll össze reálisan kép, hogy elképzelésem szerint a világ a láthatónál és a kifelé kommunikáltnál azért jóóóval sokszínűbb. 

Persze nincs olyan, hogy egy sorozat főbb karaterei vonatkozó irányultságok optimális mértéke ennyi, és nem több, maximum a néző érzetében létezhet ilyen. Bennem van.

Magyarázat lehetne, hogy az ilyen mélyről eredeztethető elfojtással és titkokkal átitatott család könnyebben termel ki átlagtól eltérő, problémákkal küzdő utódokat. Meg az is érthető, hogy az apa nőiségének felvállalása nagyon sokféle reakciót generálhat a családtagokban önfelfedezés szinten. De itt ehhez képest is túl tobzódtak az események. Meg persze a karakterek nagyfokú önzését tekintve nem is hinném, hogy az apa coming outja lenne a tobzódás generátor.

Optigrab.org

De miért is okozhat, és bennem okoz is, zavart ez a sokszínű, "túlterhelt" családkép? Mert pont a hitelesség érzetet rombolja, ami ugye a transgender coming out részről meg oly erősen stimmel. Egy sokakat személy, családi, ismeretségi, érdeklődési szinten érintő témát hoztak felszínre a készítők. Egy olyan témát, ami a valós esetek legnagyobb többségében ráadásul egyáltalán nem kerül felvállalásra. Tették ezt példaértékűen bátran és élen járva. Őszintén beszélnek a felvállalás nehézségeiről és egyben az elemi igényéről is, bemutatnak egy nagyon is reális reakciós közeget. Ezt nézve intim, bátor és nyílt az egész sorozat.

Ennek az értékéből, ebből az őszinte, hiteles képből vesz el a racionálisan elképzelhető szinten túlra tolt családtagok sokszínűsége. Az is érthető, hogy önmagunk megértése és felvállalása az apa transgender coming outjánál kisebb volumenen is borzasztó nehéz és embert próbáló lehet. De ennek példázása helyett is inkább a túlzás jön át, nem ez az elég jó üzenet.

Ettől függetlenül biztos folytatom a következő évadokkal, de valószínűsítem, hogy kedvenc sorozat lehetett volna, de nem lesz belőle.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Meg kell hagyni, ez az 5. szezon Girls valóban friss és üde lett, hasonlóan az első évadokhoz. Jó kérdésekkel foglalkozott, és a történet is csak néhol szállt el zavaróan. Sokkal inkább volt érdekes és bájos, mint amennyire elvétve zavaró, alkalomadtán kellemetlen. Ez pedig a Girlsnél kifejezetten jó arány :) Jó, hogy nem hagytam fel a nézéssel.

Girls FB oldal

Ez a kellemesség úgy jöhetett össze, hogy Hannah az eddigi megszokotthoz képest háttérbe szorult, a - szerintem nem túl jól elsült - coming outolós apa szálat kicsit hanyagolták, változatosan válogatták össze az életszínterek, és megléptek jó pár meglepetésként vagy pont nagyon reálisan ható csavart is. Meg még egy elég lényeges változtatás is történt.

Az első pár évad Girls azért volt annyira jó (amellett hogy rohadt idegesítő is sokszor), mert érdekesek voltak a karakterek, izgalmas volt a kendőzetlen hús-vérségük. Ebből egész sokáig meg is élt a produkció. Uncsivá akkor kezdett válni a sorozat, amikor már nem hatott annyira újként ez az ábrázolásmód, ezzel párhuzamosan a karakterek és az elbeszélés izgisége is kezdett szépen megfakulni, ami - a gyakran túlzó történetvezetéssel ellentétben - a Girls valódi erőssége. Meg persze Lena Dunham be-becsúszó öncélú agymenése se tett jót mindig a sorozatnak. Ezzel nem azt mondom, hogy ne lehetett volna szeretni a sorozatot, hanem hogy érzékelhető a sorozat 3. évadától kezdődő fényét vesztető ellaposodás. Na ezen fordított a mostani szezon.

Szerintem leginkább annak a változtatásnak köszönhetően működött annyira jól ez az évad, hogy sorra minden szereplő felhagyott az eddigi passzív sodródással (karakterek ismét a cselekmény fölé emelkedtek!), és tették mindezt végtelenül egyszerű, a 10 részt egységben tartó motiváció hatására, vagyis a boldogság kereséssel, amit reálisan megmutattak, mennyire rohadtul nem könnyű. Ezzel pedig a nézők is könnyűszerrel összekapcsolódtak.

 Craig Blankenhorn/HBO

Lehetne gondolni, hogy ez azért elég közhelyes, már rengetegszer és rengetegféleképpen feldolgozott ötlet, de mégis működik. Elgondolkodtató, őszinte, szertelen volt, és ezzel a fajta boldogságkereséssel nézőként (főleg női nézőként) nagyon könnyű azonosulni. Az pedig már csak hab a tortán, hogy ezt a kis és nagy felismeréseket, jó kérdésfelvetéseket hozó útkeresést karakterek szempontjából nagyon igazságos játékidőarányban mutatták be. Marnie például külön epizódot kapott például, ráadásul évad legerősebbjét.

Nem volt egetrengető, de nagyon élvezhető, megfogó évad jött össze a Girlsnek, ami jó kilátásokkal kecsegtet a 6. évaddal kapcsolatban.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Az utóbbi időszak új sorozatokban és folytatásokban is elég vegyesre sikeredett. És habár pár kedvencemben sikerült elég nagyot csalódni, lásd OITNB vagy a Masters of Sex 3. évada, nagyon sok gyöngyszemre, mester darabra is leltem. Így, ha osztok szorozok, nincs ok panaszra, inkább a jók voltak mostanában is túlsúlyban. Név szerint akikre gondolok:

Fargo 2. évad

A legjobb folytatás évad díja, ha lenne ilyen, most egyértelműen a Fargo 2. évadának járna. Az első évad se volt gyenge, Coen fivérekért kevésbé rajongó nézőként is eléggé szerettem, de ez a második évad egyszerűen mesteri volt méghozzá mindenhez képest. Képi világa, zseniális karakterei, és itt hangsúlyoznám zseniális női karaktereit is, meg persze a sztori és a minden szintű trollsága (dialógusok, befejezés, fordulatok ...), egyszerűen perfekt lett. Hideg rázott tőle, és közben térdet csapkodva nevettetett. Csakis így legyen tovább mindég!!

Hannibal 3. évad

A Hannibal 3. évada volt a szívemet leginkább szétszaggató évad, több okból is. Leginkább, mert véget ért, és persze ahogyan véget ért. A feljebb említett fargos szemet gyönyörködtető képekhez képest a Hannibalban a szemem ki is folyt a gyönyörtől. És bár a korábbi évadokra is jellemző volt a magas fokú vizuális igényesség, de itt ért tökéletessé, hiszen ebben a 3. évadban lett szép a félelem, és félelmetes a szépség. Színészi játék, történetvezetés, dinamika és lezárás terén is ebben az évadban mind borzalmasan szépen helyén volt.
Évadzáró ajánló, azaz bővebb magasztalás itt >>

Mad Men finálé - 7. évad

Most búcsúzott és méghozzá meghitt és méltó módon a legkedvencebb sorozatom, a Mad Men. Amit a címre utalva ajánlani ugyan hülyeség lenne, hisz aki szerette, már biztos látta, akit meg nem érdekelt, úgy sem fogja megnézni. De mivel egyike mostani legjobb sorozat évad élményeimnek, így hát nem maradhat ki a felsorolásból. Igazán említésre méltó, mennyire felépített, szépen búcsúzó évadot hoztak össze, ahogy az is, hogy félévadzáróval megint megcsinálták azt a csodát, amit annyira imádtam a Mad Menben, ahogy érzelmileg annyira finoman, de egyáltalán nem kézenfekvő módon hatottak a nézőre, csalva könnyeket a szemekbe, amit megélni egyszerűen szép volt.
Évadzáró ajánló, azaz bővebben egy lezáruló korszakról, itt >>

The Affair 2. évad

Következő ajánlásra méltó évad a The Affair második szezonja. Már az elsőért is rajongtam (írás róla itt), hiszen annyira jó ötletnek tartottam ezt a narrációs játékon alapuló történetvezetést (az én-elbeszélés és az emlékezés megbízhatóságának, és egyben magáról az emlékező-mesélőről árulkodó mivoltát...). Persze a karekterek és a színészek is mind kitűnő választásnak bizonyultak. Az első évad végére már csak tényleg azon izgultam, vajon a történet meddig lesz elég érdekes, meddig vihető ez a kétszemszöges elbeszélés. A második évad pedig nemcsak megnyugtató választ adott, hogy igenis elég izgis a szál, hanem a további szemszögek behozásával az alapfelvetést is továbbpörgették, a mellékszereplőknek és történetnek is nagyobb játékteret adtak, és ez az igazi win-win.

Narcos 1. évad

Új sorozatok terén azonnali függőség bennem a Narcos miatt alakult ki (ez mondjuk szinte adja is magát). Először a theme song miatt, aztán persze a sorozat egésze érte el ezt a hatást. Ez a sorozat ugyanis tényleg minden szempontból izgalmas: true storyként, Pablo Escobar életrajzként, karakterdrámaként, rendőr/drogsztoriként, de leginkább a bennfentessége és a kendőzetlen, könyörtelen ábrázolásmódja miatt. A Narcos végtelenül döbbenetes történet, még úgy is, hogy a nagy része elég jól ismert. Egyértelműen látni kell. Az Escobart játszó - spanyolul nem beszélő - Wagner Moura és Pedro Pascal játékáért meg pláne!

Flesh and Bone 1. évad

Balettért nem rajongóként egészen véleltenül akadtam rá a Flesh and Bone-ra, azaz egy nagyon fülledt, gyönyörű de egyben rettenetesen mocskos tündérmesére. A sorozat fordulatokban gazdag, lassan tárul fel, látványos, nem finomkodó, története pedig nagyon gyorsan magával ragad. Az arányok ügyesen eltaláltak: a táncok mennyisége, a szakmaiság, a rivalizálás, az egyéni tragédiák, a külvilág romlottsága, mind jól porciózott mennyiségben szerepelnek a történetben. Főszereplője, Sarah Hay, pedig csodaszép. Kezdetben inkább női nézőknek ajánlottam volna, de a sztori keménysége, a táncok már-már soft pornós jellege miatt vagy éppenséggel a maffia szál miatt a Flesh and Bone tényleg mindenkit érintetté tud tenni.

Master of None 1. évad

Az utóbbi időben komédiák terén nem sikerült annyira sok jóba belefutni (ígéretesnek tűnőbe annál többe). Viszont egy gyöngyszemre ebben a kategóriában is leltem, mégpedig a Master of Nonera. A Parks and Recreationből ismert Aziz Ansari, aki sok egyéb mellett (mint például írója, producere, alkalom adtán rendezője) főszereplője ennek a vicces sorozatnak, ami nem az a térdcsapkodós-hahotázós fajta, inkább elgondolkodtatva nevettetős, és aminek ötletei, kérdésfelvetései, poénjai később is gyakran eszembe jutnak. Minőségi szórakoztatást nyújtó sorozat, amiben a legizgibb, hogy amellett, hog története mennyire átlagos, hétköznapi, viszont friss hangvétele, nagyon mai megoldásai miatt, és az által, hogy valóban jó kérdéseket vet fel, és ezekkel érdemben játszik el, lesz ennyire élvezetes és eredeti.

Olyannyira megérdemelt volt az évad, hogy nem csak a karakterek kapták meg jussukat, hanem a nézők számára is a vártakhoz mérten teljesített a sorozat, végre valahára. Már az évad első része olyan jól ránk rúgta az ajtót, hogy egymaga zseniálisabb volt, mint az egész előző évad. A második évadzárómban nehezményeztem a cselekmény és konfliktusok túltoltságát, hiszen annak köszönhetően akkor a mennyiség a minőség rovására ment. Idén viszont minden előző évadi esetleges problémát sikerül orvosolni. 

Továbbra is nagyon erős, reális karakter és leginkább családi dráma a Ray Donovan, ami továbbra is attól olyan élvezetes, ahogy az öröklődő és megörökölt családi kereszteket ábrázolja, illetve a zseniális Ray-féle problémamegoldás miatt. Ez az évad mégis kicsit más volt, mint az eddigiek.

Már az első pár rész erősen jelezte, hogy itt minden rendben lesz és nem csak színvonal szempontjából. Ez az évad minden szinten a dolgok helyükre rendeződéséről szólt. Nyilván nem happy endes értelemben - ez azért egyértelmű a Ray Donovan esetében - hanem valószerűen, tragédiák, kisebb és pár elég jelentős harc árán.

A dolgok helyükre rendeződésére talán a legeslegjobb példa Mickey Donovan, aki végre megtalálta tökéletes hivatást, ebben az évadban azt csinálta végre, aminek mindig is gondoltuk, és ami lénye valójában, stricinek szegődött. Perfekt találat.

De nézzük a mellékszálakat: Ezrát hamar, de szépen elbúcsúztatták, ennek pedig ideje volt már bőven. Tommy Wheeler felvállalta szerelmét, így pedig kedvenc mellékszereplőm boldogságra és önazonosságra lelt. Az alapból elég beteges és belterjes viszony rendszerű, új szálként behozott Finney család egyensúlya is véres áldozatok és árulás árán, de az évad végére helyreállt, Katie Holmes is jól szerepelt, Lena és Avi visszatértek, a munkacsapat is teljes lett.

Tovább a kiscsaládra, itt van az évad legpozitívabb jussa (meg a másik véglet is, de róla lejjebb). Haladjunk növekvő sorrendbe. Habár az évad alatt Conor karaktere nem sok vizet zavart, karaktere szemszögéből ez a kis játékidő is jelentős tudott lenni, hiszen sikerült elvesztenie szüzességét. A család legtöbb eszével megáldott nővére körül besűrűsödtek a zűrös események. Legfrissebb Donovan-generáció szinten idén ismét egyértelműen ő húzta a rövidebbet. Annak ellenére ugyanis, hogy ebben a nehéz életszakaszban sikerült rátalálnia lelki társára, de megint nem jó helyről választott. Valószínűleg viszont ennél is fájdalmasabb szembesülés volt számára az az atyai pofon, aminek köszönhetően kristálytisztává vált számára, mennyire számíthat szüleire.

Mindenki legnagyobb örömére Bunchyra rálelt a boldogság, Brandonná lett. Szerelme segítségével pedig úgy tűnik a Donovan fivérek közül legnagyobb eséllyel vakarja ki magát az örökül kapott nyomorból.

Ray büdös nagy tükröt kapott az élettől, ami leginkább a családjában betöltött szerepét nyomta az arcába, meg nem mellesleg a múlttal való szembenézést erőszakolta ki belőle. A megérdemelt szembenézést szétesés és feloldozás kísérte, ami egészében nagy valószínűséggel javára fog válni.

Összességében elmondható talán, hogy mindenki azt kapta ebben az évadban, ami leginkább kijárt neki, hogy mit kezd ezzel, na az már jó kérdés lesz.

És akkor jöjjön a szabályt erősítő kivétel. Vita nélkül már az előző évad végén annak a bizonyos rollernek egyértelműen legrosszabbik oldalára Terry Donovan került, és elég sokáig ott is ragadt. Talán még a következő évadra is. A börtönben halálos ellenségekre lelt, évtizedet öregedett egészségileg és lelkileg egyaránt, élete összeomlott, és szerelme is elzavarta. Mindezek után pedig belekeveredett egy rémes érzelmi háromszögbe. És csak sajnálni lehet ezért, mert ő egyértelműen nem ezt érdemelte. Rövid idő alatt kirajzolódott, hogy Terry jobb apa, jobb társ, jobb férj, jobb Ray, mint testvére. A megtért házasságszédelgő Abby is látja ezt, és idővel Ray is. Ebből pedig még baj lesz.

Idén is izgalmas kérdés, hogy ki volt a legrosszabb apa, és nehéz is megmondani. De talán Mickey icipicivel most is elhúzott a többiek előtt. Apaság fronton viszont a negyedi évadra várható lesz a fejlődés. Mert bár idén se osztható ki az évad apja díja, de reményeim szerint a negyedik évadban Bunchy rászolgál majd a méltó címre.

Kategóriám rá idén is mindenképpen:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Véget ért, tette mindezt kíméletesen, meghitten, nyugtatóan, magához képest pozitívan, rajongói elvárásokra tekintettel, 7 részen keresztül. Mert ezt érdemeltük mi, rajongók és a sorozat is.

Amikor megtudtam, hogy a 7. évaddal véget ér a Mad Men, onnantól már gyászoltam előre, közben készítettem magam a búcsúra, aggódtam a lezárás miatt, ezekkel egyszerre pedig még barátkoztam is az évadzárás után fennmaradó űr gondolatával. Szerencsére a 14 résznyi idő, illetve a félidei szünet még extra felkészülési időt is adott a búcsúra. (Amit persze még tovább is toltam). Erre pedig azért volt szükség, mert a Mad Ment az első évadtól kezdve imádtam, és azóta is ez a kedvenc sorozatom.

Korábban is fejtegettem már, hogy a Mad Men mennyire nem tömeg sorozat, itthon nincs is óriási közönsége. Az a nézői réteg viszont, akit betalál a sorozat, valódi rajongója is a sorozatnak itthon és bárhol. Egy baromi lassan építkező karakter dráma lévén kizártnak tartható, hogy bárki rajongás nélkül végig bírja nézni ennek a sorozatnak mind a 7 évadát. Pár évadig még lehet izgalmas kordokumentumként vagy a reklámszakma fejlődéstörténetként, de ha valaki nem zuhan bele az egyedi, réveteg, melankolikus hangulatába, meg persze a karakterek kibontásába, az - érdeklődés, vagy bármilyen külső motiváció ellenére - nem valószínű, hogy eljut az 5. évadig. A Mad Ment legalább szeretve, de leginkább rajongva lehet nézni. Máshogy egyszerűen nincs értelme. És hogy miért fontos ez?

Mert ez a 7. évad pont az ilyen rajongóknak készült. És ennek tükrében érdemes súlyozni. Amit vártam: lágy katarzist és méltó, nagyobb volumenű, kardinális búcsút. Meg is kaptam, bár nem számításaim szerint egyszerre, hanem szépen sorjában. Nálam a Mad Men a 7. évad 7. részével (az imdb-n 3. legjobbra értékelt epizóddal), az akkor könnyeket hullató lágy katarzisával lezárult. Az évad második felében pedig nagyon lassan engedve csak el a rajongók kezét búcsúzott el teljesen, zárt le egy rajongói korszakot. Kicsit úgy, mint a Six Feet Under utolsó perceiben, csak itt 7 részen keresztül.

Ritkán adatik meg, hogy az elbúcsúzó ennyire tekintettel legyen az itt maradókra, jelen esetben a rajongókra, és ilyen hosszan elnyújtva, 7 részig nyugtat, és sugallja, hogy minden a helyére fog kerülni, és minden rendben lesz. Mindezt a Mad Men egészéhez képest is kifejezetten pozitívan. Ha az összes karakter számára ugyan nem is tartogatott napsütéses boldogságot a lezárás, mondjuk csak a többségük számára, de valahogy mindegyikük a megismerésük pillanatához képest határozottan tudatosabb állapotban intett búcsút nekünk. Ez az általános jellemfejlődés pedig összességében pozitív képet ad.

És ha már jellemfejlődésről esett szó, akkor Don Draper karakterének teljes megszűnését és újrarendeződését természetesen meg kell említeni, meg amúgy is. A férfi, akiről hat évad alatt foszlányokból,sejtésekből, visszafogott arckifejezésekből, mámoros cselekedetekből tájékozódhattunk, ebben a 7. évadban nagy utat tesz meg szemünk láttára, közben álcáját szépen lassan levetve. Először az évad első felében életének utolsó bástyái megszűnésével reng meg (szerelem, munka, család, kapcsolatok szinten), majd átadva magát a teljes szétesésnek, a létrehozott Don Draper megszűnésével jut töréspontig, hogy aztán a legpozitívabb kicsengést adhassa az egész lezárásnak, hogy újrarendezi valóját.

Tűnhet erőltetettnek, túl szentimentálisnak is ez a mindenki jól lesz lezárás, számomra viszont a képet bőven árnyalja a meghittség és hála érzete a rajongók és saját karaktereik irányába. A Woody Allen filmekhez hasonlóan itt is élt bennem az érzés, hogy végtelenségig képes lettem volna nézni még.

Jon Hamm Golden Globe díjat is megkapta végre, ami azért January Jonesnak is kijárt volna.

Szépen búcsúzott, de már tátong a hagyott űr. Hiányozni fog.

(Kommentben jöhetne pár ötlet, mivel lehet enyhíteni majd a sorozat hiányát)

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Ha valamit vártam, hát az OITNB visszatérését biztosan. Aztán már leginkább csak azt, hogy véget érjen. Mi vezetett idáig? Mi hiányzott az új évadból? Mitől lehetett volna ezerszer jobb? Van pár tippem.

Az első évad erősen kezdett, egyedi és nagyon fekete hangvételű volt, és izgalmas témát feszegetett. Tetszett. Aztán jött a még jobb második évad, amit azért imádtam, és amiért már rajongtam is, mert - többek közt - sokat visszavettek az idegesítően egoista Piper karakteréből (nyilván volt itt önkritika rendesen, hisz ugye Piper Chapman igazából Piper Kerman a sorozat írója, producere), cserébe sokkal nagyobb teret adtak a többi rabnak, és legnagyobb örömömre az őröknek. És habár a Vee-s szál nem tartozott a kedvenceim közé, mégis feszültségben és izgalmakban, de leginkább karakterekben kifejezetten erőset alkottak. Így lett annyira nagyon szuper a második évad. Aztán jött az ötletekben, változtatásokban gazdag 3. évad, ami ha olyan lett volna, mint az első, anyák napi rész, akkor ez az évad lett volna a legeslegkirályabb ezidáig. Szóval lett volna minta, megvoltak a gyökerek, csak hát nem ebbe az irányba haladtak, hanem a változások felé - nem következményektől mentesen.

Leginkább úgy tudom bemutatni, mi történt az Orange is the New Black 3. évadában, ha párhuzamot vonok a szakszervezetbe tömörült őrök és magam között. Ahogy jött az évad során a külsős szál és a nagy börtönátszervezés, pont úgy kezdték félteni munkahelyüket a régi őrök, ahogy én is kezdtem félteni rajongói, később pedig már néző szerepemet is. Mégis bízva a történet vezetőiben (ahogy az őrök Caputoban) kitartottam a végletekig, habár éreztem vesztemet, hiszen másfél hete halogattam az évadzárózást, aztán a zárórész alatt a sztrájkolókhoz hasonlóan én is legszívesebben távozóra fogtam volna a dolgot. 

Miben lett volna potenciál? Crazy Eyes posztmodern sci fi drámájában, a bugyis bizniszben, Healy szerencsétlen bizalom körében, Lorna szerelmi kalandjaiban, Pennsatucky bármely mozdulatában és pillantásában, a latino családmodellben, a leszbikusok világhatalomra törésében, a pszichodráma kurzusban, erőszakban, szerelemben, elfuserált, félrement élettörténetekben, drámában. Tehát lényegében mindenből ki lehetett volna hozni valami izgalmasat, meg gondolom Pipernek is kell, hogy legyen még egy-két izgi true sztorija. Ehelyett, Nicky távozásával az én érdeklődésem is távozni kényszerült.

Eltértek a bevált receptől, a változtatásokkal pedig egyértelműen kárt okoztak: sablonosak voltak a kitekintő történetek, hiányzott belőlük az igazi és szívhez szóló dráma, a benti, több szálon futó eseményeket nem sikerült keretbe foglalni, szétesett a történetmesélés, a nagy változás útján lépdelve célt és irányt vesztve ellaposodott ez a remek sorozat. A régi, imádott karakterek mellett megjelentek az újak, akik nem jók és nem is igazán érdekesek, cserébe sokan vannak. Ettől pedig mindenki még mellékebb szereplő lett, szám szerint ráadásul rengetegen. A mennyiség meg a minőség rovására ment. Értékes játékidő ment el és valószínűleg nem a feleseleges energiából áldoztak be a szervezeti, bürokratikus problémák bemutatására (ami pedig kisebb mennyiségben természetesen érdekes is lett volna), nem volt egység sem bent a börtönben, sem a történeten belül, sem az egész évadban, idővel pedig minden ellaposodott és színét vesztette. De történt még rosszabb, ami felett egyszerűen csak értetlenül állok, és amire nem hiszem, hogy lehetséges épkézláb magyarázatot adni: hova tűntek a jó zenék? Kit zavartak, vagy ki feledkezett meg róluk? 

Jómagam még ha nem is true detective-nyit, de nagyot csalódtam, és nagyon váratlanul. Amit pedig még a második évadzárás után nem gondoltam volna, de a negyedik évadnak már csak egy esélyt adok.

(Index felületén nem látszik, de itt van egy szavazás, arról, nektek melyik évad tetszett  legjobban. Blogon látható és szavazható)

Nem tudom, mások hogy vannak vele, de az én kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Éppen hogy csak elkezdődött a True Detective második évada, már azon morfondíroztam, hogy az  imádott, lassú beszédű, egyedülállóan borzongató hangulatú első évadhoz képest ez az évad miben okozhat majd csalódást nekünk, rajongóknak. Félelmeimmel biztos nem voltam akkor sem egyedül, ahogy mostani véleményemmel se leszek, miszerint ez az évad észveszejtő volt, csak nem abban a pozitív értelemben, mint az első évad.

Mitől féltünk leginkább? Egy korábbi bejegyzésemben az első szavazás azt járta körül, melyik színész lehet a legproblémásabb. Az eredmény pedig (bár még mindig lehet szavazni): jelen állás szerint Vince Vaughntól féltünk a leginkább, Colin Farelltől pedig a legkevésbé. Én meg pont fordítva voltam az egésszel már akkor is. Most pedig, hogy már láttam is a teljesítményüket, biztosra mondom, itt mindenki ugyanannyira volt problémás, és nem mindig a saját hibájukból. Mindannyiuknál rosszabb, és engem magasan a legjobban idegesítő teljesítményt a Jordan Semyon karakterét hozó Kelly Reilly nyújtotta (és aki nem Frances Conroy lánya, bár én eléggé azt hittem). Hozzá képest a 4 színész sokkal tűrhetőbb volt, habár jónak őket sem nevezném.

A színészi színvonallal kapcsolatban egy dolgot emelnék ki (merthogy sok dologban ők is csak a körülmények elszenvedői voltak), amivel mind a négyen egyaránt felidegesítettek: a nagyon lassú, tördelt beszéd önmagában még nem színészi teljesítmény, túlzott mennyiségben pedig rettenetesen irritáló!! Ebben az évadban megfigyelhető volt, hogy minél központibb szerepet kapott valaki, azzal arányosan volt lassabb a beszéde, és annál több és hosszabb indokolatlan helyű szünetet tartott mondandójában. Hogy ezt kérte valaki, vagy csak maguktól érezték kötelezőnek, nem tudom, de ne, ne, ne és neee. 

Szavazós posztomban lehetett tippelni még, hogy mi lesz a leginkább problémás ebben az évadban. Ezt a szavazást jelenleg a színészi alakítások-kategória vezeti, amit követ a párbeszédek minősége és a hangulatiság. Legkevésbé pedig a lezárás elrontásától féltek a szavazók. Látva a True Detective második évadát a legeslegnagyobb problémát szerintem a sokszor kellemetlen, bohóc szövegkönyv és a zagyva sztori okozta. Ezek erős kettőse okozott óriási és nem megugorható problémát a színészeknek is, akik emberi tempóban beszélve se hinném, hogy sokat tudtak volna javítani a párbeszédeken, bár legalább kevésbé idegesítettek volna fel. Zagyvaságról meg annyit, hogy minden részben minimum 5 olyan pillanatom volt, hogy ezek meg már megint kik, mi közük egymáshoz, meg most miről beszélnek. Sőt az se volt számomra mindig tiszta, hogy ki halt meg éppen. Állítom, ha kapnék egy random listát színészekről, akár egy képes listát, és az lenne a feladat, hogy mondjam meg, játszott-e ebben a sorozatban, esetleg, hogy ha igen, akkor kit (névvel együtt), nem tudnám közepesnél jobbra teljesíteni. Ugyanez karakter nevekkel. És nem a memóriámmal van gond (arcból jó vagyok), hanem túl szövevényesre sikeredett a történet, sok névvel említett, közép fontos karakter kapott 5-10 percnyi játékidőt, és ezt nem lehetett követni. Én legalább is elbuktam. Kellett volna minden rész elejére (vagy külön kiadni) a drámák analógiájára egy felsorolást a szereplők nevéről, meg, hogy kik ők. 

Volt baj tehát rendesen, értelmetlenségek, kellemetlen párbeszédek, monológok, kiszámítható és nyögvenyelős fordulatok, követhetetlenül sok mellékkarakter, nomeg a lassú és szaggatott beszédű színészek... Egy dolog hozta csak az előző évad színvonalát, a gyönyörű - itt vidék meg láp helyett út és város - képek.

Nehezen hiszem, hogy csak én csalódtam ekkorát, mert nem hogy nem közelítette meg azt a szintet, amit az első évad hozott, és amit imádtam is, hanem sok szempontból pocsék volt. Éppen ezért lep meg, hogy imdb-n, a 2. évad 7. része a 2. legjobbra értékelt epizód a sorozat életében. Rajongók, nem ezt érdemeltük :(

(Index2 felületén nem látszik, de itt van egy szavazás, arról, nektek hogy tetszett ez az évad. Blogon látható és szavazható)

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Érdekes dolog történt. Félévad után picivel írtam egy lehangoló kritikát erről a búcsúzó, 4. évadról, amiben arról ábrándoztam igazából teljesen reménytelenül, hogy majd minden jobb és esősebb, hidegrázósabb, twinpeaksesebb lesz a maradék két részben, és majd emelem kalapom a készítők fantasztikuma előtt. Azóta olyan történt viszont, amit nem várhattam, valami igazán furcsa, amitől végül nem így lett mégis így.

Érthetőbben: a gyilkosságos szál messze a legharmatgyengébb az előző évadokhoz képest. A szálak összefonódása első-második rész végére egyértelműen kirajzolódott, már csak az maradt kissé ködös, hogy ki milyen mélységben bűnös, ami pedig engem speciel a játékidő előrehaladtával egyre kevésbé mozgatott meg. A Linden-Holder szálért pedig annyira dühös lettem, hogy lehet ennyire elrontani egy baromi jó kémiával működő párost. Indokolatlan, értelmetlen dialógusokban, mozzanatokban és igazán kellemetlen kirohanásokban volt gazdag az egész záróévad. Átlátszóan építgették az eseményeket, végig lehetett sejteni, hogy na ez is azért történt, hogy majd később lehessen mire fogni a nagy fordulatokat. Pedig ennél sokkal inteligensebb sorozatnak ismertem a Killinget.

Összességében kaptunk egy közepes, csavarosnak szánt nyomozós szálat. Hamar egyértelművé vált az is, hogy a harmadik évad végének befejezése olyan jelentős terhet jelentett a készítők számára, amit nem tudtak megoldani, és a már megszokott magas színvonal rovására toldozva-foltozva tudtak végül legjobb jóindulattal kb. nullára kihozni. 

Viszont(!) a rengeteg ballépés és rossz döntés ellenére mégis nem tudok nem pozitívan gondolni a sorozatra. Bennem ugyanis mindent felülírt az utolsó 5-10 perc. Mert azt tényleg jól csinálták. Amikor már azt hittem, hogy Linden is elmegy favágónak, fordult a kocka, és azt kaptam, amit a rajongók érdemeltek.

Legszívesebben azt ajánlanám, hogy a 4. évadból mindenki csak a 6. részt töltse le nézze meg, majd tekergessen kb. a 45. percig, aztán adja át magát a lezárásnak. A kezdő videó elemeinek újrahasznosítása rögtön nagyon elmés választás volt, és illett és kicsit megillető is egyben. Amit pedig a Linden-Holder párossal kezdtek, azt rengeteg más sorozat megirigyelheti, akik nem mertek a saját epikus párosaikhoz bátran hozzányúlni, és megadni (persze hitelességre is törekedve) azt, amire a - nem csak női - nézők vágytak. Lehet ugyan, hogy nálam azzal nyertek annyira, hogy idővel olyan alacsony szintre szorították az elvárásaimat, hogy ettől is hátast dobtam. Hiszen belátom, hogy egy Six feethez képest nem akkora robbanás ez a lezárás, de engem kilóra megvett.

Objektívan azt mondanám, hogy ez az évad szinte egyáltalán nem sikerült jól, rajongóként viszont nem tudom ennél rosszabbra kategorizálni a Killinget leginkább csak a zárás miatt:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

A nyári sorozatos uborkaszezon mindig lehetőséget ad arra, hogy a már jó ideje kinézett sorozatokat majdnem egy ültő helyemben bepótoljam. És már jó ideje szemeztem az Orange is the New Blackkel, amiről csupán csakis jókat lehetett mindenhol olvasni, ahogy most ebben a bejegyzésben is. (Előre rettegek a magyar címtől, csak ilyenek ne legyenek, mint pl őrült nők ketrecben!)

A sztori kiindulási pontja: a jó családból származó, szépreményű Piper Chapmant utoléri múltja, ami miatt egy időre börtönbe vonul. A börtön világát pedig az ő szemszögén keresztül ismerhetjük meg: a csoportosulásokat, a női sorsokat, a szabályokat, a hierarchiát. Az, hogy mennyire hiteles ez a kép, nekem azért sok helyen sántít, de ebben elbizonytalanít, hogy a sorozat ötletét az az önéletrajzi könyv adta, amit Piper Kerman írt börtönbéli emlékeiről azonos címmel. Mondjuk miért pont egy elítéltnek higgyek. 

Piper Kerman az OITNB plakátja előtt, (a kép a könyv fb oldaláról csenve)

Témákban többek közt ilyenek jönnek fel a sorozatban, mint a visszaélések, a tisztességtelen fegyőrök, az élhetetlen és alapvető higiéniát nélkülöző körülmények, a leszbikus kapcsolatok, az ünnepek, a szövetségek, a rabok közti hatalmi játszmák, drogok, a nyilvános wczés problémája, bosszúállás ... 

Hangulatában nekem kissé Breaking Bades, részben a rengeteg lehangoló és folyamatosan elromló történés miatt, de emellett azért is, mert ez a sorozat is megbízhatóan hoz egy egyedi hangvételű, végig magas színvonalat, és közben mentes a csúcspontoktól, ami alól itt is kivétel persze a nyílt agresszió és kendőzetlen életképek. Persze ez a sorozat sokkal viccesebb, nyers humora pedig sokszor ellensúlyozza a ridegebb eseményeket, tegyük hozzá: van is mit.

Nagyon jó megoldás, hogy részről részre mindig egy-egy rab életét ismerhetjük meg. Megtudjuk, ki hol csúszott el az életében, miért is került a kóterbe. Valóban érdekes és drámával terhelt, de sokban hétköznapinak induló életek ezek. Néhol nekem túl direkt/átlátszó a készítők azon törekvése, hogy a nők többségét úgy mutassák be, hogy valahol meg is értsd, megkedveld, de közben kissé fel is mentsd őket tetteikért. De hát ez van, ha egy börtöntársuk szemszögéből kapjuk az infókat, aki nyilvánvaló okokból nem az objektivitás mintaképe. Minden szempontból üdítő ez a komplexebb ábrázolásmód. Persze azért is, mert igazi gyöngyszemekre lehet lelni köztük.

Karakterekben tényleg nagyon erős az OITNB. Okkal is kapják hát a jelöléseket és a díjakat. A díjátadóknak köszönhetően pedig megláthatjuk, mennyit is csúfítottak a szerepek kedvéért ezeken a színésznőkön.

Egy valakit viszont szeretnék kiemelni, akiről szerintem méltatlanul kevés dicsérő jelzőt lehet olvasni, és aki érthetetlen módon kívül esik a díjazottak körén: a Pennsatuckyt játszó Taryn Manninget. Tőle konkrétan kiráz a hideg bármit is csinál, a hangja, minden mozdulata őrülten félelmetes. Vele kapcsolatban egyértelműen semmi jóra nem számítok.

Az első évad Piper adaptálódásának első nagy mérföldkövéig viszi el a történetet. Basic ismereteket kapunk közben a benti körülményekről és Piper magánéletéről. Így kicsit mi is bennfentesebbé válhatunk persze kényelmes távolságból. Nem meglepő módon már a 3. évadot is berendelték.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos