Nahát, nahát... megint egy veszett jó dán film... milyen döbbenetes. Amikor még csak először hallottam a létezéséről, már akkor nyilvánvaló volt, hogy tetszeni fog, a kérdés csak annyi volt, hogy mennyire, és hát nagyon-nagyon-nagyon. Sőt nekem még a Születésnapnál is jobban.

És hogy hogyan jön ide a Születésnap? Mi köze van a két filmnek egymáshoz? Hát elég sok: műfajilag filmdrámák, méghozzá dánok, rendezőjük, aki egyben a forgatókönyvükért is felelős, nem más, mint Thomas Vinterberg, mindkét filmben játszik Thomas Bo Larsen, a főszereplők játszottak már együtt közösen pár igazán pompás filmben, név szerint az Ádám almáiban és a Gengszterek fogadójában. Na de ezek inkább csak a külsőségek, ennél sokkal mélyebb és fajsúlyosabb kötelék van a két film között, méghozzá a központi téma: a gyermekek szexuális bántalmazása.

Tartalom szempontjából a Születésnap és A vadászat egymást kiegészítő alkotások. Míg az első esetében valóban megtörtént a bántalmazás, addig a másik esetben a gyanúsítással ellentétben semmiféle erőszak nem történt a vádlott és a vádló(k) között. Ami viszont mindkét esetben ugyanolyan, az az igazság meghallására süket, meglátására vakságot fogadó környezet reakciója.

Amitől igazán visszafoghatatlan, elemi indulatokat gerjesztő mindkét film, az az, hogy a nézőket már a konfliktus kialakulásának legelső pillanatában "megajándékozzák" a megkérdőjelezhetetlen igazsággal, innentől számunkra azonnal nyilvánvaló az embertelen és végtelenül buta igazságtalanság. Nem azért izgulunk, hogy bűnös vagy ártatlan, vagy hogy mi fog történni, hanem azon, hogy aminek történnie kéne, mikor fog végre bekövetkezni. Így vagyunk mi, nézők, akik látunk és hallunk, csak nem tehetünk semmit, és vannak a szereplők, akik cselekedhetnének, ők viszont vakok és süketek.

De mégis miért jó nekünk hagyni, hogy órákon keresztül levezethetetlen dühöt érezzünk, esetleg csak simán mazochisták lennénk? Azért hagyjuk, mert így lehetőségünk nyílik arra, hogy - ahogy például a pszichodrámás foglalkozáson - tét és veszély nélkül megélhessük félelmeinket, a film cselekményére kivetíthessük az emberi butasággal, kegyetlenséggel kapcsolatos belső dühünket, majd ahogy véget ér a film, úgy eltávolodjunk ezektől az érzésektől, amik végtére sosem voltak a mi problémáink.

Mads Mikkelsen alakítása - szintén nem meglepő módon - hibátlan volt. A Hannibalbeli alakítása miatt rám kifejezetten üdítően hatott, hogy végre pozitív karaktert kapott. Tényleg nagyszerű volt, ahogy a film is. Minden skandináv film kedvelőnek alapmű.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Igazán nem vártam sokat ettől a filmtől, sőt az igazat megvallva csak azért választottam az Artmozik éjszakája repertoárjából pont ezt, mivel nem játszottak ebben az időpontban mást. Utánaolvastam, annyira nem riasztott el se a sztori, se a kritikák, de tényleg csak annyit akartam, hogy üsse meg azt a szintet, ami még hajnali 2-ig ébren tart. Na és ehhez képest kaptam egy remek, szórakoztató filmet, aminek ténylegesen élveztem minden pillanatát. Sőt ez volt az egyetlen olyan film az estém során, ami egy necces jelenetével önkéntelen reakciót tudott kiváltani a nézőkből, amikor is  a nézőközönség egyemberként  kiáltott fel a látottakra.

Az utóbbi időkben megnézett angol filmjeim alapján a filmvilágukkal kapcsolatban valamiért az a benyomás alakult ki bennem, mintha senki sem akarná még a legártalmatlanabb szándékkal se fényezni az eseményeket vagy a karaktereket, visszatérő elem lenne az élet szerves részét alkotó kendőzetlen erőszak, és szívesen és élvezettel ábrázolnának suttyó szereplőket igazán ízes akcentussal. Ez az érzés pontról pontra igazolódott a film nézése során, de szerethető formában.

A cselekményt keszekusza alakításáért egy gondosan összeválogatott csapat felelős, amit csak és kizárólag reménytelen jövőképű, közmunkára ítélt bűnözök alkotnak. Az igazságszolgáltatásnak köszönhetik, hogy egymásra találtak, illetve azt is, hogy megismerhetik szellemi inspirálójukat, a büntetésüket felügyelő Harryt, és általa a mindenki életét megváltoztató whiskyt. A kardinális találkozás pillanatától a film Kerülőutak whisky-s verziójának és egy igazán amatőr Ocean's eleven/twelve/thirteen fourteen keverékévé változik, ami nem látva a filmet, nyilván bizarr elegynek tűnhet, pedig nagyon jól működik.

A 2012-ben a Cannes-i fesztivál zsűri díját elnyerő Szesztolvajok egy remek tempójú, egyedi humorral fűszerezett, izgalmas és egyben megható film. Amellett, hogy kiválóan szórakoztam, érdekes információkkal is gazdagabb lettem a whiskykkel kapcsolatban. Például, hogy mit is jelent az eredeti cím, az angels's share.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

A kritikusok és a közönség díjait és elismeréseit egyaránt joggal bezsebelő, lebilincselő dráma egy újabb nézőponttal szélesíti az utókor második világháborúra való rálátását. Amúgy is minden olyan, a németek saját múltjukkal való szembenézéséről szóló film, amiben az ő kezük is benne van, nagy valószínűséggel csakis különleges és egyben fájdalmasan őszinte élményt nyújt a nézők számára, ahogy ennél a filmnél is. Ez jelen esetben nem csupán tartalmi, hanem képi megjelenítés szempontjából is értendő. Természetesen nem akarom a film erényeit kizárólag a németeknek tulajdonítani, hiszen jelen esetben egy ausztrál, angol és német koprodukcióról van szó.

Ismét sikerült úgy szembenézni a sötét múlttal, és ezáltal minket, nézőket egy új nézőpontból szembesíteni vele, aminek bőr alá, egészen a csontig hatoló hatása igazán elgondolkodtató pillanatokat, akár napokat szerzett szerintem mindenki számára. Egy fájdalmas bűn és bűnhődés történet.

A film abból az alaphelyzetből indít, amikor a háború már a végét járja. A szülők nélkül maradt Lorenak, akiket egyébként nem a háborúban vesztett el, hanem ők maguk is nácik voltak, egyik napról a másikra fel kell nőnie ahhoz a feladathoz, hogy 4 testvéréért felelősséget vállalva, családfőként, a háború dúlta Németországot átszelve, a Fekete erdőtől egészen Hamburgig juttassa el családját, az ott élő nagymamájukhoz. Ez a veszteségekkel teli út teszi ki a történet oroszlán részét. 

A fájdalmas képek és a döbbenetes történések segítségével nem csupán egy felszabadítás utáni, széthulló birodalmi látképet mutat a film, hanem betekintést nyújt abba, hogyan küzd meg Lore nem csak a kegyetlen körülményekkel és az erőn felüli kötelezettségeivel, hanem a számára sokkal fenyegetőbb problémával, a valósággal. A náci ideológiában nevelkedett lány hirtelen szembekerül a háború valós kegyetlenségeivel, egy olyan igazságot nélkülöző világgal, ahol már minden érték eltörött, ahol a legelemibb tagadása ellenére is el kell fogadnia ezeknek a bűnöknek a létezését, majd azt is, hogy kik a vétkesek ezekért, amiért neki és testvéreinek is bűnhődnie kell. Minden tehát, amiben a lány eddig 17 éven át hitt és amit szeretett, ezen az úton nem csak megkérdőjeleződik, hanem lassan meg is szűnik számára, sőt a történet végére a múlt utolsó értékét már ő maga töri darabokra.

Ahogy az ilyen témájú filmek esetében, a Lore sem könnyen emészthető film, amitől mégis nagyon szép, hogy ezt a rengeteg kegyetlenséget sikerül igazán lenyűgöző képekben elmesélnie. És van még egy dolog, az utolsó negyed óra, a számomra legmegragadóbb pillanata a filmnek. De erről többet inkább nem is árulok el, akit érdekel, nézze meg saját maga. 

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

A félnapos mozimaratonon premier előtt vetített Én és te Bernardo Bertolucci legújabb alkotása. Számomra csak kényszer választás volt, mivel eredetileg a Tajtékos napok megnézését tűztem ki célomul. És bár összehasonlítási alappal egyelőre még nem rendelkezem, de azt így is állíthatom, hogy nem csak nem bánom, hogy ülőhely hiányában lemaradtam a másik vetítésről, hanem kifejezetten örülök is az események alakulásának.

Az Én és te gyönyörű történetét Niccolò Ammaniti 2010-ben azonos címmel megjelent, Olaszországban igen nagy sikernek és népszerűségnek örvendő kisregényének köszönhetjük, ahogy azt a teljesítményt is, hogy Bertoluccinak 9 hosszú évnyi kihagyás után végre újra rendezni támadt kedve. Ugye nyilvánvaló innentől, hogy tudhat valamit ez a könyv, ahogy szerintem a film is.

Mivel a regényt (még) nem olvastam, így inkább csak a filmről beszélek, azaz erről a különös bájú, törékeny történetről, ami két fiatal, akik nem mellékesen féltestvérek, egymástól függetlenül, azonos időpontra tervezett, egyikőjük számára önként, másikuk számára kényszerből vállalt száműzetését meséli el, amit - bár ők eleinte egyáltalán nem élnek meg pozitívan - elképzelésükkel ellentétben nem teljes magányban kénytelenek eltölteni, mégis ez lesz végül a legnagyobb szerencséjük.

Mindketten saját indokból és szándékkal vonták ki magukat az őket körülvevő világból. Az eredeti, önmaguk által kitűzött cél beteljesülésének sikeressége, miszerint elmenekülhetnek az emberek közül, vagy hogy élhetnek a lehetőséggel, és újraépíthetik önmagukat, kérdéses marad. Az viszont, hogy ez a közösen eltöltött egy hét előre nem látható értéket adott hozzá mindkettejük életéhez, minden kétséget kizáró.

A történet elején ez a két végtelenül magányos és törékeny szereplő éppen olyan élethelyzetben van, amikor távol mindenkitől, az egyedüllétben kívánják megtalálni saját nyugalmukat, a vágyott magány helyett viszont egyáltalán nem azt kapják, amire számítottak: egymást. Idővel szépen lassan megismerik egymást, lépésről lépésre sikerül megtanulniuk igazán meglátni és megérteni a másikat, miközben fokozatosan egyre közelebb is kerülnek egymáshoz. Szinte idegenekből válik ez a két féltestvér igazi testvérekké. Saját tragédiáikon keresztül, magasságok és mélységek közös megélése során - talán számukra a legnagyobb meglepetésként - egy kívánni nem is mert dolog alakult ki közöttük, és egy igazi kapcsolatra tesznek szert, az én és te kapcsolatára. Bár azt hitték, hogy magányra vágynak, de a film megmutatja, hogy valószínűleg sokkal inkább egy igazi társra. 

Valahogy így volt ez az én eredeti filmválasztásom és a megvalósult filmnézésem esetében is, és nagyon hálás vagyok ezért. Látva viszont a film pontszámait port-on és imdb-n, abban már nem vagyok olyan biztos, hogy a véleményemmel mindenki más is egyetért. Ennek ellenére...

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

A második Artmozik éjszakáján megtekintett első filmem François Ozon rendezése: A házban. A port.hu és az imdb.com szerint műfaját tekintve thiller, amit csak azok nem cáfolnak, akik nem látták. Azért is nehéz és talán felesleges feladat is kategorizálni, mert hogy ez a film fő élvezeti értéke: maga a játék a műfajokkal. Csavarokban gazdag felépítés mellett, tartalomban és megoldásokban is különböző stílusú elemekkel operál. Izgalom, könnyed nevetés itt akár egy percen belül is bátran megfér egymás mellett. 

A történet középpontjában egy ígéretes írói vénával megáldott, de elég furcsa, középiskolás fiú, Claude (Ernst Umhauer) és az ő írói szempontból kevésbé sikeres irodalom tanára, Germain (Fabrice Luchini) állnak. A fiú eredetileg egy házi feladatnak induló, de később a tanári érdeklődés miatt tovább íródó folytatásos regényben meséli el, hogyan és milyen szándékkal jutott be legjobb barátja otthonába, a címben szereplő házba, és hogy milyen kalandokban volt  is ott része.

A házban leginkább az írás-olvasás folyamatáról és kölcsönhatásáról szól. Nem kell megijedni, nem valami unalmas irodalomelméleti csevejt kell elképzelni (bár szerintem azok sem unalmasak annyira, sőt). Az alapötlet: megtörni azt a megszokott mechanizmust, miszerint az olvasó csak passzív szemlélője lehet az olvasott történetnek, és hogy csak egyirányú lehet az olvasó és író kommunikációja.  Azzal a szituációval játszadozik el tehát a történet, ami ritkán eshet meg az átlagos hétköznapokon, hogy milyen is, ha megszokottól eltérően az olvasó igenis beleszólhat a könyv eseményeinek alakulásába, sőt mivel jelen esetben az olvasó egy irodalom tanár, az E./1. személyű elbeszélő pedig egy másodikos tanuló, így mentorként nem csak arra van befolyással, hogy mi, hanem arra is, hogy hogyan íródjon. Ritkán van lehetőségünk arra, hogy olvasmányunk szereplőivel személyesen is találkozhassunk, megmondhassuk, ha már kicsit lankadna az érdeklődésünk, és ezért innentől több konfliktust akarunk a történetben, vagy hogy elérhessük, hogy főszereplőnk a szerző akarata helyett (akik, mivel E./1. sz. elbeszélőről  van szó, így jelen esetben azonosak), inkább a miénk szerint cselekedjen, érezzen. Germainnek ez a lehetőség megadatott. Persze ne gondolja senki, hogy írónk minden szituációban olyan könnyen megadná magát tanára ízlésének és akaratának.

Ami pedig már a játék csúcsa, amikor az olvasó akaratán kívül belekerül a szövegbe, és így szereplőként is befolyással lesz az események alakulására. Az igazi végkifejlet pedig az lesz, amikor az olvasó által alakított történet egy idő múlva már a saját életére lesz tényleges hatással. Nem mellékes szempont, hogy egy könyv történetszövésével játszani sosem jár olyan következményekkel, mintha ezt emberek életével tesszük. Ennek a tanárnak és diákjának, azaz mesternek és tanítványának, fordulatokban gazdag irodalmi kölcsönhatásokon alapuló játéka nem csak számukra, számunkra is felettébb szórakoztató.

Ha megtisztítjuk a filmet az írással kapcsolatos részektől (a történések kb. 80 %-tól), akkor nem marad más, mint egy sokkal hétköznapibb történet egy magányos fiatal fiúról, aki semmi másra nem vágyott igazán, mint saját családra, arra hogy tartozhasson valahova; vágya beteljesítésére pedig elég egyéni és komplikált módszert választott. Másik oldalról pedig láthatunk egy tanárt, akinek sosem született gyermeke, pedig valószínűleg mindig is nagyon vágyott rá. Ezt a két embert pedig összeköti végül a közös szenvedélyük. Ez az alapsztori kiegészülve a zseniális történetszövéssel remek szórakozás nem csak az irodalom szerelmeseinek, hanem minden játékoskedvű filmkedvelőnek.

A házban megnézése után izgalmas lehet elgondolkodni azon, hogy vajon létezik-e olyan élet, amiről szívesen olvasnánk, vagy másik szempontból nézve, élnénk-e egy könyv történetében.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos