Az utóbbi időszak új sorozatokban és folytatásokban is elég vegyesre sikeredett. És habár pár kedvencemben sikerült elég nagyot csalódni, lásd OITNB vagy a Masters of Sex 3. évada, nagyon sok gyöngyszemre, mester darabra is leltem. Így, ha osztok szorozok, nincs ok panaszra, inkább a jók voltak mostanában is túlsúlyban. Név szerint akikre gondolok:

Fargo 2. évad

A legjobb folytatás évad díja, ha lenne ilyen, most egyértelműen a Fargo 2. évadának járna. Az első évad se volt gyenge, Coen fivérekért kevésbé rajongó nézőként is eléggé szerettem, de ez a második évad egyszerűen mesteri volt méghozzá mindenhez képest. Képi világa, zseniális karakterei, és itt hangsúlyoznám zseniális női karaktereit is, meg persze a sztori és a minden szintű trollsága (dialógusok, befejezés, fordulatok ...), egyszerűen perfekt lett. Hideg rázott tőle, és közben térdet csapkodva nevettetett. Csakis így legyen tovább mindég!!

Hannibal 3. évad

A Hannibal 3. évada volt a szívemet leginkább szétszaggató évad, több okból is. Leginkább, mert véget ért, és persze ahogyan véget ért. A feljebb említett fargos szemet gyönyörködtető képekhez képest a Hannibalban a szemem ki is folyt a gyönyörtől. És bár a korábbi évadokra is jellemző volt a magas fokú vizuális igényesség, de itt ért tökéletessé, hiszen ebben a 3. évadban lett szép a félelem, és félelmetes a szépség. Színészi játék, történetvezetés, dinamika és lezárás terén is ebben az évadban mind borzalmasan szépen helyén volt.
Évadzáró ajánló, azaz bővebb magasztalás itt >>

Mad Men finálé - 7. évad

Most búcsúzott és méghozzá meghitt és méltó módon a legkedvencebb sorozatom, a Mad Men. Amit a címre utalva ajánlani ugyan hülyeség lenne, hisz aki szerette, már biztos látta, akit meg nem érdekelt, úgy sem fogja megnézni. De mivel egyike mostani legjobb sorozat évad élményeimnek, így hát nem maradhat ki a felsorolásból. Igazán említésre méltó, mennyire felépített, szépen búcsúzó évadot hoztak össze, ahogy az is, hogy félévadzáróval megint megcsinálták azt a csodát, amit annyira imádtam a Mad Menben, ahogy érzelmileg annyira finoman, de egyáltalán nem kézenfekvő módon hatottak a nézőre, csalva könnyeket a szemekbe, amit megélni egyszerűen szép volt.
Évadzáró ajánló, azaz bővebben egy lezáruló korszakról, itt >>

The Affair 2. évad

Következő ajánlásra méltó évad a The Affair második szezonja. Már az elsőért is rajongtam (írás róla itt), hiszen annyira jó ötletnek tartottam ezt a narrációs játékon alapuló történetvezetést (az én-elbeszélés és az emlékezés megbízhatóságának, és egyben magáról az emlékező-mesélőről árulkodó mivoltát...). Persze a karekterek és a színészek is mind kitűnő választásnak bizonyultak. Az első évad végére már csak tényleg azon izgultam, vajon a történet meddig lesz elég érdekes, meddig vihető ez a kétszemszöges elbeszélés. A második évad pedig nemcsak megnyugtató választ adott, hogy igenis elég izgis a szál, hanem a további szemszögek behozásával az alapfelvetést is továbbpörgették, a mellékszereplőknek és történetnek is nagyobb játékteret adtak, és ez az igazi win-win.

Narcos 1. évad

Új sorozatok terén azonnali függőség bennem a Narcos miatt alakult ki (ez mondjuk szinte adja is magát). Először a theme song miatt, aztán persze a sorozat egésze érte el ezt a hatást. Ez a sorozat ugyanis tényleg minden szempontból izgalmas: true storyként, Pablo Escobar életrajzként, karakterdrámaként, rendőr/drogsztoriként, de leginkább a bennfentessége és a kendőzetlen, könyörtelen ábrázolásmódja miatt. A Narcos végtelenül döbbenetes történet, még úgy is, hogy a nagy része elég jól ismert. Egyértelműen látni kell. Az Escobart játszó - spanyolul nem beszélő - Wagner Moura és Pedro Pascal játékáért meg pláne!

Flesh and Bone 1. évad

Balettért nem rajongóként egészen véleltenül akadtam rá a Flesh and Bone-ra, azaz egy nagyon fülledt, gyönyörű de egyben rettenetesen mocskos tündérmesére. A sorozat fordulatokban gazdag, lassan tárul fel, látványos, nem finomkodó, története pedig nagyon gyorsan magával ragad. Az arányok ügyesen eltaláltak: a táncok mennyisége, a szakmaiság, a rivalizálás, az egyéni tragédiák, a külvilág romlottsága, mind jól porciózott mennyiségben szerepelnek a történetben. Főszereplője, Sarah Hay, pedig csodaszép. Kezdetben inkább női nézőknek ajánlottam volna, de a sztori keménysége, a táncok már-már soft pornós jellege miatt vagy éppenséggel a maffia szál miatt a Flesh and Bone tényleg mindenkit érintetté tud tenni.

Master of None 1. évad

Az utóbbi időben komédiák terén nem sikerült annyira sok jóba belefutni (ígéretesnek tűnőbe annál többe). Viszont egy gyöngyszemre ebben a kategóriában is leltem, mégpedig a Master of Nonera. A Parks and Recreationből ismert Aziz Ansari, aki sok egyéb mellett (mint például írója, producere, alkalom adtán rendezője) főszereplője ennek a vicces sorozatnak, ami nem az a térdcsapkodós-hahotázós fajta, inkább elgondolkodtatva nevettetős, és aminek ötletei, kérdésfelvetései, poénjai később is gyakran eszembe jutnak. Minőségi szórakoztatást nyújtó sorozat, amiben a legizgibb, hogy amellett, hog története mennyire átlagos, hétköznapi, viszont friss hangvétele, nagyon mai megoldásai miatt, és az által, hogy valóban jó kérdéseket vet fel, és ezekkel érdemben játszik el, lesz ennyire élvezetes és eredeti.

Bár fogalmam sem volt mire számítok, de arra, hogy minden eddigit és hogy pont így fog felülmúlni a Hannibal zárása, semmi esetre sem. Mert hogy ez valami eszeveszett, csodálatosan gyönyörű évad és évadzárás volt. Imádtam, imádtam, imádtam, hatása alól nem is nagyon tudok kijönni, letaglózott, lelkembe mart, borzongva gyönyörködtetett, és engem is szerelembe ejtett. 

Kijelenthető, hogy ez volt a leggusztustalanabb Hannibal évad, ahogy az is, hogy ebben állt össze igazán tökéletes egységgé a vizuális ínyenckedés és a kendőzetlen agresszivitás ábrázolása, szám szerint a 7. részben (a Hannibal könyv, azaz a Mason sztori lezárásával), az addigi összes epizód közül részemről a legeslegjobbnak vélt részben (ekkor még ugye nem láthattam az évadzárót). Onnantól pedig egészen az évadzáró utolsó pillanatáig járatták tökélyre. Csodálatosan lavíroztak a rettegés és a gyönyör között, majd mosták össze, szelídítették egymáshoz ezeket az érzéseket. Szép lett a félelem, ahogy volt félelmetes a szépség. Pont ezért amíg korábbi részeknél az undor és félelem érzet gyakran arra ösztönzött, hogy nézzek el a rázós jeleneteknél, vagy legalább a kiváncsiság ellenére kívánjam a félrenézést, ez megszűnt, és a 7. résztől egyszerűen nem tudtam levenni a tekintetemet a kijelzőről. Pont, ahogy Willben, ért meg bennem is a befogadás érzete.

Imádtam, hogy mennyire intelligens hatások értek folyamatosan. Kezdve azzal, ahogy percekig tartott rettegésben a sorozat csupán azáltal, hogy a Nagy Vörös Sárkányt mutatja bemelegítés közben. A hideg futkosott a hátamon. Meg a lehetetlen sárga színű tigrissimogatós jelenet, a szemem kifolyt tőle a csodálatos feszültség közepette, vagy ahogy összemosták a valós helyszíneket a képzelettel, kísérteties volt hogy így megszüntek a valós távolságok és a biztonságot adó határok. És az ehhez hasonló megoldásokat, láttatásokat, jeleneteket tényleg órákig lehetne még sorolni. Viszont én inkább rátérnék az évadzáróra.

A The Wrath of the Lamb c. részt nem minden lezárásának szánták, mégis mintha csak annak készült volna. Ahogy az egész sorozat, és ahogy ez az évad is egy ismert történetet tett valóban megismertté, az évadzáró is eszerint járt el. Sőt ennél jóval több lett az egészből, egy teljesen más szintre emelkedett az egész Hannibal történet. Annyi plusz dolgot tett bele, annyira emocionális lezárást adott, úgy kerültek egymás mellé az elemek, úgy került minden a helyére, szépen lassan építkezve, beletorkolva az epic záró(jelenet előtti) jelenetbe. WOW. 

Mindig is pont azt imádtam a Hannibalban, hogy nem foglalkozik a remakeséggel, nem a sztorit helyezi a középpontba, hanem a mélyre ás. Összefüggéseket tár fel, cselekedeteket és személyiségeket fejt fel, motivációkat tesz tisztába, kendőzetlenül, de nem szájba rágva. Persze mindezt gyönyörű és monumentális képekben, ez mondjuk nekem eddig az évadig csak másodlagos "élvezeti" forrás volt. Azért néztem a sorozatot, hogy lássam a valódi, Mads Mikkelsen-i, könyörtelen kannibált, beleláthassak az őt körbelengő misztikumba, megértsem a kölcsönhatásokat, viszonyokat. Nem csak nézni, valóban látni.

Ebben az évadzáróban pedig ez a lassan, türelmesen épitkező sorozat tökéletesen túlszárnyalta az ezzel kapcsolatos  elvárásaimat. Ebben pedig óriási jelentősége volt a mesterien megkomponált látványnak, ahogy a brutalitás és finom rezdülések elegye szinte táncot lejtve egy közös gyilkosságba torkolltak. Téve ezt és hatva (rám legalább is biztosan) elképesztően emocionálisan és annyira intimen. Ez így borzasztóan beteg belegondolva, de akkor is így (meg)hatott.
*Úgy érzem, muszáj azért itt megemlítenem, hogy a rengeteg dicséret és pozitív jelző ellenére ez egy nagyon véres és brutális sorozat.*

Az évad- és iszonyatos szomorú módon sorozatzáró rész ilyen magasfokú robbanásához nagyban hozzájárult még egy remek döntés, ez pedig a zene választás.

Siouxsie Sioux és Brian Reitzell - Love Crime című száma kifejezetten a sorozathoz készült. Brian Reitzel zeneszerző nagyon rég nem alkotott, amikor is Bryan Fuller megkereste azzal, hogy írjon zenét a 3. évadhoz. És itt jön az érdekes infó. Reitzel annyit kért Fullertől, hogy egy mondatban fogalmazza meg, miről fog szólni ez az évad, Fuller pedig annyit válaszolt, hogy egy love storyról. A zene pedig ennyi infóból és rajongásból született, és tökéletesen passzolt az évadzáróhoz (még azt se tudták, hogy az évadzáróban fog felcsendülni). A love story gyönyörűen lett felépítve, felfejtve a zárórész végére. Ezzel a véres románccal pedig sikerült egy teljesen új szemszöget adni a Hannibal történethez. A szerelmet mondjuk én inkább összekapcsolódás, társra lelés szempontjából értem (de egyéb jelentésében se zavarna). És ezt gyönyörű volt látni. Imdb-n 9,9-es a rész, nekem is ott van a top 10 legjobb epizód listámon, a Hannibal meg mindig is ott volt a kedvenc sorozatok közt.

Azt, hogy egy ennyire intelligens és magasszínvonalú sorozatot miért kaszálnak el, részben értem, de elfogadni nagyon nehéz. Ritka az ennyire minőségi sorozat, ilyen hangulatú, képi világú és húsbamaró pedig talán egy sincs. Könnyezve búcsúzom tőle, és nagyon remélem, hogy akár pár év szünet után, de folytatni fogják.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Korábbi évadok ajánlói itt:

1. évad - Hannibal lakomája, az első évad címei

2.évad - A japán teamester szerepében dr. Hannibal Lecter - A második étlap 

Gyönyörű, mesteri képek, kendőzetlen, gyomorforgató és csendes kegyetlenség. Ez volt eddig és ezzel is folytat a Hannibál 3. új évada az olasz Antipasto, azaz 'előétel' című résszel, ami minden bizonnyal meg is hozza az étvágyat az elkövetkező mediterrános hannibalos menüsorhoz, vagyis a még tálalásra váró, további 12 részhez.

Az évadnyitó rész ajánlásához egy pillanatra vissza a gasztronómiához: az antipasto olyan előétel, ami szinte bármi lehet, bármilyen felvágott, hideg vagy meleg falatok. Az első rész pont ilyen volt. Kaptunk vérfagyasztó és vérforraló pillanatokat, időben ugráltunk jelen-múlt között, az összetört szívű Hannibál európai garázdálkodásairól kaptunk képet, erről a szabadabbnak tűnő és Will-nélküli új életszakaszról, közben szépen lassan tisztázódni látszanak bizonyos részletek az évadzáró rész körül is. Korábbi évadok menüsorai itt: első évad, második évad.

Ez a rész már kezd lényegesen hasonlítani a filmek világához, persze megtartva jellegzetességeit is. Valahogy mégis furcsa ahogy kezd összeérni a már ismert sztorikkal a sorozat. Az eddigi két évad alatt olyan jól sikerült már megszokni, hogy nincs hasonlítgatás. Eddig egyedül Hannibal alakjánál adódott ez a kérdés, amit inkább felfogásbeli eltérésnek érzékeltem, hogy most inkább ki Hannibal. Nálam meglett a döntés: Mads Mikkelsen által hozott karakter a valódi Hannibal, Sir Anthony Hopkins "gyermekkorom" idealizált ( :) ) Hannibalja. Mindkettőt lehet magasztalni, és végtére egyik se csorbítja a másik teljesítményét. (Engem mondjuk sokkal jobban lázba hoz és vált ki rajongást Mikkelsen formálta karakter.) Más hasonlítás nem igazán adódott, és ezt szerettem. Ez az évad viszont, amiben a Vörös Sárkány is bőven megjelenik, már nem előzmény sztori. Kiváncsi leszek, hogyan oldják meg az ismert történeteket ebben a sokkal reálisabb és félelmetesebb felfogásban. Tippem szerint, pont ahogy a kezdő epizódban is tették, undorítóan szépen. 

Az első rész vizuális élvezeteihez Scullyt Bedeliat játszó Gillian Anderson tényleg sokban hozzájárul, habár szerintem kifejezetten törpésítik a dicsőített kosztümjei :( Szóval minden rettenetesen gyönyörű és borzongatóan sötét. Mióta vártam már!

Hannibál visszatért, és láthatóan van hova és tudja is tovább tolni az izgalmakat.

Kategóriám rá egyértelműen:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Most már kijelenthető, hogy az előző étlaphoz évadhoz képest is enyhén szólva gyomorforgatóbb, érzékeinkre erőteljesebben ható és kedélyborzolóbb Hannibal második évaddal állunk szemben. Bár a 12 részből 2 még vissza van, azért kijelenthető, hogy egy színvonalában és történetvezetésében sokkal egyenletesebb évadról van szó, mint az előző 13 rész esetében.

Az első évad kiegyensúlyozatlanságát és a részek eltérő sokszínűségét egy bejegyzésemben (Hannibál lakomája) már próbáltam a címekkel párhuzamba állítva értelmezni. És bár ez az évad nem szorul ilyen szempontból magyarázatra, mégis úgy gondolom, érdemes lenne most is foglalkozni egy kicsit a címekkel, és részletesebben megtekinteni Hannibal második étlapját (spoilereket kerülve). Jöjjenek hát akkor a címek.

Tavaly ugye egy kiadós francia menüsort kaptunk kannibálunk ízlésére formálva és általa tálalva. Ehhez képest a címeket átfutva most egy japán menüsor rajzolódik ki előttünk. Azért is tűnik találónak a japán konyha felé fordulás, hiszen ahogy a sorozatról, az utóbbiról is elmondható, hogy kifejezetten részletgazdag és szándékosan látványos. Következésképpen tartalom szempontjából jósolható, hogy az FBI-osok ebben az évadban sem fognak hirtelen felindulásból elkövetett emberölés ügyében nyomozni.

Az első rész címe, maga a menüsor neve is: Kaiseki, egy többfogásos japán vacsora, amit teaszertartásokon/ teavacsorákon szolgálnak fel. Ahol a fogások sorrendjéről a teamester, jelen esetben pedig dr. Hannibal Lecter rendelkezik. Eredetileg a kaiseki azt jelenti: kő a mellkason. A szerzetesek aszkéta életformájuk miatt, régen melegített követ nyomtak a mellkasukhoz, hogy ezáltal nyomják el az éhségüket. Innen ered az elnevezés. Itt ez a szokás mint bosszúéhség, illetve az éhezik a baráti szóra értelemben ezen vágyaknak az elnyomását jelképezheti. (Ellentétben az öléssel, ami semennyire sincs elfojtva ebben az évadban sem.) 

A mai értelemben használt kaiseki egyfajta művészeti forma, amely egyensúlyt teremt az ételek íze, állaga, megjelenése, és a színe között. Ehhez - a sorozat szempontjából könnyen behelyettesíthető jelentésben- mindig friss, szezonális, helyileg beszerezhető alapanyagokat használnak. Cél: az ízélmények fokozása. Megjelenítésben az ételeket szépen elrendezve (ld. 2. rész: szem forma), gyakran valódi levelekkel és virágokkal (4. mézes rész és 6. fás rész) tálalják, hogy minél jobban visszaadják az étel eredeti növényi és állati megjelenését. Tartalom szempontjából az első rész tehát nemcsak évad főcímként jelöli ki az egész menüsort, hanem a kezdő jelenetsorral bepillantást is enged a végkimenetelbe. Kijelölve így az események végpontját is.

A második rész címe: Sakizuki, ami az előző évad második részének: Amuse-bouche étvágyhozó fogásának a japán változata. Tartalmilag ez a szemes-alkotásos epizód. Ekkor vált teljesen egyértelművé, hogy ez az évad nemcsak Hannibal lelkének sötétsége, hanem a naturális képek miatt is iszonyatosan elvetemült lesz.

Ezt követi a Hassun, azaz a második fogás, ami - funkciója szerint -kijelöli a szezonális témát. Minő egyszerű párhuzam: az évad témáját. Ez a rész a bíróságos, amikor is Will és Hannibál kapcsolata igazi megmérettetés elé kerül. Nekem ez volt az évad eddigi legkevésbé bejövős része, de mindenképpen elégedetten jelentem ki, hogy nem az izgalmi szintet és színvonalat jelölte ki ez a fogás, csakis a témát.

A negyedik epizód címe: Takiawase, ami külön-külön párolt zöldség hússal/tofuval/hallal tálalva. Ez a mézes/méhes rész imitálja eddig látványban a legjobban a kaiseki természet közeli tálalási módját.

A Mukozuke cím jelentése a legprózaibb: szeletelt, szezonális sashimi, azaz nyers hal tál. Ez a Beverlys rész. Nem szorul magyarázatra. Egyébként itt tér vissza egy régi karakter, az újságírónő Freddy Lounds is, akit érdekességként a Vörös sárkányban férfi karakterként ábrázoltak, és Philip Seymour Hoffman játszott.

Fedeles edényben készült levest jelent a következő fogás, vagyis a 6. rész címe, a Futamono. Ez az epizód Hannibal nagy lakomája a lakomában. Ez a rész a fában szerveiből virágzó emberes rész, ami szintén eléggé hozza a japán kaisekis vonalat. 

Egy újabb -mono végű fogás: Yakimono a következő epizódcím. Egy szintén halas fogás, most éppen sült/lángolt. Ebben a részben talál segítőtársra Will. Illetve itt tűnik fel ismét a Chesapeake-i hasfelmetsző.

Szembetűnő, hogy a sorozat kifejezetten rájátszik a halas-horgászos párhuzamra. Kezdve ott, hogy Hannibal már az első évadban Will horgászcsalijaiból csinált csalit, egyben terhelő bizonyítékot. A második évadban pedig a szarvas vonulás melletti egy új állandósult szimbólummal játszanak folyamatosan a készítők, a horgászó Willével. A hal tehát nyilván jelenti azt, akiért folyik a vadászat, tálalásának módja pedig a vadászat sikerességét is jelezheti.

A 8. rész címe: Su-zakama a száj tisztítására használt ecetes étel. Ez a lovas, Will Hannibal terápia Vol. 2. epizód. Annyi valóban kijelenthető, hogy hangulatban eltért az évad további részeitől, fogásaitól.

Shiizakana forró cserépben készült jelentős (?) étel. Ebben a részben ismerkedhetünk meg két régi és jelenlegi Hannibal pácienssel. Akik közül egyikőjük még várhatóan jelentős szerepet játszik majd az események alakulásában. Illetve forró helyzetekre is kapunk példát garmadával.

Várhatóan a következő rész is a 8. részhez hasonló tematikájú lesz, legalább is a címe: Naka-choko ezt vetíti előre. Ez a japán fogás szintén szájtisztító étel: általában egy könnyű, savas leves. Ez az epizód is eltérő hangulatában és tematikájában. További párhuzamot keresve a fogás és tartalom között megállapítható, hogy könnyű/könnyedséget öltözet szempontjából érthetjük, a savasság kérdése viszont - ugyan csak húsok területén -megválaszolásra kerül: azt az állatot, amit stressz körülmények közt vágnak le, annak a húsa savasabbá válik. 

Mivel megtekintésben jelenleg a 10. résznél tartok, innentől az étlap elemzésében az eddigi párhuzamokat feltételezések váltják fel. 

A 11. rész címe, a Kō no mono szezonális savanyúságot jelent. Az utolsó előtti fogás pedig a Tome-wan lesz, azaz egy újabb, éppenséggel zöldség vagy miso leves rizzsel.

A Mizumono-s, évadzáró fogás egyértelmű eltérést sugall az előző évadzáróhoz képest. Amikor is olyan kulináris lezárást kaptunk, amit általában azok szoktak választani, akik nem szeretik édes ízzel zárni az étkezést. Ez volt a kifejezetten fűszeres savoureux. Amihez képest idén egy nagyon más jellegű zárófogást kaunk:  mizumono -t egy szezonális desszertet, ami lehet gyümölcs, fagylalt, esetleg sütemény is, a lényeg, hogy szezonális alapanyagból készüljön.

A menüsort végigfutva egy látványvilágában és történetvezetésében egységességre törekvőbb évadot várhatunk, ami miután ismét rendesen megedzi az ízlelőbimbóinkat, esélyes, hogy végül édes szájízt hagy majd maga után. Bár továbbra sem vagyok édesszájú, azért az eddigi élmények alapján lehetséges, hogy mégis jól fog esni egy záródesszert.

Kategóriám rá:

csak erős gyomrúaknak!

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Tetszett? Akkor klikk a like-ra!

Rajongva néztem az első évad záró epizódját. Minden eddigi aggályom eltűnt, szertefoszlott! A Hannibal egy abszolút minőségi sorozat és tényleg nem csak képi megjelenítés, hanem koncepció szempontjából is. Egyáltalán nem maradt hiányérzetem a rész végeztével. Sőt egész izgatott lettem ismerve az elképzeléseket, miszerint ha minden a terv szerint alakul - többek között nagyobb nézettséget hozna végre a sorozat - akkor ahogy a commenten is megjelent: még további hat évadra számíthatunk. A készítők legalábbis ezzel számolnak. És tudva, hogy ez az évad meddig vitte el a történetet, érdekes belegondolni, hogy még két évadnyi sztori lesz mire eljutnak a Vörös sárkányig. Mi vár még ránk és szerencsétlen Will Grahamre addig?!

Ahogy a címekből összeálló étlapos írásomban spekuláltam, végül csakugyan egy pikáns évadzáró részt kaptunk. És mindenki megkapta, amit várt. Volt lázas álom-ébrenlét egy igazán félelmetes fekete Manson klippes rémülettel megkoronázva, erős volt a lelkizős szál is a könnyeket hullató dr. Lecterrel az élen, volt akció is, krimis izgalommal vegyítve, és ami igazán dicséretes, hogy az ármány mellé szerencsére csak kis szerelemféleséget cseppentettek ebbe a részbe. Az epizód végi Hannibal mimika pedig garantáltan beleégett minden néző retinájába. Cool volt, na.

A sorozat alapötlete miatt folyamatos kétkedés volt bennem. Attól tartottam, hogy megint csak egy újabb bőrt kívánnak lehúzni dr. Lecter sztorijáról, ami persze izgis, meg sokan szeretik, de az nagyon nem mindegy, hogy milyen céllal teszik. Na most már értem a célt, és nekem tetszik.

A sorozat szempontjából nem az a lényegi, mint ami a filmeknél/könyveknél volt. Amikor a Bárányok hallgatnak ment mindenki azon izgult vagy háborgott, hogy úristen, dr. Hannibal Lecter sorozatgyilkos, és jajj, embereket eszik. Ezenkívül pedig azon ámuldoztunk, hogy az FBI milyen pengeéles agymunkával küzd a végtelenül beteg, félelmetes technikájú gyilkosok ellen. Emellett pedig megelégedtünk csupán annyival, hogy főszereplőnként egy motivációt/viselkedési magyarázatot a szánkba rágtak. Természetesen Hannibaléval jól megvárakoztattak minket, filmek tekintetében a negyedik filmig, a Hannibál ébredéséig, míg a könyvek esetében a harmadik, Hannibal kötetig kellett várnunk (megjelenési sorrendet írtam nyilván). Mintha ez "magyarázat" lett volna a sorozat krémje, a motivációk motivációja, a mindennek értelmet adó  és teljes kíváncsiságunkat kielégítő információ. De gondolom, megismerve a titkot, hogy miért is kannibál Hannibal, még nem dőltünk hátra, hogy ja akkor már értem, köszönjük, elég volt.

Na és ezért is teljesen más a sorozat, mert itt nem az az érdekes, hogy ki mit csinált, ugye ezeket kb. tudjuk, hanem a hogyan és nagyon sok, nem szájba rágott miért játssza a főszerepet. A gyilkosságok csak vizuális élmények, leginkább díszletek, bár ettől még nem másodlagos jelentősségűek, de nyilvánvalóan nem a Hannibal filmek/könyvekben megszokott módon: alakítják az eseményeket, hanem sokkal inkább hatásuk kifelé, a néző felé irányul, rá van jelentős képi hatással. Ebben a sorozatban a történés leginkább abban áll, hogy szépen lassan megismerjük a címszereplőt, ahogy cselekedeteivel, mimikájával felfedi magát előttünk. És ez igazán izgalmas!

Biztos akadna még jó pár film a 80-as 90-es vagy esetleg még régebbi évekből, aminek ilyenfajta újrajátszása hasonlóan érdekes játék lenne. Én személy szerint rövid gondolkodás után az Elemi ösztönre lehet kíváncsi lennék. Azt mondjuk nem tudom, hogy a Bates Motel ehhez képest milyen koncepcióval nyúlt az eredeti filmhez (válaszok, ha lehet spoiler nélkül, jöhetnek kommentben). A Hannibal esetében ez az irány mindenképpen ötletes kezdeményezésnek bizonyult.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ha tetszett, nyomj egy like-ot!

Már egy korábbi bejegyzésemben elkezdtem fejtegetni milyen elképzelés alapján alakíthatták ki a Hannibal első évadának egyenetlen dinamikájú felépítését, amikor is az epizódcímek segítségével találtam egy lehetséges magyarázatot erre a koncepcióra. Az évad minden részének címe az étkezéshez köthető (szak)kifejezés, eszerint az évad egészére mint egy gondosan kiötlött, ínyenc menüsorra lehet tekinteni. Mivel időközben az összes rész címe ismertté vált, gondoltam itt az ideje az egészet teljességében, egy helyen bemutatni.  

Az első rész, az Aperitif nevéhez hűen meg is hozta az étvágyat a sorozathoz. Ezt követte az Amuse-bouche, ami egy fogás aperitif és előétel között, ebben a részben lényegében számomra pont ennyi is történt. Majd jött a Potage, azaz a leves, aztán a nem is mindenhol leadott 4. rész, az Oeuf, magyarul a tojás. Az ötödik rész címe Coquilles, ami kagylót jelent, ebben az epizódban csinál angyalokat a rossz emberekből az elkövető. Az erős felütés után következő részek számomra sokkal visszafogottabbak, és könnyebben emészthetőek voltak.

Ezután következett a 6. rész, ahonnan végre már nem csak vizuális élvezkedés történt a sorozatban, a dr. Gideon első szökését bemutató, Chesapeake-i hasfelmetszős Entrée, az első (fő)fogás (magyar címe: saslik, ezt inkább nem kommentálom). Ezután jött a Sorbet, a szervkereskedős rész. A sorbet gyümölcsös kása, amit ha nem desszertként szolgálnak fel, akkor két fogás közötti gyomornyugtató fogásként szokták fogyasztani. Ennél a menüsornál nyilvánvaló, hogy még korántsem tartunk az étkezés végénél, így inkább a második jelentés van érvényben. Funkcióját tekintve az ízlelőbimbók semlegesítésére szolgál. A gyomornyugtató nyilván erős kifejezés erre részre, de bennem mindenképpen semlegesítette a régi negatív érzéseket annyira, hogy élvezni tudjam a további részeket és fogásokat.

A 8. rész (az emberekből hangszert készítő gyilkosos) a Fromage - a sajttál. A sajt a kulináris élvezet mellett szájhigiénia szempontjából is fontos szerepet tölt be az étkezés során, mivel magas zsírtartalmának köszönhetően megvédik fogakat a savval szemben. Ezt így nehezen tudom párhuzamba hozni a rész tartalmával, de nem is erőlködöm.

Ezt követte az emberi végtagos totemoszlopos rész, a Trou normand, ami egy normandiai calvados, étkezések felénél szokott lenni, ehhez képest ez a 9. rész a 13-ból. Funkciója szerint lyukat éget a gyomorba, hogy helyet csináljon a következő fogásnak. A rész megnézése közben, de legfőképp a végén tagadhatatlan hogy éreztem valami erős - talán égető - érzést a gyomromban. Aminek helyet csinált a trou normand, az nem más, mint a 10. rész a Buffet Froid, azaz a hidegtál. Az arcokat felismerni képtelen, magát halottnak hívő, Cotard szindrómás lányos rész. Ami számomra nem csupán hideg, sokkal inkább vérfagyasztó volt.

A 11. rész címe: Rôti, egy húsételt, általában ez a második (fő)fogás. Nyilván nem véletlen, hogy az első és a második fogás, azaz a 6. és a 11. epizód is eltérően az évad többi részétől dr. Abel Gideonról illetve a Chesapeake-i hasfelmetszőről szól. Tartalmilag pedig mindkettő az étlaphoz mérten is fajsúlyos darab.

A következő Hannibál adag címe Relevés,a szó jelentése pedig erősen fűszerezett, de jelent ezen kívül számlát is. A francia konyhában és szerintem ez a szándékolt jelentése: a  több, általában 10-12 fogásból  álló lakomák során a hús vagy hal ételt követő fogást nevezik így.  A klasszikus menü szerint viszont a relevés a főfogást viszont megelőzi. De ugyebár ez egy modernebb összeállítás.

A 13., utolsó rész az étkezést záró Savoureux címet kapta. Melléknévként ízletest, ízest jelent. A francia konyha hagyománya szerint pedig fűszeres krémmel megkent apró zsúrszendvics, esetleg pirítós. Akik nem szeretik édes ízzel zárni az étkezést, azok szokták zárófogásként a a savoureux-t választani. Ez alapján egy hiányérzet nélküli, kerek, de izgalmakkal fűszerezett finálét várhatunk, ami szándékosan tartózkodik a kellemes elemektől. Persze a Hannibal esetében végtelenül naiv és badar lenne a menü végére habos desszertet várni. Én szerencsére amúgy sem vagyok édesszájú.

Nyilván tiszta párhuzamokat nem tudok felmutatni a menüsor és az évad tartalma között, de szerintem a címekben megbújó szándékosság tetten érhető és elég izgalmas is. Vicces arra gondolni, hogy ha dr. Lecter kevésbé lenne ilyen kifinomult, akkor az évad címeit simán elképzelhető lett volna, hogy egy jó kis disznótoros szolgáltatja, talán úgy a párhuzamok is magától érthetőbbek lettek volna.

Én nagyon drukkolok a sorozatnak, így

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

UPDATE: a 2. évad japán étlapja is elkészült

Ha tetszett, jöhet a like!

A tervezett 13 részből már több, mint a fele lement az évadból. Mégsem érzem azt, hogy az események felénél tartanánk már. Örülök viszont, hogy végre befejezték a másodiktól ötödik részig tartó leginkább öncélúnak nevezhető vizuális kéjenckedést, és az utóbbi két részben végre elkezdték a történetmesélést. Számomra utolsó előtti pillanatban, mert már majdnem elkaszáltam a sorozatot.

Nyilván az eredeti filmek és könyvek ismeretében, és persze a nagy felvezetés miatt elég magas elvárásaim voltak a sorozattal kapcsolatban, amit az első rész szépen igazolt is (azóta is kedvenc Hannibal megnyilatkozásom egy válasz arra a kérdésre, hogy miért nincs titkárnője: Volt, csak romantikus okból követnie kellett a szívét Angliába., amit Hannibal szájából ugye nem lehet nem szó szerint érteni). Innentől viszont számomra megkezdődött a lejtmenet, amiért igazán szomorú voltam. Pedig minden körülmény adott volt egy zseniális sorozathoz: egy bejáratott karakter, bizarr légkör, csodás képi megjelenítés, remek színészek (nálam csak Laurence Fishburne indokolatlanul dühös karaktere lóg ki a sorból, de ő nagyon), csavaros játékok lehetősége a nézővel, aki ugye a szereplők többségénél többet tud Hannibal Lecterről. És ennek ellenére  a készítők mégis csak a képi világgal operálnak a 2. résztől, történeti szál szempontjából meg az az ember érzete, hogy ezek megpróbálják szerencsétlen Hannibal karakterét minden főbb szereplőhöz erőszakkal hozzákapcsolni, hogy majd így általuk játékba tudják majd hozni a címszereplőt. Érthetetlen.

Persze szórakoztató volt nézni, ahogy Hannibal Lecter főz, majd szépen sorban mindenkit megetet a legfrissebb áldozataival (ennél izgalmasabb, hogy még mennyi szarvasos cuccot képesek Lecter otthonában nyilvánvalóbbnál nyilvánvalóbb helyekre kitenni), meg ahogy az álom meg a valóság képileg  összemosódik, meg ahogy Will visszafejti a történéseket, és hogy ezt mennyire menőn oldották meg technikailag, de ez csak egy darabig elég. Egy idő után viszont igenis kevés az izgalmat és a feszültséget a  mindenhová lassan beosonó szarvassal helyettesíteni.

És közben meg tudnivaló, hogy Amerikában hétről hétre akadnak ki a sorozat brutalitásán. Akkor mégis mi a baj velem? Be kellett látnom, hogy az ingerküszöböm idővel az átlaghoz képest igazán magasra került, ahogy eleinte CSI-on (csak is las vegasin), majd Criminal mindson, de igazán Dexteren, Breaking Baden (ami még engem is kikészít) edződött, formálódott. Hiszem, hogy ez nem a többség szerinti, és hogy egy torzult ízlés és ingerküszöb. De szerintem a Hannibal nekünk, hasonszőrűeknek készült, mert másoknak egyszerűen nem lenne értelme.

Na de végre elkezdett a sorozat a 6. résztől újfent megfelelni az elvárásaimnak. Továbbra is vannak frusztráló elemek, gondolom másokat is kikészítenek a tapéták. Ugye. Végre valaki leírta. Ilyen falak között egyszerűen lehetelen élni (ld. Laurence Fishburne hálószobája). Továbbá ennél bonyolultabb, elvontabb komolyzenei világot vártam el Hanniballal kapcsolatban, nem Vivaldi Negy évszakot, vagy Mozart Requiemjét, ráadásul Lacrimosa tétellel. Ezek elég kommersz választások ehhez a karakterhez.

Tartalmilag kicsit túlzásnak éltem meg a 6. rész gyilkosságait, mintha a Dexter 6. évadának Doomsday gyilkosának keze munkáját sűrítették volna egy részbe, képileg ráadásul gyanúsan hasonlítottak is. És akkor ehhez képest a 7. részben meg megjelent Gillian Anderson mint Lecter pszichológusa, ami nyilván tiszta asszociációt jelent egy átlagos pénteki epizódra az In Treatmentben. Lecter főbb foglalatosságait tekintve a rész olyan volt, mintha a tévé távirányítója ámokfutásba kezdve össze vissza kapcsolt volna a TvPaprika, a National Geographic és az In Treatment között. De végre volt története, volt min izgulni, nem kreált volt a feszültség. Tetszett!

És végül egy kis érdekesség. Mivel kíváncsi voltam, hogy mi lehet az oka a sorozat - véleményem szerint - egyenetlen dinamikájára, így hát kerestem valami fogódzót arra, hogy milyen vonal, elképzelés mentén húzták fel ezt az évadot, mert abban biztos vagyok, hogy koncepciójuk, az van. Abból indultam ki, amiből az érettségizők nagy többsége is szövegelemzésnél, a címből, jelen esetben az epizód címekből. Így derült ki számomra, hogy ezek a részek stílusosan egy bőséges és ínyenc étlap elemeiről kapták nevüket. Az első rész nyilván az aperitif (funkcióját betöltve meg is hozta az étvágyat a sorozathoz), amit követett az amuse-bouche (fogás aperitif és előétel között), majd jött a potage (leves), aztán a nem is mindenhol leadott 4. rész az oeuf, azaz a tojás, ezt követte a coquilles (tippem szerint kagyló, de nem vágom), majd ahonnan végre már nem csak vizuális élvezkedés történt a sorozatban, következett a 6. rész, az entrée, az első fogás, és jelenleg tartunk a sorbetnél, ami gyümölcsös kása, amit ha nem desszertként szolgálják fel, ahogy ugye itt sem, akkor két fogás közötti gyomornyugtató fogásként szokták, funkcióját tekintve pedig az ízlelőbimbók semlegesítésére szolgál. A gyomornyugtató nyilván erős kifejezés erre részre, de bennem mindenképpen semlegesítette a régi negatív érzéseket annyira, hogy élvezni tudjam az elkövetkező részeket és fogásokat, és ezek szerint lesz is mit.

Az imdb alapján egyelőre két további fogás ismert még: a fromage - sajt és a trou normand - egy normandiai calvados, étkezések felénél (!!) szokott lenni, lyukat éget a gyomorba, hogy a következő fogásnak helyet csináljon. Kíváncsian várom a folytatást, de azért jó étvágyat nem kívánnék hozzá.

(Időközben elkészült a teljes menüsor)

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos