A félnapos mozimaratonon premier előtt vetített Én és te Bernardo Bertolucci legújabb alkotása. Számomra csak kényszer választás volt, mivel eredetileg a Tajtékos napok megnézését tűztem ki célomul. És bár összehasonlítási alappal egyelőre még nem rendelkezem, de azt így is állíthatom, hogy nem csak nem bánom, hogy ülőhely hiányában lemaradtam a másik vetítésről, hanem kifejezetten örülök is az események alakulásának.

Az Én és te gyönyörű történetét Niccolò Ammaniti 2010-ben azonos címmel megjelent, Olaszországban igen nagy sikernek és népszerűségnek örvendő kisregényének köszönhetjük, ahogy azt a teljesítményt is, hogy Bertoluccinak 9 hosszú évnyi kihagyás után végre újra rendezni támadt kedve. Ugye nyilvánvaló innentől, hogy tudhat valamit ez a könyv, ahogy szerintem a film is.

Mivel a regényt (még) nem olvastam, így inkább csak a filmről beszélek, azaz erről a különös bájú, törékeny történetről, ami két fiatal, akik nem mellékesen féltestvérek, egymástól függetlenül, azonos időpontra tervezett, egyikőjük számára önként, másikuk számára kényszerből vállalt száműzetését meséli el, amit - bár ők eleinte egyáltalán nem élnek meg pozitívan - elképzelésükkel ellentétben nem teljes magányban kénytelenek eltölteni, mégis ez lesz végül a legnagyobb szerencséjük.

Mindketten saját indokból és szándékkal vonták ki magukat az őket körülvevő világból. Az eredeti, önmaguk által kitűzött cél beteljesülésének sikeressége, miszerint elmenekülhetnek az emberek közül, vagy hogy élhetnek a lehetőséggel, és újraépíthetik önmagukat, kérdéses marad. Az viszont, hogy ez a közösen eltöltött egy hét előre nem látható értéket adott hozzá mindkettejük életéhez, minden kétséget kizáró.

A történet elején ez a két végtelenül magányos és törékeny szereplő éppen olyan élethelyzetben van, amikor távol mindenkitől, az egyedüllétben kívánják megtalálni saját nyugalmukat, a vágyott magány helyett viszont egyáltalán nem azt kapják, amire számítottak: egymást. Idővel szépen lassan megismerik egymást, lépésről lépésre sikerül megtanulniuk igazán meglátni és megérteni a másikat, miközben fokozatosan egyre közelebb is kerülnek egymáshoz. Szinte idegenekből válik ez a két féltestvér igazi testvérekké. Saját tragédiáikon keresztül, magasságok és mélységek közös megélése során - talán számukra a legnagyobb meglepetésként - egy kívánni nem is mert dolog alakult ki közöttük, és egy igazi kapcsolatra tesznek szert, az én és te kapcsolatára. Bár azt hitték, hogy magányra vágynak, de a film megmutatja, hogy valószínűleg sokkal inkább egy igazi társra. 

Valahogy így volt ez az én eredeti filmválasztásom és a megvalósult filmnézésem esetében is, és nagyon hálás vagyok ezért. Látva viszont a film pontszámait port-on és imdb-n, abban már nem vagyok olyan biztos, hogy a véleményemmel mindenki más is egyetért. Ennek ellenére...

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos