Olyannyira megérdemelt volt az évad, hogy nem csak a karakterek kapták meg jussukat, hanem a nézők számára is a vártakhoz mérten teljesített a sorozat, végre valahára. Már az évad első része olyan jól ránk rúgta az ajtót, hogy egymaga zseniálisabb volt, mint az egész előző évad. A második évadzárómban nehezményeztem a cselekmény és konfliktusok túltoltságát, hiszen annak köszönhetően akkor a mennyiség a minőség rovására ment. Idén viszont minden előző évadi esetleges problémát sikerül orvosolni. 

Továbbra is nagyon erős, reális karakter és leginkább családi dráma a Ray Donovan, ami továbbra is attól olyan élvezetes, ahogy az öröklődő és megörökölt családi kereszteket ábrázolja, illetve a zseniális Ray-féle problémamegoldás miatt. Ez az évad mégis kicsit más volt, mint az eddigiek.

Már az első pár rész erősen jelezte, hogy itt minden rendben lesz és nem csak színvonal szempontjából. Ez az évad minden szinten a dolgok helyükre rendeződéséről szólt. Nyilván nem happy endes értelemben - ez azért egyértelmű a Ray Donovan esetében - hanem valószerűen, tragédiák, kisebb és pár elég jelentős harc árán.

A dolgok helyükre rendeződésére talán a legeslegjobb példa Mickey Donovan, aki végre megtalálta tökéletes hivatást, ebben az évadban azt csinálta végre, aminek mindig is gondoltuk, és ami lénye valójában, stricinek szegődött. Perfekt találat.

De nézzük a mellékszálakat: Ezrát hamar, de szépen elbúcsúztatták, ennek pedig ideje volt már bőven. Tommy Wheeler felvállalta szerelmét, így pedig kedvenc mellékszereplőm boldogságra és önazonosságra lelt. Az alapból elég beteges és belterjes viszony rendszerű, új szálként behozott Finney család egyensúlya is véres áldozatok és árulás árán, de az évad végére helyreállt, Katie Holmes is jól szerepelt, Lena és Avi visszatértek, a munkacsapat is teljes lett.

Tovább a kiscsaládra, itt van az évad legpozitívabb jussa (meg a másik véglet is, de róla lejjebb). Haladjunk növekvő sorrendbe. Habár az évad alatt Conor karaktere nem sok vizet zavart, karaktere szemszögéből ez a kis játékidő is jelentős tudott lenni, hiszen sikerült elvesztenie szüzességét. A család legtöbb eszével megáldott nővére körül besűrűsödtek a zűrös események. Legfrissebb Donovan-generáció szinten idén ismét egyértelműen ő húzta a rövidebbet. Annak ellenére ugyanis, hogy ebben a nehéz életszakaszban sikerült rátalálnia lelki társára, de megint nem jó helyről választott. Valószínűleg viszont ennél is fájdalmasabb szembesülés volt számára az az atyai pofon, aminek köszönhetően kristálytisztává vált számára, mennyire számíthat szüleire.

Mindenki legnagyobb örömére Bunchyra rálelt a boldogság, Brandonná lett. Szerelme segítségével pedig úgy tűnik a Donovan fivérek közül legnagyobb eséllyel vakarja ki magát az örökül kapott nyomorból.

Ray büdös nagy tükröt kapott az élettől, ami leginkább a családjában betöltött szerepét nyomta az arcába, meg nem mellesleg a múlttal való szembenézést erőszakolta ki belőle. A megérdemelt szembenézést szétesés és feloldozás kísérte, ami egészében nagy valószínűséggel javára fog válni.

Összességében elmondható talán, hogy mindenki azt kapta ebben az évadban, ami leginkább kijárt neki, hogy mit kezd ezzel, na az már jó kérdés lesz.

És akkor jöjjön a szabályt erősítő kivétel. Vita nélkül már az előző évad végén annak a bizonyos rollernek egyértelműen legrosszabbik oldalára Terry Donovan került, és elég sokáig ott is ragadt. Talán még a következő évadra is. A börtönben halálos ellenségekre lelt, évtizedet öregedett egészségileg és lelkileg egyaránt, élete összeomlott, és szerelme is elzavarta. Mindezek után pedig belekeveredett egy rémes érzelmi háromszögbe. És csak sajnálni lehet ezért, mert ő egyértelműen nem ezt érdemelte. Rövid idő alatt kirajzolódott, hogy Terry jobb apa, jobb társ, jobb férj, jobb Ray, mint testvére. A megtért házasságszédelgő Abby is látja ezt, és idővel Ray is. Ebből pedig még baj lesz.

Idén is izgalmas kérdés, hogy ki volt a legrosszabb apa, és nehéz is megmondani. De talán Mickey icipicivel most is elhúzott a többiek előtt. Apaság fronton viszont a negyedi évadra várható lesz a fejlődés. Mert bár idén se osztható ki az évad apja díja, de reményeim szerint a negyedik évadban Bunchy rászolgál majd a méltó címre.

Kategóriám rá idén is mindenképpen:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ha valamit vártam, hát az OITNB visszatérését biztosan. Aztán már leginkább csak azt, hogy véget érjen. Mi vezetett idáig? Mi hiányzott az új évadból? Mitől lehetett volna ezerszer jobb? Van pár tippem.

Az első évad erősen kezdett, egyedi és nagyon fekete hangvételű volt, és izgalmas témát feszegetett. Tetszett. Aztán jött a még jobb második évad, amit azért imádtam, és amiért már rajongtam is, mert - többek közt - sokat visszavettek az idegesítően egoista Piper karakteréből (nyilván volt itt önkritika rendesen, hisz ugye Piper Chapman igazából Piper Kerman a sorozat írója, producere), cserébe sokkal nagyobb teret adtak a többi rabnak, és legnagyobb örömömre az őröknek. És habár a Vee-s szál nem tartozott a kedvenceim közé, mégis feszültségben és izgalmakban, de leginkább karakterekben kifejezetten erőset alkottak. Így lett annyira nagyon szuper a második évad. Aztán jött az ötletekben, változtatásokban gazdag 3. évad, ami ha olyan lett volna, mint az első, anyák napi rész, akkor ez az évad lett volna a legeslegkirályabb ezidáig. Szóval lett volna minta, megvoltak a gyökerek, csak hát nem ebbe az irányba haladtak, hanem a változások felé - nem következményektől mentesen.

Leginkább úgy tudom bemutatni, mi történt az Orange is the New Black 3. évadában, ha párhuzamot vonok a szakszervezetbe tömörült őrök és magam között. Ahogy jött az évad során a külsős szál és a nagy börtönátszervezés, pont úgy kezdték félteni munkahelyüket a régi őrök, ahogy én is kezdtem félteni rajongói, később pedig már néző szerepemet is. Mégis bízva a történet vezetőiben (ahogy az őrök Caputoban) kitartottam a végletekig, habár éreztem vesztemet, hiszen másfél hete halogattam az évadzárózást, aztán a zárórész alatt a sztrájkolókhoz hasonlóan én is legszívesebben távozóra fogtam volna a dolgot. 

Miben lett volna potenciál? Crazy Eyes posztmodern sci fi drámájában, a bugyis bizniszben, Healy szerencsétlen bizalom körében, Lorna szerelmi kalandjaiban, Pennsatucky bármely mozdulatában és pillantásában, a latino családmodellben, a leszbikusok világhatalomra törésében, a pszichodráma kurzusban, erőszakban, szerelemben, elfuserált, félrement élettörténetekben, drámában. Tehát lényegében mindenből ki lehetett volna hozni valami izgalmasat, meg gondolom Pipernek is kell, hogy legyen még egy-két izgi true sztorija. Ehelyett, Nicky távozásával az én érdeklődésem is távozni kényszerült.

Eltértek a bevált receptől, a változtatásokkal pedig egyértelműen kárt okoztak: sablonosak voltak a kitekintő történetek, hiányzott belőlük az igazi és szívhez szóló dráma, a benti, több szálon futó eseményeket nem sikerült keretbe foglalni, szétesett a történetmesélés, a nagy változás útján lépdelve célt és irányt vesztve ellaposodott ez a remek sorozat. A régi, imádott karakterek mellett megjelentek az újak, akik nem jók és nem is igazán érdekesek, cserébe sokan vannak. Ettől pedig mindenki még mellékebb szereplő lett, szám szerint ráadásul rengetegen. A mennyiség meg a minőség rovására ment. Értékes játékidő ment el és valószínűleg nem a feleseleges energiából áldoztak be a szervezeti, bürokratikus problémák bemutatására (ami pedig kisebb mennyiségben természetesen érdekes is lett volna), nem volt egység sem bent a börtönben, sem a történeten belül, sem az egész évadban, idővel pedig minden ellaposodott és színét vesztette. De történt még rosszabb, ami felett egyszerűen csak értetlenül állok, és amire nem hiszem, hogy lehetséges épkézláb magyarázatot adni: hova tűntek a jó zenék? Kit zavartak, vagy ki feledkezett meg róluk? 

Jómagam még ha nem is true detective-nyit, de nagyot csalódtam, és nagyon váratlanul. Amit pedig még a második évadzárás után nem gondoltam volna, de a negyedik évadnak már csak egy esélyt adok.

(Index felületén nem látszik, de itt van egy szavazás, arról, nektek melyik évad tetszett  legjobban. Blogon látható és szavazható)

Nem tudom, mások hogy vannak vele, de az én kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Bár fogalmam sem volt mire számítok, de arra, hogy minden eddigit és hogy pont így fog felülmúlni a Hannibal zárása, semmi esetre sem. Mert hogy ez valami eszeveszett, csodálatosan gyönyörű évad és évadzárás volt. Imádtam, imádtam, imádtam, hatása alól nem is nagyon tudok kijönni, letaglózott, lelkembe mart, borzongva gyönyörködtetett, és engem is szerelembe ejtett. 

Kijelenthető, hogy ez volt a leggusztustalanabb Hannibal évad, ahogy az is, hogy ebben állt össze igazán tökéletes egységgé a vizuális ínyenckedés és a kendőzetlen agresszivitás ábrázolása, szám szerint a 7. részben (a Hannibal könyv, azaz a Mason sztori lezárásával), az addigi összes epizód közül részemről a legeslegjobbnak vélt részben (ekkor még ugye nem láthattam az évadzárót). Onnantól pedig egészen az évadzáró utolsó pillanatáig járatták tökélyre. Csodálatosan lavíroztak a rettegés és a gyönyör között, majd mosták össze, szelídítették egymáshoz ezeket az érzéseket. Szép lett a félelem, ahogy volt félelmetes a szépség. Pont ezért amíg korábbi részeknél az undor és félelem érzet gyakran arra ösztönzött, hogy nézzek el a rázós jeleneteknél, vagy legalább a kiváncsiság ellenére kívánjam a félrenézést, ez megszűnt, és a 7. résztől egyszerűen nem tudtam levenni a tekintetemet a kijelzőről. Pont, ahogy Willben, ért meg bennem is a befogadás érzete.

Imádtam, hogy mennyire intelligens hatások értek folyamatosan. Kezdve azzal, ahogy percekig tartott rettegésben a sorozat csupán azáltal, hogy a Nagy Vörös Sárkányt mutatja bemelegítés közben. A hideg futkosott a hátamon. Meg a lehetetlen sárga színű tigrissimogatós jelenet, a szemem kifolyt tőle a csodálatos feszültség közepette, vagy ahogy összemosták a valós helyszíneket a képzelettel, kísérteties volt hogy így megszüntek a valós távolságok és a biztonságot adó határok. És az ehhez hasonló megoldásokat, láttatásokat, jeleneteket tényleg órákig lehetne még sorolni. Viszont én inkább rátérnék az évadzáróra.

A The Wrath of the Lamb c. részt nem minden lezárásának szánták, mégis mintha csak annak készült volna. Ahogy az egész sorozat, és ahogy ez az évad is egy ismert történetet tett valóban megismertté, az évadzáró is eszerint járt el. Sőt ennél jóval több lett az egészből, egy teljesen más szintre emelkedett az egész Hannibal történet. Annyi plusz dolgot tett bele, annyira emocionális lezárást adott, úgy kerültek egymás mellé az elemek, úgy került minden a helyére, szépen lassan építkezve, beletorkolva az epic záró(jelenet előtti) jelenetbe. WOW. 

Mindig is pont azt imádtam a Hannibalban, hogy nem foglalkozik a remakeséggel, nem a sztorit helyezi a középpontba, hanem a mélyre ás. Összefüggéseket tár fel, cselekedeteket és személyiségeket fejt fel, motivációkat tesz tisztába, kendőzetlenül, de nem szájba rágva. Persze mindezt gyönyörű és monumentális képekben, ez mondjuk nekem eddig az évadig csak másodlagos "élvezeti" forrás volt. Azért néztem a sorozatot, hogy lássam a valódi, Mads Mikkelsen-i, könyörtelen kannibált, beleláthassak az őt körbelengő misztikumba, megértsem a kölcsönhatásokat, viszonyokat. Nem csak nézni, valóban látni.

Ebben az évadzáróban pedig ez a lassan, türelmesen épitkező sorozat tökéletesen túlszárnyalta az ezzel kapcsolatos  elvárásaimat. Ebben pedig óriási jelentősége volt a mesterien megkomponált látványnak, ahogy a brutalitás és finom rezdülések elegye szinte táncot lejtve egy közös gyilkosságba torkolltak. Téve ezt és hatva (rám legalább is biztosan) elképesztően emocionálisan és annyira intimen. Ez így borzasztóan beteg belegondolva, de akkor is így (meg)hatott.
*Úgy érzem, muszáj azért itt megemlítenem, hogy a rengeteg dicséret és pozitív jelző ellenére ez egy nagyon véres és brutális sorozat.*

Az évad- és iszonyatos szomorú módon sorozatzáró rész ilyen magasfokú robbanásához nagyban hozzájárult még egy remek döntés, ez pedig a zene választás.

Siouxsie Sioux és Brian Reitzell - Love Crime című száma kifejezetten a sorozathoz készült. Brian Reitzel zeneszerző nagyon rég nem alkotott, amikor is Bryan Fuller megkereste azzal, hogy írjon zenét a 3. évadhoz. És itt jön az érdekes infó. Reitzel annyit kért Fullertől, hogy egy mondatban fogalmazza meg, miről fog szólni ez az évad, Fuller pedig annyit válaszolt, hogy egy love storyról. A zene pedig ennyi infóból és rajongásból született, és tökéletesen passzolt az évadzáróhoz (még azt se tudták, hogy az évadzáróban fog felcsendülni). A love story gyönyörűen lett felépítve, felfejtve a zárórész végére. Ezzel a véres románccal pedig sikerült egy teljesen új szemszöget adni a Hannibal történethez. A szerelmet mondjuk én inkább összekapcsolódás, társra lelés szempontjából értem (de egyéb jelentésében se zavarna). És ezt gyönyörű volt látni. Imdb-n 9,9-es a rész, nekem is ott van a top 10 legjobb epizód listámon, a Hannibal meg mindig is ott volt a kedvenc sorozatok közt.

Azt, hogy egy ennyire intelligens és magasszínvonalú sorozatot miért kaszálnak el, részben értem, de elfogadni nagyon nehéz. Ritka az ennyire minőségi sorozat, ilyen hangulatú, képi világú és húsbamaró pedig talán egy sincs. Könnyezve búcsúzom tőle, és nagyon remélem, hogy akár pár év szünet után, de folytatni fogják.

Kategóriám rá:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Korábbi évadok ajánlói itt:

1. évad - Hannibal lakomája, az első évad címei

2.évad - A japán teamester szerepében dr. Hannibal Lecter - A második étlap 

Gyönyörű, mesteri képek, kendőzetlen, gyomorforgató és csendes kegyetlenség. Ez volt eddig és ezzel is folytat a Hannibál 3. új évada az olasz Antipasto, azaz 'előétel' című résszel, ami minden bizonnyal meg is hozza az étvágyat az elkövetkező mediterrános hannibalos menüsorhoz, vagyis a még tálalásra váró, további 12 részhez.

Az évadnyitó rész ajánlásához egy pillanatra vissza a gasztronómiához: az antipasto olyan előétel, ami szinte bármi lehet, bármilyen felvágott, hideg vagy meleg falatok. Az első rész pont ilyen volt. Kaptunk vérfagyasztó és vérforraló pillanatokat, időben ugráltunk jelen-múlt között, az összetört szívű Hannibál európai garázdálkodásairól kaptunk képet, erről a szabadabbnak tűnő és Will-nélküli új életszakaszról, közben szépen lassan tisztázódni látszanak bizonyos részletek az évadzáró rész körül is. Korábbi évadok menüsorai itt: első évad, második évad.

Ez a rész már kezd lényegesen hasonlítani a filmek világához, persze megtartva jellegzetességeit is. Valahogy mégis furcsa ahogy kezd összeérni a már ismert sztorikkal a sorozat. Az eddigi két évad alatt olyan jól sikerült már megszokni, hogy nincs hasonlítgatás. Eddig egyedül Hannibal alakjánál adódott ez a kérdés, amit inkább felfogásbeli eltérésnek érzékeltem, hogy most inkább ki Hannibal. Nálam meglett a döntés: Mads Mikkelsen által hozott karakter a valódi Hannibal, Sir Anthony Hopkins "gyermekkorom" idealizált ( :) ) Hannibalja. Mindkettőt lehet magasztalni, és végtére egyik se csorbítja a másik teljesítményét. (Engem mondjuk sokkal jobban lázba hoz és vált ki rajongást Mikkelsen formálta karakter.) Más hasonlítás nem igazán adódott, és ezt szerettem. Ez az évad viszont, amiben a Vörös Sárkány is bőven megjelenik, már nem előzmény sztori. Kiváncsi leszek, hogyan oldják meg az ismert történeteket ebben a sokkal reálisabb és félelmetesebb felfogásban. Tippem szerint, pont ahogy a kezdő epizódban is tették, undorítóan szépen. 

Az első rész vizuális élvezeteihez Scullyt Bedeliat játszó Gillian Anderson tényleg sokban hozzájárul, habár szerintem kifejezetten törpésítik a dicsőített kosztümjei :( Szóval minden rettenetesen gyönyörű és borzongatóan sötét. Mióta vártam már!

Hannibál visszatért, és láthatóan van hova és tudja is tovább tolni az izgalmakat.

Kategóriám rá egyértelműen:

kötelező - ajánlott  - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ugyebár az előző évadzárónál eléggé elmarasztaló, bosszús kritikával illettem a Revenget, és sajnos ez idén se lesz másképp. Pedig már reménykedtem.

Jó, nem minden pillanata volt annyira eszementül értelmetlen és irreális, de azért bővelkedett hasonlóan megrázó élményekben, mint az előző etap lezárása. Meg kell persze hagyni, hogy egy szappanopera kaliberű sorozattól alapból nem állnak távol műfajából fakadóan az erőltetett csavarok, a karakterek ide-oda ráncigálása, hirtelen semmiből felbukkanó szereplők cselekménybehozása csakis azért, hogy ne "laposodjon" el a történet. De azért kéne, hogy legyen egy ésszerű határ, ami nézve a 3. évad feléig, a Revengetől bőven elvárható lett volna. 

Magam se gondoltam volna, hogy a 2. évadzáró ámokfutása után jöhet olyan a sorozatban, amitől újra élvezhető válik, pedig történt. Attól, hogy a felszínre hozták és nyílttá tették a konfliktusokat sokkal intelligensebb és izgalmasabb lett a történetmesélés. Tényleg újra életet vittek a sorozatba, és valamivel hitelesebbé tették az egészet.

Aztán közeledve az évadzáróhoz megint egyre erősebben élt bennem a gyanú, hogy ezt a kellemes és okos izgalmat már nem sokáig fogom élvezni. Megérzésem legerősebb oka pedig, hogy egyre gyakrabban futott át agyamon: hogy ugye csak nem fog kiderülni, hogy Mr. Clark mégsem halott (spoiler kijelölés után látható). Sajnos igazam lett. Pedig végig azon alkudoztam, hogy tényleg inkább bármit, csak ezt ne. És azért ez elég kellemetlen az évad legkardinálisabbnak szánt csavarja esetén, pláne hogy már a félévadzáró után bebizonyították, hogy tudják őket ezt okosba is.

kategóriám rá így változatlan:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Az egyik favorit sitcomom, a New Girl egy karakterekben, poénokban erős, kifejezetten imádni való sorozat egyedi hangnemmel, és ez a vélemény okkal alakult ki bennem. Ehhez képest ebben az évadban eddig egy igazán közepes, néhol már a kínosság határát feszegető évadot produkáltak. De csak eddig a pontig. Ugyanis a Birthday című epizód ismét rettenet viccesre, élvezhetőre és szerethetőre sikeredett.

Ami a 3. évad eddigi probléma forrása volt, az meglepő módon nem a Jess-Nick szál, amiért egyébként óriás dicséret illeti a készítőket, hanem sokkal inkább az érdektelenségbe fulladt szerelmi háromszög, de a hal bűzlő feje egyértelműen Coach karaktere. És még nem is a színésszel lenne a gond, ő látszik, hogy akarja, és biztos tud vicces is lenni, de ez a New Girl már nem bírja el az ő karakterét is. A hőn szeretett, főbb szereplők játékidejéből áldoztak be igazán értékes perceket, csak azért, hogy játékba hozzák ezt az első évadban még kedvelt karaktert, majd pedig látva, hogy ez kissé nyögvenyelősre sikeredett, még több percet áldoztak be, hogy próbálják megszerettetni is. Szerintem hiábavaló próbálkozás volt, aminek egyértelműen a nézők itták meg a levét. Jobb lenne, ha visszafokoznák, valami mellékebb szereplői szintre, vagy megválnának tőle, és több teret engednének a két leginkább háttérbe szorított karakternek: Schmidtnek és Wilsonnak.

Ehhez képest, amikor már kezdtem volna komolyan aggódni a sorozatért, akkor kisujjból kiráztak egy ennyire, az első perctől a részvégi külön poénokig eszementjó epizódot, mint ez a szülinapos, ami visszatért a második évad irányvonalába. Cuki volt és romis is, emellett pedig különc, meglepő és nagyon vicces egyaránt. Na ezt már szeretem, rajongásom nem hiába nem hagyott el. Nagyon remélem, hogy így folytatják továbbra is. A következő kép mondjuk eléggé ezt sejteti.

Kategóriám rá optimistán:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

A mihez tartás végett kezdeném az eddigi véleményemmel a sorozatról. Az első évad őrjítően jó volt, rajongtam érte, fordulatai pedig úgy vezettek meg részről részre, amiért minden dicséretet megérdemel a Homeland. (Kategóriám rá egyértelműen kötelező). Ezt a magas lécet nem sikerült csak egy két részében megütnie a második évadnak. Ebben az évadban a bravúros-izgalmas sztori helyett sokkal inkább az maradt a szórakoztatás faktor, hogy hogyan fogják megoldani és megcsavarni a Carrie-Brody szerelmi szálat, ami engem személy szerint éppenséggel foglalkoztatott, bár nem hinném, hogy mindenki más így lenne ezzel, illetve tovább vitték a Nazir-problémát. Közelében sem volt ez az évad az elsőnek, se történések, se izgalom, de még romantika szempontjából se. Mégis egy nagy piros ponttal jutalmazandó képpel sikerült az utolsó részben megcsillogtatniuk annak a reményét, hogy a sorozat igenis vissza tud térni az első évad színvonalához, akár ebben az utolsó évadban. (Kategóriám rá már ekkor már csak rendben van.)

Na és akkor az elődökhöz képest, illetve azoktól leginkább eltérő módon a harmadik évad zavaróan hihetetlen szövevényekkel dolgozott. Történetmesélés és színvonal szempontjából viszont a második évadhoz hasonlóan egyenetlen minőséget hozott. Ez az évad leginkább azt a funkciót töltötte be, hogy lezárja az eddigi eseményeket, és hogy szerintem sajnos megteremtse a negyedik évad feltételeit. Az említett negatívumok ellenére ez az évad sokkal izgalmasabbra és okosabban megírtra sikeredett, mint a második évad, és ennek legfőbb oka az őrmester Brody szál.

Már igazából az első évad óta nyilvánvaló, hogy Brody karaktere történetmesélés szempontjából központi problémát fog jelenteni, mivel ő maga teremtette meg homeland jelenséget, és egyben emiatt jelent a sorozat számára korlátot is, hiszen éppen ezért lehet, hogy nélküle nincs Homeland sem. Adódik is emiatt a nagy kérdés, mikor lett volna a legoptimálisabb a Brody szál elvarrása. A készítők választhattak, hány bőrt húznak még le erről a szálról, megkockáztatva ezzel az egyre nagyobb misztikum eluralkodását a történetben, vagy megkísérlik lezárni ezt a szálat, de mégis folytatni a sorozatot. Nem akarom elspoilerezni, hogy pontosan hogyan oldották ezt meg, a mikéntjéről viszont annyit mindenképpen meg kell említsek, hogy egyértelműen hálával és kifejezetten méltó módon.

Az utolsó részek átgondoltsága visszarántotta a sorozatot egy sokkal hihetőbb szintre, amiért végre újra lehetett rajongani. Az évadzáró epizód pedig számomra katartikus élményt nyújtott, amit majdnem sikerült el is venni tőlem. Így hát tanulságként annyi, hogy az utolsó rész kb. 15 percét senki ne nézze végig! Az már valami nagyon olyan, aminek semmi köze nem kéne hogy legyen ehhez a remek sorozathoz.Hagyniuk kellett volna, hogy az idei évadzáró tényleg csak a lezárást, és nem pedig a következő évad felvezetését lássa el feladatául. Érjen inkább véget ott a sorozat! 

Hogy a negyedik évad ezek után milyen lesz, arra sajnos az említett katarzistól megfosztó percek miatt jelenleg csak rossz elképzeléseim lennének, de inkább nem jósolgatnék. Remélem, hogy ez csak egy kelletlen és végtelen buta megoldás volt, amit a készítők is beláttak. Különben a jelzett helyen számomra véget ért a Homeland.

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Fú, nagyon jó volt... A The Killing mostani évadában megint lehetett borzongani, félni, megriadni és sikeresen elkeseredni a világtól. Az előző két évadhoz méltóan a 3. évad képi világa, története és karakterei mind elképesztően behúzósra sikeredtek. Hétről hétre indulatoktól felhevülve vártam a jobbnál jobb és befordítóbb epizódokat. És ezeket általában nemcsak, hogy minőségi elvárásoknak megfelelően meg is kaptam, hanem egészen az évadzáróig sikeresen tovább is fűtötték bennem az évad során kialakított izgalom és félelem fortyogó, depresszív elegyét. Összességében pedig egy majdnem hibátlan évadot kaptam rajongásomért cserébe. Viszont csak majdnem.

Ennek okát pedig nehéz sajnálni. Ugyanis az történt, hogy a történetmesélés során a remekebbnél remekebb epizódok előrehaladtával a készítők addig fokozták izgalmakat, hogy végül olyan magasra tették az innentől már (a szigorú néző számára) elvárt színvonalat, amit sajnos az évadzáró már nem tudott megütni. Egyszerűen túl jók voltak az epizódok az évadzáróhoz képest. Pedig a maga nemében és méltóan a sorozat eddigi lezárásaihoz elég sötét és beteges csavarral zártak idén is.

Ettől függetlenül viszont elvitathatatlan marad, hogy a sorozat 3. évada egészében nézve nagyon minőségi, csavarokban és borzongásban gazdag történetet hozott. Megkaptuk azt, amit az évadkezdő írásomban vizionáltam: a megvezetést, azt hogy izgalmas legyen a sorozatgyilkos kilétén morfondírozni, a nyomozás pedig jó pár hideg rázós illetve gyomorforgató pillanatot tartogatott. Emellett pedig a szociális jóérzésünket folyamatosan provokáló és egyidejűleg veszett jó történet nem kevés nehezen megfejthető karakterrel ismertetett meg bennünket. Élvezet volt fejtegetni őket is.

Az évadzáró végére Holder és természetesen maga a színész, Joel Kinnaman még nagyobb kedvencem lett. Ami viszont ennél is nagyobb hatással volt rám, az a Ray Sewardot játszó Peter Sarsgaard színészi teljesítménye. Felkavaró és döbbenetesen jó volt, egyszerűen hibátlan alakítást nyújtott. Ha van igazság, akkor ezért a szerepéért még díjat fog kapni!

Ha az epizódok simán nagyon jók lettek volna, akkor nem lógott volna ki a sorból az évadzáró rész sem. De így sincs ok a panaszra. Árulkodó, ha azt mondom, hogy az évad befejezése után azt kívántam, bárcsak hirtelen elfelejteném a történteket, hogy így újra végigizgulhassam a harmadik évad eseményeit. Fú, nagyon jó volt ...

kategóriám rá:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ha tetszett, jöhet a like!

Update 4. félévadzáró és 4. évadzáró

Nagyon várós volt már az új évad Killing. Hiányzott már ez a behúzós borzongás, a depresszív, állandóan esős hangulat. Jól esik ez a forró nyári napokon. Mondjuk ehhez egyelőre a forró nyár azért még hibádzik. A készítők részéről viszont szerencsére a tőlük megszokott módon idén is dupla adag élvezettel jutalmazták rajongóikat a türelmes várakozásukért cserébe.

Az biztos, hogy a 3. évad vezérnyomozása az elvárásoknak megfelelően hátborzongató lesz. Megint lehet majd tippelgetni, hogy ki bűnös, ki ártatlan, és hogy milyen ördögi sötét elme áll a gyilkosságok hátterében. Remélem ez az évad is okosan részről részre manipulálja majd a nézőket. Az lenne a legjobb, ha megint egy kiadós tengely körüli, helyben pörgetés után szépen beterelnének minket idén is a zavarosba, ahol a záró részig hagynának szédelegve a vaksötétben bolyongani. Eddigi tapasztalataim alapján bennem ezek az elvárások alakultak ki.

Ehhez képest viszont kicsit döcögősen indult a harmadik évad. Persze új szituáció van, új karakterek, új gyilkosságok, fel kell venni a fonalat, és eközben meg kell küzdeni a régi, megszokott és megkedvelt karakterek hiányával is. Legjobb jóindulatból én legalábbis ezzel próbálom magyarázni az elmaradt robbanást.

A meglebegtetett szálak alapján azért nincs ok panaszra. Az állandó elemek rendben voltak: Holder most is vega és menő, sőt eléggé kigyúrt is, a továbbra is fura Linden pedig bemutatott pár új darabot a kötött pulcsi kollekciójából, és természetesen az eső is esett már. Ezenkívül kaptunk jó pár megosztó karaktert, köztük egy fiúlány szereplőt, akit nagy valószínűség szerint Lisbeth Salanderről/a tetovált lányról mintáztak (és egyébként nőnemű). A sorozatgyilkosság idén is elég beteg, az áldozatok szintén fiatal lányok. Szóval az évad során garantáltan lesz düh és befordulás. De ugye mi ezért és a csavaros, esővel tarkított történetszövésért szeretjük ezt a sorozatot. A dupla részek záróképe - ami egyébként nagyon helyén volt izgalom- és borzongásfaktor szempontjából is - egy lápos erdőszél, na reményeim szerint ide belökve fognak hagyni minket a maradék 10 részben tébolyogni. De jó is lenne...

kategóriám rá egyelőre még csak:

kötelező - ajánlott - rendben van - szórakozásból - nem kéne - tilos

Ha meghozta a kedvet vagy egyetértesz, jöhet a like!