A Netflix reality felhozatalában bolyongva nemrégiben egy trashreality gyöngyszemre, a Too Hot to Handle-re találtam rá, most pedig a stratégiai, versengős, az online ismerkedést fókuszba helyező The Circle-re. Belenéztem .... majd végigdaráltam az USA, majd a brazil, végül pedig a francia verziót is, így már csak az eredeti brit maradt ki. És azt kell, mondjam, berántott, pedig nem gondoltam volna.

The Circle USA

A magát közösségi média versenyként aposztrofáló játék alapötlete, hogy beköltöztetnek 8 játékost egy épület lakásaiba szépen külön-külön, ahol elzárva egymástól csak a Circle appon keresztül tudják kialakítani egymással a kapcsolatot. Mindenkinek van egy basic infókkal és képpel ellátott profilja, ami vagy igaz, vagy csak részben, vagy semennyire se. Ezen a Circle appon keresztül a játékosoknak lehetőségük van privát és csoportos csetelésre, illetve versenyeken és játékokon részt venni, amik általában jól fel is keverik az állóvizet. Egy fix feladatuk van, a nap végén rangsorolniuk kell a profilokat szimpátia, idővel pedig egyre inkább stratégia alapján, a rangsornak köszönhetően pedig valaki profilja a nap végén blokkolva lesz, helyére pedig új játékos érkezik.

A The Circle játékszabályai, a műsor felépítése minden nemzetnél szinte ugyanazok - a franciáknál vannak csak eltérések -, tehát a váz egészen egyezik, az alapjátékos szett is ugyanaz (model lány, vagányabb csaj, meleg srác, csajozós, nagydumás srác, sportoló ..). És köszönhetően a nemzetiségtől független emberi működésnek vannak előre meg nem írt egybeesések is.

The Circle USA - kezdőjátékos profilok. Arányok: hat igazi és két catfish profil

Erre a koncepcióra a social média agyonfilterezett, hatásvadász, sokszor hiteltelen világától megcsömörlötten alapból azt mondanám, hogy egy szűk kör kivételével mégis kit érdekel, illetve kell-e nekem ebből a világból még több? Viszont a The Circle azonfelül, hogy napjaink világát képezi le, és kategóriáját tekintve tényleg ügyesen, okosan átgondolt, izgalmas stratégiai játék, szerencsére nem csak a felszínnel és a karakterekkel, a "ki kivel ki ellen" felállásokkal és a manipulációval operál, hanem az online kommunikáció és a mögötte rejlő valóságot láttatva olyan jelenségekre mutat rá, ami - engem legalábbis - elgondolkodtat.

A catfishek/kamuprofilok

A játékosok többsége valamit elcsal a profiljában: vagy a korát, vagy a kapcsolati státuszát, foglalkozását. Teszik mindezt azért, hogy megnyerőbbek lehessenek a többiek számára. Ezért szingli szinte mindenki, és így került több orvos is a játékosok közé. Nomeg vannak azok, akik teljesen más azonosságot öltenek magukra: például barátnője profiljával játszó srácból több is akad, a 70 pluszos nagyik, akik egyikőjük huszonéves unokájaként küzdenek a hashtagekkel a bennmaradásért, vagy a flörtölős csajként játszó meleg fiú ikerpár.

 Legjobb catfish-jelenet, amikor a bal oszlop kamuprofilja, Adam randizik a jobb oszlop kamuprofiljával, Rebeccával
(az alsó két kép az eredeti játékos, a felső sor a kamuprofiljuk)

A műsor legviccesebb jeleneteit egyértelműen ezeknek a catfishként játszó karaktereknek köszönhetjük, de közben nagyon vegyes érzéseket is kiváltanak, kérdéseket vetnek fel. Egy pénznyereménnyel kecsegtető játékban catfishnek lenni egyenlő a csalással és megtestesíti a hazugságot? Korrekt-e ez azokkal szemben, akik vállalták magukat? Mennyire számít az, hogy nem a játékos szerepel a képen, ha közben amit csinál, az végig önazonos és őszinte? Miért nem vállalja fel mindenki saját magát?

Az kiderül, hogy bármennyire is azért érkeztek ezek a játékosok a műsorba catfishként, hogy népszerűbbnek, elfogadhatóbbnak állíthassák be magukat, ez a stratégia nem igazán könnyíti meg a dolgukat, ugyanis kamuprofillal dolgozni egyértelműen keményebb meló. Azt is érdekes látni, hogy nem minden nemzetnél vadásszák le a játékosok a kamuprofilosokat, és szembesítésnél is van bőven eltérés a reakciókban.

A(z online) kommunikáció 

A kizárólag cseten bonyolított kommunikáció amellett hogy felszínen mozgó, hurráoptimista, hashtagekkel tűzdelt beszélgetésekhez vezet, egyben nagyon célzott és nagyfokú átgondoltságot igényel a játékosok részéről. Ez egységes mindegyik szériánál. A temperamentumnak, kultúrának és szocializációnak köszönhetően viszont eltérések is vannak bőven.

Az amerikai verzióban tapasztalható kommunikáció egyértelműen önhatárokat és bizalmat tekintve az átmenetet leginkább nélkülözőbb. Ott jelenik meg legjobban az óriási megfelelési vágy és a kitárulkozás igénye úgy, hogy a negatív érzéseket szinte képtelenek ebben a közösségben és ezen a fórumon kifejezni. Náluk jön ki legerősebben, hogy mennyire védtelenek lehetnek a social térben, és hogy stabil önismeret és önértékelés hiányában milyen frusztrációs terheket okoz ez a nem kicsit manipulált világ számukra.

Ezzel szemben a brazil verzióban tökéletesen megjelenik az önszeretet és az élet szeretete. Vállalják pozitív és negatív érzéseiket is, kötődésre is sokkal képesebbek (bár némi óvatosság náluk sem ártana). Az érzelmi kilengések ellenére üdítő, így mindenképpen eredeti nyelven javasolt az évad megtekintése. 

A francia The Circle

 A franciák The Circle-jében folyt magasan a legkonfrontatívabb kommunikáció. Kamu vagy nem kamu, a legtöbben karakterüket hozták végig önmagukban/profiljukban bízva. A három műsorból a itt fejeződnek ki legkevésbé cukormázas érzelmek, de ettől még egyáltalán nem lehet csak stratégiainak és érzelmektől mentesnek nevezni az egyébként provokatív, szkeptikus hangnemet.

A szépség

Aki szép, arról feltételezzük, hogy szimpatikus is. Nagyon sok játékos stratégiája ezen alapult, ugyanis maguknál fessebb, csinosabb emberek profiljaival vettek részt a játékban. Ez pedig elég szomorú. A műsor tanulsága a felvetéshez képest inkább az, hogy a szépség gyakran kamuprofil red flag (általában a nem indokolt esetekben :D), inkább férfiaknál előnyösebb, a nők pedig jobb ha természetesek, vagányak és szexik, mintha túl szépek.

Szélsőségesebb eset, amikor a játékosok nem csupán előnyösebb helyzetre vágyva, hanem kifejezetten az elutasítást elkerülendő választottak kamuprofilt, ahogy az amerikai erősen plus size hölgyek csakis vékony lányok profilja mögé bújva merészkedtek be a Körbe, mert féltek, hogy máshogy nem fogadják be őket. De nem csak negatív példát mutat a műsor, a brazil The Circle-ben két plus size profilú női karakter is volt, az egyik ráadásul egy pasi kamu profilja, és kérdés nem volt, hogy befogadják-e a közösségbe őket.

The Circle Brasil

Amellett, hogy a The Circle izgalmas, drukkolós szórakozást nyújtó reality, közben sok aktuális kérdést is felvet, mi igaz, mi fake, egészséges helyzetben hova kell kerülniük az ember fókuszpontjainak, hogyan épül és működik a bizalom, a kötődés. Minden helyzetben direkten ugyan választ nem nyújt a reality (nem is vállalt dolga), de el lehet indulni, és el lehet játszani a felkínált alternatívákkal.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos  

Megnézési sorrend javaslat: USA, brazil, francia

Mostanában elég sok sorozatba kezdtem bele, többségükkel még sikerült is kellemesen múlatni az időt, de mindegyiknél éreztem, hogy valami azért hibádzik. És ez az Atlanta első epizódjának kb. 10. percében és egyben a 3-4. my niggazás után visszavonhatatlanul tudatosult bennem, arcomra csalva egy, naezaz mosolyt. Mert oké a szórakozás, meg a kíváncsiság, de igazából végig ki voltam éhezve a valódi minőségre.

Day&dream

Amikor egy sorozatnál úgy érzem, hogy a karakterek a játékidőn kívül is elevenen léteznének, amikor a nem lineáris és még csak nem is egyenletesen haladó történetvezetés ellenére megindokolhatatlanul, de érzem a tökéletes bizodalmat az író(k), rendező(k) felé, mert valamiért egyértelmű számomra, hogy itt nem (csak) a honnan hova haladunk a lényeg (jó persze az is), hanem az utazás és az útitársak, amikor ennyire pillanatok alatt belerázódom egy sorozat stílusába, világába, és a földrajzi és a jelen esetben nagyon is jelentős kulturális és etnikai különbözőségek ellenére otthon érzem magam benne, amikor nem érzem a szándékoltságot és izzadtságszagú törekvést, na akkor ott teljesen minőség van! Ahogy az Atlanta esetében is.

Ez már a második olyan show, amit egy korábbi sitcom szereplője kreált, főszerepelt, rendezett és írt, és eddig mindkettő nagyon jó kritikákat kapott, nekem pedig baromi nagy kedvencek. Az első: az ex-Parks and Recreation-ös Asis Azari Emmy díjazott és Golden Globe jelölt Master of None-ja (imdb 8,2), és most az ex-Communitys Donald Glover bontott formát, vagyis inkább hozott színt (tudom, a fekete nem szín) a sorozatok világába az Atlantával (imdb 8,8).

Történetét nézve, nehéz érdekeset mondani, mert nem különösebben izgalmas: Earn és uncsitesója, a befutás előtt álló rapper, Paperboi bandázgatását, túlélési és felkapaszkodási stratégiáit látjuk a dramedy műfaji keretein belül. Nem elhanyagolható információ még, hogy viszontagságos útjukat/útkeresésüket támogatva kíséri a sorozat legjobb karaktere, barátjuk Darius.  De hogy az Atlanta atyja, Donald Glovert idézzem: az Atlanta lesz a rapperek Twin Peaks-e.

A sztorival ellentétben a sorozat lényege sokkal inkább, hogy nagyon igazi, vicces és remekül megírt. Amiért pedig külön hálát érdemel, hogy végre ráirányította a figyelmet arra, hogy mennyire indokolatlan és sértő, hogy buta félelmekből (nézői szám) a mai napig méltánytalanul alulreprezentált a fekete karakterek száma a mozgóképes világból. Az Atlanta ékes példája annak, hogy mégis black is the new black.

Kategóriám rá 4 megtekintett rész után:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Meg kell hagyni, ez az 5. szezon Girls valóban friss és üde lett, hasonlóan az első évadokhoz. Jó kérdésekkel foglalkozott, és a történet is csak néhol szállt el zavaróan. Sokkal inkább volt érdekes és bájos, mint amennyire elvétve zavaró, alkalomadtán kellemetlen. Ez pedig a Girlsnél kifejezetten jó arány :) Jó, hogy nem hagytam fel a nézéssel.

Girls FB oldal

Ez a kellemesség úgy jöhetett össze, hogy Hannah az eddigi megszokotthoz képest háttérbe szorult, a - szerintem nem túl jól elsült - coming outolós apa szálat kicsit hanyagolták, változatosan válogatták össze az életszínterek, és megléptek jó pár meglepetésként vagy pont nagyon reálisan ható csavart is. Meg még egy elég lényeges változtatás is történt.

Az első pár évad Girls azért volt annyira jó (amellett hogy rohadt idegesítő is sokszor), mert érdekesek voltak a karakterek, izgalmas volt a kendőzetlen hús-vérségük. Ebből egész sokáig meg is élt a produkció. Uncsivá akkor kezdett válni a sorozat, amikor már nem hatott annyira újként ez az ábrázolásmód, ezzel párhuzamosan a karakterek és az elbeszélés izgisége is kezdett szépen megfakulni, ami - a gyakran túlzó történetvezetéssel ellentétben - a Girls valódi erőssége. Meg persze Lena Dunham be-becsúszó öncélú agymenése se tett jót mindig a sorozatnak. Ezzel nem azt mondom, hogy ne lehetett volna szeretni a sorozatot, hanem hogy érzékelhető a sorozat 3. évadától kezdődő fényét vesztető ellaposodás. Na ezen fordított a mostani szezon.

Szerintem leginkább annak a változtatásnak köszönhetően működött annyira jól ez az évad, hogy sorra minden szereplő felhagyott az eddigi passzív sodródással (karakterek ismét a cselekmény fölé emelkedtek!), és tették mindezt végtelenül egyszerű, a 10 részt egységben tartó motiváció hatására, vagyis a boldogság kereséssel, amit reálisan megmutattak, mennyire rohadtul nem könnyű. Ezzel pedig a nézők is könnyűszerrel összekapcsolódtak.

 Craig Blankenhorn/HBO

Lehetne gondolni, hogy ez azért elég közhelyes, már rengetegszer és rengetegféleképpen feldolgozott ötlet, de mégis működik. Elgondolkodtató, őszinte, szertelen volt, és ezzel a fajta boldogságkereséssel nézőként (főleg női nézőként) nagyon könnyű azonosulni. Az pedig már csak hab a tortán, hogy ezt a kis és nagy felismeréseket, jó kérdésfelvetéseket hozó útkeresést karakterek szempontjából nagyon igazságos játékidőarányban mutatták be. Marnie például külön epizódot kapott például, ráadásul évad legerősebbjét.

Nem volt egetrengető, de nagyon élvezhető, megfogó évad jött össze a Girlsnek, ami jó kilátásokkal kecsegtet a 6. évaddal kapcsolatban.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Az utóbbi időszak új sorozatokban és folytatásokban is elég vegyesre sikeredett. És habár pár kedvencemben sikerült elég nagyot csalódni, lásd OITNB vagy a Masters of Sex 3. évada, nagyon sok gyöngyszemre, mester darabra is leltem. Így, ha osztok szorozok, nincs ok panaszra, inkább a jók voltak mostanában is túlsúlyban. Név szerint akikre gondolok:

Fargo 2. évad

A legjobb folytatás évad díja, ha lenne ilyen, most egyértelműen a Fargo 2. évadának járna. Az első évad se volt gyenge, Coen fivérekért kevésbé rajongó nézőként is eléggé szerettem, de ez a második évad egyszerűen mesteri volt méghozzá mindenhez képest. Képi világa, zseniális karakterei, és itt hangsúlyoznám zseniális női karaktereit is, meg persze a sztori és a minden szintű trollsága (dialógusok, befejezés, fordulatok ...), egyszerűen perfekt lett. Hideg rázott tőle, és közben térdet csapkodva nevettetett. Csakis így legyen tovább mindég!!

Hannibal 3. évad

A Hannibal 3. évada volt a szívemet leginkább szétszaggató évad, több okból is. Leginkább, mert véget ért, és persze ahogyan véget ért. A feljebb említett fargos szemet gyönyörködtető képekhez képest a Hannibalban a szemem ki is folyt a gyönyörtől. És bár a korábbi évadokra is jellemző volt a magas fokú vizuális igényesség, de itt ért tökéletessé, hiszen ebben a 3. évadban lett szép a félelem, és félelmetes a szépség. Színészi játék, történetvezetés, dinamika és lezárás terén is ebben az évadban mind borzalmasan szépen helyén volt.
Évadzáró ajánló, azaz bővebb magasztalás itt >>

Mad Men finálé - 7. évad

Most búcsúzott és méghozzá meghitt és méltó módon a legkedvencebb sorozatom, a Mad Men. Amit a címre utalva ajánlani ugyan hülyeség lenne, hisz aki szerette, már biztos látta, akit meg nem érdekelt, úgy sem fogja megnézni. De mivel egyike mostani legjobb sorozat évad élményeimnek, így hát nem maradhat ki a felsorolásból. Igazán említésre méltó, mennyire felépített, szépen búcsúzó évadot hoztak össze, ahogy az is, hogy félévadzáróval megint megcsinálták azt a csodát, amit annyira imádtam a Mad Menben, ahogy érzelmileg annyira finoman, de egyáltalán nem kézenfekvő módon hatottak a nézőre, csalva könnyeket a szemekbe, amit megélni egyszerűen szép volt.
Évadzáró ajánló, azaz bővebben egy lezáruló korszakról, itt >>

The Affair 2. évad

Következő ajánlásra méltó évad a The Affair második szezonja. Már az elsőért is rajongtam (írás róla itt), hiszen annyira jó ötletnek tartottam ezt a narrációs játékon alapuló történetvezetést (az én-elbeszélés és az emlékezés megbízhatóságának, és egyben magáról az emlékező-mesélőről árulkodó mivoltát...). Persze a karekterek és a színészek is mind kitűnő választásnak bizonyultak. Az első évad végére már csak tényleg azon izgultam, vajon a történet meddig lesz elég érdekes, meddig vihető ez a kétszemszöges elbeszélés. A második évad pedig nemcsak megnyugtató választ adott, hogy igenis elég izgis a szál, hanem a további szemszögek behozásával az alapfelvetést is továbbpörgették, a mellékszereplőknek és történetnek is nagyobb játékteret adtak, és ez az igazi win-win.

Narcos 1. évad

Új sorozatok terén azonnali függőség bennem a Narcos miatt alakult ki (ez mondjuk szinte adja is magát). Először a theme song miatt, aztán persze a sorozat egésze érte el ezt a hatást. Ez a sorozat ugyanis tényleg minden szempontból izgalmas: true storyként, Pablo Escobar életrajzként, karakterdrámaként, rendőr/drogsztoriként, de leginkább a bennfentessége és a kendőzetlen, könyörtelen ábrázolásmódja miatt. A Narcos végtelenül döbbenetes történet, még úgy is, hogy a nagy része elég jól ismert. Egyértelműen látni kell. Az Escobart játszó - spanyolul nem beszélő - Wagner Moura és Pedro Pascal játékáért meg pláne!

Flesh and Bone 1. évad

Balettért nem rajongóként egészen véleltenül akadtam rá a Flesh and Bone-ra, azaz egy nagyon fülledt, gyönyörű de egyben rettenetesen mocskos tündérmesére. A sorozat fordulatokban gazdag, lassan tárul fel, látványos, nem finomkodó, története pedig nagyon gyorsan magával ragad. Az arányok ügyesen eltaláltak: a táncok mennyisége, a szakmaiság, a rivalizálás, az egyéni tragédiák, a külvilág romlottsága, mind jól porciózott mennyiségben szerepelnek a történetben. Főszereplője, Sarah Hay, pedig csodaszép. Kezdetben inkább női nézőknek ajánlottam volna, de a sztori keménysége, a táncok már-már soft pornós jellege miatt vagy éppenséggel a maffia szál miatt a Flesh and Bone tényleg mindenkit érintetté tud tenni.

Master of None 1. évad

Az utóbbi időben komédiák terén nem sikerült annyira sok jóba belefutni (ígéretesnek tűnőbe annál többe). Viszont egy gyöngyszemre ebben a kategóriában is leltem, mégpedig a Master of Nonera. A Parks and Recreationből ismert Aziz Ansari, aki sok egyéb mellett (mint például írója, producere, alkalom adtán rendezője) főszereplője ennek a vicces sorozatnak, ami nem az a térdcsapkodós-hahotázós fajta, inkább elgondolkodtatva nevettetős, és aminek ötletei, kérdésfelvetései, poénjai később is gyakran eszembe jutnak. Minőségi szórakoztatást nyújtó sorozat, amiben a legizgibb, hogy amellett, hog története mennyire átlagos, hétköznapi, viszont friss hangvétele, nagyon mai megoldásai miatt, és az által, hogy valóban jó kérdéseket vet fel, és ezekkel érdemben játszik el, lesz ennyire élvezetes és eredeti.

Véget ért, tette mindezt kíméletesen, meghitten, nyugtatóan, magához képest pozitívan, rajongói elvárásokra tekintettel, 7 részen keresztül. Mert ezt érdemeltük mi, rajongók és a sorozat is.

Amikor megtudtam, hogy a 7. évaddal véget ér a Mad Men, onnantól már gyászoltam előre, közben készítettem magam a búcsúra, aggódtam a lezárás miatt, ezekkel egyszerre pedig még barátkoztam is az évadzárás után fennmaradó űr gondolatával. Szerencsére a 14 résznyi idő, illetve a félidei szünet még extra felkészülési időt is adott a búcsúra. (Amit persze még tovább is toltam). Erre pedig azért volt szükség, mert a Mad Ment az első évadtól kezdve imádtam, és azóta is ez a kedvenc sorozatom.

Korábban is fejtegettem már, hogy a Mad Men mennyire nem tömeg sorozat, itthon nincs is óriási közönsége. Az a nézői réteg viszont, akit betalál a sorozat, valódi rajongója is a sorozatnak itthon és bárhol. Egy baromi lassan építkező karakter dráma lévén kizártnak tartható, hogy bárki rajongás nélkül végig bírja nézni ennek a sorozatnak mind a 7 évadát. Pár évadig még lehet izgalmas kordokumentumként vagy a reklámszakma fejlődéstörténetként, de ha valaki nem zuhan bele az egyedi, réveteg, melankolikus hangulatába, meg persze a karakterek kibontásába, az - érdeklődés, vagy bármilyen külső motiváció ellenére - nem valószínű, hogy eljut az 5. évadig. A Mad Ment legalább szeretve, de leginkább rajongva lehet nézni. Máshogy egyszerűen nincs értelme. És hogy miért fontos ez?

Mert ez a 7. évad pont az ilyen rajongóknak készült. És ennek tükrében érdemes súlyozni. Amit vártam: lágy katarzist és méltó, nagyobb volumenű, kardinális búcsút. Meg is kaptam, bár nem számításaim szerint egyszerre, hanem szépen sorjában. Nálam a Mad Men a 7. évad 7. részével (az imdb-n 3. legjobbra értékelt epizóddal), az akkor könnyeket hullató lágy katarzisával lezárult. Az évad második felében pedig nagyon lassan engedve csak el a rajongók kezét búcsúzott el teljesen, zárt le egy rajongói korszakot. Kicsit úgy, mint a Six Feet Under utolsó perceiben, csak itt 7 részen keresztül.

Ritkán adatik meg, hogy az elbúcsúzó ennyire tekintettel legyen az itt maradókra, jelen esetben a rajongókra, és ilyen hosszan elnyújtva, 7 részig nyugtat, és sugallja, hogy minden a helyére fog kerülni, és minden rendben lesz. Mindezt a Mad Men egészéhez képest is kifejezetten pozitívan. Ha az összes karakter számára ugyan nem is tartogatott napsütéses boldogságot a lezárás, mondjuk csak a többségük számára, de valahogy mindegyikük a megismerésük pillanatához képest határozottan tudatosabb állapotban intett búcsút nekünk. Ez az általános jellemfejlődés pedig összességében pozitív képet ad.

És ha már jellemfejlődésről esett szó, akkor Don Draper karakterének teljes megszűnését és újrarendeződését természetesen meg kell említeni, meg amúgy is. A férfi, akiről hat évad alatt foszlányokból,sejtésekből, visszafogott arckifejezésekből, mámoros cselekedetekből tájékozódhattunk, ebben a 7. évadban nagy utat tesz meg szemünk láttára, közben álcáját szépen lassan levetve. Először az évad első felében életének utolsó bástyái megszűnésével reng meg (szerelem, munka, család, kapcsolatok szinten), majd átadva magát a teljes szétesésnek, a létrehozott Don Draper megszűnésével jut töréspontig, hogy aztán a legpozitívabb kicsengést adhassa az egész lezárásnak, hogy újrarendezi valóját.

Tűnhet erőltetettnek, túl szentimentálisnak is ez a mindenki jól lesz lezárás, számomra viszont a képet bőven árnyalja a meghittség és hála érzete a rajongók és saját karaktereik irányába. A Woody Allen filmekhez hasonlóan itt is élt bennem az érzés, hogy végtelenségig képes lettem volna nézni még.

Jon Hamm Golden Globe díjat is megkapta végre, ami azért January Jonesnak is kijárt volna.

Szépen búcsúzott, de már tátong a hagyott űr. Hiányozni fog.

(Kommentben jöhetne pár ötlet, mivel lehet enyhíteni majd a sorozat hiányát)

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Ki ne gondolna vissza jó szívvel a gimis, ifjúsági sorozatokra? Azokra az intrikában és szerelmekben gazdag, könnyed, az élet "nagy" kérdéseit tinédzser fejjel feszegető, főként iskolákra lokalizált, minimum 5-10 évvel idősebb színészekkel játszó sorozatokra? Amikért akkoriban - letöltés és feliratra várás helyett - hétről hétre, napról napra ültünk le műsorújság szerinti pontossággal a TV elé?

Mennyire más korszak volt az még. Talán minden ott kezdődött, és a gimis sorozatok kövezik ki az utat a sorozatfüggés világa felé. 

A középiskolássorozatok mindegyikében közös, hogy a játékteret leginkább a barátok-iskola-család háromszög jelenti, élményekben és akciókban dús, világot megváltó szándékú főszereplők életét követhetjük végig, az események pedig bájosan, könnyeden tálaltak, és valami vágyott gondtalanság lengi körül. Közelebbről viszont, ennyire azért mégsem egyformák, ráadásul eléggé különböző mértékben rózsaszínek és emlékezetesek.

Szívtipró gimi - Heartbreak High 

Nem volt, és lehet, hogy azóta sincs az ausztrál Szívtipró giminél zseniálisabb középiskolás sorozat. 7 évadot (210 részt) élt meg, és mindig képes volt megújulni, helyszín vagy akár a színészgárda 80%-nak lecserélése árán is. Olyan emblematikus karaktereket alkotott: mint Nick Poulos, Peter Rivers vagy személyes legnagyobb kedvencem Bogdan Drazic.

A gimis sorozatokra jellemző rengeteg szerelmi vívódás, hierarchia harc mellett a Szívtipró gimiben drámából és tragédiákból is jutott ki rendesen. Hány sorozat fejezi be úgy az első évadát, hogy a kedvenc, helyes főszereplőjét megöli? Még, ha több mint 15 éve is láttuk, akkor is mindenki emlékszik arra a sokkra, amit az ominózus boxmeccs alatt átélt. (És nem ő volt az egyetlen értelmetlen halált halt karakter.)

A Szívtipró gimi kifejezetten érzékeny volt a keményebb problémákra, és törekedett is valósan ábrázolni őket. Volt tanár-diák szerelem, bullying, drogproblémák, étkezési zavarok, tiniterhességek, átmeneti hajléktalanság, bűncselekmények ... Eseményileg valós, nem csak tinédzsereket érintő problémákat hoztak be a sorozatba, téve ezt  persze nem dokumentum film hitelességgel, de kellő részletességgel, és fejet nem elfordítva. Külön pirospont, hogy nem csak kifejezetten előnyös küllemű szereplőket foglalkoztak (gondoljunk csak Charliera vagy Melaniera ..). 

Akkoriban részről részre izgultam végig, és ha mostanság belefutok (utoljára az m2-n hajnal 5kor), akkor is jobb elfoglaltság hiányában nagy eséllyel megnézem.

IMDB score: 7,9
Rózsaszín score: 5
Emlékezetesség score: 10

Beverly Hills 90210 

Ez a(z új folytatás nélkül) 10 évadot megélt sorozat vitathatatlanul korának meghatározó alkotása. Igazán amerikai, könnyed, kavarás központú, maximálisan belterjes kapcsolatrendszerű, gimis-Melrose Place. Populáris sorozat volt, és nem csak a tévében. Nem tudom, ki találkozott a történettel könyv formában, én olvastam két részt is :D

A sorozatot nehéz egységesen bemutatni, ugyanis kétféle időszámítás létezik: Brenda előtti és utáni (más fórumokon is hasonló véleményeket olvastam erről). Jómagam csak Brenda távozásáig szerettem a sorozatot. Egyrészt azért pont odáig, mert a Dylan szerelmi vonalon nálam egyértelműen ő volt a nyertes Kellyvel szemben, nekik kellett volna összejönni. Ez viszont nem valósulhatott meg, ugyanis Shannen Doherty kiutáltatta magát ebből a sorozatból is. Pontosabban a negyedik évadzáró forgatásán sikerült egy nem bejelentett, drasztikus hajvágással elérnie, hogy menesszék. Brenda távozását követően további alapkarakterek is elhagyták a sorozatot, ezzel párhuzamosan pedig a fennmaradó űrt a producer apukás, nem oly tehetséges Tori Spelling színészi játékával igyekeztek betölteni, a történet idővel önismétlő lett és ellaposodott, és egyre inkább vált érdektelenné.

A sok bulvár mellett azért nem tagadható, hogy dráma is volt a Beverly Hills 90210-ben: Scott Scanlon, akinek neve nem, de a fegyver elsülése a második évadban emlékezetes maradt, ott volt még Brenda mellrák gyanúja, Dylan alkohol problémája, a rossz apafigurák, tiniterhesség .. Mégis, mindez - akár a Szivtipró Gimihez képest is - ebben a sorozatban mélységektől mentesen lett tálalva.

IMDB score: 6,2
Rózsaszín score: 7,5
Emlékezetesség score: 7 

Dawson és a haverok - Dawson's Creek

Második nagy kedvenc gimis sorozatom, a felsoroltak közül talán legdidaktívabb, de biztosan a legtöbb és leghosszabb párbeszédekkel operáló darab a Dawson és a haverok volt. Egy olyan gimis sorozat, ami kifejezetten nagy hatással volt nézőire. Sokan nőttek fel együtt ezekkel a karakterekkel, képzelve bele magukat az ő problémáikba, szenvedve meg konfliktusaikat sajátként, hozva meg velük a nagy döntéseket, pl. Joeyét minden egyes alkalommal, és biztosan sok lány vágyott ennek a sorozatnak köszönhetően olyan meleg barátra, mint Jen Jackje.

Az élményes, átélős karakter mellett egyaránt hangsúlyos a sorozat megosztó mivolta is, legyen szó szereplők megítéléséről vagy (szerelmi) döntésekről. Vegyük például a sorozat leginkább ilyen kérdését, Joey nagy döntését: az első barát-szerelem az igazi szerelem is, vagy az első érettebb szerelem az? Nem biztos, hogy mindenki úgy döntött volna, mint Josephine Potter.  A Spielberg-mániás, túlgondolós és túlproblémázó Dawson hiszem, hogy sokakat kergetett ki a világból, de kb. ugyanennyi szívet is rabolt el örökre a nagy oroszlánfejével. Én #TeamPacey voltam minden pillanatban. James Van Der Beek nézésétől és járásától is még sokáig kivert a víz. Egészen A vonzás szabályai megnézéséig (Rock and roll), azóta meg persze a Don't Trust the b****-ben Jamesként, a Dawson karakteréből kitörni nem tudó, bunkó sztárt hozó alakításával meg már meg is szerettette magát.  

A Dawson és a haverok igazán tudott ríkatni, szívet melengetni, lázban tartani a tini nézőket, soundtrackje pedig pont olyan bájos volt mindig, mint maga a sorozat. Legjobb hatása, hogy példát mutatott arról, milyen fontos is a kommunikáció, hogy a problémák megosztása nem tesz senkit gyengévé, a jó barátok pedig aranyat érnek, de tenni is kell értük. 

Plusz, ennek a sorozatnak szinte minden szereplője ma is aktív és sikeres színész, sokan játszanak most is sorozatban. Megragadnám az alkalmat, hogy kettejüket most ajánló szándékkal kiemeljem: Joshua Jacksont a The Affair-rel, Katie Holmest pedig a Ray Donovanért. 

IMDB score: 6,5
Rózsaszín score: 7
Emlékezetesség score: 9

Kaliforniai álom (California Dreams) 

Rengeteg emlékkel nem rendelkezem erről a sorozatról. Csak annyi van meg, hogy volt valami középiskolás baráti társaság, ahova újként, srácok szemszögéből riválisként érkezett egy zenész, 'helyes srácnak' szánt karakter, aki előbb a csapatból a barna, majd pedig a szőke csajjal jött össze. Idővel a kezdeti ellentétek ellenére jól összebarátkoztak a sráccal, a vicces alacsonyabb gyerek is. Együtt zenélgettek, meg a strandon lógtak sokat. Benyomásban még az maradt meg, hogy sablonosabb, teátrálisabb, nem túl valósághű sztorija volt, meg persze nem is túl bonyolult. 

A sorozatplakát eléggé hozza az emlékeimet, ha szörfdeszka helyett egy szintit ölelgetnének, akkor már a megtestesülése lenne :)

IMDB score: 7,1 (!!!)
Rózsaszín score: 10
Emlékezetesség score: 2

A narancsvidék (The O.C.) 

A legkevesebb részt ebből a gimis sorozatból láttam, mégpedig azért, mert nem tudott behúzni sem a történetével, sem a karaktereivel. Szereplők terén azért lehetett volna ez máshogy is, hiszen az életben is akkor párt alkotó Rachel Bilson+ Adam Brody (Summer - Seth) párosát elég szimpatikusnak, meg szerethetőnek találtam, Mischa Barton (Marissa) viszont kifejezetten taszított, Ben McKenzie (Ryan) megkedvelésére is a Southlandig kellett várni (de megérte).

Történet szinten a problémát abban találom utólag, hogy A narancsvidék zavaróan túl gazdag és kiváltságos kölykök világában játszódott. Ezzel a felső osztálybeli világgal pedig semennyire nem sikerült azonosulnom. Távoli és csekély emlékeim alapján az maradt csak meg, hogy ebben a sorozatban tényleg szinte minden a pénz és az aktuális kavarások, családi botrányok körül mozgott. és nagyon sekélyes volt, kivétel a Seth-Summer páros.

Ettől függetlenül, ha a privát listámról a The O.C. lemaradt, innen nem hagyhatom le.

IMDB score: 7,5 (!!!)
Rózsaszín score: 7
Emlékezetesség score: 5

Az első csók (Premier Basiers)

Ausztrálián kívül Franciaország is szerepelteti magát ezen a listán a klasszikus, a 318 részt és két folytatás sorozatot is megélt alkotásával: Az első csókkal. Ha tartalmilag nem is sokra emlékszünk ebből a sorozatból, de a neveken túl biztos beugrik Anette nyivákoló beszédhangja. De tényleg mennek a nevek? Akkor ki kicsoda a képen?

Megoldás balról jobbra: a negatív karakter: Isa, a jóképű zsivány: Luc, Helene (az Helene és a fiúkból), Anette szerelme Gerard úr, meg persze neje: Marie, tőlük jobbra kisebbik lányuk Justine (a nagyobb ugyebár Helene), mellette első szerelme, a francia Dawson: Jerome, aztán jön az emlékeimben élőnél sokkal szebb Anette, jobb szélen pedig az ő idegesítő pasija, Francois.  

Mellékebb szerepekben játszott még a jónő Virgine, az egyszerre beszélő szőke ikrek: Suzy és Suzon, Deborah (aki fogalmam sincs ki volt), és persze nagyon sokan mások.

Cselekményében első szerelmekről, első barátságokról és első csókokról szólt ez a habkönnyű, kicsit bugyutácska, de szerethető ifjúsági sorozat, középpontban egy mintacsaláddal, ahova a szereplők közül mindenki tartozni akart, és valamennyire tartozott is. De hogy pontosan mitől működött ez a család, annyira élesen szintén nincs meg, de arra emlékszem, hogy az apa, az író Gerard úr nagyon igazságos karakter volt, akinek mindenkire volt ideje, és mindenkihez volt egy jó szava, tanácsa. A srácok se voltak különösen banditák, leginkább valami kávézóba jártak el,  legnagyobb függőségük a zenegép és az édességek iránt volt.

A első csók nem foglalkozott se mélyen, se sekélyesen olyan drámai problémákkal, mint például a fentebb említettek többsége, inkább csak a családi és baráti kapcsolatokra összpontosított. És habár ennek se volt eget rengető eseményláncolata, de a Kaliforniai Álmoknál jóval karakteresebb, emberibb volt. Talán az elmaradt magasságok és mélységek miatt nem emlékszem sokra a történetből, visszagondolva saját gimis koromra is biztos nagyon sok történés tűnt el, csak a valamiért lényeges maradt meg. Ahogy ebben a sorozatban is, ahol a lényeg nem a történésekben volt.

IMDB score: 4,9 :(( 
Rózsaszín score: 10
Emlékezetesség score: 4,5

Ha nem is látszik Index felületen, de itt, a blogon lehet szavazni arról, nektek melyik a kedvencetek ezek közül.

Nem tudom, ki hogy van vele, én tavalyhoz képest most sokkal jobban vártam a Homeland évadnyitást, több okból is. Egyrészt most jobb szájízzel indíthattam, hiszen a negyedik évad többet volt jobb, mint a harmadik, bebizonyították, hogy Brody nélkül is tudnak izgalmasak lenni, már Quinn karakterét is megerősítették erre az évadra, így már több biztos bástya várható a szereplők közt. Illetve nagyon örültem annak a hírnek is, hogy a Homeland átköltözött Európába, azon belül is - szerintem legeslegjobb helyre - a csodálatos Berlinbe.

Kezdőkép: Carrie hátat fordítva a CIA-nak új életet kezdett Berlinben, új szerelem, német ovi, új munka... A hátrahagyott múlt viszont szépen visszaszivárogni látszik ebbe a viszonylagosan nyugodtnak tűnő világba események, emberek, konfliktusok szintjén is. 

A költözés és az időben pár év ugrás az első rész alapján határozottan üdvözölendő döntésnek bizonyul. Ennek a váltásnak pedig - a vérfrissítés mellett - további jó hatása is van számunkra, európai nézők számára. Ugyanis ebben az 5. évadi történetben sokkal megszólítottabbak vagyunk, aktuálisabb számunkra, hiszen a jelenlegi menekültválságos világunkban játszódik. Jó kérdés mondjuk, hogy valójában a Homeland közeledett a mi valóságunkhoz, vagy a mi valóságunk alakult hozzá a Homeland történetéhez. De a legvalószínűbb, hogy leginkább egybeesett az, amikor az európai átlagnézőhöz kikerülhetetlenül megérkezett a közel keleti valóság, és ezzel egy időben az 5. évad Homeland is.

Nagyon kíváncsi leszek egy amerikai, egyre többször CIA- és kormánykritikus, de végtelenül hazafi sorozat mit hoz ki ebből a helyzetből. Mert ha jól csinálják, mondjuk egy első évadhoz hasonló minőségben, akkor ez az évad nagy kedvenc lesz.

Politikai ármány mellett biztos lesz bőven szerelem, árulás, több szálon, több helyszínen csavargó izgalmak. Számítok a szeretett városkép mellett Sebastian Koch-hoz (A mások élete) hasonló német színészek üdítő felbukkanására is.

Bárcsak megint rajongani lehetne a Homelandért! Amiért pedig külön szorítok, hogy valaki/valami leheljen lelket szegény Quinnbe.

(Index felületén nem látszik, de itt van egy szavazás, arról, mennyire reményteli szerintetek a kezdés. Blogon látható és szavazható)

Kategóriám rá:

kötelező - (erősen) ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Korábban még csak hallani se hallottam az HBO 2 évadot megélt gyöngyszeméről, a Lookingról (Keresem...). Éppen ezért áldom a szerencsés véletlent, hogy mégis az utamba sodorta ezt a nem mindennapi sorozatot. Utánanézés nélkül álltam neki, ennek köszönhetően elsőre rendesen meg is lepődtem. Végeredményben viszont arra jutottam, hogy a Looking az egyik legszexibb, legforróbb sorozat, amit eddig láttam. Azt, hogy mégis miért nem hallottam róla, nem kell sokat magyarázni. 3 férfiról szól, párkeresésükről, kapcsolataikról, barátságukról, önmegtalálásukról ..., tartalmilag tehát semmiben sem eltérve egy átlagos dráma/sitcom sorozattól. Csak hogy ezek a férfiak melegek, a helyszín pedig San Francisco.

Amellett, hogy bennfentes betekintést nyerünk ebbe a San Francisco-i világba, - amit hazaiként roppant távolinak, majdnem elképzelhetetlennek találhat a néző, még európaiként is meglehetősen szabadnak érzékelhető, a legnagyobb újdonság a (többször) két férfi közti szerelemnek, vonzalomnak és intimitásnak bravúrosan kendőzetlen ábrázolása.

Teszem hozzá, nagy összehasonlítási alapom nincs: sorozatok világában meleg férfi párokat leginkább csak mellékszerepben láttam (illetve volt a Six feet, de az meg már régen), így csak a heterókkal tudom összemérni hogyan jönnek át az érzelmek és a kémia. És közben azt is tudom, hogy igazából színészi és alkotói kvalitások kerülnek ebben az esetben mérlegre, de akkor is adódik bennem az összehasonlítás iránti vágy. Végeredmény pedig: a Looking a valódi intimitás átadásában romantikusabb sorozatokat maga mögé parancsoló, nem zavarba, hanem sokkal inkább ámulatba ejtő alkotás. Mostani kedvencemmé is vált (1 hét alatt daráltam le). 

Ajánlásomat súlyozandó azt is hozzá kell tenni, hogy férfiak közti romantikus érzelmekből és testiségből se láttam eddig sokat, és magamban legbelül sem dédelgettem sosem azt a vágyat, hogy ebben feltétlenül vizuálisan jobban elmélyüljek. Éppen ezért - és mert fogalmam nem volt miről szól a Looking-, eleinte nem tudtam mit kezdek azzal amit láthatok, mit vált ki belőlem, hogyan szokom hozzá a sorozat világához. De ez végül semennyire sem vált meghatározó élményévé a sorozatnézésnek. 

A sztori leginkább jó, bár az első évad sokkal erősebb, második évad karakterekben erősebb. Amivel viszont számomra egyedülálló, amilyen őszinte, valóságos a vonzódás és az intimitás ábrázolása, a szereplők igazi és nyílt tekintete (itt jelezném, hogy pl. Richie karakterét játszó Raúl Costillo nem meleg), a mozdulatok természetes elemisége, vérperzselően forró és szexi.

Kellő nyitottság (ez volt nekem) és/vagy esetleges kíváncsiság (ez pedig nem jellemzően) megléte mellett ez a sorozat imádható, és garantáltan magasfokú élvezeteket nyújt, illetve zenei nosztalgiát.

2 évad után sajnos kaszát kapott, de az HBO jövőre beígért hozzá egy filmes folytatásos lezárást. Úgy is legyen! 

Kategóriám rá, a fent említett paramétereket figyelembe véve:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Az idei év egyik legjobb epizódélményemet elvitathatatlanul a Masters of Sexnek köszönhetem (az imdb-n is legtöbbre értékelt S2E03 Fight c. résznek), sőt, az egyik legjobb sorozatévadélményt is. Míg az első évadot lassú tempója és eseménytelensége miatt leginkább a karakterdráma rajongóknak tudtam ajánlani, jó hír viszont, hogy ez a második évad már sokkal szélesebb közönség számára is élvezhető/-etes. Ennek oka: a több történés, a több izgalmas karakter, a több bonyolult szál, és ami sokakat biztosan a képernyő elé csalogat, a jóval több szex.

Kijelenthető erre az évadra, hogy a Masters of Sex életrajziból sikeresen avanzsált erotikus drámává, mindezt úgy, hogy a változást nem a karakterdráma minőségromlására érték el. Nem érződik az sem, hogy elsődlegesen a nézőszámnövelés lett volna a cél. Ami pedig egyértelműen a legfontosabb, hogy ez az erotikusság kicsit sem olcsó és hatásvadász. Kifejezetten ízléses, tudományra kiélezett, továbbra is mély, sőt mélyebb lélektannal megtámogatott szexsztori a Masters of Sex. Aki tehát hiányolta volna az előző évad során a szexjeleneteket, az ugyanezt nem fogja érezni ennél az évadnál. Aki viszont a pornót hiányolta, az ezt az évadot se nézze.

Akár tűnhetne is a sorozat napjaink kíváncsiskodó háziasszonyainak szánt Emmanuelle+Tyffani egyvelegének, de a Masters of Sex nyilván ennél túlmutatóbb. Maradtak a mély tartalmaknál, ügyesen fejtik fel a karaktereket, és hiteles képet mutatnak a kor társadalmáról ami, (most is kikívánkozik belőlem) bizonyos kérdésekben ijesztően nem áll elég távol korunk felfogásmódjától. A történet középpontjában álló szexuális edukáció pedig éppannyira informatív és elgondolkodtató saját korának, ahogy sorozatnézők számára is. És kendőzetlenségével kábé hasonlóan zavarta össze az állóvizet akkor is és most is. Akik pedig a központi karakterek miatt nézik a Masters of Sexet, azoknak szintén nem okozhat csalódást a sorozat, mert annak a szálnak sem ment a rovására (sőt!) az erotika térnyerése. 

Az említett erotikus többlet mellett további tartalmi, karakterbeli és történetvezetésbeli változás is történt az előző évadhoz képest. Akkor még a kutatás középpontjában az orgazmushoz vezető út fázisai álltak, a második évad egyértelműen a kutatás és a kutatók útkeresésére és a szexuális zavarok feltérképezésére és gyógyítására fókuszál. Tavaly az egész évad nagyon lassan építkezve jutott el egy olyan katartikus évadzáróig (talán így nézve elég szembetűnő párhuzamot lehet találni történetmesélés és a kutatás tematikája között), a Masters of Sex második évada szöges ellentéte elődjének, ugyanis itt minden rész nagyon intenzív, sok esetben katartikus, kifejezetten gyors és eseménydús volt. Az évadzáró rész kivételével. Ami az egyetlen oka annak, hogy nem tudom - az egyébként minden más szempontból jogosnak tartott  - legmagasabb besorolást adni.

Ez az évad tehát kinőtte magát, sokkal merészebb, zavarba ejtőbb, elgondolkodtatóbb és szexibb, mint az előző, ezért minden kíváncsiskodónak és karakterdráma rajongónak ajánlom.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos 

Egyértelmű volt, hogy az előző évad lezárása miatt, ha az első duplarész nem lesz bejövős, akkor búcsút intek ennek a sorozatnak. Félve kezdtem hát neki, mondhatni reményektől mentesen. Most már a 10. részen is túl vagyok, úgy izgulok, és olyan feszült vagyok végre, amit már rég vagy túl ritkán nem éreztem a Homeland alatt.

Ez a 4. évad rávilágított arra, hogy tényleg nem volt mitől félni, sajnálat ide vagy oda, Brodyt már rég ki kellett volna írniuk, és már a 3. évadnak így kellett volna elkezdődnie, mint ez az évad. Elég sok minden megváltozott: új helyszín és új karakterek köré szerveződik a történet, de a legnézőbarátabb változtatás, meg amit a történet alakulása is indokolt: Carrie nem bőg már taknyosan ordítva (duplarész alatt pl. csak könnyes volt a szeme, de nem sírt!). És ez így reális. Nem csak ő lett sokkal keményebb, hanem a történetvezetés is. Véresebb, akciódúsabb ez az évad, mint az előző három volt egyben. Mondjuk csak az akciódússág nem garantálná a szuper élvezetességet, hiszen az első évad is pont annak visszafogottságában, lassúságában volt annyira rohadt jó. Viszont most ez a pörgés nagyon működik. Peregnek az események, folyamatos a feszültség, egyre kilátástalanabb a szitu, és egyre sötétebb az egész világ, Carrie pedig annyira robot, mint még soha.

Ebben az évadban tényleg van min izgulni. Ugyanis, ha a készítők felfogták, hogy kulcsfigurákat is ki lehet nyírni, akkor merhetnek sokkal nagyobbakat lépni. Jó, nem órásiakat, Carrie valszeg marad, de ezt se lehet annyira biztosra venni, mint eddig. Ez pedig még bizonytalanabbá, még kiszámíthatatlanabbá és egyben izgalmasabbá teszi az egészet. És akkor nem is spoilereztem el semmit.

Nekem már csak két rész van vissza az évadzáróig, amiről azt feltételezem, hogy nem igazán fogja elvarrni a szálakat, sokkal inkább hagy levegőben lógni jó pár igazán aggasztó kérdést. A cím kérdésére választ elég egyértelműen adok hát, igen, nézni kell a Homelandet. Mert teljes vérátömlesztésen esett át, és feléledt, megszabadult a koncoktól (vagy éppenséggel bánni tud velük), és megint veszettül izgalmas és bátor. Ez az évad eddig nagyon tempós, és ügyesen fokozta tovább az addig halmozott feszültséget. Claire Danes pedig biztos, hogy jelölései nagy részét díjra fogja váltani.

Egyetlen dolog nem hagy, hogy totálisan optimista és lelkes legyek a sorozattal kapcsolatban, az pedig a 10. rész megtorpanása, ami az előtte lévő 9 részhez képest kifejezetten ügyetlenre és bátortalanra sikeredett (távolról hasonlítva a 3. évadzáró utolsó perceire). Remélem nem ezért kell majd tovább izgulnom.  

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos