Bár fogalmam sem volt mire számítok, de arra, hogy minden eddigit és hogy pont így fog felülmúlni a Hannibal zárása, semmi esetre sem. Mert hogy ez valami eszeveszett, csodálatosan gyönyörű évad és évadzárás volt. Imádtam, imádtam, imádtam, hatása alól nem is nagyon tudok kijönni, letaglózott, lelkembe mart, borzongva gyönyörködtetett, és engem is szerelembe ejtett. 

Kijelenthető, hogy ez volt a leggusztustalanabb Hannibal évad, ahogy az is, hogy ebben állt össze igazán tökéletes egységgé a vizuális ínyenckedés és a kendőzetlen agresszivitás ábrázolása, szám szerint a 7. részben (a Hannibal könyv, azaz a Mason sztori lezárásával), az addigi összes epizód közül részemről a legeslegjobbnak vélt részben (ekkor még ugye nem láthattam az évadzárót). Onnantól pedig egészen az évadzáró utolsó pillanatáig járatták tökélyre. Csodálatosan lavíroztak a rettegés és a gyönyör között, majd mosták össze, szelídítették egymáshoz ezeket az érzéseket. Szép lett a félelem, ahogy volt félelmetes a szépség. Pont ezért amíg korábbi részeknél az undor és félelem érzet gyakran arra ösztönzött, hogy nézzek el a rázós jeleneteknél, vagy legalább a kiváncsiság ellenére kívánjam a félrenézést, ez megszűnt, és a 7. résztől egyszerűen nem tudtam levenni a tekintetemet a kijelzőről. Pont, ahogy Willben, ért meg bennem is a befogadás érzete.

Imádtam, hogy mennyire intelligens hatások értek folyamatosan. Kezdve azzal, ahogy percekig tartott rettegésben a sorozat csupán azáltal, hogy a Nagy Vörös Sárkányt mutatja bemelegítés közben. A hideg futkosott a hátamon. Meg a lehetetlen sárga színű tigrissimogatós jelenet, a szemem kifolyt tőle a csodálatos feszültség közepette, vagy ahogy összemosták a valós helyszíneket a képzelettel, kísérteties volt hogy így megszüntek a valós távolságok és a biztonságot adó határok. És az ehhez hasonló megoldásokat, láttatásokat, jeleneteket tényleg órákig lehetne még sorolni. Viszont én inkább rátérnék az évadzáróra.

A The Wrath of the Lamb c. részt nem minden lezárásának szánták, mégis mintha csak annak készült volna. Ahogy az egész sorozat, és ahogy ez az évad is egy ismert történetet tett valóban megismertté, az évadzáró is eszerint járt el. Sőt ennél jóval több lett az egészből, egy teljesen más szintre emelkedett az egész Hannibal történet. Annyi plusz dolgot tett bele, annyira emocionális lezárást adott, úgy kerültek egymás mellé az elemek, úgy került minden a helyére, szépen lassan építkezve, beletorkolva az epic záró(jelenet előtti) jelenetbe. WOW. 

Mindig is pont azt imádtam a Hannibalban, hogy nem foglalkozik a remakeséggel, nem a sztorit helyezi a középpontba, hanem a mélyre ás. Összefüggéseket tár fel, cselekedeteket és személyiségeket fejt fel, motivációkat tesz tisztába, kendőzetlenül, de nem szájba rágva. Persze mindezt gyönyörű és monumentális képekben, ez mondjuk nekem eddig az évadig csak másodlagos "élvezeti" forrás volt. Azért néztem a sorozatot, hogy lássam a valódi, Mads Mikkelsen-i, könyörtelen kannibált, beleláthassak az őt körbelengő misztikumba, megértsem a kölcsönhatásokat, viszonyokat. Nem csak nézni, valóban látni.

Ebben az évadzáróban pedig ez a lassan, türelmesen épitkező sorozat tökéletesen túlszárnyalta az ezzel kapcsolatos  elvárásaimat. Ebben pedig óriási jelentősége volt a mesterien megkomponált látványnak, ahogy a brutalitás és finom rezdülések elegye szinte táncot lejtve egy közös gyilkosságba torkolltak. Téve ezt és hatva (rám legalább is biztosan) elképesztően emocionálisan és annyira intimen. Ez így borzasztóan beteg belegondolva, de akkor is így (meg)hatott.
*Úgy érzem, muszáj azért itt megemlítenem, hogy a rengeteg dicséret és pozitív jelző ellenére ez egy nagyon véres és brutális sorozat.*

Az évad- és iszonyatos szomorú módon sorozatzáró rész ilyen magasfokú robbanásához nagyban hozzájárult még egy remek döntés, ez pedig a zene választás.

Siouxsie Sioux és Brian Reitzell - Love Crime című száma kifejezetten a sorozathoz készült. Brian Reitzel zeneszerző nagyon rég nem alkotott, amikor is Bryan Fuller megkereste azzal, hogy írjon zenét a 3. évadhoz. És itt jön az érdekes infó. Reitzel annyit kért Fullertől, hogy egy mondatban fogalmazza meg, miről fog szólni ez az évad, Fuller pedig annyit válaszolt, hogy egy love storyról. A zene pedig ennyi infóból és rajongásból született, és tökéletesen passzolt az évadzáróhoz (még azt se tudták, hogy az évadzáróban fog felcsendülni). A love story gyönyörűen lett felépítve, felfejtve a zárórész végére. Ezzel a véres románccal pedig sikerült egy teljesen új szemszöget adni a Hannibal történethez. A szerelmet mondjuk én inkább összekapcsolódás, társra lelés szempontjából értem (de egyéb jelentésében se zavarna). És ezt gyönyörű volt látni. Imdb-n 9,9-es a rész, nekem is ott van a top 10 legjobb epizód listámon, a Hannibal meg mindig is ott volt a kedvenc sorozatok közt.

Azt, hogy egy ennyire intelligens és magasszínvonalú sorozatot miért kaszálnak el, részben értem, de elfogadni nagyon nehéz. Ritka az ennyire minőségi sorozat, ilyen hangulatú, képi világú és húsbamaró pedig talán egy sincs. Könnyezve búcsúzom tőle, és nagyon remélem, hogy akár pár év szünet után, de folytatni fogják.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Korábbi évadok ajánlói itt:

1. évad - Hannibal lakomája, az első évad címei

2.évad - A japán teamester szerepében dr. Hannibal Lecter - A második étlap 

Ami már eddig is nyilvánvaló volt, hogy a Ray Donovan rajongásra méltó sorozat. Az alakítások szuperek, karakterei félelmetesen jók, sztorija kellőképpen fordulatos és esemény gazdag, hangvétele pedig reálisan negatív, de ami mind közül a legjellemzőbb a sorozatra, hogy itt sosem lehet megnyugodni, mert mindig van lejjebb. Összefoglalva tehát egy izgalmakban gazdag, karakterekben erős dráma. Ilyen volt már az első évad is, és lényegében ugyanezt hozta a második évadban is, vagyis nem teljesen. Annak ellenére, hogy jellegzetes és szórakoztató volt a folytatás, sőt még sötétedni is képes volt (ami elég piros pontos szerintem), mégsem sikerült hozni az első évad színvonalát, aminek oka, hogy eseményekben, szálakban, lezáratlan ügyekben kicsit túltolták a 2. évadot, ami meg ettől kissé megpergett :(

Az első évadzárás után egyértelmű volt, hogy a szar magasra fog csapni, és hogy nem lesz könnyű elvarrni ezeket a szálakat, illetve megoldani vagy legalább jegelni ezeket a - leginkább családi - konfliktusokat. Alapból már ez a hagyaték se kevés eseményt generált a második évadra, erre sikerült még ráereszteni az FBI-t, a már nagyon megfáradt karakterű Ezra kellemetlen értelmetlenségeit, a rablás sztorit, a bandaháborút, az agresszív szektabarom szálat, és a legelnagyoltabb és legcikibb két félrelépős sztorit. Ez utóbbi az engem személy szerint leginkább zavaró, és az élvezhetőségen legtöbbet rontó szál, ugyanis semmilyen mélységbe nem sikerült érzelmileg átadni ezeket az afférokat, pedig a felszínen elég sok vihart kavartak. Sok lett ez így, és nem áll össze, bárhogy rántják meg az évad végén a a szálakat egyfelé, ugyebár lefelé.

Ami viszont szuper: volt a kapitány szál minden pillanata, a Walk this way rész (7. rész), Jon Voight, akit - Charlie Sheenhez hasonlóan - pontosan így képzelek el a valóságban is, és akiről mindig eszembe jut, amikor egy (talán pont) Oscar gála előtt próbált lányának, Angelina Jolienak kedveseket üzenni a médián keresztül azzal a céllal, hogy javítson rossz kapcsolatukon, közben pedig leShakirázta aktuálisan örökbefogadott unokáját. Persze jómagam se vágom, hogy hívják a gyermeket, na de nem is vagyok a nagyapja (utánanéztem: Zahara). Imádtam, hogy Tommy Wheeler karakterét visszahozták, még ha csak pár pillanatra is. Viszont a legkedvencebb Shorty volt minden szavával, mozzanatával, bölcsességeivel, egyszerűen csak imádtam!! Kellett ő ebbe a sötétségbe, mint egy falat kenyér.

Jót és rosszat egyaránt lehet mondani a Ray Donovan 2. évadról, mégis azért én is végignéztem. Mert alapvetően egy tényleg jó sorozatról van szó, ami most túlvállalta magát. Ettől még mindig színvonalas, és önmagát nem meghazudtoló. maradt, amit leginkább a karaktereknek és a sajátos dinamikájú Donovan családnak köszönhet, akik hozták a tőlük vártakat (ezért is volt a 7. rész annyira kimagaslóan jó). Ez a család tényleg érdekes. Megmutatják, hogyan öröklődnek tovább a rossz szokások, a vétkek vagy éppenséggel az agresszió, mennyire nehéz jobb emberré válni, kikerülni a körből, és hogy egyáltalán lehetséges-e ez. 

Szerintem jót tenne a sorozatnak, ha a harmadik évadban nagyobb játékteret adnának Ray munkájának, és hasonlóan üdvözölném azt is, ha ebben az évadban kisebb arányban foglalkozna Ray a saját és családja mocskának eltüntetésével, helyette pedig inkább a hollywoodi szarságokat takaríthatná elfele, ami több humort, távolabbi agressziót eredményezhetne, így könnyítve az egész sorozat emészthetőségén.

Kategóriám rá mindenképpen:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Korábban még csak hallani se hallottam az HBO 2 évadot megélt gyöngyszeméről, a Lookingról (Keresem...). Éppen ezért áldom a szerencsés véletlent, hogy mégis az utamba sodorta ezt a nem mindennapi sorozatot. Utánanézés nélkül álltam neki, ennek köszönhetően elsőre rendesen meg is lepődtem. Végeredményben viszont arra jutottam, hogy a Looking az egyik legszexibb, legforróbb sorozat, amit eddig láttam. Azt, hogy mégis miért nem hallottam róla, nem kell sokat magyarázni. 3 férfiról szól, párkeresésükről, kapcsolataikról, barátságukról, önmegtalálásukról ..., tartalmilag tehát semmiben sem eltérve egy átlagos dráma/sitcom sorozattól. Csak hogy ezek a férfiak melegek, a helyszín pedig San Francisco.

Amellett, hogy bennfentes betekintést nyerünk ebbe a San Francisco-i világba, - amit hazaiként roppant távolinak, majdnem elképzelhetetlennek találhat a néző, még európaiként is meglehetősen szabadnak érzékelhető, a legnagyobb újdonság a (többször) két férfi közti szerelemnek, vonzalomnak és intimitásnak bravúrosan kendőzetlen ábrázolása.

Teszem hozzá, nagy összehasonlítási alapom nincs: sorozatok világában meleg férfi párokat leginkább csak mellékszerepben láttam (illetve volt a Six feet, de az meg már régen), így csak a heterókkal tudom összemérni hogyan jönnek át az érzelmek és a kémia. És közben azt is tudom, hogy igazából színészi és alkotói kvalitások kerülnek ebben az esetben mérlegre, de akkor is adódik bennem az összehasonlítás iránti vágy. Végeredmény pedig: a Looking a valódi intimitás átadásában romantikusabb sorozatokat maga mögé parancsoló, nem zavarba, hanem sokkal inkább ámulatba ejtő alkotás. Mostani kedvencemmé is vált (1 hét alatt daráltam le). 

Ajánlásomat súlyozandó azt is hozzá kell tenni, hogy férfiak közti romantikus érzelmekből és testiségből se láttam eddig sokat, és magamban legbelül sem dédelgettem sosem azt a vágyat, hogy ebben feltétlenül vizuálisan jobban elmélyüljek. Éppen ezért - és mert fogalmam nem volt miről szól a Looking-, eleinte nem tudtam mit kezdek azzal amit láthatok, mit vált ki belőlem, hogyan szokom hozzá a sorozat világához. De ez végül semennyire sem vált meghatározó élményévé a sorozatnézésnek. 

A sztori leginkább jó, bár az első évad sokkal erősebb, második évad karakterekben erősebb. Amivel viszont számomra egyedülálló, amilyen őszinte, valóságos a vonzódás és az intimitás ábrázolása, a szereplők igazi és nyílt tekintete (itt jelezném, hogy pl. Richie karakterét játszó Raúl Costillo nem meleg), a mozdulatok természetes elemisége, vérperzselően forró és szexi.

Kellő nyitottság (ez volt nekem) és/vagy esetleges kíváncsiság (ez pedig nem jellemzően) megléte mellett ez a sorozat imádható, és garantáltan magasfokú élvezeteket nyújt, illetve zenei nosztalgiát.

2 évad után sajnos kaszát kapott, de az HBO jövőre beígért hozzá egy filmes folytatásos lezárást. Úgy is legyen! 

Kategóriám rá, a fent említett paramétereket figyelembe véve:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Elég megosztó véleményeket hallottam a Girlsről, amit saját tapasztalatom teljes egészében vissza is adott. Ebben a sorozatban tényleg minden megosztó. Kedvelni nem, imádni és utálni viszont könnyedén lehet. Nekem is csak az első évada jött be igazán, az mondjuk eléggé. Van viszont benne valami, ami sokakat leginkább zavar és ejt zavarba, mégis elvitathatatlanul értékes.

A Girls (Csajok), korunk Szex és NY-ja, éles humorú, karakterei pedig - szélsőségességük ellenére is - elég szórakoztatóak, sőt kifejezetten kiemelendő, hogy végig esendő emberek maradnak, nem változnak meg varázscsapásra, az oly vágyott happy endek kedvéért sem. Ha mondjuk csak ennyi lenne a Girls, nem is lenne annyira megosztó, de ehhez jön még hozzá egész sok öncélú(nak tűnő) mozzanat. Hogy mik ezek, és hogy miért érdemes mégis elviselni?

Egy név a válasz: Lena Dunham (aki írója, főszereplője, rendezője, producere is a sorozatnak, azaz már-már a Chuck Norris-i Walker-szintet üti meg, aki még a betétdalok néhányán is közreműködött anno). De vissza Lenához, ez a nő egyértelműen túl sok, és még csak meg se próbál nem az lenni. Vagy megszokod, vagy nem nézed. Először nekem is rettenetesen nehezemre esett elviselni, leginkább a meztelenségét. Konkrétan sokkolva éreztem magam a teste túlzott fedetlen látványától az idétlen bugyijaival és a tetoválásaival egyetemben. Mondjuk néha a látvány ruhában se sokkal jobb.

Szóval megedzett vizuálisan, és talán nincs is ember a földön, aki nem ugyanezen megy keresztül az epizódok alatt. Mégis, mivel érdekelt a sztori, meg bejött a történetvezetés, az érces hangnem, továbbnéztem a részeket. És aztán idővel már szinte meg is szoktam a látványt, megbékéltem vele (mert hogy egyébként tényleg átlagban inkább így néz ki az ember). És egészen biztos vagyok benne, hogy minden nő, aki így tudott tenni Lena látványával, ezzel a megbékéléssel párhuzamosan, időközben a saját testét is sokkal jobban el tudta fogadni. És innentől a sok öncélú  Lena Dunham magamutogatását szolgálandó jelenetek és eszközök csoportjából ezt a meztelenkedést ki lehet emelni, mert teljesen pozitív, valós hozadéka van. Még ha mértékben túl is tolta, de a valósággal ütköztet. Szóval, ha éppen nem vagy túlzottan elégedett a testeddel - akár okkal, akár ok nélkül-, a Girls nézésével tenni tudsz azért, hogy jobban érezd magad a bőrödben.

Nekem idővel kicsit túl elszállt volt a sztori, túl problémás, de talán még a 2. évad végéig is simán nagyon szórakoztató volt, és bőven volt bája. Sőt, talán mégis adok egy esélyt a negyedik évadnak. De addig is

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tiloskkal